IRODALMI KALENDÁRIUM

Hatvany Lajos legújabb vállalkozása, az Esztendő, gyűjteménye azoknak a cikkeknek és elbeszéléseknek, amelyek a megkisebbedett Pesti Naplóban el nem férnek. Modern, lelkes és jóhiszemű. Különösebb lendület érzik a tisztán nyomtatott sorokból. Újat és jót akart a szerkesztő. Közöl régi memoárt (báró Fiáthtól) és új elbeszélést Barta Lajostól; verset írt Babits Mihály, a következő oldalon az öreg Vargha Gyula. Újszerű, a szokottnál kissé közvetlenebb hang, amelyet a színész pátoszából tanulnak modern íróink, hangzik fel a kötetből. Majd régebbi íróink ártatlanul titkolózó maszkarádja. Általában hídnak látszik az új vállalkozás, amelyen az olvasó átballaghat régi ligeteiből az új manézsba, a boldog ízlésű, enyhet adó irodalomból a következő nyugtalanságokhoz. Nem bizonyos, hogy minden sora megfelel az immár elmúlt irodalmi ízlés követelményeinek, ámde tagadhatatlanul érdekes folyóirat, amelyről még sokat beszélnek. Hatvany úr talán túlbecsüli Magyarország lassan emelkedő irodalmi horizontját, itt még szeretik a klasszikus magyar irodalmat és a vének által megalapozott irodalmi stílust. De vállalata nem unalmas. S ezért köszönetet érdemel.

A könyvkereskedők panaszkodnak. Rossz vásárt csináltak karácsonykor. A publikum ellenben javult. Rájött, hogy nemcsak karácsonykor illik könyvet venni.

Bródy Sándor dolgozik a Rudasban. A szobájában költi el az ebédet. Nagy árkusokra ír. Lefekszik. Újra ír. Este lesz, mire a városba jön. Ha mindig így élt volna, mint a szentek éltek: vajon boldogabb lett volna?

Szép Ernő válogatott verseiből, az Emlék című könyvből felolvasott nekem egy hosszú verset egy irodalmi intézet vezérigazgatója. Fél hét óra volt este; írók, üzletesek, kliensek vártak az előszobában; a titkárkisasszony benézett, kezében az aláírandó postával, s e sorok írója is aggódott, hogy nem találja már helyén a főpénztárt, amely látogatásának célja volt. A vezérigazgató pedig fáradhatatlanul, hangosan olvasta a hosszú verset. "De kár a szőke szűzekért..." Mint egy diák: hangsúlyozott. Mint egy ifjú: elborongott. Remegett a hangja, mint egy szerelmesé. Ránéztem. Talán hatvan felé ballag. Sok ezer magyar könyvet adott ki. És most az Emlék-et itt hangosan olvasta látogatójának, amely könyv nem is az ő kiadása.

Francia könyv az Henri Barbusse-é, magyar címe A tűz, és egy tehetséges könyvkiadó vállalat első kiadványa. Francia bakák a regény hősei. Csodálatos. Ritka. Szívzsibbasztó. Hazájában a Goncourt-díjat nyerte. Budapesten két könyvkiadó cég fordíttatta le és nyomtatta ki egyszerre. Tízezret nyomtatott Rózsavölgyi, ugyanannyit a Kultúra: amikor megtudták, hogy egy fába vágták a fejszét. Erre összetették a példányaikat, s a Kultúra kifizette Rózsavölgyi példányait, mint egy vidéki vevő. Kezet fogtak. Csak a szegény francia író fizette meg az üzletet. Ő most nem lát húszezer könyve után egy fillért sem. Háború van. Olcsó a könyv. Ez különösen olcsó, mert a legszebb.

Az Athenaeum új elnöke az első igazgatósági gyűlésen nagyon megharagudott, amikor a tisztviselők fizetéséről referáltak neki.

- Hallatlan! - kiáltotta. - Ez volt eddig az Athenaeum?

Nyomban elrendelte, hogy száz percenttel emeljék a tisztviselők fizetését. Emeljék az írók honoráriumát.

- Legfeljebb nem szaporítjuk a tartaléktőkét ebben az évben. Van időnk!

Érdekes, hogy ez valóban megtörtént Magyarországon. Vajon mi hasznunk lesz még az orosz forradalomból?

Schöpflin Aladár, az írónők pátrónusa objektív, ritka szép tanulmányt írt néhány új magyar regényről. Csak azt csodálom, hogy azokat a könyveket, amelyeket felsorol, végig tudta olvasni. Az elmúlt esztendő leggyöngébb termékeit válogatta ki. Mintha csak azt akarná bizonyítani, miért olvasnak Magyarországon még mindig annyi Croker-regényt. Mert a Croker jobb ezeknél a honi regényeknél.

Bánffy Miklós új darabját, Az erősebb-et játsszák legközelebb a Nemzeti Színház művészei. Tagadhatatlanul érdekes színházi esztendőt vezet Ambrus igazgató. Molnár, Bródy, Herczeg után megszólaltatja a főigazgatót is a színpadon, és ez az újdonság tulajdonképpen, mert hisz a program többi számát bármely újságkiadó hivatal feltalálja az előfizetési felhívás számára. Az ismeretlen, hó alól felbukkanó magyar drámaíró tehetség helyett tehát jön Bánffy Miklós, akit még mindig nem ismer a céhbelieken kívül eléggé a nagyközönség. Az elbeszéléskönyveit írók és színészek és grófnők vették meg, hogy a nagyközönségnek alig jutott a könyvekből az idő tájt, midőn egy-kétezer példányban nyomtatták a könyveket. A színházi poloskák már kinyomoztak egyet-mást Az erősebb című dráma szereplőiről, mire e sorok megjelennek, tán többet is tudunk. Egyet azonban már most megírhatunk, hogy Kisbán magyar darabot írt. Ez a nem mindennapi erdélyi mágnás kivételes helyzeténél fogva ismerősebb a nagyvilággal, mint szokványos íróink. Jószemű, ábrándozás és önbolondítás nélkül figyeli meg a dolgokat. Hóbort és különcködés hiányzik ez őserejű tehetségből, amely olyan pozitív írásokkal jelentkezett eddig, mint a Szilfa a hegytetőn. Bohém és slendriánságot nem ismer; oly komolyan veszi a dolgát, mint a fegyverkovács. Aki egy kicsit belelát az írói mesterség titkaiba, észlelheti, hogy ez a Kisbán nem futamodó pongyolasággal, kézlegyintő nemtörődömséggel és magaunt mesélgető kedvvel vezeti a tollat, midőn kezébe veszi. Ez egy alapos író, aki úgy esztergályozza a munkáit, mint valamelyik őse, aki egy magános erdélyi kastélyban forgatta az esztergát; úgy vág a meséhez, mint a favágó lord, és fáradhatatlan, bátor, elszánt, kitartó, mint egy bölényvadász. Az ő múzsája egy komoly, ledérség nélkül való fejedelmi dáma, aki előtt megtisztálkodva, felajazott lélekkel lehet megjelenni. Az elbeszélő-művei egy tudós és egy költő alkotásai. Világos nappal írta őket. Jó mélyen bemártotta a tollat. S bizonyosan sokat gondolkozott előbb, mielőtt az első betűt leírta volna. Így dolgoznak azok, akik nem a következő óra mohó sikerének írnak. A könyvtárban hosszas megfontolás után szemelik ki maguknak a helyet. S az olvasóról legalábbis annyi figyelmet feltételeznek, amely a kölcsönös megbeszélésen alapszik. Szeretem az irodalomban a komoly embereket, akik arra gondolnak, hogy holnap is van a világon, amikor új olvasók jönnek, új szemek nyílnak, és a kritika nem mindennapi borotválkozás, hanem kardsújtás. Ezt pedig nem a főigazgatóról, színpadi szerzők, színészek és színésznők mézeskalács huszárjáról írtuk, hanem Kisbán Miklós íróról.

Az Otthon-körbe írók is járnak, mióta a tizenegy órás záróra némi engedménnyel és korláttal felfüggesztést, engedélyt kapott az éjjel dolgozó hírlapírók kedvéért. Gyakran látni ott Ambrust, Herczeget és másokat, akik évekig elvonulva éltek a társaságos élettől. Idegenszerűek, álarcosak, ismeretlenek az ismeretlenek között. Komolyak, ünnepélyesek, szokatlanok. Mintha nagyon messziről jöttek volna e vasúti váróterembe. Az írói dicsőségből, a Helikonból. Mindig csodálkozom, hogy nem totyog be a Gizella térről éjféltájban Vörösmarty Mihály, aki pedig nem volt megvetője a cimboraságnak.

Jób Dániel frakkban. Vértelen arca a szokottnál sápadtabb. Lengő kedve letompult. A belső izgalmat szótlansággal és körültekintő figyelemmel leplezi. Nagy tétje áll, az őszi vihar. A kritika, amely nem mindig megbízható, áprilisi kedvű volt az újságokban a tehetséges fiúhoz. Most majd jön a közönség, amely nem tintával, hanem tantiémmel és lelkesedéssel fizet. Érdekes élmény a színházi premier. Mint egy követválasztás. Ugyanezért nem mindig az érdemes, értékes elem győzedelmeskedik. Gyakrabban a közönségesség.

Heltai Jenő regényét, amely csupa bűbáj és drága költészet, ismét kiadná a Franklin Társulat, miután az Olcsó Regény százezer példányt adott el Az utolsó bohém-ból. A véka alatt rejtegetett, nagyszerű magyar író mesterművét annak idején szinte titokban adta ki a bátortalan Franklin. Nem mert zajt ütni, nem merte a könyvet eladni. Féltek Heltaitól, mert újat, szépet, gyönyörködtetőt írt. Az öreg Társulat suttyomban adta el a regény két-háromezer példányát. Bezzeg, most kedvük kerekedett a regény új kiadásához, miután az százezer példányban elfogyott, s a közönség még mindig keresi. Méltó elégtétel ez a hiábavaló szándék sok magyar írónak, akit a tudatlan kiadó félvállról kezel az első kereskedelmi siker jöttéig. Vajon honnan tudnák a könyvkiadók, hogy ki az igazán értékes magyar író? Kormány, tanintézet, akadémia, gyanús összeköttetés érvényesítette itt az írókat az elmúlt században. A könyvkiadó szajkó volt. Talán közeleg az idő, amidőn a kritikának és a közönségnek is lesz némi köze az irodalomhoz.

A kis könyvkereskedők addig szédelegtek a kiadványaik harmadik meg negyedik kiadásával, amíg végre eljött az idő, hogy annyi könyvet adnak el, hogy nem kell többé mesterségesen izgatni a vevőket az ál-újkiadásokkal. Van egy regényvállalatunk, amely százezer példányt szokott eladni huszonnégy óra alatt. Most talán megengedhetnék maguknak azt a becsületességet a könyvkiadók, hogy ne tekintenék többé üzleti titoknak a kinyomtatott példányok őszinte számát. A statisztika kedvéért is jó volna tudni a közönség ízlését és vevő kedvét.

A Pósa-asztalnál szerepeltek utoljára a magyar írók a nemzeti népszerűség felpántlikázott boroshordói mellett. Lajos napján - Kossuth és Pósa névnapján - vidéki küldöttségek érkeztek az Orientbe, akik szalonkabátban várták a történelmi vacsora kezdetét. Másnap az újságok hasábokon számoltak be Sipulusz élceiről, Kovács Dénes pohárköszöntőiről, az arad-ménesi és a szegedi deputáció kalandjairól. A Pasa-asztal kispörköltös, túróscsuszás hangulatán át boldognak látszott a magyar író élete. A költőnek nincs egyéb tennivalója, mint versét elzengeni a hazáról és a nőről; többi idejét az Orientben töltheti.

Pósa Lajos időközben megnősült. Mind kevesebb időt szentelhetett az aszaltársasági kötelességeknek. Később betegsége akadályozta a gyakori megjelenésben. Oly bánatosan szopogatta kevéske borát, mint az elborult Vörösmarty a Csigában hajdanában. A Lajos-napok alig vonzottak már lelkes irodalmi szállítókat, senki se nyomtatta a névjegyére, hogy a Pósa-asztal tagja. Dankó Pista elment, miután aranyórát szerzett dalaival. Pósa ágynak dőlt. Kettecskén, hármacskán búslakodtunk a régi röppentyűsök, túláradó kedvű, harsogó hangú asztaltársasági tagok maradékai, már a hűséges Lányi, a népszínházi cimbalmos is vidékre költözött.

Végül csak egyetlen ember látogatta a Pósa-asztalt, amely ünnepélyesen terpeszkedett az Orient sarkában, nemzeti színű szalagok, koszorúk, üdvözletek, tréfás díszpolgári oklevelek alatt. Egyetlen tag jelent meg esténkint, akit áhítatos szemmel nézhetett a bevetődő vidéki, aki a Pósa-asztal nagyságát és múltját képviselte, mint egykor Helfy Ignác Kossuthét. - Egy pesti tűzoltótiszt volt az utolsó Pósa-asztal látogató, akit egyszer vendégként idevezettek. Esténkint komolyan és ünnepélyesen szívta virzsíniáját. Házőrző kuvasz morgásával űzte el az asztaltól a gyanútlan vidékit, aki egyéb hely hiányában az asztalhoz akart telepedni. Várta vissza Pósát és táborát. Számon tartotta az emlékeket, az asztaltársasági szokásokat; a borbüntetéseket önmagára kirótta, és megitta. Egymagában megtartotta a különböző névnapokat. Dupla porciót evett és ivott, ha valamely jeles régi asztaltársasági tag nevéhez érkezett a kalendáriomban. Elborongott a szépasszonyokon, népszínházi Blahánén, akik egykor a Pósa-asztal vendégei voltak, akiket versben ünnepeltek, akikbe mindnyájan szerelmesek voltak. Vigyázott az írók asztalára.

Míg egy este híre jött, hogy Pósa Lajos meghalt. A lelkes tűzoltó e naptól fogva nem lépett be az Orientbe, hogy vigyázzon a szent asztalra. Új asztaltársaság után nézett. - Azóta nincs asztaluk az íróknak.

Bródy Sándor könyvei alig kaphatók a könyvesboltokban. Ha egy szép nőnek eszébe jutna megismerkedni Bródy Sándorral a regényíróval, kénytelen volna az írót felkérni, hogy élőszóval adja elő változatos, sokféle regényeit. Az egykori Fehér Könyv nemes formáját legalább viszontláthatjuk egy új folyóiratunk nyomdai kiállításában, de a Hófehérke, Kétlelkű asszony, Fauszt doktor és a többi regények, amelyek Bródy írói karrierjét jelzik, végképpen eltűntek a könyvárusi forgalomból. - A regényírót már régen nem érdekli más, mint a színpad. De a közönség még szeretne olvasni, a maga szemével látni, s nem mindig valószínűtlen primadonnáik vaksi elképzelésén át bevenni a Bródy-figurákat.

Nemsokára csak füzetekben jelenik meg az irodalom. A füzet olcsó, könnyen olvasható, népszerű és százezer példányban is el lehet adni, ha ügyes rajzoló is segít az írónak. Demokrata világ következik. Mindenkinek hozzáférhetővé kell tenni az eddig kényeskedő irodalmat. A füzetes irodalom nagyszerű köszörűkő a közönség ízlésének fejlesztéséhez. Segítő kéz, amely az útját egyengeti a könyveknek, amelyek majd egykor megjelennek. Az angol és francia szépirodalom már csaknem száz esztendeje túlesett az irodalmi demokrácián, még akkor, midőn Dickens regényeiből az új füzetet szombat esténkint nagy embertömeg várta a nyomda előtt ködös Londonban; az öreg Dumas csodálatos története, áhítatos romantikája végigszáguldott Párizson s az egész világon. A negyvenes évekbeli Nagy Ignác, a bakkecskeképű magyar író ugyancsak megpróbálkozott Pesten a füzetekkel. A Magyar titkok-at például saját szakállára füzetekben adta ki. És életrajzában olvasható az a följegyzés, hogy az egyetlen magyar író volt, akinek házánál mindig akadt némi pénzmag. Számtalanszor megvendégelte lyukaszsebű kartársait a Csigánál. Az élelmes Nagy után a rémregények kora következett. Hallatlan bornírtságokat nyomtatott ki egy Székely nevű pesti boltos, és ébresztőórát meg olajnyomatot sózott az olvasókra. Most ismét nemes mederben törtet előre a magyar füzet, hogy mély utat ásson a nyomába következő könyváradatnak. Egyelőre mintha csak a könyvtárosok részére nyomtatnák a könyveket, mert a legfinomabb kezű emberek is olvashatják a csinos, gonddal készült olcsó füzeteket. Ámde bizonyosan közeleg az idő, midőn ismét szükség lesz a terjedelmes, hosszadalmas, sokkötetes regényekre, mert az olvasmánynak oly kiadósnak kell lenni, mint egy jó meleg bundának, amellyel a tél zordsága ellen védekezik az életutazó.

Gárdonyi Gézát, aki az élő magyar irodalomnak talán egyetlen mívelője, akiről bizonyossággal lehet tudni, hogy könyveit azután is olvassák, amikor ő már nem lesz, mint Jókai Móric, megkérdezték jelenlegi munkálkodása s jövendő tervei felől. A költő egri magányából - a Gárdonyi utcából - levélben válaszolt, amelyben többek között ezt írja:

"Míg a háború véget nem ér, csak kisméretű történeteket furulyázok. Ha majd aztán visszatér a jó levegő, csend és rend, megírom talán végre-valahára azt a regényemet, amelyben kipéldázom: hogyan élhetnének az emberek okosabban, mint én éltem!"

Ebben a pár sorban benne van Gárdonyi Géza egész írói egyénisége, bölcs világlátása, az élet nagyszerű megbecsülése és irodalmi programja. A frontokon a halál zeng, mint dühös sírásók ásó-kapa harca, a hinterlandban megőrült muzsikusok módjára szaladgálnak az emberek, az írók szinte kukorékolnak... Egerben, egy hegyoldali utcácskában, egy csöndes, bölcs költő farigcsálja a tollat, amellyel megírja, hogy kellene élni?

Néhány év előtt még sűrűn olvashattunk visszaemlékezéseket, élményeket a Petőfi-korabeli irodalmi életről. A negyvenes évek világa, írói zajgása közel jött hozzánk e memoárokon át. Még Vörösmartyt is ösmerni véltük. Már régen nem olvashatni a múlt századról. A visszaemlékezők elfogytak, mint az utolsó honvédek. Ma már nem él Magyarországon senki, aki a két szemével, elevenen látta volna Petőfi Sándort.

Szomory Dezső a Habsburgok poétája. Ennek a nagykiterjedésű, előkelő famíliának történetét immár harmadik színdarabjában veszi tollára, hogy beárassza azt költészete holdsugarával. Fanatikusan és rajongva nyomul vissza a múltba, az elment császárok és császárnők nyomába. Mária Terézia kényelmes fogatain utaznak hősei. Néha két esztendő is elmúlik, amíg visszaérkezik Szomory különös látományaiban a következő színdarab hőse. Elvonulva és áhítatosan dolgozik Habsburg-színdarabjain, midőn megidézi dolgozószobájába a kapucinusok lakóit. Pedáns, mint egy középkori könyvtáros, aki nem fukarkodik az arannyal és cinóberrel, midőn iniciálékat rajzolgat. Zarándok módjára hisz küldetésében és hivatásában. Felolvad érzéseiben egy régi halott császárnő iránt, akit, míg élt, a magyarok is nagyon szerettek. Mária Terézia e kései testőrzője most a nagy királynő fiáról, II. Józsefről írt színdarabot, amelyet kora tavasszal játszanak a Nemzeti Színházban. Megható és felemelő a költő rajongása az aranyszoknyás múlt időkért. Midőn az utcákon bevert fejjel tántorog elmúlt nyugodt életünk, kitárt ablakok mellett mutogatja fekélyeit a halálfejes jelen, csapóvasba lépett a költészet fehér leánya: Szomory tovább folytatja, szövögeti álmait, mint a legizzóbb író, akinek a szemét sem kell lehunyni, hogy érdeklődés nélkül, sértetlenül, őrangyal által vezetett gyermek módjára menjen át a parázzsal, üszökkel fedett gyalogösvényen.

A Virradat szerkesztője kérdést intézett Krúdy Gyulához új regényéről, a Bukfenc-ről, amely a napokban hagyta el a sajtót.

A Bukfenc finom plakátjai már mindenütt láthatók a városban, és a Kultúra könyvkiadóvállalat közlése szerint szokatlan könyvsiker jelzi a Bukfenc útját. A hintázó ifjú hölgy, aki a legújabb Krúdy-regény címlapját díszíti, olyan vevőket is vonz, akik egyébként nem szoktak könyvet vásárolni.

A Virradat szerkesztőjének Krúdy Gyula a következő levélben válaszolt:

Kedves barátom, Andor,

a Bukfenc nem regény, hanem egy hosszabb elbeszélés, amelyet megírásakor nem szántam könyvnek. A dolgok úgy fordultak, hogy a Bukfenc-ből hamarább lett könyv, mielőtt elhatároztam volna, hogy mi is történjék legvégül az elbeszélés hősnőjével, Gyöngyvirág kisasszonnyal, így aztán Gyöngyvirág további sorsa az olvasó tetszésére van bízva. Én azt hiszem, hogy boldog lett a nemes gyermek.

A Bukfenc témája a háború alatt jutott eszembe, magános, esti sétámon a Nagykörúton, ahol a félhomályban elgondolkozik az ember az itteni régi életen.

Szomorú az este Pesten. Setét az utca, mint abban az időben, mikor Hentzi ágyúkat szegezett a városra Budáról. Hivatalnoklányok, bolti kisasszonyok serege lepi be az aszfaltot. Eddig nem is tudtuk, mennyi a fiatal nő Pesten. Mióta dolgoznak, mióta családfenntartók lettek a leánykák, azóta mindennap látjuk friss, kedves arcukat a pesti utca setétjében tovalibegni. Tempósan lépnek, mint a katonák. Hárman-négyen összefűzik a karjukat. Barátnők, akik egy negyedóráig feltűnnek a Körúton, amely máskor ragyogott lámpásaival, a boltok kínálkoztak, szép élet levegője érzett a sok villamos lámpa alatt... most az elkomorodott házak között az ifjúság önbizalmával ugyan, de mégis csendesebben utaznak tova, hogy eltűnjenek a mellékutcákban, a külvárosokban. Otthon éppen olyan setét van, mint az utcán. S a gond, a baj, a szegénység örökösen berreg, mint egy fáradhatatlan varrógép.

Mit tehetnek a szegény lányok, akiknek nem telik színházra, mozira, kávéházra? Kimossák a fehér blúzukat, harisnyájukat, varrogatják a ruháikat, ápolgatják a cipőjüket és a kezüket... A pesti bérházak sivár estéje nem alkalmas az ábrándozásra. Mindenki nyög a városban, aki már nem fiatal. Nagyot vénültek a csontok, az emberek, a kedélyek négy esztendő alatt... Szerelem sincs úgy, mint azelőtt. Alig látni egy-két nyurga fiút, aki a kapuig kísérné a kisasszonyt. A főhadnagyok ugyan csörtetnek és vállalkoznak manapság is, de a katonaszerelemből már kiábrándultak a kisasszonyok, mióta mindenki főhadnagy lett a városban. A civil ifjúnak volna most nagy becse, akit valamely oknál fogva a helyén hagyott a háború forgószele. De büszkék is ezek a fiúk. Nem állnak szóba akármilyen leánnyal. Az affektáló, elbizakodott, gőgös kisasszony divatját múlta korunkban. Manapság már csak a régi regényekben lehet olvasni azokról a démoni női teremtésekről, akik halálra kínozták a férfiakat, nem hallgatták meg az esdeklő szavakat, a fenszterpromenádot megkövetelték, kengyelfutó módjára hajszolták szerelmesüket, s igen természetes dolognak tartották, ha a férfiak meghaltak értük, mint a Napraforduló című regényben is olvasható. A démonikusok, az elkényeztetettek, a gyötrők, a kegyetlenek, a kis csirkeagyvelejűek, az álszerelmesek hovatovább mind ritkábban találtak férfimédiumot, aki leugorjon értük az emeletről. A férfiaknak és a fiúknak most egyéb dolguk van, mint nők miatt megbolondulni. Egyformán nehéz a polgári és katonai élet. A Halászbástyán senki sem szaval hóbortos dolgokat a holdvilágba; végrendeletet sem készít szerelmi felhevülésében a mai férfi. A kikosarazott kérők nem veszik útjukat idegen országoknak. A reménytelen szerelmesek könnyen vigasztalhatják magukat.

Elnézegettem a tavaszodó estén az utcákon áramló leánysereget. Mennyi szunnyadó bestiaság, apró gonoszkodás és fellengős regényesség marad kifejletlenül e lányokban, mert egy boldogtalan korba születtek bele! Hány férfit tudtak volna a Dunának űzni e ragyogó pesti szépségek, hány gyengédlelkű ifjút tehettek volna örökre boldogtalanná! Kis cipőjük, amely manapság is formásán kopog az aszfalton, fodros szoknyájuk, kíváncsi szemük és szomjas szájuk egy más korszakban: férfiélet ragyogó céljai lehettek volna. Tavaszmosolyuk, csikókedvük, gyújtogató szemük egy nyugtalanító, küzdelmes és álomtalan márciust ígért volna a férfiaknak. Deli ifjak és vállas férfiak nyöghettek volna bele, hogy estefelé kimerészkedtek az utcára - tegnap. A szívtelen bokák ugrándozhattak volna, mint a tudatlan gazelláé. A copfról és a pihés nyakszirtről szívesen elhittük volna, hogy egyetlen és páratlan a városban. Bőgni lehetett volna a mázsányi boldogtalanságtól, amit ezek a lányok okozhattak volna. Míg jött az istenverte háború, és üres kapszlik lettek a dinamitbombáikból. A férfiaknak másfelé fordult az életük, mint a fiatal fáé, amelyet görbére nevel a kertész.

Ezekről és ezeknek a lányoknak írtam én a Bukfenc című regényemben.

Krúdy Gyula

Ferenczi József Nyíregyházáról közli velünk, hogy Petőfinek igenis még él egy barátja Miskolcon, az ősz Lévay József, a költő. Anélkül hogy a nagyérdemű poétát megbántani akarnánk, megjegyezzük, hogy Petőfi Sándornak talán egy barátja sem volt életében. Petőfi robbanó temperamentuma, féktelen hiúsága és megalkuvás nélküli szilajsága nem volt alkalmas a csöndes medrű, apró figyelmességekhez kötött és jól átgondolt barátságok létesítésére. Bizonyosan lett volna egy barátja a költőnek, ha ő is így akarja. De ez a forradalmár gőgös volt, mint egy félisten. Csak egész ember barátságának tudott volna behódolni. Ismerte az embereket, s nem szerette őket. Vajon az öreg Lévayval kivételt tett volna? Erről nincs tudomásunk. Ellenben azt pontosan följegyezték Petőfiről, hogy a Jókai-féle barátságot úgy felrúgta, hogy azt többé nem lehetett talpra állítani.

Fényes László, a nyíregyházi követ nem tartozik ugyan szorosan ebbe a berekbe, ahol a költők és írók tanyáznak, ámde nem hagyhatjuk felemlítés nélkül, hogy Fényest minden alkalommal ismét félreismerik, mint egy középkori vallásalapítót. Ő húsból-vérből, epéből és sajgó szívből összerótt ember, aki a legtöbbet szenved ebben az országban. Egy érzékeny ingát hord a mellénye alatt, amely nyomban remegni kezd, amint igazságtalanság történt valahol Magyarországon. Nem szabad elítélni sem a féktelenségét, sem a vakmerőségét. Ha nem volna Fényes László, lámpással keresni kellene egy Fényest. Nem akarja ő felfordítani a világot, mert az nem is erejének való. De szembeszállni a világgal, ahhoz van bátorsága. Háromszáz esztendő előtt meggyújtották volna. De lehet, hogy azután szentté avatnák.

Két orosz regény forog most az olvasók kezén. Az egyik Dosztojevszkij írása, A kicsike, s az Olcsó Regénynek a legutolsó kötete. Mikor olvasni kezdtem - csaknem tizenöt év múltán ismét - a búbánatos zálogos elbeszélését, a nagy író varázsában, az éji olvasmány csendjében: nyomban feltűnt a szokatlan fordítás és nagy irodalmi értéke. Hiába kerestem a fordító nevét a könyvön. Végül megtudtam, hogy egy ismeretlen fordító munkáját Heltai Jenő gyúrta át. - Turgenyev bűbájos Aszja című regénykéje a régen elcsendesült Olcsó Könyvtárnak füzete. Még él az Olcsó Könyvtár? - szóltam magamban. Boldog, könyvszagú ifjúságom hűséges barátai, midőn a megsárgult füzetekből először ismerkedtem a külföldi írók regényeivel. A Gyulai Pál szerkesztésében megjelenő Könyvtár egész generációt nevelt, mívelt és mulattatott. Itt jelentek meg a legjobb oroszok s angolok, spanyol írók és franciák (az utóbbiak közül nem a legjobbak is). Ismét olvasom Turgenyevet, bár nem tudok többé úgy rajongani a muszka tavaszért és az őszi borulatért, amely minden írásából árad. Úgy vélem néha, hogy Turgenyevnek olyan a hangja, mint a Tarantász csengőjéé. De mégis különb, különös, és úgy ringatja a szívet, mint a bóbiskoló dajka a bölcsőt.

Az új magyar írók is megjelenhetnek a könyvesboltokban. Figyelemreméltó az új könyvek között Kassák Lajos regénye, Misilló királysága. A magyar tótország vigasztalan szomorúsága vonul végig kísérteties-hideggel a könyv lapjain. Egy új regény, amelynek írója bizonyára többre hivatott. Most még ifjú és kegyetlen, és nyugodt kézzel nyomja ki a béka belét. Egyetlen sor sincs sehol, amely kedvet adna az élet folytatásához. De író van itt eljövőben, aki még nem szenvedett, hogy megbocsátani s mosolyogni tudjon. - Erdős Renée vallásos költeményét is felvétette a Sibyllák könyvé-be. Félek, hogy az Erdős asszony egyszer érdekes manierja nem leli helyén a maga olvasóközönségét. A fájdalom és a könny oly megszokott lett a földön, hogy egy női lélek vajúdásai nem kelthetnek különösebb figyelmet. Engem többször érdekelt e nőíró sok tanulsága és ügyessége. Sajnos, nehezen tudok hinni a költőknek s költőnőknek.

Lengyel Menyhért Svájcban írta a magyaros színdarabot, Charlotte kisasszony-t, amelyet most a Nemzeti Színházban játszanak. Mondjanak bármit Lengyel ellenségei - ez az író s munkája engem a múlt századbeli svájci emigránsok emésztő honvágyára emlékeztet. A távolból (elmenekülve a háború csavarjaiból) az egyébként nem soviniszta Lengyel jobban megszerette a fuldokló, élethalálharcot vívó nemzetet, mint midőn benne élt. Egy magyar emléket akart állítani élete országútján magyar eredetének, midőn a magyarság az égbe lőtte tűzhányó módjára tüzét és erejét: ezért írta Charlotte kisasszony-t. Lehetséges, hogy többé sohasem jut majd eszébe Magyarország. De most könnyezik elpusztult szülőföldje romjain.

Az Irodalmi Kalendáriom évek múltán böngészgető tudósok naptára lesz, midőn a méhek, a mostani írók elrajzottak. Mily érdekesek lesznek ez adatok ötven esztendő múlva!

Szomory Dezső József császár-jámak kéziratát fotográfiában közölte egy színházi újság. Megkérdeztük az ünnepelt szerzőt, hogy valódi-e a kézirat, amelynek betűi alig olvashatók még nagyítóüvegen is? Szomory bevallotta, hogy valóban ez az első kézirata, a színdarab első oldala, amelyet a József Császár-ból megírt. Ám nem kell azt hinni, hogy a kézirat későbbi oldalai külsőségekben különböznének az első, vajúdó József átkorrigált, átgyúrt, elől-belől kifoltozott, kitörölt, újraírt kéziratától. Szomory megvallotta, hogy a József császár kézirata végig törlés, javítás, újraírás, szenvedés. Sohasem küzdött egyik írásművével sem annyit, mint e színdarabjával. Éjjel-nappal foglalkoztatta a cselekmény. Önalkotta plakátokat szerkesztett, amelyeket szobája különböző részében a falra akasztott. Ágya fölé írta ökölnyi betűkkel a színdarab egyes mondatait, amíg elalszik, amint felébred: darabjával foglalkozzon.

A Szomory első kéziratát sok esztendővel ezelőtt visszaküldte Párizsba Fenyő Sándor, a Magyar Hírlap akkori szerkesztője. "Nem tudom elolvasni!" Ez volt a kéziratra jegyezve. Szomory újra becsomagolta a párizsi levelet, de most már egy nagyítóüveget is mellékelt a kézirathoz. A tréfa használt. Fenyő soha többé nem küldte vissza a Szomory leveleit.

A színdarabok eredeti alakjukban aligha kerülnek ki a szerzők kezéből. Az a két-három használható sor, amely egy oldalnyi kéziratból végül megmarad, alig volna összefogható egy idegen szem előtt. A színdarabok írógépek segélyével jutnak külsejükhöz, amelyben az igazgatóknak bemutatkoznak. A Szomory színdarabja kényes vallási problémákat is bolygat. Ambrus igazgató úr ugyancsak nyitott szemmel olvasta végig II. József császár és a római pápa szócsatáját. A színdarab mai alakjában minden zökkenés nélkül közeleg a siker stációihoz.

Oláh Gábor a Csokonai Vitéz Mihály félbeszakadt életét folytatja a cívisvárosban.

Aminthogy Csokonai sem tudott végleg elszakadni a nagy kollégium környékétől (bár az gorombán elutasította emlőjéről), amint a Dunántúl szőlőkoszorús dombjai közül is visszavágyakozik a poros Péterfiára: Oláh Gábor is szívével, testével Debrecenhez van nőve, bár kevés ember mondott annyi igazságot a zsíros lakosság szemébe, mint a félrevonult, halk költő.

Régebben, amikor pesti aszfalt nélkül el sem lehetett képzelni a magyar író pályafutását - a birtokos Kisfaludyak is kvártélyt tartottak a Belvárosban, pedig csak egy macskaugrásnyira volt még tőlük a Kazinczyak, Kölcseyek, a magyar irodalom falusi kúriás korszaka -, az Oláh Gábor-fajta tüzes lélekkel élő és a modern világ folyásában szenvedélyes kedvvel részt vevő költő aligha élhetett volna meg Pest nélkül. A többnyire vidékről felszármazott írók is gőgösen tekintgettek vissza a kisarányú és aligha megértett vidéki tartózkodási éveikre. Pest úgy lengette rikító rongyait a húszesztendős poéta előtt, hogy az akár gyalog is elszökött a falujából, mint hajdanában a kalandor színészek. (Igaz, hogy két-három évtized múltán már csak a pályaudvarokat szerette Pestből az idetévedt zarándok, amelyekről egyszer véglegesen elutazhatik a városból, hogy soha többé ne tegye a lábát a Rákóczi útra.) De még mostanában is a legtöbb vidéki álmodozó, a kisszerűségekben szenvedő Prométheusz, amint szerét teheti, felkapaszkodik a pesti vonatra. A hírlapíró fajtánál pedig valóságos szokás volt előbb vidéken kiszolgálni az inaséveket. Kolozsvárról, Nagyváradról, Aradról való hírlapírók mindig keresnek állást a pesti szerkesztőségekben. (Különösen vezetnek a kolozsváriak, akik rövid pár esztendő alatt bebizonyították, hogy százszorta élelmesebbek, mint a régi pestiek. Milyen nehéz emberek lakhatnak vala a Királyhágón túli kincses városban, ahol ezek az elszánt aranyásók nem boldogulhattak - míg Pestet úgy meghódították, mint egy karzati szobalányt!)

Tulajdonképpen Tömörkény volt az első, aki talán soha sem gondolkozott azon, hogy felcseréli Szegedet Pestért. Mélázó barátunk sehogy sem illett volna e város ringlispiljébe. De milyen kevés ember rendelkezik annyi önismerettel, mint az embernek is bölcs és nagyon szeretetreméltó Tömörkény! Tudta ő, hogy Szegeddel kicsúszik a talaj a lába alól, bár kétségtelenül lelt volna Pesten méltó megélhetést.

(Sas Ede pesti hírlapíró korában nem bírt kievickélni jelentéktelenségéből. Míg visszaemigrálván Váradra, kakas lett.)

Oláh Gábor Debrecen nélkül félember volna. Műveinek elmélyedt, szinte klasszikus magvát a nagy kollégiumi könyvtár táplálja s nevelgeti. Az ideáljai és nemes elgondolásai halkan érlelődnek a nagy, poros városban, ahol a szekerek nem ütnek olyan nagy zajt, mint Pesten. A Kar utcai házban bizonyára csak a légydongás zavarja a költőt, míg kemény ceruzájával irkalapokra veti metszetfinom betűit. (Petőfi Sándor óta nem volt szebb kézírás a magyar irodalomban.)

Az a regény, amelyet most olvastam - a Két testvér-t -, még nem jelent meg nyomtatásban. E lapok szerkesztője megtisztelt vele, hogy olvasnám el én is Oláh Gábor regényét, amelyen a házépítés évszáma 1918. Hát ilyen regényt csak a legnemesebb lélek gondolhat el. A regény lába a földet éri, talán szokatlanabbul is szétnyitja az emberek keblén az inget, mint egyéb mostani regényekben olvashatnánk. Ámde a regény homloka az égboltozatot verdesi, mint egy óriás jajkiáltása. Olyan témája van ennek a regénynek, mint a Dante Poklának egyes részeiben található. Megrendülve, visszafojtott lélegzettel olvastam lapról lapra az isteni és emberi törvény által üldözött szerelem szenvedéseit és gyönyörűségeit. Egy remete bibliai elgondolása és a valóságos életben néha előforduló szerelem végzetteljes, balsorsos története ez a regény. Halálos ágyakon bevallott titkok, elhagyott temetők korhadt fejfáinak megsúgott élmények, szívdobogást megállító rejtett érzelmek költői és a legnemesebb reneszánsz-korbeli szenvedélyek emlékkönyve a Két testvér. Nem írhatta más modern irodalmunkban, mint a debreceni Oláh Gábor, akinek poétái bátorságáról már tanúskodik néhány könyv. Érdekes, mint a biblia, megindító, mint egy tragikus újsághír.

És mégis e lapok szerkesztőjének nem állhat módjában a Két testvér közlése. Az újságszerkesztőknek olyan körülményekkel kell számolni, amelyek nem lehetnek irányadók a költő képzeletének. Én sokkal többre taksálom Oláh Gábort, mióta ezt a legemberibb regényét olvastam. Régente kéziratban terjesztették a debreceni diákok a Csittvári krónikákat. Nos, Oláh Gábor regénye egy második Csittvári krónika.

Gáspár Imre a korán elfelejtett írók közül való, bár életében ő volt a legnevezetesebb örökös az írók között. Háromszor örökölt, és háromszor verte el aztán örökségét, amelyből dúsgazdag ember lett volna.

Élete utolsó éveiben elhagyta a protestáns hitet, a Mária utcai templomban áttért a katolikus vallásra, a jezsuiták sánta öreg kertésze volt a keresztapja, bizonyosan sokat foglalkozott magában vallási tételekkel, amíg a Rókus-kórházban ismeretlenül, elhagyatva betegeskedett, s végül a kedves testvér lefogta a szemét. Ötvenéves volt.

De amikor ifjú volt - repülni vágyott.

Abból a felső-magyarországi költőcsapatból való, amely egykor áhítatos zarándokcsoportonként vonult Zólyomból, Abaújból, Pozsonyból Pest felé, hogy itt a költészetben elfoglalja megillető helyét. Reviczky, Rudnyánszky, Koroda Pál és mások, már ismeretlenek csapatához tartozott Gasparone. Túláradó ambícióval telepedtek meg a Korona kávéházban és a folyóiratban, boldogan nélkülöztek, legmodernebbek voltak korukban, francia költőket olvastak, és mindig irodalomról beszélgettek. Költők gyönyörű és bánatos ifjúságát élték, rajongtak, szenvedtek, a Ferenczi-féle éjjeli kávéházban mondták el legújabb verseiket a "perditának", míg az egyívású ifjúság a sarokbeli Fáraó-banknál szedte az "orrocska" nevű ajándékpénzt, és politikai pályára készült. A felvidéki ifjú inkább születik a svihákságra, egyszóval közéleti és társadalmi érvényesülésre, mint a költői pálya sanyarúságára. Gáspár Imre, bár módos zólyomi famíliából származott, egy ifjúkori könnyelműség folytán kénytelen volt öngyilkosságot elkövetni: divat volt ez akkoriban. Indali Gyula sem akart komolyan beleveszni a Dunába, csak azt akarta elolvasni, mit írnak másnap és harmadnap az újságok, hogyan méltatják életét és költészetét a fukar kritikustollak. Gáspár Imre maga küldte be az akkori újságoknak öngyilkossága hírét, és az akkori primitív hírszolgáltatás mellett, szándéka valóra vált. Az újságok megindultan elparentálták a tehetséges, ifjú költőt, aki korai halált választott, holott a legnagyobb dicsőségek várakoztak reá.

A kor hazug és színészkedő volt. Nyolcvanas éveknek hívták ez időt. A forradalom utáni Magyarország ál és valódi pátosza még virágzott, mint a tök. Az élet csak küzdelmeiben valódi; a létfenntartáson túl szerették mindenféle hóbortokkal bolondítani magukat az emberek. Tiszaeszlár robbantgatta az alig elhelyezkedett új társadalmat. Az antiszemitizmus fellobban Magyarországon, ahol nemrégen még szerették a zsidókat, míg azok korcsmárossággal és uzsoráskodással foglalkoznak. Mindenkinek megvolt a maga házi zsidaja, a zsidóbarátja, testi-lelki jóembere, aki "más" volt, mint a többi zsidó. Midőn azonban a társadalomban kezdett elhelyezkedni szükségszerűség szerint az új elem, midőn mindenféle keserűségek, szegénységek, elzüllöttségek hervasztották el a régi, korhadt Magyarországot: a síkra szállott, mint egy erőtlen, elaggott lovag az új társadalom ellen. Végső csata volt az eszlári vérvád, amelynek fantasztikus meséjében soha sem hittek az okos emberek, csupán ürügy volt a hadjárat megkezdésére, mint az aesopusi mesében a farkas és bárány veszekedése. Még egyszer felemelkedett az elöregedett Magyarország, az elnyűtt, elpudvásodott, elmaradt régi világ, és hadat üzent a fészekrakó madarak hangosságával elhelyezkedő új társadalomnak. Szomorú, szégyenletes, elbutult korcsmahecc volt ez. De nem volt az országban ember, akit ne érdekelt volna a nyíregyházi törvényszék tárgyalása, ahol fiskálisok rabulisztikája és tönkrement, bosszúszomjas elemek fogcsikorgató dühe csapott össze. Bizony rosszul is végződhetett volna az eszlári pör, ha nincs néhány okos ember Mária országában. A mai társadalom sorsa két-három nagyeszű táblabíró kezében volt.

Míg a költészetben Benedek Aladár szőke szakálla hirdette az irodalmi antiszemitizmust, Inczédy László, Pongrátz Béla, Gáspár Imre, Rudnyánszky Gyula, Reviczky Gyula, Szabó Endre, Ábrányi Emil és a többiek, a kor feltünedező ifjú óriásai, a Verhovay Gyula szerkesztősége valóban elhitték az eszlári mesét, mert költők voltak. Ilyen korszakban természetes dolognak látszik, "hogy az ifjú költőnk, a későbbi Gasparone, az élet sebei, a holnap félelmei és a könnyelműség következményei elől egy álöngyilkosság hamis függönye mögé rejtőzködik, hogy annál kedvesebb legyen majd visszatérése a valóságos életbe".

Ekkor még szőke, karcsú, fodros és választékos volt Gáspár Imre. Korunkban a beretvált uracsifjak Dorian Gray arcképéhez óhajtanak hasonlítani. Akkor még Schiller és Goethe volt az utánzandó példa. Fiatalkori arcképéről úgy látom, hogy Gáspár bátran beillett volna egy ifjú német poéta elképzelésének. Tót és német verseket fordított. Állítólag szerelmes volt egy leányba is. Bár a későbbi életében nem sok hajlandóságot mutatott a női nem iránt. Beteges hajlandóságokkal vádolták, mint Dolinay Gyulát.

Az álöngyilkosság nem hozta meg számára a bűnbocsánatot. Menekülni kellett Pestről. Debrecenbe ment lapszerkesztőnek Kutasi Imre lapjához, a Debreceni Hírlap című napilaphoz. Itt érte az első örökség, nagyobb pénzösszeget testált részére egy nagynénje, amelyből felhalmozódott adósságait rendezte.

Gáspár Imre Debrecenbe vonult a dicsőségesnek ígérkező pesti költői pálya után. A debreceni hírlapírás még őskorát élte; a hírlapírók kevésbé tudták a helyesírást, mint a kardforgatást. Napjaikat és lapjaikat többnyire éles tollcsatákkal töltötték, egymással polemizáltak, függetlenségiek és kormánypártiak legtöbbször a vívóteremben békültek ki, miután egymást megszabdalták.

Lelkes ifjak, megrögzött korhelyek, rongyos bohémek, fanatikus és jámbor tudatlanok voltak a hírlapírói karban. Szabadidejüket korcsmákban, kávéházakban töltötték. Gazdászokkal duhajkodtak a Páris kávéházban, megvirradtak a Kossuthban, Magyari és Rácz cigányprímásokkal jóbarátságot tartottak, legfőbb pátrónusok Dubi volt, a Hungáriakávéház főpincére. Bolond, boldogtalan ifjú élet. Debrecen, amelyben már Petőfi is pipája mellett melengette a kezét, nem is nagyon becsülte meg hírlapíróit. Szabadjegyet adott nekik a kisvasútra, de a cívisek és urak nem engedték maguk közé a borotvált arcú fiatalembereket. Cigányok, színészek, korcsmahősök, ledér nők között henteregtek itt az ifjak, akik teljes céltalansággal folytatták a hírlapírás mesterségét.

(Emlékszem: azon három hónap alatt, amelyet a Debreceni Ellenőr szerkesztőségében töltöttem, egyetlen könyvet sem olvastam. Több mint húsz esztendeje e nyurga, vad, tomboló időszaknak, de még manapság is a hideg fut végig a hátamon, ha eszembe jut, hogy Debrecenben maradhattam volna, ha nem hajt a kalandos vágy, az ifjúság láza, a ma már ismeretlen, áradó kedv új városokba, új emberek közé. Egy őszi estén, szeptember végi szomorkodások között hagytam el Debrecent, bár a szívem majd megszakadt. A nagyváradi Szabadság című újság hívott meg munkatársának, ahol aztán végképpen kiábrándultam a vidéki hírlapírásból, Nagyváradból, az emberekből, az ifjúkor fantasztikumaiból. De addig még sok minden történt Debrecenben.)

Gáspár Imre nihilistáknak nevezte debreceni hírlapíró társait. Valahogyan grand seigneurnek érezte magát e nincstelen, kócos, borgőzös fiatalemberek között, akik tudatlanságukban megvetették az életet, a halált és a helyesírást. Városi és rendőrségi riportok megírásával töltötték napjaikat, régi újságokon és asztalokon aludtak a Debrecen szerkesztőségében, öt forint volt néha a zsebükben, és fülig adósok voltak Péter Pali vagy Sz. Dávid István korcsmájában. Még harminc krajcár volt egy liter bor, tizenhat krajcár egy üveg sör, húsz krajcár egy tál étel, s ezenkívül különben is meglepetésszámba ment, ha az akkori debreceni hírlapíró valahol megfizette a számláját. Nem csodálható, hogy az újságírás hőse, néhány pengővel a mellényében, Rothschildnak érezte magát a Dugó asztaltársaságban, amelynek Nyilasi Mátyás, a tragikus véget ért komikus színész volt az elnöke.

Gáspár Imre korának egyik legműveltebb embere volt. Megpróbálta már a pesti életet, személyesen ismerte azokat az írókat, akiknek nevét itt rajongva ejtették ki a szegény kócosok, szép kritikákat olvashatott a verseiről, tudott franciául, eredetiben olvasta Flaubert-t, úrnak nevelték a zólyomi kastélyban, szellemes volt, mint a Gil Blas - egyik álneve Gili Balázs volt -, és rajongott az élet finomságaiért, szép olvasmányokért, szellemeskedő társalgásért, úri életmódért. Természetesen, mindezt nem találhatta meg Debrecenben, holott eleinte azt hitte, hogy egyetlen úr a szemétdombon, és majd vezetője lesz a helybeli intelligenciának.

Makó és Leszkay színigazgatók működtek a városban, későbben Tiszai Dezső. A gazdag cívisek szívesen látogatták a komédiaházat. Büszkék voltak arra, hogy a színigazgatók vetélkednek a debreceni színházért. Az elegáns Szabó nagykereskedő, Komlóssy Arthur, egy finomkodó Tisza-huszár, és más előkelő polgárok ügyeltek fel a színház erkölcseire, akik korántsem hasonlítottak ama vicclapbeli vidéki színügyi bizottsághoz. A primadonna ugyan ott is meghódította a huszártiszteket és a diákokat - ki ne gondolt volna Ellinger Ilona bokájára és Margó Zelma lábszárára? -, ellenben gondoskodás történt arra, hogy a nők és a gyermekek mindig látogathassák a színházat. A város, ahol a pajkos Csokonai és a nyilas Ady deákoskodott, a kálvinista templomatyák okuláréján vizsgálta a színházigazgató újdonságait. Gáspár Imre elfoglalta helyét a hírlapírók páholyában, és Sarcey módjára, magas nívójú színházi bírálatokat írt lapjába, amelyet két-három ember értett meg a városban. Ámde a cívisek érezték, hogy nem közülük való, felsőbbrendű férfiú a pápaszemes, korán hízásnak indult poéta, és bizonyos tiszteletben részesítették. Gasparone és Gili Balázs: ezt a két álnevet használta Debrecenben Gáspár Imre, meglehetős olvasott írói voltak a cíviseknek, bár mondom, nem mindig értették meg a franciás ízű sorokat.

Gáspár Imre ekkor már tudta, hogy nagyobb örökség jut kezébe, és fűnek-fának tartozott a városban. A "nihilisták" adósságcsinálása helyett: bonokkal fizetett. Apró kis papírszeletekre írt fel csodálatos összegeket. Mindig tíz forint és harmincnégy krajcárra, huszonöt és fél forintra, később hetvenöt krajcárra volt szüksége. Az apró papírszeletek Gáspár Imre névaláírásával talán megfordultak minden debreceni polgárnál. Bankókat eresztett ki, mint valami király. Bont adott a borbélynak, a kocsisnak, a pincérnek. Midőn végre öröksége megérkezett, Kutasi Imre, a kiadója, egy festett bajuszú, ravasz, öreg debreceni nyomdász vette kezébe ügyei rendezését, beváltotta a szerte keringő jancsibankókat. G. I. halála napjáig emlegette, hogy debreceni szerkesztő korában a kiadója érzékenyen megkárosította. De azóta se fizettek Debrecenben a szerkesztők a saját külön bankójukkal.

Az adósságok rendbe jöttek volna, de a tekintélynek vége volt. Írhatta ezentúl Gasparone a legszellemesebb tárcákat, Gili Balázs a legfinomabb ékeket, G. I. a szomorú verseket: a cívisek egykedvűen szemlélték az adósságcsináló emberfölötti munkabírását, amellyel csaknem egyedül töltötte meg a napilapot élvezetes olvasmányokkal. Olyan volt, mint egy vasúti lokomotív. Huszonnégy óráig is írt egyhuzamban. Apró, bolhanagyságú, de igen olvasható betűket. Alig törölt a kéziratán. De erről majd későbben beszélünk.

Debreceni mulatozásának tulajdonképpen régi ellenlábasa, Rudnyánszky Gyula megérkezése vetett véget.

Gáspár Imre kétszer tért vissza Debrecenből Budapestre. Mind a kétszer Rudnyánszky Gyulával vívott csatáknak veszteseként.

Rudnyánszky, a nagytehetségű poéta ugyancsak fiatalkorú könnyelműségek miatt volt kénytelen Debrecenbe emigrálni. Pest még nagyon kisváros volt akkor, hogy megvető pillantás nélkül végigmehetett volna az utcán az, akinek vaj volt a fején. Mondják, hogy váltókat forgatott, bundákat varratott hitelbe a költő, amely dolgokat elégszer egymás fejéhez csapdosták a debreceni újságokban a vetélytársak, G. I. és R. Gy. Én csak egy lelkes honleányról tudok, Riszdorfer Annáról, aki évekig hiába sürgette az új verseskönyvet Rudnyánszky Gyulánál, amelyre ő csaknem ötven előfizetőt gyűjtött Nyíregyházán. A költőnek egyéb bajai voltak, nem ért rá verseskönyvet kiadni. Felesége, a jóságos Réthy Laura dugdosta, palástolta a nagyszerű poéta könnyelműségeit. Nem is került többé bajba a nyugtalan és feldúlt Rudnyánszky Gyula, mióta feleségül vette a vidéki primadonnát. Ez a rendkívüli asszony csodálatos energiát szuggerált a költőbe. Rávette, hogy élete abban a korszakában, midőn szőke fürtjei már hulladoztak, Amerikába költözzön háznépével. Évekig az amerikai magyarok költője volt Rudnyánszky, munkatársa volt a Szabadságnak, és maga után vonta a pompás rajzolót, Linek Lajost is, aki itthon nem is tudott megélni az élclapok ötforintnyi béréből. Hosszadalmas New York kávéházbeli beszélgetések előzték meg a két kitűnő magyar kivándorlását. Linek Lajos boldogult is odakünn, míg a sorsüldözött Rudnyánszky Gyula elviselhetetlen honvággyal, szemideg sorvadással s félig megörülten tért vissza hazájába, ahol hiába kezdte újra az életet.

Ámde térjünk vissza hősünkhöz, a mélabús Gáspár Imréhez, aki időközben második örökségének is nyakára hágott Debrecenben, ahol a színészek törzsasztalánál szívesen látott vendég volt, és nemegyszer megnyitotta az erszényét barátai előtt. "Hőstettei még emlékben élnek" az Angol királynő, a Bika, a temetőn túl lévő útszéli csárda történetében. A "Margit" látta őt, és a Nagyerdőről költői mámort hozott. De szerkesztői hivatalát mindig pontosan ellátta. Korán reggel elfoglalta helyét íróasztalánál, hogy az újságot teleírja tárcával, élccel, vezércikkel. Későnkelő munkatársaival éles vitái voltak. Az újságírást igen komoly mesterségnek tartotta. Fürge, gyors lépteivel úgy sietett a kistemplom mellett, mintha a világ sorsa függne attól, hogy szerkesztői helyét elfoglalja. Gondos, csinos újságot szerkesztett, amely ment volt a vidéki ízléstelenségtől. A legjobb vidéki hírlapíró volt. Hoffmann is, a Csokonai-nyomda igazgatója élénken tisztelte őt.

Legérdekesebb volt az afférje, amely Kossuth Ferenc hazatérésekor, az országos körút alkalmával történt. A debreceni Arany Bikában társasvacsorát rendeztek a nagy száműzött fiának. Ott voltak a pesti képviselők, a fővárosi hírlapírók Dienes Márton és Pichler Győző vezetésével, valamint a sánta Neszmélyi. Csupa halottak manapság. De akkor frissek, elevenek és ambiciózusak voltak. A kormányzó hazatérő fiában a nemzet reménységét látták. Kossuth Ferenc idegenszerű akcentussal, de meglehetős méltóságteljesen tudott beszélni a vasúti állomásokon. A hangjának alig volt érce. Nagyszemű, olajbarna talián volt. (Volt szerencsém őt azon frissiben látni Nyíregyházán, a nagyapám házánál, ahová vizitbe ment körútján, mint a Szabolcs megyei védegylet elnökéhez.) De Kossuthnak hívták, s ez éppen elegendő volt, hogy megőrjítse az országot, amerre útját vette. Csodálatos lelkesedéseket láttam. Síró asszonyokat, könnyező férfiakat. Bandériumokat és népgyűléseket. Csak egy szót kellett volna kiejteni Kossuth Ferencnek, és a nép fegyverbe áll. Ez volt talán az utolsó magyar lelkesedés a Kossuthokért. Végighömpölygött az országon, mint az árvíz. Zúgott a széllel. Vihar lehetett volna belőle, de hamurakás lett. A vörös Pichler hírlapíró, Kossuth Ferenc első titkára, oly komolyan viselte tisztjét, mint egy miniszterelnök.

Debrecenben az történt, hogy valaki felköszöntőt mondott a királyra. Debrecenben Csorba polgármester óta mindig akadtak lojális hazafiak. Kossuth Ferenc és társasága szótlanul hallgatta a pohárköszöntőt - mintha a trónkövetelőnek magasztalnák az uralkodó fejedelmet. De nem úgy a cigány, akit emlékezetem szerint Rákóczinak hívtak. Valamely kihívó ötlet, debreceni virtus vagy egy titkos parancs a banda hangszerein azt a nótát szólaltatta meg tussként a felköszöntőre, mely így kezdődött:

Jaj, de huncut a német...

No, volt erre kavarodás.

Gáspár Imre már akkor a kormánypárti Debreceni Ellenőr szerkesztője volt. (Előbbi helyét Rudnyánszky Gyula foglalta el.) Nyomban haditanácsot tartott a helybeli és pesti hírlapírókkal, amelyen megbeszélték, hogy Debrecen városa és Kossuth Ferenc érdekében titokban tartják a cigányos incidenst. Országos skandalum lehet a dologból, ha a sajtó foglalkozni kezd a debreceni tapintatlansággal. A kormány kénytelen lenne elfogatni Kossuth Ferencet körútján. Meg is egyeztek a sajtó képviselői, hogy elhallgatják lapjaikban a világtörténelmi botrányt. De az egyezségben nem volt Rudnyánszky Gyula, akivel Gáspár még köszönési viszonyban sem állott. Rudnyánszky debreceni levelezője volt néhány pesti lapnak, amelyekkel nyomban tudatta a Bika-vacsora zenei skandalumát. Sőt másnap megírta az esetet lapjában, a Debreceni Hírlap-ban. Gáspár Imre erre nyomban hazaárulónak bélyegezte az Ellenőr-ben Rudnyánszkyt, és hosszú harc folyt a két ellenfél között, amelyben a fiatalkorban hitelben ivott kapucinerek is szerepeltek. Később a debreceni ügyészség beleavatkozott a dologba.

Gáspár debreceni tartózkodása vége felé közeledett. Megalapította a Reggeli Újság-ot, amelyet nagy gonddal szerkesztett, de mindinkább elment a kedve a zsíros várostól, ahol bonjait, jancsibankóit már csak a legkisebb összegben tudta beváltani. Néha egy forintnyi kölcsönért a piac valamennyi kereskedését végig kellett járni Forgácsnak, az öreg szerkesztőségi szolgának. Pénztelen mélázásaiban mindinkább vágyakozott Pestre, ahol aranybányákat sejtett tehetsége számára. Elmaradt a színészek törzsasztalától, kiskorcsmákban bujdosott, félt a hitelezőitől, gyűlölte Rudnyánszky Gyulát, mélabúsan, félénkeskedve vonszolta életét ama rettenetes vád alatt, amely mindinkább reánehezedett a városban. Wilde Oscar betegségével vádolták, és az egészséges debreceniek mélységesen megvetették ezért a szomorú dalnokot.

Egy napon búcsú nélkül elhagyta Debrecent, hogy Pesten, a Józsefvárosban üsse fel sátorfáját.

Gáspár Imre Pesten a Józsefvárosban lakott legtovább. Meghúzódott, mint egy magányos borz egy József utcai ház udvarán, ahol néhány szomorú fa állongott, de az udvar régebben kert volt, ahol vidám polgárok kugliztak vasárnaponkint. Kiskorcsma volt a ház elején, a jólelkű Ivkov család olcsó és kitűnő kiskorcsmája, ahol Gáspár Imre esténkint szórakozott öreg és fiatal barátaival. Néha felkereste itt az elbújt embert Benedek Aladár, maga is bujdosó a nagy városban ama fatális hamisbankó óta, Pongrátz Béla, a nihilista költő, akiről a Vörös postakocsi című regényben olvashatni. De eljött Ivánfi és Bakó László is, akik még Nemzeti Színház-i referens korából ismerték G. I.-t. Leghűségesebb barátai voltak Balázsovicsék, öreg pesti fiskális és elmaradhatatlan, jóétvágyú fia, akik olyan kedves emberek voltak, mintha a régi, árvíz előtti Pestről maradtak volna itt: ismertek minden jó korcsmát Pesten és Budán; ámde a korcsmák étlapját is könyv nélkül tudták. Mikor kell Sverleczkyhez menni az Üllői útra, vagy Kleinhoz, csontos marhahúst enni a Soroksári utcába? Hol csapolják a legjobb sert, és hol mérik a legjobb bort. A József- és Ferencváros, de még a belső, negyedik városrész is telve volt ez időben kitűnő korcsmárosokkal, akik látszólag azért éltek, hogy vendégeiknek mindenben kedvében járjanak. Gáspár Imre csalódva múltban és jelenben, emberkerülésében, csodálatos szerénységében és bölcsességében élete utolsó tizenöt esztendejét azzal töltötte, hogy a pesti kiskorcsmákat tanulmányozta. Szeretett Kőbányára, szeretett Budára járogatni, hogy elfelejtse bús napjait. A korcsmaasztalnál néha csodálatos elbeszéléseket tartott a francia és angol irodalomról. Aztán legyintett, s magának és barátainak friss csapolást rendezett. Minden mindegy volt. Az élettel végképpen leszámolt. Vén bagoly módjára éldegélt a józsefvárosi házban. Kis íróasztala mellett görnyedt, és alig olvasható, apró betűket sorakoztatott egymás mellé végtelen kutyanyelvekre, amíg a nap bevilágított az udvari szobácskába. Olykor napokig nem borotválkozott, nagyobbszabású korhelykedés után narancson és citromon élt. A napilapokat pontosan, végtül végig elolvasta, s jegyzetekkel látta el a közleményeket, mint vidéki szerkesztő korában. Minden íróról megvolt a véleménye. De mert költő volt, költőtársait nem tisztelte, ellenben egyik-másik prózaíró iránt bizonyos elfogultságot érzett. Így Balogh Pál vezércikkíró munkásságát nagy figyelemmel kísérte. Tóth Béla Esti leveleit jegyzetekkel látta el, Herczeget azzal gyanúsította, hogy németül gondolkozik, Mikszáth tótul, Jókai asszonyok rabja. Talán a legtöbbet gondolkozott Kaposi Józsefről, a Dante-tudósról, aki akkoriban a Magyar Szemle című hetilapot szerkesztette, amelynek Gáspár Imre dolgozótársa volt. Kaczvinszky Lajos, a Magyar Szemle kiadója egy jámbor, úri természetű, tiszta agglegény volt, aki Ó utcai házának berendezésében lelte minden örömét. Többnyire ötforintnyi bért fizetett közleményenkint, de azt legalább vadonatúj bankóban nyújtotta át az íróknak. Szerdán és szombaton, az esti órákban volt nyitva a szerkesztőség, midőn a fehérkötényes szobaleány a csengetés után beengedte az elzárt kapun a csinos, földszintes ház belsejébe a különböző kopottas, hóbortos kéregetőket. Ezek a kéregetők magyar írók voltak, de persze erről nem tudott a tiroli leány. Meg kell adni, hogy mindenkit beeresztettek, aki csengetett. Kaposi József, ez az európai tudós megadó és tiszteletteljes bánásmódban részesítette az írókat, akiktől átvette a kéziratot, s szolgálatkészen nyomban az olvasáshoz látott. Régimívű óra tiktakolt a szobában, az íróasztalnál egy öreg hivatalnok - úgy emlékszem, Svarc úrnak hívták - írogatta a címszalagokat, mert Kaczvinszky Lajos, a kiadó sohasem engedte ki a nyomdába az előfizetők névsorát. (Svarc úr egész héten címszalagot írt, tiszta öltözetben, fehér ingben, megmosott kézzel, aranykeretű cvikkerrel, mintha a földkerekség legfontosabb tennivalóját végezné. A millenáris kiállítás már elmúlt, Pesten úgy üvöltöttek az újságreklámok, mint a láncaikról eleresztett ebek. Svarc úr címszalagot írt egy virágágyas, hótiszta, jószagú ház szobájában, és soha megelégedettebb embert nem láttam azóta sem, mint ezt az őszhajú gavallért.) Ebben a szobában fogadta Kaposi József az írókat, akik felleghajtó köpönyegekben, furcsán, a negyvenes évek kalendáriomából való külsővel jelentkeztek kézirataikkal, hogy a Magyar Szemle hasábjait gazdagítsák.

Szép ifjúkor!

Az Olvasd és a Práter utcai J. Virágh Béla-féle Fővárosi Lapok után itt találkozott néhány öreg és fiatal író, akik látszólagos céltalansággal, de annál szívósabb ambícióval folytatták reménytelen mesterségüket. A Józsefvárosban minden korcsmában ült fiatal vagy öreg író, aki boldogulni s kitűnni akart. A korszak nem kedvezett az ifjú tehetségeknek, sem a megállapodott öregeknek. A napilapok megannyi bevehetetlen várak. De vajon ki merészelt volna gondolni a Budapesti Hírlapra, ahol Herczeg, Kupa Árpád, Cyprián, Beniczkyné, Lengyel Laura, Sipulusz és más földi tünemények szerepeltek a szépirodalmi rovatban. Malonyai Dezső egy későbbi kor gyermeke volt. Akkor még a Pesti Naplóba írogatta párizsi leveleit. Szornory Dezső, a titokzatos Párizs rabja, a Magyar Hírlap hasábjaira küldözi gusztusosan adjusztált leveleit, Jakab Ödön víg és bús elbeszéléseket írogatott. Munkácsy Kálmán és Szomaházy voltok a jó elbeszélők. Pekár Gyula Dodó főbadnagy-a volt népszerű. Karczag Vilmos a Lemondás című hallatlanul rossz regényéből éldegélt.

Kaczvinszky Lajos mindig csodálkozva fogadta a pápaszemes, kövér, kopaszodó, félszeg és preciőz beszédű írócskát, G. I.-t, aki szerdán is, szombaton is öt-hat írásművet szállított egyszerre a Magyar Szemlének. Vajon mikor használják fel a rengeteg kéziratot, amelyet a szedőn kívül senki sem tudott elolvasni? De Kaczvinszky úr volt. (Azt hiszem, régebben a lovasságnál szolgált.) Vadonatúj bankjegyekkel fizetett a kézirat darabjáért, bár egy kukkot nem tudott magyarul e derék bácsi.

Csak azért aggodalmaskodott néha, hogy ugyanez a Gáspár Imre ültette át franciából magyarra a Marseillaise-t.