HAJNALI MISE

Ezt a levelet a babonás Luca-napján írta valaki, aki még szeret hinni mindenféle olyan dolgokban, amelyekben az emberek manapság nem hisznek.

- Már régen el akarom neked mondani, Kedvesem, hogy mostanában olyanokat álmodom, amelyekre megfejtést nem lelek sem az álmoskönyvekben, sem abban az egyéni rendszerben, amelyet felállítottam akkor, midőn még abból éltem, hogy a mások álmait fejtegettem, magam meg vidám mosollyal feküdtem le a hosszú éjszakára, és legfeljebb hangos nevetésemre ébredtem fel; nem álmodtam semmit, legfeljebb oly közömböset, mint egy hasábfa, nem lettem az álomtól se beteg, se fáradt, jókedvű voltam, ha felébredtem a róráté harangszavára, amely az óbudai toronyból hangzott át sötét, rezgő hajnalon. Egészséges dolgok - utazás, disznótor, szeretkezés az országúton, kisvárosi korcsma szaga, vidéki este mesemondó lámpafénye és ezekhez hasonlók jutottak eszembe, amikor későn ébredtem, és az ablakom előtt havas mentében állongtak a vén fák, az északi szél hópelyheket dudált ki a hangszeréből, de sohase jutott eszembe az álmom, amely talán nem is volt. Azt hittem, hogy egészséges ember vagyok, legfeljebb a nőket bántom álmomban, amely nőket valahol, valamerre tudtomon kívül megkívántam.

Elmúltak az aranjuezi szép napok, Kedvesem, beteges, hiszékeny, álmodó, gyönge ember lettem, mióta ama súlyos testi nyavalya lemúlott rólam, amelyet az orvosok tavaly télen tüdőgyulladásnak neveztek. Most már úgy álmodom, mindennap, mint egy vénasszony: lyukas harisnyával, lyukas cipővel, rongyos nadrággal, öklöndöző öregemberrel, ingben járok az utcán, az ágy alatt fekszem, szűk cipőt húzok... most már úgy álmodom éjszaka, mindennap, én Kedvesem, mint egy őrült, akinek hátralévő napjai meg vannak számlálva.

Nagyon gyakran álmodom huszonöt év óta halott apámmal, aki évekig nem jött elő a Morgó-temető sírboltjából, pedig még szemrehányni valója lett volna; most pedig, mikor már közeledem ahhoz a korhoz, amely korban ő távozott el az élők sorából, életmódom többé nem búsítaná őt, kedélyem komolysága tetszetős volna előtte, sorsom felett nem kellene kétségbeesnie: most gyakran, majdnem minden éjszaka előjön álmomban éppen olyan ifjan, delien, egészségesen, mint legjobb idejében láttam őt. Csak a ruházata más, mintha elnyűtte volna régi ruháit a föld alatt, és mindenféle ismeretlen kabátokban és nadrágokban köszönt be hozzám. Nem emlékszem, hogy eddig szólt valamit, amit megjegyeztem volna; csak igen komolyan, mosolytalanul, szinte szánakozva néz rám, mintha a rajtam nyugvó tekintetével előkészíteni, bátorítani akarna egy nagy eseményre, amely életemben bekövetkezik. Azt hiszem, siralomházban vagyok, közeleg a halál órája; az apám bátorít a nehéz éjszakákon.

Másik álmom, amely ugyancsak gyakran besurran a kihűlt kéményen: egy lakkcsizmás fiúcska, aki sírva fakad az utcán a hidegtől, de minden hajnalban, sötétben, mikor a konyhán kovászszaga van az este dagasztott kenyérnek, jó cselédek, jóságos öregasszonyok védelmező télikendője alá bújva a hajnali misére topog a hóban, amely éjszaka frissen hullott; az alvó kertek fekete sövénye mentén itt-ott egy kézilámpás keresi az angyalok gyalogösvényét a templom felé; szegény emberek, álomlátó nénikék és álmuk elől a takaró alól menekedő, ifjú szüzek, aludni már nem kívánkozó öregemberek, a holt hitvestárs éjféli látogatásától nyugtalan özvegyek, a visszhangos, kisvárosi utcákban kántorosan gargarizáló disznótorosok, a szomszéd kisasszony, akinek oly lányillata van, mint a bukott nőknek, az asztalos leánya, akiről mindenki tudja, hogy reménytelen szerelem miatt idővel a kútba ugrik, a lutris Kopocz, aki extrátói és ambói kedvéért kálvinista létére a rórátét is látogatja, a halálvágyók, a halni nem tudók, az egykori bűnösök, a szentéletű jámborok és ők valamennyien, akik valamikor szomszédaim voltak a félhomályos, télszagú templomban a hajnali miséken: mostanában mind előjönnek álmomban, mintha boldog kisfiú volnék még mindig, mit sem öregedtem, az életet akkor abban hagytam, amikor egy télen a befagyott folyón a lékbe estem, tulajdonképpen akkor nem húztak ki a kékfestők csákányaikkal, hanem ott maradtam a folyó fenekén, és az, aki a napvilágra került, egy másik fiú volt, és az élte azt az életet, amelyet hol keservesen, hol vidáman én éltem... Ilyen hajnali álom után, amikor felébredéskor tisztán hallom a sötétségben ölelkező harangokat: egy másodpercig mindig azt hiszem, hogy már talán nem is tartozom az eleven élők sorába, hanem a túlsó világon vagyok, és ott folytatom a másvilági életemet, ahol kisfiú koromban, gyönyörűséges róráté után abban hagytam.

Bocsáss meg, Kedvesem, hogy álmaimmal zavarlak, de én azt hiszem néha, hogy az emberek nagy része manapság nem éli valódi életét. Egy ál-élet az, amelyet az emberek folytatnak, telve hazugságokkal, gonoszságokkal, nyomorúságokkal. Igazi életüket álmukban élik az emberek, amikor olyan jóságosak lesznek valamennyien, mint azok a szegények, akik a hajnali miséket látogatják.

(1922)