|
A
KASZÁS
Aki reggeltől estig
kaszál, az nem haragszik senkire. A jó kaszás egész testével kaszál.
Nekilendül, a dereka jobbra hajlik, a karja kinyúlik, míg a két lába
mozdulatlan, mint a cölöp. Aztán suhint a kasza, a két kéz markolja a
kaszanyelet, a derék és a test fordul a kaszálás irányába, és a fű a
földre fekszik halk szisszenéssel, mint aki befejezte életét. Aztán jobb
lábával előrelép a kaszás. A tempó újra elölről kezdődik.
Az úszástól - különösen
mély vízben, ahol nem lehet bármely pillanatban a fenékre ereszkedni -, az
evezéstől, midőn hullámzik a tó, s a part még messzire van, a
vívástól, amelyet kemény ellenféllel gyakorolunk: izomlázat kap a test. Olyan
fájások jelentkeznek, amelyekről addig fogalmunk sem volt. Hosszas vadászat
vagy utazás; hajtás vagy lovaglás ugyancsak lázas állapotba kergeti az izmokat.
De mi ez a kaszáláshoz mérve!
A kaszálás után elválik a
test a lélektől. Az öntudat úgy szálladoz a mozdulatlan test felett, mint
egy kis fehér lepke a szélben. Kaszálás után elmúlik minden fájdalom, ambíció,
nyugtalanság, akarat. A boldogtalan szerelem, az életuntság, az idegesség, a
dac, az önbizalom és a többi semmiségek, amelyek bolhák módjára bántják az
embereket: elmúlnak, elszaladnak. Mint a száraz levél a kerítés mellett a
széllel: úgy zörög el az emberből a harag, a bosszú, a féltékenység, az
epés kedv. A kaszás fekszik, mint a legyőzött ember. A kaszásnak nem kell
nóta, nem kell lány, még az ennivalóból is megelégszik a minimummal a gyomor. A
kaszás akkor sem nyitná fel a szemét, ha tündérek valceroznának a gyepen, ha a
csillagok a bokrokra telepednének, ha a hold gályában menne végig az
országúton. A kaszás kiterítve fekszik, mint az indiai fakír, aki önmagából
száműzni tudja bizonyos időre az életet. A kaszás nem gondolkozik,
mert nem fáj semmi. Ő az a fájdalommentes, elevenen holttá válott ember,
aki nem is álmodik, mert nincs mit álmodni. Ő az, aki elfelejtette addigi
életét, baját, bánatát, örömét, reménységét. Ő nem gondol a holnapra, a
horizont mögött levő országutakra, a távolság városaira, földhajlás alatt
rejtőző kis falvakra, a nyugtalan utazásokra. A kaszás fekszik, mert
túl van azon, hogy érdemes legyen valamiért felkelni. A kaszásnak nem kell
pecsenye, sem bor. - Ilyen lehet az ember, midőn végleg elfáradt élni, és
nem vágyódik másra, mint az örök nyugalomra. Ilyen lehet a százéves ember, aki
mindennap csodálkozik, hogy felébred. Nem csoda, hogy a néphit kaszával képzeli
a Halált. Rokonok ők, a halál és a kaszás. Jó testvérek, akik megértik
egymást, akiknek nincs titkuk, mert hiszen nincs is titok az előtt, aki
semmire sem kíváncsi.
Az örök nyugodalom
előszobája a kaszálás után következő éjszaka. Akik annyit
kacérkodtunk ábrándos korunkban az ifjú halállal, a repkényes sírral, amelyet majd
bizonyos kedvesek meglátogatnak, ahol elhalványodunk, mint a holdsugár a falon;
mi, régi bolondok, akik minden csekélységért, asszonysarokért, rossz
időért, egérnyavalyáért, szentimentális éjszakákért meg akartunk halni,
neuraszténiások, melankolikusok vagy jókedvű lármásak; esztendőnkint
egyszer kaszáljunk egy napig, hogy másnapra elmenjen minden kedvünk az élet
megvetésétől, az ébredések unalmától. A kaszás mindennap a túlvilágból jön
vissza, ahol holtan feküdt egy rövid éjszakáig. A kaszás az örökkévaló élet egy
jelképe. Mindnyájan elmegyünk egy darab időre a halál országába, ahol
kipihenjük az élet fáradalmait, de bizonyos idő múltán, midőn
erőink visszatértek, ismét szüksége lesz ránk a természetnek, és
visszatérünk harmatban megmosakodva, üdén, boldogan, újjászületve, hogy
elvégezzük a kaszálást, learassuk az életnek reánk borított részét, tarlóvá
tegyük a földet, amerre súlyos léptekkel jártunk.
(1918)
|