PESTI VIZIT

Mi volt Pest, ami ma Pest? Ti azt nem is tudhatjátok, akik sohasem hagyjátok el a város falait, a szakállok és arcok napról napra, tehát észrevétlenül sárgulnak meg körültek, a ruhák lerongyolódnak oly megszokottsággal, mintha mindig kopott ruhába öltözködött volna a pesti ember; az éjfél utáni csend, a szomorkás vendéglői étlap, a fekete kenyér, az üres kirakat, az utcai szemét, az esti setétség, a színészkedés nélküli gond már régi ismerősök. Ti, boldogtalan pestiek, nem is emlékeztek már arra az időre, amikor minden másképpen volt a városban, amint az ótvaros is elfelejti, hogy egykor egészséges volt.

Az ember hosszabb időre elutazik a városból, s újra visszatér, a látása megvilágosodik, mint a bibliaolvasóé.

Egykor szilaj vágyakkal, aranyhegyek módjára dongó tervekkel, az elhagyott élvezetek szomjúságával, a fölényes pesti kényelem biztos tudatában igyekeztünk vissza a városba, ha sorsunk darab időre másfelé vetett. A legblazírtabb utazó is felemelkedett helyéről Kőbányánál vagy Rákosnál, "mindjárt otthon leszünk", mondta az emberben az a kis óra, amelynek ketyegését néha hallani véljük az öröm perceiben. A hátunk mögött immár a kényelmetlen vidéki vendégfogadó, a petróleumlámpás szagú falusi est, a zsíros, gyomorrontogató, bőséges étkezés, a rosszul hűtött sör, a falusi figaró, a cincogó egér és a szemtelen falusi légy; búcsút vettünk vidéki barátainktól, akiknek kis látókörén, egyhangú, csendes életén, hosszadalmas alvásán, céltalan nappalán, lendület nélküli érzésén magunkban mosolyogtunk; majd elfelejtjük a nőket, akiket a pesti határban szívesen képzeltünk el méheseik, diófáik, alacsony tetőjű szobáik, regényes olvasmányaik társaságában - tőlünk távol, mert csak Puskinban oly áhított a falusi kisasszony; szelíden és fölényesen legyintettünk az elmúlt vidéki napok emlékére, a gondtalan pipázgatásokra, hosszadalmas esti beszélgetésekre, holdvilágos sétákra, a kis fürdőhelyekre való kirándulásokra, majálisokra s kalandokra... Mindjárt Pestre érünk, s új, boldog, nagyszabású, irigyelt fővárosi emberek leszünk, akiknek rendelkezésére áll minden, ami a vidéki embernek elérhetetlen. - Így volt ez régen.

Pestnek akkoriban császárzsemlye, frissen csapolt ser és virstliszaga volt. (Egyszer már írtam valahol a különböző városok szagairól. Bécsről például azt figyeltem meg, bár több sört és virstlit mérnek benne, mint Pesten: a városnak gyümölcs és régiségtári szaga van. Helyesebben: volt.) A régi Pest nyári kanálisáramlatában is megcsapta az utazó orrát az a speciális pesti szag, amely nem volt kellemetlen. A téli karácsonyfaillatos hóesésén is átszüremlett a pesti korcsmák szaga. A belváros selyem- és bőrkereskedésbeli szagait elnyomta a mellékutcák sörházainak párája. A Kerepesi úti bazár-, gyaluforgács- és kanavászszagot parírozta a vendégfogadók atmoszférája, amelyeknek udvarába még nemrégen kocsival fordultak be a pasasérok. A Józsefvárosnak friss szafaládé- és friss káposztaodőrje volt; míg a Ferencváros egy nagy borospince volt, ahol sillerbor színű arcuk volt az öreg polgároknak, daloltak a korcsmák udvarain, és muskátli pirult az ablakokban. Budának télidőben régi templom szaga volt, mint litánia után. Nyáron hagymás halászlé viaskodott a kucséberkosár mandulás és cukros ízeivel.

Pest utcái telve voltak képzeletcsiklandozó szagokkal. A pékboltok körül, a frissen sült tészták áramlatában könnyen el lehetett képzelni a hamvashajú, szürkeszemű pékkisasszonyt, aki regényt olvas a bolt csendjében, majd ügyes kézzel, ropogtatva szeli a fehér cipót, mint Istennek ajándékát - néhány rézpénzért. A hentesboltban fehér zubbonyában és kötényében tisztaarcú, kövérkés, jóízű menyecske szíves szóval kínálta hideg és meleg portékáit. A csemegésboltok hölgyei ugyancsak gusztust csináltak az áruikhoz. A masamódboltokban titokzatos hamupipőkék ábrándoztak; a gépíró kisasszony tündére volt az irodának. Még a telefonos hölgynek is olyan volt a hangja, hogy könnyen bele lehetett szeretni. E polgári kert rezedái és basarózsái között természetesen könnyebben feltűnt a démon, aki a rózsa szédítően nyíló és gyorsan hervadó sorsát választotta életpályának. A kokott francia parfőmje szinte egyedülállóan válott ki a város központi odőrjéből. Messzire rikított a pipacsszoknya. Egy jobb cipőcske vagy feltűnőbb ruhácska elegendő volt arra, hogy a pesti lány szerencsét csináljon vagy elbukjon. De még a kipróbált kokottokon is érzett valamely szenteltvíz szaga, amelyet egykor az otthon polgári légköréből hoztak magukkal.

Pestre megérkezni: örömteljes és dicsőséges reggel volt. A vasúti indóházak kőszénfüstös levegőjéből üdén, frissen mosdva és jókedvűen várta Pest az utazót.

A pincérnek újonnan vasalt frakkja, az utcák öntözöttsége, a boltok csábító frissesége, a háztetők fénye, a nagyvárosi élet kellemetlen zsibongása elringatta az utazót egy boldog, ifjú város fantáziájába. Hogy fénylett a Duna! És mily ragyogó topánban közlekedett a nagyvilági élet a korzón! Az arcok, az emberek, ruhák, hangulatok, kedvek mindennap frissek voltak, mint a reggeli zsemlye. Életunt, mogorva, útbanálló ember alig volt a városban. Még a börze alkuszai is kedves és mulatságos emberek voltak, amint jó kedvűen, viccesen benyomultak délelőtt a régi Braunba; csontos marhahúsnak elfogyasztására. Az üzleti élet lebonyolódása egy családi körben űzött, karácsonyesti tártliparti volt a mai, szívverést megállító, életsorvasztó hazárdjátékhoz mérten.

Ma, midőn megérkezel Pestre, legelőször is az jut eszedbe, milyen hatökör voltál, hogy otthagytad vidéki állomásodat, a közömbös vagy kedves embereket, az eseménytelen napokat, a hosszú, nyugodt éjszakákat, az őrház harangjának kedves kongatását, a csendes kerteket, aluszékony tájképeket, veled nem törődő jegenyefákat, jóillatú hegyeket, hűvös kuglizókat.

A pályaudvaron szinte ellenség által megszállott város előcsarnokába képzeled magad. Jókedvű arcot, szolgálatkészséget, derűs távlatot sehol sem láthatsz. Az egykori menekülővonatok életre-halálra menő tolongása, futás, rikoltozás, a sietéstől félrecsapott arcú emberek, a megérkezés után újabb iramodásba fogó pasasérok, gyanakodó szemű kocsisok, mindenütt idegenek fogadnak. Mily kedves volt egykor a régi boltcégéreket láthatni a Rákóczi útján, az ismerős vendéglők, kávéházak mellett elkocsikázni, amelyekről biztosan tudta az ember, hogy ki és hol ül benne, képzeletben feltűntek a Metropole törzsasztalai, a Pannónia rendes ebédlői, a Balaton ismert feketekávézói, a Hungária bennszülöttei és a többi pesti emberek mind, akiknek szokásait, üldögéléseit, ebédeléseit, szórakozásait oly pontosan ismertük, mint a kalendáriumot. Ne próbáld őket megtalálni a régi székeken, a régi asztalok mellett. Idegenek ülnek ott, akiket sohasem láttál. Bojnyik arcú, aranyásó elszántságú, neveletlen bevándorlók, akik még hosszú időre kellemetlenné teszik a pesti vendégfogadókat, amíg át nem alakulnak pestiekké. A pincérek talán egy nyári sörkert vasárnapi, kisegítő állapotából avanzsíroztak a városba, a poharak, edények csorbák, viharvertek, amilyenek azelőtt a vasúti állomásokon sem mertek forgalomba jönni, az étlapra inkább rá se nézz, mert a régi szakács már úgyis öngyilkos lett, és egy állatszelídítő segédje osztogatja a konyhán az ételt. Az éttermek régi, megszokott, derűs, megelégedett hangulatai helyett határállomások zörgő üvegajtós, léghuzamos, podgyászszagú ebédlő zaját találod, ahol mindenki kezével kapkod az ételek után, a pincér frakkját letépik, mert öt perc múlva indul a vonat. Hol van a megbízható arcú vendéglős vagy kávés, aki olyan szolgálatkészséggel közeledett a letelepülő vendéghez, mintha egész boltját ajándékba akarná felajánlani? (Maholnap már csak az öreg Tihanyi köszön látogatóinak.) Hol vannak a törzsvendégek, akiknek névszerint rendelte meg a porcióját a szakácsnál Zsán vagy Dallos?

Olyan szomorúan mehetsz az utcára, mint egy gazdátlan kutya. Ott mit láttál, s mit éreztél, arról majd máskor folytatom Jeremiás keserveit.

(1918)