|
JÓILLATÚ
ORSZÁG
A nyugalomba vonult öreg
takarékpénztáros, aki a régi Pesten oly tiszteletreméltó férfiú volt, mint az
ezüstössé őszült Becsület, azt mesélte egyszer, hogy ilyenkor,
őszidőben Magyarország minden illatát megérzi a bankjegyeken, amelyek
kezében megfordulnak. Az öregúr lelkes tisztelői ezt a mondást odáig
variálták, hogy a takarékpénztári kasszír még azt is megérezte a bankókon, hogy
tiszántúli vagy bácskai búzát adtak értük; de ez talán még sem hihető.
Annyi bizonyos, hogy aratás után, amikor a bankópapiros elkezdte vándorlását
egyik kézből a másikba, hogy végül megtelepedjen a takarékpénztárban, a
bankóforgató kezek a papirosdarabon hagyták nyomukat. Igaz, hogy jó, tartós,
komoly papirosból csinálták akkoriban a bankókat, amelyek sokáig kibírták akár
a csizmaszár, akár a szalmazsák nyomását; nehezen hagyták el a bugyellárist,
különösen akkor, ha a nagyobb fajtához tartoztak; sokszor megolvastattak,
megsimogattattak, dédelgettettek, sőt kényesebb dámák birtokában be is
szagosíttattak... Nem volt ördöngösség kitalálni, hogy borjúölő, mustlopó
vagy búzakeverő kézből került a bankó a takarékpénztár szekrényébe.
Ám nemcsak a bankókkal, de
az ősz egyéb kincseivel is Pestre rándult Magyarország illata. A piacokon
csak be kellett hunyni a szemet, az orra bízni a látást, hogy feltünedezzen
képzeletünkben a szilvás, a diós, a körtvés, a szőlős Magyarország.
Még a dióverő rúd kopogását is hallhatta, aki mélyen elgondolkozott. Még
az almafán hintázó leányzók sikongatását is erre hozta a szél, ha a fa alatt
megállott a csősz. - A halászok tájékán a csillagos dunai éjszaka
merengett a halak pikkelyeiben; ábrándos balatoni tájak jöttek Pestre a
fogasokkal; a szürke kecsege a Tisza vízétől volt friss és ízletes. - A vadkereskedő
kampóiról lógó őzek, szarvasok a Mátra jó illatait, mélyen borongó
erdőségeit, királyi várromok búsongásait vonták képzeletünkbe; a kövér
fürj és begyes fogoly mögött régi vadászkutyánkat hallottuk; a hosszúfülű
nyúl rézpiros arculatú vadászpajtásaink nagyotmondásait hozta el a határból. -
Hát a csirkés kofa környékén, a vérpiros taréjú kakasok, engedelmes jércék,
bámész ludak, falánk, töntörgő kacsák láttára vajon ki nem érezte annak a
hervadt virágnak illatát, amelyet valaha egy falusi kiskertben téptek le
feledhetetlen kezek?
Szemere Miklósról jegyezték
fel, hogy valamely ázsiai füvet tartogatott a szobájában, amelyet ő hunszívnek
nevezett, ezt szagolgatta, ha elfáradt a mindennapi élettől. Hányan
vagyunk, akik a város mellékutcáján megállunk a jószagú szénásszekér láttára,
és a messzi rétekre gondolunk, ahol ezt a szénát lekaszálták? Ha fehér, ijedt
barmokat hajtanak botos emberek az éjfél utáni körúton, a hangtalan tinó, a bús
ökör a pesti utcán szarvaival egy láthatatlan kárpitot von félre mindnyájunknak
a lelkében, és halk pipaszóval füstölgő, messzi tanyaházakat látunk, ahol
gyermekkorunkban vagy álmunkban jártunk. A távoli külföldön bolyongók megállnak
egy kutyaugatásra, amely úgy hangzik, mintha magyar komondor ugatna valahol; és
a magyar falvak őszi tengerihántásának illatát érzik. A lóvásáron mindig
találunk lovat, amelynek láttára szeretnénk elnyargalni udvarokba, ahol most a
zsályát, fodormentát szárítják...
Külön illata van
őszkor mindennek, ami Magyarországon tavasszal és nyáron termett - amint a
búcsúcsók a legedesebb minden csók között. Gyönyörű országnak
gyönyörű illatai szálldosnak a levegőben, amint a virág sem kérdezi,
hogy szegény vagy gazdag ember szagolgatja őt.
(1922)
|