EGY MŰVÉSZ ÉLETÉBŐL

Zemplényi Tivadar, akinek gyűjteményes kiállítása holnap megnyílik a Szépművészeti Múzeumban, kopasz, csendes, takarékos férfiú volt, amíg élt, gyalog járt Pestről Budára, a kávéházban teát vacsorázott, megforgatta a krajcárkákat, s így bizonyos polgári jólétben sikerült meghalnia. Amíg élt: egy kötelességet ismert, a festegetést. Évtizedeken át komolyan, rendszeresen, szent áhítattal dolgozott, mert belső meggyőződése volt, hogy azért kapott helyet a földön, Budán, a Fehérvári úton, hogy mindent jól megnézzen, ami útjába akad, s aztán lepingálja. Festett besnyői búcsúsokat, balatoni parasztokat, csavargókat, tájképeket, szenyórákat, budai úrnőket. Szolid, komoly, tanáros férfiú volt, nem panaszkodott se a mellőzésről, nem emlegette váratlan sikereit, nem kártyázott, nem ivott, de lumpoló kedvében uzsonnázni betért a New York kávéházba, ahol őszinte csodálkozással nézegette a foglalkozás nélküli színésznők kalandozását; nagyot szippantott a budai levegőből, amikor hazaérkezett. Természetesen házasember volt, gyermekei születtek, mert erre mindenképpen érdemes volt. Adóját mindig pontosan megfizette, fillérnyi adósság nem maradt utána, esztendőkig hordott egy ruhát, vigyázott a kalapjára, egy szivart szívott naponta, és ha elszívta, nem füstölte be a műtermet. Miért élt? - kérdeztem tőle néha, midőn már az állami aranyérmet is megnyerte, tanári állást kapott, túlesett a mindennap sovány gondjain, száz és száz méter vásznat befestett. Miért?

- Hogy képet adjak el - felelt egyszerűen, keresetlenül, csendesen.

Zemplényi Tivadar, az európai hírű művész a képeladást tartotta a földkerekségen a legnehezebb és legkomolyabb tennivalónak. Jó vagy legjobb vásznat festeni: az semmi, minden piktorember tudhatja. De a kép eladása, a befestett vászon adásvétele: az a rejtelmes mesterség, amelyhez minden idegszálra, ravaszságra, okoskodásra és szerencsére szükség van.

Z. még abból a korszakból jött át napjainkba, midőn a kövér, pénzes embert úgy megbámulták a szegény művészek, mint valami földöntúli lényt. Szép nő, kívánatos modell, üreszsebű rajongó akadt mindennap a műterembe. De a mecénás, a vevő, a készpénzzel fizető, az olyan ritkaság volt, hogy a gyerekek az utcasarkon lesték, mint a pénzeslevélhordót. A képvásárló közeledéséről tudott az egész környék, mert hosszadalmas, ügyeskedő, atyafiságot megmozgató eljárás előzte meg, amíg a képvásárlót a műterembe lehetett csalni. A pénzes ember kézzel-lábbal védekezett, vonakodott, kijelentette, hogy esze ágában sincs vásárolni, komolyabb dolgokra kell a pénze... Hátulról tolták, elölről vonták, jobbról-balról támogatták a mecénást a műtermek lépcsőjén, ahonnan manapság le szokták gurítani őket, ha a szájukat is kinyitják alkudozásra. De Zemplényi és korának művésztársai idejében még szabad volt a képvásárlónak panaszkodni elmúlt rossz éjszakájára, a műterem magosan fekvésére, családi bajaira, a fogorvosra, az omnibuszra, a havanna szivarra, a százforintos télikabátra, a kétforintos szállodai menüre, a rabló gyermekbölcső kereskedőre és az uzsorás temetési vállalkozóra... Bármit mondott a képvásárló, a művészek beleegyezőleg bólongattak. Volt házipatikájuk a nátha ellen, cukorkájuk a nyálkaoldás céljából, kényelmes karosszékük, ahová akár aludni járhatott a vevő, mielőtt elhatározta magát a legnagyobbra, az alkudozásra.

Nem festettek a világon olyan képet, amely a vevőnek tetszett volna. Mindegyiknek volt valami hibája. Egyiktől megijednek a gyerekek, a másik nem való hálószobába, a harmadikra megjegyzést tesznek az asszony barátnői, a negyedik szép, csak sokkal nagyobb, mintsem a lakásban elférjen, az ötödiken nem étvágygerjesztő a dinnye, a hatodikon tátott szájjal énekel a búcsújáró, a gyerekek majd eltanulják ezt a rossz szokást... A szegény művésznek mindenre volt mentsége, mint a fogorvosnak a fájdalom ellen. A képekről letörölték a port, kellő világításba helyezték a vásznat, ígértek megfelelő rámát, fogadalmat tettek, hogy eljönnek a kép felfüggesztéséhez, sétálni viszik a gyerekeket, s rajzolni tanítják a ház kisasszonyát. Míg végre a vevő kijelentette, hogy elmegy s meggondolja magát.

Hány délutánja, napja veszett kárba a magyar művésznek, amelyet a vevők megmunkálásával töltött! Oly ügyesen kellett forgatni a szavaikat, mint egy hittudományi vitatkozásban. Meg kellett ragadni a kellő pillanatot, midőn a vásárló gombolgatni kezdi a kabátját. Tudni kellett a legutolsó fillérig az árat, amennyit a vevőtől kérni lehet. "Csak egy kis krisztkindliről van szó." "Csak egy kis emléket óhajtanék." "Volna egy üres fal a lakásomban, amelyre szívesen függesztenék egy jó képet, ha olcsón megvehetnem." "Megvenném, de aztán mit csináljak vele?" "Kikapok a feleségemtől." "Én pártolom a művészetet, kedves mester, de a pénzemet nem loptam." Mikszáth írt egyszer egy kaszavásárló parasztról. Hát azzal az agyafúrt paraszttal könnyebben bánt el a boltos, mint a magyar művész a helybeli mecénással.

Zemplényi Tivadar korai halálában talán az a tragikus, hogy a művész nem élhette meg furcsa napjainkat, midőn a festők bevágják a műterem ajtaját a régi alkudozók orra előtt. Elkeserítették, beteggé tették az akadékoskodó képvásárlók. Nem tudott velük vidáman cigánykodni: komolyan vette őket, mint akár a művészetét. Pontosan tudta magáról, hogy nagyot érő a tehetsége, nem mindennapi a tudása, a képei a legjobbak. És elkeseredett, ha a vevő alkudozott. Olykor a munkakedvét is elveszítette egy időre, tanárkodott, magának festegetett, mint az író, aki a fiókja számára ír.

Ha megérhette volna, hogy a régi világbeli mecénásoknak hátat fordíthat e fullasztó, bankógyáros világban! Ha látná, hogy verekednek a képekért az árveréseken!

Szerény, csöndes, nemtörődöm ember volt.

(1918)