|
PEST
AZ ELSŐ ESTE
Mi, régebbi pesti lakosok,
akik néha évszámra nem mozdulunk ki a város megszokott negyedeiből:
olyanok vagyunk, mint az almamag: nem látjuk, hogy kívülről piros, sárga
vagy zöld héja van-e az almának, amelyben lakunk.
Ezért nem árt kimenni a
város kapuin kívül, hogy távolról is láthassuk a várost, amely nélkül úgyse
élhetnénk meg sehol, akármennyire szokás őt mostanában szidni, gyalázni...
Ó, távolról most is olyan a
város, mint felejthetetlen első szerelmünk szívbeli képmása. Különösen
akkor, ha az utas háromszáz kilométernyi távolból érkezik alája, mondjuk a
legromantikusabb országúton, a gödöllőin, amely feléje vezet. Mennyi
falusi kuvaszt, megzavarodott csirkét, elárvult ludat kellett kikerülni Kállay
Tamás Mercedesének, amíg az alkony felejthetetlen színű felhői alatt,
mesemondó erdők, regékből élő hegyek környékén, kilencven
kilométeres gyorsasággal nekiereszthette gépét Magyarország legjobb
országútján! És azok a céltalan hidak - száznyolcvanat számoltunk meg
Szabolcstól Pestig -, amelyek alatt egy kanálnyi víz sincs, amelyek úgy
dombosodnak az autóutazó előtt, mint közelgő sírdombok; azok a hegyes
országúti kövek, amelyek mind azzal az alattomos szándékkal várják Borsodban,
Zemplénben az utazót, hogy kilyukasszák szekere kerekét, és arra kényszerítsék,
hogy kedve ellenére is a tájon maradjon; a gyöngyösi országút, amelybe árkokat
ásnak a borszállító szekerek, amely árkokat eszébe sem jut betömni se a
városnak, se a közigazgatásnak; mind azért vannak, hogy az utazó szinte a
búcsújáró áhítatos vágyával érkezzen el végre a magyarok Mekkájába, Budapest
alá.
Hiszen igaz, hogy a
külső Kerepesi úton már találkozunk azokkal a speciális pesti arcokkal,
amelyeket száz közül is fel lehet ismerni a világon. Úgy tűnik fel, hogy
tulajdonképpen most látjuk, milyen szomorú az este az elővárosban. A
külvárosi rendőr úgy áll az út közepén, mint egy basa; a vasárnapi
kiránduló, kocsijával, lovával nem tudja, hogy merre térjen ki, holott ezt a
legutolsó béres is pontosan tudja az országutakon; a korcsmák se hunyorítanak
oly hamiskodva, mint például a falusi csárdák, inkább kedvetlennek látszik a
küszöb meg az ablak a bor nagy ára miatt; vak ember ténfereg az országúton,
holott ezt vidéken nem eresztenék ki; és látszólag valami fásult közöny, ásító
unalom, savanyú kedvetlenség várja mindenfelé az utazót, mintha azt kérdezné
tőle a legtöbb ház, erkély, torony, ablak, járókelő: - Ugyan miért
jött az úr Pestre? Mintha nem volnának itt máris elegen.
De elmaradnak a város
fanyar száműzöttjei, a külvárosok; már nagyvilágias kocsitábor,
fehérkesztyűs konstábler, külföldi fényekre emlékeztető villamoslámpa
várja az idegent a Keleti pályaudvarnál, amely idegennek a legjobb dolga van
Pesten, ha teli bugyellárissal száll le a vonatról.
És a nyári, vasárnapi alkony
végig a Rákóczi úton mindinkább kezd hasonlatos lenni valami lakodalmas úthoz,
ahol felvidámodott emberek, a nagyvárosi szórakozások után baktatók, nyájas
nyoszolyóasszonyok és leányok, vőfélyek és vőlegények, tréfásan
félrecsapott kalaposok és a legelőkelőbb gavallérok mendegélnek
passziók után. A kávéházak nyitott ablakain át pengő zene hallatszik,
mintha ebben a városban ingyen muzsikálnának a cigányok. A vendéglőkben
jóétvágyas emberek fogyasztják a legfinomabb eledeleket, mintha ingyen adná
azokat a korcsmáros. A szobalányok vidéki grófnőknek öltöznek, és a kövér
polgárnékon úgy libeg a könnyű ruha, mint táncosnőkön. Olyan az utca
vasárnap estefelé a messzi útról jött ember előtt, mintha mindenki őt
várná itt. Hogy kezet szorítson a férfiakkal, összecsókolózzon a nőkkel,
ölébe vegye a gyermekeket...
...Persze aztán másnapra
csillapodnak a fogadtatás örömei. Hiába keressük a tegnap esti embereket az
utcákon, a mulatóhelyeken; elmentek ők a vasárnappal, az álommal, az
automobillal. Jóízű veszekedés várja hétfőn reggel az utast a
villamoson, amelyre felteszi a lábát. A kalauz szid egy jámbor vidékinek látszó
pasasért, mert hamis jeggyel akar utazni.
(1924)
|