OSVÁT ERNŐHÖZ

Egy név, amelyet az írók régen ismernek, a nagyközönség pedig úgy hallgatja, mint valami eddig ismeretlen hírességét. Ki is az az Osvát Ernő, akiről mostanában mindennap írnak az újságok? Min gazdagodott meg? Talán becsukták? Vagy becsapta a benne hivő politikusokat? Öblös népénekes vagy mezítelen táncos? Fehérkabátos, kedves teniszbajnok, vagy talán ő a Göre Gábor? Vajon miért vannak tele a nevével az újságok? - Valaki tán tudja a nagyközönségben, hogy valami író, valami szerkesztő ez a bizonyos sokat emlegetett férfiú. Se nem bokszbajnok, sem Breitbart legyőzője: csak a Nyugat című újság szerkesztője. Mindig tudtuk, hogy ezek a nagyszájú hírlapírók mily nagyra vannak a maguk embereivel!...

Hát van is abban valami babonás érthetetlenség, hogy a jelenkor ásító vagy fogvicsorgató, egyhangú szegénységében éppen Osvát Ernőt veszik észre a magyar értékek közül, amikor általában közömbösen szokás elhaladni azon szellemi értékek mellett is, akik föltűnési, érvényesülési vágyukban nem restelkednek az önreklám legközönségesebb eszközeitől sem. Szurokban és tollban is meghempergőznek, hogy észrevegyék őket; gyűlésbe csalogatják az ifjakat, hogy kirabolják a zsidó boltosokat, vagy mindennap beírják az újságba, hogy milyen étvággyal ebédelnek, vagy milyen viccet olvastak valamely régi kalendáriomban. Ők, akik ama Carlyle megfigyelései szerint: az akasztófa zsámolyára is fölállnának, hogy közföltűnést okozzanak - a nyavalyatörős koldusságot vagy a nemzeti vezérséget szimulálók; a saját műveikről saját kritikákat írók; a reklámcimboraságban egyezők; a rókafejű ravaszok és az imbecillis hiszékenyek; a csepűrágói kunsztoktól sem irtózók és a ledér színésznők körül olvadozó dalnokok - akiknek napjainkban elsősorban lett volna sanszuk, hogy valamely botrány, disznóság vagy a vándorszínész aranyórás jubileuma révén magukra tereljék a közfigyelmet, a vasárnapi városligetit és a nyegle lipótvárosit - ők mind megbuktak, amikor a véletlen árvagyermeke benyúlt a zacskóba, és a lottószámok közül olyan számot húzott ki, akire senki se gondolt: az Osvát Ernő számát. A szerények között a legszerényebbét, az irodalom bujkálójáét, a pápaszemes, kopottas szerkesztőét, akinek sohase volt egyéb dolga a világon, mint a követ törni azon az országúton, amelyen majd az ünnepelt költők fogatai végigrobognak. Az ő jubileumát ünneplik a jövő héten.

Talán meg se lehet érteni a mindennapi olvasónak ezt a jubileumot; közös szenvedés, örökös csalódás és sótalan ebéd kell ahhoz, hogy a múlt idők ne mehessenek el a felejtésbe. Főleg ez az új, betyár korszak kellett az irodalomnak, amikor az elmúlt években minden gonosz vénembert végigünnepeltünk már, aki működésével, múltjával az ország vesztét okozta, amikor lerongyolt koldusokként éljenezve üvöltöztük azoknak a véneknek a nevét, akik miatt megbotoztak, amikor már megjubiláltunk mindenkit, aki nem esett el a háborúban, akit nem vertek agyon a háború után, bár ő volt okozója az eseményeknek; akkor végre észrevesszük azt is, aki nemest és jót cselekedett ebben az országban. A legszentebb művészetet, az irodalmat csinálta vagy huszonöt esztendeig; a nagyvilág ragyogó kertjeibe való ábrándokat hordozott a szívében, és faggyúgyertyás kis szerkesztői irodákban vakoskodott félénken bontakozó írói tehetségek fölött, mint akár valamely Kazinczy-korabeli literátor.

A magyar irodalom újjászületésének nevezik a száz esztendő előtti időt az irodalom történészei. Ez a százesztendős forduló ismétlődött meg az Osvát Ernő életében. Majd egykor éppen úgy határkövet raknak az ő kezdetéhez, a múltak búvárlói, mint akár a Kazinczyéhoz. Szent és nemes férfiú, akire tisztelettel tekint egy egész írói nemzedék.

(1923)