|
A HASBESZÉLŐHÖZ
- Vágjatok fel egy sódart!
- szólna hátra az ember, mikor kedves vendég kocsiját látja udvarába fordulni,
ha nem született volna elkésve.
- Péntek van, hozzatok
halat a halásztól. Talán egy darab ikrás vizát vagy talán fogast, amit
osztrigával lehetne garnírozni - mondaná az ember, amikor reggel a
kalendáriomra esik a tekintete.
- Nagyböjtben volnánk, de
ma vasárnap van, főzzetek hát a levesbe egy tyúkot a marhahús mellé. De el
ne felejtsétek a levesből a velőscsontot és a disznóhúst se -
rendelkezik álmában az ember, amikor a másik oldalára fordul, és már a háta
mögött van a tegnapi vacsora.
A mostanában divatos
körkérdések között sem volna érdektelen megkérdezni, hogy ki mit szeretne
ebédelni? Prózai dolog - felelnék a széplelkek -, szakácskönyvekbe való
tudnivaló, törjék rajta a fejüket a konyhában vagy a fogadóban... És a halovány
idealistáknak teljesen igazuk is lett volna körülbelül tíz esztendő
előtt, amikor a nagyehető Szűcs Pátri fogadásból megevett
uzsonnára egy egész sódart. Napjainkban azonban az ujjain összeszámlálhatja az
ember azokat a magyarokat, akik csak a terített asztalnál tudják meg a
mindennapi ebéd bőséges sorrendjét; akik például megtarthatják a régi jó
szakácskönyvek utasításait, amelyek egész álló esztendőre előírták az
ebédek sorrendjét és minőségét, mint ahogy már néhai Apor Péter báró
kezdte az erdélyiek vendégségéről.
Mennyi mindent tudtunk a
gyomrunk dédelgetéséről, akár csak szívünknek támogatásáról, akár csak
elménk fényesítéséről. A költők és tudósok mellett legfeljebb akkor
volt jelentősége a szakácsnak, ha az pendelyben járt, és fiatal és csinos
volt - mondtuk kézlegyintéssel, de most már, annyi esztendő után
szégyenkezés nélkül bevallhatjuk, hogy a régi Magyarországon a szakácsnék, szakácskönyvek
tudománya mindig közelebb volt a szívünkhöz és az elménkhez, mint a könyvtárak
mondanivalói. Szemérmetes dolog volt, hogy a magyarok a temetők férgeinek
való kedvezésnek nevezték a konyhaművészetet, de a molyette, avas
könyveket vajon kiknek írják, ha nem a múlandóság láthatlan megbízottainak?
Azért csak ne szégyelljük,
hogy megenyhült a fájdalmas, virággal és szerelemmel ellenkezésbe jött szív is,
amikor a déli harangszó végigcsengett a város ablakain. Igaz, hogy böjt van, de
a gyomor sóvárog a maga mindennapi mulatságai után, amint leányka a szerelmi
játékért. A csacsihasak, a horpadt bendők, a dalmos mellények és a korgó
gyomrok visszhangozzák a harangszót, mint a mélységek a hangot - elindulnak az
emberek otthonukba, letelepednek az asztalhoz, és várják az ebédet. A
kolostorokban, a szerzetesiskolákban ebéd előtt rendszerint a szentek
történeteiből olvasnak fel részleteket. Mi volna, ha a pesti polgár
asztalánál is megszólalna egy láthatlan hang, és felolvasná neki azokat az
ételeket, amelyekkel apja vagy nagyapja táplálkozott ilyentájt,
böjtidőben? Ha megszólalna a rejtélyes hasbeszélő, és a
következőket mondaná:
- Engem Rézi néninek hívtak, amíg éltem, és az volt a dolgom, hogy a magyarok
jó étvágyáról gondoskodjam. Hallgasd meg tehát, hogy mit ajánlok jámbor ebéded
bevezetőjének: ajánlom a benediktinus levest, amelyet csukából és pontyból
kell főzni.
A hasbeszélő most
változtat a hangon:
- Én vagyok Anton, az az
öreg pincér, aki az Arany Sasban tíz esztendeig hozta az étlapot, és minden
eshetőséget megbeszélt. Leves után igen jó hatása volna a vajas
karfiolnak. Majd hús helyett ajánlanék böjtös ételnek finom szárcsát, amelyet
madeira borban főtt szarvasgombával tálalnék.
Most egy rezes, kongó hang
vegyül a társalgásba:
- Én, az öreg Karikás,
kálvinista ember létemre nem sok értelmét látom ugyan a böjtölésnek, de ha már
az úr vallásos érzésű, ilyenkor megkívánják a böjtös ételt, ajánlanék
ebédre forró zsírban kirántott harcsaszeleteket.
- Maradjunk bizony a halnál
- vélekedik az udvarias, halk Szikszay Ferenc, a régi Pest vendéglőse -,
nem volna jó, ha az embert megszólnák. Éppen fogast kaptunk a Balatonból, azt
éppen most párolják mártással, gombával.
De az ember még mindig nem
tudott választani a felkínált eledelek közül, rövid tanácskozás után elhatározza,
hogy mégis csak a tojás a legegyszerűbb böjtös eledel, amiért nem írnak be
semmit a lelkiismeret könyvébe.
- Igen ám - felel a régi
pincér -, de úriember nem ehet tojást rákvaj és rajnai lazacszeletek nélkül. Ha
még egy csöppenet orsovai kaviárt is teszünk a tojásokra: teljes a böjtös
hangulat.
A hasbeszélőben
vitatkoznak a különböző hangok:
- A liba talán nem is igazi
hús, és franciásan, gesztenyével, finom füvekkel, sertéshússal, borssal töltve
nem lehet ártalmas az egészségre.
- Ma péntek van - felel a
másik hang. - Száz esztendő óta tört levest, csukát tejfölös tormával,
nyárson sült kecsegét salátával és bécsi tejesrétest szokás enni.
A hasbeszélő
elgondolkozik:
- Nem bánom, hozzatok, amit
akartok. De leves után ne hiányozzon egy pohár tokaji, a halhoz a fehér és
vörös borok, majd végül a pezsgő - mondja türelmetlenül.
A pesti polgár felébred elgondolkozásából, megköszörüli a kést a tányér szélén,
és behunyt szemmel nyeli le az asztalra tálalt ebédet.
(1923)
|