|
ÁBRÁND A HAJÓHOZ
Ki sóhajtott?
Talán én, talán ő, tán
mindenki, aki az óbudai parton ténfereg, gunnyaszt, kuporog, hanyatt fekszik, a
kezén jár, a lába nagyujját mozgatja, kecske módjára ugrik, vagy a homokba
dugja a fejét, amint ez a víz partján szokásos nyárias alkonyaton, midőn a
bécsi gőzhajó fehéren, mint egy álom, püspöki méltósággal és a gazdag
ember öntudatosságával elmegy a Dunán. Akinek ádámcsutkája van Óbudán, ilyenkor
megmozgatja. Akinek hűtlen szeretője van, az a hajóba szeretne
kapaszkodni. Akinek korgó gyomra van, az könnyet nyel. És akinek bármilyen
bánata van, az mindaddig nézi az alkony büszke hattyúját, míg az ünnepélyesen
eltűnik az összekötő vasúti híd mögött, ahol egy öngyilkosjelölt már
várja a végszót.
Ki sóhajtott?
Talán valaki az erkélyen,
akit alulról boldognak látunk - talán egy divathölgy a Szigeten, akiről a
lehető megelégedettséget gondoljuk vadonatúj szürke harisnyái miatt -
talán egy-egy szegény varróleány, aki jegyesével a pesti kikötő ingyenes
helyén ül, de még itt is vidornak látszik - talán mindenki felsóhajtott, aki
csendes napszállatnál a Dunát nézi, amikor arra a gőzhajó elhalad:
reményteljesen, mintha csupa nászutasok turbékolnának fedélzetén, gazdag
emberek keresnék új gondját a szórakozásnak, redőtlen arcú vőlegények
utaznának menyasszonyukhoz, és előkelő úrnők várnák a
hajószékeken a csillagok feltünedezését fejük fölött, mert egyéb szomorúságuk
nincs.
Ki sóhajtott?
Talán a kemény rendőr,
aki most foglalja el állomását a parti lámpás alatt, talán a rab, akit valahol
messze most kísérnek börtönébe, talán a kereskedő, aki boltjában úgy
gubbaszt, mint az elátkozott, talán a költő, aki a szegénység huszonöt
fontos ólomgolyóját hordja lábain: és mind utazni szeretne, amikor a
gőzhajó kürtje az unalom hangján megszólal, és mind vágyakozik túl a Duna
kanyarulatain, ahol az esti köd és a lógó felhő bizonyosan egy szebb
világot takar, ahol sohasem látott cifra tornyok alatt, színesfedelű
házikókban barátságos, a csalódást még nem ismerő emberek laknak, ahol
azok a tündéri tájképek sorakoznak, amely képekkel a gyermekek és lábtöröttek
álmodnak, ahol kutakból mérik a mézet, és a betegek mind meggyógyulnak!
Mindnyájan kalitkába zárt
madárnak érezzük magunkat, midőn a piros hajókerekek, mint a ludak lábai
verdesik a vizet; midőn lila és rózsaszínű kendőket lengetnek a
gőzhajókról a boldogak, akik pár negyedóra múltán már a szomorúság unott
városa körül őrködő gyárkéményeket sem látják; midőn felzendül
ablakunk alatt a hajókürt, amelynek hangjában mindazoknak a boldog embereknek a
hangját véljük, akik messze innen megelégedetten és jóllakottan sétálgatnak a
város kapuinál, akik jószagú kertekben enyhe zenét hallgatnak napi fáradalmaik
után, vagy kegyes hölgyeikkel cserélnek jótékony és andalgó szavakat,
midőn belefáradnak a fülemilék fuvolájának hallgatásába.
Mindnyájan epedve nézünk a
biztosjárású Wien, Budapest vagy a Schönbrunn után, amikor
elpáváskodnak ők a nagy Dunán az estében, mint a kivételes lények otthonai,
ahol egészséges férfiak és gyengéd nők mindazt elgondolják és átérzik a
holdfényben ringatózó Duna fölött, amit valaha költők műveiben
olvastak; ahol nincs kolduspanasz a csillagos éjben, és gyötrelem nélkül,
reményteljesen közeleg az erdők felől a hajnal; ahol csak az
ezüsthasú potyka ugrándozását figyelik meg a Dunán, nem pedig a bomlott
madárijesztőként szálló, szélmalom karú öngyilkost, aki a hídról alábukik;
ahol gyengéd, puha kelmékbe burkoltan, táncos cipellőben, frissen beillatosítva
és élveteg piros ajkkal jár az élet, a bankópapiroson nincs sasköröm nyoma, se
vakondverejték jele, a szónak nincsen rókafogó csapóvasa, se ecetszaga, a
szívnek nincs boronája, csak pihés ágya, a szemnek nincsen kése, a kéznek
harapófogója, a lábnak faltörő kosa, a hazugságnak iszapja... ahol azokat
a boldog embereket sejtjük eltűnni a folyam távolságában, akiket többé
sohasem látunk Pesten.
Ki sóhajtott? - Mindenki,
aki ma este a gőzhajó után nézett.
(1921)
|