BUDAPEST ÚJKORA

A füvészkert egykori üldögélői, a görög bölcsek pesti atyafiai példájára, egy kis parabolával kezdem mai elmélkedésemet.

Bárczy Istvánról, Budapest jelenlegi polgármesteréről azt a legendát találta ki egy öreg nyugdíjas, hogy háromesztendős koráig néma volt. A nagyon tiszteletre méltó Sacher famíliában a gond, bánat, szomorúság, e három legjobb barát mindennapos vendég volt. A remény mind ritkábban nyomta meg az ajtókilincset, mint a mostani időkben a harctéri levélhordó. A régi Váci utcai bérház rácsos folyosóján már Erzsébet királynéról meg Rottenbillerről beszélgettek a gyerekek, akik a kis Sacher fiúval egy évszakban születtek, csak a későbbi polgármester nézte hallgatagon a pajtásai játékát. Az öreg Lisznyai doktor, aki okozója volt, hogy a régi belvárosi polgárok matuzsálemi életkort értek, és a 7-es számjegy csaknem valamennyi pesti patrícius sírkeresztjén feltalálható, elgondolkozva tapogatta a néma fiúcska koponyáját. Itt még ő sem tudott segíteni. (Az volt a tudománya, hogy vén emberektől távoltartotta a kaszást.)

Egy napon Sacherné úrasszony (született Bárczy lány, aki péceli csendességében elmerengve, aggódva, féltő anyai szívvel nézi mostanság is a fia merész repülését) zsírt olvasztott a konyhán. A néma fiúcska, szokása szerint, anyja szoknyája körül tartózkodott, hisz a pajtásaival nem tudott beszélni.

Sacherné asszonyom a tűz körül foglalatoskodott, midőn egyszerre, mint a varázslat, egy mély, szinte férfiasan komoly, intő hang megszólalt a háta mögött:

- Vigyázz, mama, odaég a zsír.

Sacherné asszonyom ijedtében csaknem sóbálvánnyá meredt. A forró zsír a kezét is megégette. (Tán még manapság is meglátszik a nyoma.) A néma fiúcska szólalt meg, aki ettől a naptól fogva folyékonyan, gyermeki gagyogás nélkül, mély hangon beszélt, famíliája nagy örömére.

Igaz-e a legenda? Manapság erről már csak a polgármester édesanyja tudna beszélni. Mindenesetre légsúlymérője e kitalálás annak a szeretetnek, amely a jelenlegi polgármestert babonás, természetfölötti jelvényekkel ruházta fel tíz esztendőn át. És míg elgondolkozva lapozgatok egy-egy nagyszerű, szinte korszakos új könyvben,^* amely most hagyja el a sajtót, és Budapest utolsó évtizedéről statisztikát, történelmet, elmélyedésre késztető adatokat ír, a kis Sacher fiú hangját hallom:

- Vigyázz, mama, odaég a zsír.

Budapestről az utazási könyvek azt írják, hogy gyönyörű ifjú hajadon a vén Duna partjain, és tavasszal ibolyaszaga van a városnak, mint a pesti korzó hölgyeinek; őszidőben Buda adja meg a város tónusát, lehulló vadgesztenyék kopognak a bástyasétányon, a méla csöndben áthallatszik a túlsó partról a kioszkbeli katonabanda muzsikája. Az ősz és Buda egy anyától születtek.

Húsz év előtt jöttem a városba, mint a Dumas regényéből való ifjú, egy tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhatesztendős emberek szokták. A vonat hajnalban érkezett, és Rákoson, a koraőszi levegőben már érezni lehetett Budapest szagát. Akkoriban a gyárkémények és a zöldségeskofák gondoskodtak a város odőrjéről. Lóvasút ment a Kerepesi úton, és olyan vénséges vén kocsisok hajtották az öreg lovakat, hogy szinte azt hihette az ember, mindig őszi dér van Pesten. A tülök olykor megszólalt, mint egy régi német városkában, és a Váci utcát sör- és virstliszaggal látta el a régi Korona vendéglő. Az Uhr-ban régimódi ruházatú boltosok üldögéltek esténkint, és a Párisi utcában hatvanesztendős masamódkisasszonyok díszítették a kalapokat. Ah, mily vén város volt akkor Budapest! Sneider kisasszony volt benne a legszebb hölgy.

Sneider Fáni az egykori Kalap utcában lakott, és reggeltől estig a tükörben nézegette magát. Olyan szőke haja volt, mint a borbélyműhely ablakában a párizsi viaszfigurának ("párizsi szőke", mondták egykor a műértők a vörhenyeges hajra), arca fehér és piros, és szeme olyan kék, mint Bécs alatt a Duna. Első kedvesem, szerelmem, nagyvilági ismerősöm, pártfogóm és nevelőnőm volt Sneider kisasszony. Kis szobám volt, amelynek ablaka alatt az udvaron ecetfa virágzott tavasszal, vasból való kút állott szalmába göngyölve télen, amelynek vízhúzója úgy nyikorgott, mintha egy dalos, nagyon öreg ember egymagában nótázgatna valahol. A bútoroknak olyan kifelé görbülő lábuk volt, mint a mopszli kutyának, és horgolt terítő volt vetve minden lehetetlen helyre. Vasárnaponkint egy régi óra zenélt az ebédlőben, és a könyvespolcon pirosba és aranyba kötve Kisfaludy regéi foglaltak helyet. Sneider kisasszony rózsaszínű fába ékelt tükröt tartott a kezében, és szerelmes volt egy fehérköpenyeges tisztbe, aki Milánóban feküdt. A könyvek és a regények a húszas és harmincas esztendőket - a múlt században - már régen letárgyalták, és húsz év előtt a Kalap utcában még biztosan föl lehetett találni egyes öreg gavallérokon a Napóleon-kori kék frakkot. Mintha ötven esztendővel később járnának az órák, és Sneider kisasszony elmerengve nézett a szemembe:

- Nem akarna katona lenni? Költő és katona egy személyben?

Mindig orgonaszaga volt a ruhájának, naplót írt és bő, virágos szoknyában ment vasárnaponként a templomba. Mise után különböző Frédi és Henry nagybácsik, valamint nagynénik, akiket Züzánnak és Rózinak neveztek, jönnek látogatóba, délután egy tisztúr ócska vaffenrokkban és bőszárú csizmában, amilyenben a vidéki színpadon játszanak. A tisztúrnak néha fél óráig kell várakozni a kis szalon százszor látott gömbölyűkeretű fotográfiái és albumkönyvei társaságában, amíg Sneider kisasszony a toalettel elkészült. Mindig friss és üde volt az arca, aprókat lépett, legyező volt a kezében, gyönyörűeket sóhajtott, és azt a rövid negyedórácskát, amely a petróleumlámpás felgyújtásának idejét a délutánban a nappaltól áthidalta, éppen úgy csókolózással és kézfogással, halk esküvésekkel és a kis fejnek a férfivállon való elhelyezésével töltötte, mint a múlt század elején minden valamirevaló kisasszony, aki Himfyt vagy Byront olvasta.

Mintha az egész életnek nem lett volna egyéb célja az egykori Belvárosban, mint a vasárnapi délután! A régi házak furcsa szobáiban a pillangós, fehér függönyök mögé lágyan szállott be az esthomály, és a görbelábú székek, amelyek illedelmes távolságban állongnak egymástól a délután józanságában, láthatatlan kerekeken közel gurulnak egymáshoz. Az utcákon - a girbegurbákon - litániáról ballagnak haza a kifliformájú öregasszonyok és vén bibliai kezdőbetűkhöz hasonló férfiak; az ablakok vaskosara mögött egy pillanatra megelevenednek az álmok, mint rózsaszínű színpadon felszalad a kárpit. Kis vadászkastély áll valahol, és a koszorúalakú erdőből mélabúsan hangzik a vadászkürt... Régi német városkában külföldre masírozik a század, a banda szól, a katonák kabátja fehér, és a dobos a levegőbe dobja a dobverőt... Vagy tavaszi majális van, és gyöngyvirágszaga van az erdőnek, a lövészek valcert táncolnak a városka hölgyeivel, a polgári zenekar fáradhatatlanul fújja a Klapka-indulót.

Sneider kisasszony ilyenkor mindig fiatal hölgy volt, és Henryval egy kényelmes postakocsiban ülve, utazott Velence felé, ahol a tenger kéklik.

Fiatalembert nem lehetett látni Pesten az időben, és Podmaniczky Frigyesnek fehér szakálla és piros szegfűje képviselte a nagyvilági látszatot a városban. A Belváros kanyargós sikátoraiban német cégéreket zörgetett a szél, és bízvást várhattam a peleskei nótáriust, hogy előpenderül valamely utcasarkon - mintha a híres jegyző óta mitsem változott volna a város. A belvárosi patríciuscsaládok tüntetőleg ragaszkodtak németségükhöz, a magyar újságokat csak a jogászok olvasták a kávéházban, akik lármázni jártak a Múzeum-kertbe. A hazafiság furcsa, szinte humorisztikus alakban mutatkozott a városban, a cilinder mellett ugyan már nem hordtak kakastollat, de az ifjúság vezére még mindig Szűcs Pátri volt. A pesti polgárok mulattak a jogászok heccein; a merőben érzéketlen lakosságú Nagykörúton, ahol még csontvázként, kihaltan, soványan állongtak a mai paloták, és egy cipésznek volt a legszebb kirakata, mert este három lámpa világította, a mai elegáns ügynököknek az ősapjai jártak csizmában és magyar nadrágban, a Koronaherceg utcában harminc forint volt a legdrágább kalap, és az öreg Kléh István volt a legzseniálisabb takarékpénztári igazgató a városban.

Ah, mily csöndes és öreg volt ez a város húsz év előtt! A plakátokat betiltotta a rendőrség, ha dekoltált színházi hölgyet ábrázolt, a csirkefogók és a színészek tarka nadrágban jártak, a nőnöveldék és elemi iskolák százesztendős házakban voltak elhelyezve, ahol a víz befolyt a tetőn, és az utcákon nem lehetett közlekedni, mert mindig köveztek - s évekig ezen csodálkoztam leginkább a városban.

Lehet, hogy a vándormadárként szálló esztendők teszik, hogy manapság már alig látni öreg embert Pesten, mert hisz azok a régi öregek, akik mogorván és gyanakodva fogadták egykor Pest beözönlő új lakosságát, elmúltak. A boltosok, akik a vidékire utaztak az utcákon, az ügyvédek és ügynökök, akik kancsal tekintettel furakodtak az új lakosság soraiba, értéktelen részvényekkel, rosszhiszemű üzletekkel tépázván meg a vidéken már amúgy is tönkrement új pestieket, a rossz nők, akik a vidéki plébánost az ablakukba ültették csibukozni, éjjeli kávéházak veszedelmes söpredéke, amely még az ötvenes esztendők iskolája szerint gyakorolta a "parasztfogdosást" a játékosasztalnál, a mulatóhely pezsgőjénél vagy a táncosnők szoknyája mögé rejtőzve - megöregedtek, elmúltak, ordináré hangjuk többé nem veri fel a kávéházak csendjét. Ma sem jobbak az efféle emberek Pesten, de fiatalabbak, tehát gusztusosabbak. Mily humoros tünemény lehetne egy nyolcvanas évekbeli Váci utcai gavallér manapság!

Először a körutakon kezdték - ahol Klondyke ifjai telepedtek meg a kávéházakban, hol felhangzott az első angol szó, és a legelső Amerikát járt szélhámos kibontotta a csillagos lobogót: le a bajusszal!

Mintha csupán a férfiak bajusz- és szakállviselete akadályozta volna a várost fejlődésében! A borbélyok megfenték a késeket, és a város egyszerre nőni, fiatalodni, emelkedni kezdett. Új, amerikai, angolos szokások honosodnak az angolszász divattal, a lóversenyzés sportja az öreg belvárosi kávéházakba szorul, ahová a zsokék járnak inni és biliárdozni, a Körúton, mint rohanva vágtató lovascsapat éles trombitaharsogása zendül végig a testedzési sportok hangja. A közelgő huszárcsapatot még eltakarja a távolság és a por, de a csákók már kicsillannak, jön a sportok legmámorítóbbja, a futball.

A nyolcvanas évek görnyedthátú dandyfigurája, a Hatvani utca sarkáról életunalommal kacérkodó, émelygősen előkelősdi fiatalemberei után egyszerre angolos ruházatú, tisztára borotvált, szélesedő vállú fiatalemberek tünedeznek fel a városban. A rövid, dupla gallérviselet előnyösen domborítja ki a nyakizmokat, minden utcasarkon fogorvos akasztja ki a tábláját, mert a helyes és jó táplálkozáshoz ép fogak szükségeltetnek. Az ifjú bízva bízók külföldre járnak tanulni, nagyszerű utcai lapok keletkeznek, amelyek felrázzák a pestieket tunya, érdeklődés nélküli életükben. Párizsi kirakatok támadnak addig néptelen utcákon, és süvítve száguld az automobil a bámészkodó bérkocsik között. Egyszerre az ifjúság lett az úr a városban, ahol száz esztendeig vénséges vén belvárosi polgárok igazgatták a dolgok rendjét. A bakter többé nem mer éjjel kiáltani a ragyogó lámpák alatt, és a kakaskukorékolás helyett a sportcsapat kapitányának éles füttye kelti fel vasárnap reggel a diákokat és fiatal munkásokat. Aztán egyszerre megérkezett az új polgármester, és bátor kézmozdulattal most már az egész Budapestet átnyújtotta az ifjúságnak. Nesztek, tiétek az egész város. Tucatjával építik a gyönyörű iskolákat, ahol az ifjakat nevelik, és a polgármester rúgja az első labdát az új sporttelepeken. Edison filmjein berregve érkeznek el a város számtalan színpadára külföldi országok jeles szokásai, csodaszép utazások és gőzhajók kolosszus alakja tíz lépésnyire ring az óceánon. A Pacific-vonal gőzösei rohannak, majd a Niagara zuhog. A tízéves fiú egy este megjárta az óceánt. Kár, hogy ízléstelen kalmárok az amerikai zseni találmányából ostoba és undorító színházasdit fúrtak-faragtak, ami ismét hosszú időre visszaveti a pesti ízlést.

Bár késő őszre jár az idő, gyönyörködve kell végigmenni Budapesten ma mindenkinek. Öreg emberek mogorva és penészszagú városából, ahol legfeljebb a sváb falukra emlékeztető búcsúk kintornája képviselte a mozgalmas nagyvilágot, csillogva és diadalmasan épült fel az ifjúság városa. Fiatal kalapácsok csengése, lelkes férfiak okos tekintete és serény munkáskarok acélgép pontosságú munkája zeng vissza az elmúlt évtizedekből. Nappal mindig építettek, palotákra tornyot a nap felé, és éjszaka mintha temettek volna: végtelen sora a temetőkocsiknak hordta ki a korhadt anyagot a városból, öreg emberek és öreg házak, régi utcák és szokások tetemeit.

Kár, hogy e gyönyörű városban, ahol télen is gyakran ragyog tavasz napja a paloták felett, a csinos emberek és a legszebb nők városában - az asszonyok szemében napkeleti, sűrű éjszaka tündöklik, míg ruházatukból francia ízlés parfőmje árad, a férfiak elszántak, de kissé darabosak, mint akik nemrégen mosták le az aranyásás sarát kezükről - a szívek és elmék finomodása hátrányban maradt a csengő üllők munkájában.

A szívek itt oly szomorúak!

Mintha elszállottak volna az énekes madarak az építődaruk láncainak csikorgásától.

A régi, patrícius Pest teljesen eltűnt. A gazdagság, a lomha vagyon, mozdulatlan belváros, velencésen felhalmozott pesti érték elmúlott, hiába hangzottak el az öreg Herczeg Péter báró takarékosságra intő szavai. Az új könyvből (amely itt-ott csaknem a legjobb újságíró: Carlyle objektív hangján ír a pesti eseményekről) a közelmúlt városi politika képei szinte történelmi patinával bevonva jelentkeznek; városatyák felszólalásai, klikkek, érdektársaságok cselekedetei, jó és rossz vállalkozások, adósságcsinálások, Polónyi miniszter haragja, a főpolgármester kalapja, Szabó József bizottsági tag felszólalása, a villamos-sztrájk, Vázsonyi Vilmos, a községi üzemek létesítése, a régi 150 millió koronányi adósságnak tíz év alatt 500 millió koronára való emelkedése, Halmos János halála, aztán megint milliók, dollárok, frankok, magyar pénz, francia arany, amerikai dollár, az összes budapesti bankok kölcsöne, Lloyds Bank Ltd., Neumann, Luebeck et Co. sterlingjei, Hallgarten et Co. (New York), Seligmann Frères, Louis Hirsch (Párizs) pénzei, községi kenyér... Mint egy expresszvonat a szemhatáron: oly gyorsasággal fut el tekintetünk előtt Budapest tízéves története, francia bankárok pénzéből épített iskolánk, angol pénz adta városszabályozásunk, népjólét, közoktatás, közjótékonyság, tűzoltóság... minden, minden, ami Budapesten értékes, drága, szemkápráztató, ami dicsőséges, szélhámosan csillogó intézmény létesült Pesten a régi téglák helyén, voltaképpen az adósságcsináló víg jogász koporsóüzlete... vagy pedig egy zseniális amerikai bankár gründolása.

Mindenesetre: mi, boldog pestiek vagyunk azon apák, akik a fiaik, maradékaik, messzi utódaik jövedelmét célirányosan, de két marékkal elköltjük. A láthatatlan, néma unokáink mondják most a hátunk mögött:

- Vigyázz a zsírra!...

Szépséges, drága, küzdelmes és dúlt pesti élet!

(1916)