X.
A "kenyeretlen" csárda.

Jaj nektek farkasok, ha a "Kenyeretlen" csárdára rohantok, oly éhes ott a gazda, hogy még a farkast is megeszi! Régen ott feledte valaki a csárdát, még a tetőfát is ott hagyta, hisz miért szedegesse le a korhadt fát, mikor egy jó szóért a legegyenesebb fát döntheti le a Bakonyban. Ott maradt tehát farkasordítónak, hová csak kínjában húzódott be egy elkésett utas, akkor is megelégedett, ha tető alá kapott, fizetésképpen pedig egy szalonnadarabot vagy fél kenyeret hagyott a kenyeretlen gazdának, ki sokat járkálhatott a nagyvilágban mielőtt ideért; mert ide már csak egy lábát hozta.

Az egykori ivószobában most már csak az ivott, ki csutorát hozott magával, s a gazdát is megkínálta, a többi pedig kiment a sűrűig, s kalapjával vagy a vödörrel merített vagy neki hasalt a forrásnak, s ivott, ameddig csak tetszett, mert ebben a csárdában az icce-számot nem tartotta számon senki.

Az ablaknak még volt egy pár fiókja, melyen nappal befért egy kis világosság; de akinek nem volt elég ennyi, kirántotta a bunda darabot, mellyel a gazda a hézagot benyomta, és eresztett be annyi friss levegőt, mennyit elállhatott, - s ha már egyéb kényelmet keresett, végig nyújtózkodhatott a padon, asztalon vagy földön, ha véletlenül valaki az asztalról vagy a padról le nem lökte, vagy a földön a képére nem lépett.

Az egyik sarokban egész helyet foglalt el a kályha, melynek a gazda adott annyi eledelt, amennyi belefért, hisz a Bakony erdejében fa szükséget nem hallott még senki, - s a gazda naphosszat elüldögélt kívül a konyhán a kályha szájánál, s a favágáson kívül megelégedett annyi dologgal, - hogy a parazsat piszkálta.

Egy istálló is dűlt a ház végében, hol a beterelt baromnak tűrhető menhelye akadt, hanem a padláson nem volt annyi abrak, hogy egy torkos egér ünnepre valót csíphetne belőle, mert összedűlt a tető s a gazda maga is csak akkor ment föl, mikor a bomladozó kéményt támasztotta meg, hogy valamikor agyon ne verje a padlást.

A cégérnek nyele most is kinyújtózkodik még, de a káposztafej és a tüskecsomó rég leszakadt, s amint a tetőn levő rothadt nádat föltúrta a vihar, messziről úgy látszik, mintha valaki egy póznával állna a háztetőnek sarkán, s a vendéget akarná elijesztgetni.

A tetőt megnyomta a vénség, itt-ott egy szarufának a vége dugja ki sovány könyökét, és a varjú messzire röpül ijedtében, mert a kunyhó füstje közé legfölebb az a dohányszag keveredik, mit a gazda a ház végében termeszt, s mitől az udvaron is megbolondul a légy, s ki tudja mikor volt az a nap, mikor itt rántásszag dűlt ki a konyhából?

Az udvarnak közepén állt a félszer, tán a legjobb épület a csárdánál, mert a bevonulók előrelátásból nem hagyták kidűlni, s a tetejére raktak annyi tüskét, hogy az esőnek erejét elfogja a letéglázott tetőtől, s ha a szekér alatta állt, nem érte a vihar.

Itt állapodott meg Meddig Józsi. A mogorva szabados elfoglalta a gazdátlan helyet, s ha már egyetlenegy élő pára nem volt, aki engedelmeskedett volna neki, - legalább élvezte azt a gondolatot, hogy neki sem parancsol senki.

A "Kenyeretlen" csárdának megszorult vendégei hálaképpen tarták el a szabadost, ki egy kenyérrel, egy kis szalonnával és elviselt ruhával fizettette magát, és a rengeteg erdőnek megvolt az a jó tulajdonsága, mint az útmutatófának, hogy néha legalább árnyékot nyújtott az elfáradt utasnak.

Pista koronkint megnézte a roskadozó embert, ki kényelemre, zajos örömökre nem vágyott, és félelem nélkül várta végóráját: hisz annyiszor nézett szemközt a halállal! Ha sorsa a csaták zajába nem löki, lett volna belőle garázda, folyton veszekedő, tán még útonálló is, ha egy elhibázott ütés kikergeti az emberek közül; de midőn a katonasorban állt, s megrémülni látott ezer meg ezer embert, akkor a szilaj vérű ember büszkén megereszté a kantárt, az ellenre vágott, s büszkén nézett vissza az elmaradókra s az ő lelkében is megszólamlék egy gondolat: nézd, ezer meg ezer vitéznél vitézebb ember vagy!

Nem jutott eszébe többé a kocsma, megutálta a dicsőségtelen marakodást, s míg egykor izmainak erejét részeg pajtásokon próbálá, s dicsősége befért abba a csárdazugba, honnét néha páronkint szórta ki az embert; megcsömörlött attól az élettől, midőn megrémült emberek voltak ellenei, s kiket félerővel lehetett kilökni, hisz félig önmaguktól rohantak kifelé, hogy öklétől menekülhessenek.

Az ágyúmoraj volt az a harangszó, mely előtte megnyitá a vitézség templomát, hol erő erő ellenében áll ki, hol az egyik azért meri megölni a másikat, mert maga is meg mer halni; mondom, a legelső ágyúszónál lehullott róla a korhelység, vére megérzé a dicsőség ösztönét, s a korhely most már nem erősebb, de bátrabb akart lenni, - hisz ilyen küzdelemben meghalni nem gyalázat, sőt a legszebb érdem.

Mellette állt a béres, - egy nyommal sem maradt hátrább, s az ágyúk tüzében elfeledte az egykori kudarcot, tettétől megundorodott, orozva tett lövését megszégyenlé, s ámbár ezreknél kitűnőbb volt, egyetlenegy gondolatra törekedett, hogy még vitézebb legyen mint a béres.

Őt is megkereste a golyó, a pécsi kórházban temették el egyik lábát; s a megsebzett vad kínosan nézett elfolyott vérére, hisz nem versenyezhet többé, - s midőn Pistával találkozék, kínosan gondolt arra, hogy elvádoltatván, kit a golyók nem bírtak megölni, gyalázattal hal meg.

Pista megint győztes maradt, - nem tudja őt elárulni; pedig tán még a gyalázatos halált is eltűrné, ha a végórában azt mondhatná neki: elárultál? nézd nyugodtan halok meg!

Midőn Pistától elvált, utolsó harcát küzdötte végig, - arcát megmelegíté a nagylelkűség, legyőzte gőgjét, megismerte, hogy ámbár Pista sem bátrabb, de szíve nemesebb, - s ezen pillanattól nem kívánt az emberek közt élni, hogy közönséges gyarlóságot lásson, s e dibdáb népnek lábainál annyi legyen, mint a forgács, mit vagy megtipornak, vagy odább löknek.

Kiment az erdőnek mélyébe, s néha födetlen fővel állt meg a viharban, jól esett neki, mikor a szél összekócolá, s ilyenkor felnézett a százados tölgyre, melynek gyengébb ágait tépi meg a vihar, maga pedig rendületlenül áll.

Télben a kályha szájánál ült, fűtötte a kályhát, s az izzó parázsok közé tekintve, agyában lerajzolá magát a harcos élet zaja, a pattogó fának egyhangú zörejében a puskaropogás, s olykor egy hatalmas csattanásban kiegészítve lőn az ágyú, s még így gondolatban is jól esett neki, hogy annyiszor röpült ő Pistával legelöl, s minő hátra maradt el tőle a többi!

Történetünk idejében még a vad is szívesen húzódott volna el valami sűrűbe, ha az éhség ki nem veri szegény párát eledel után, miért a rengetegeket igen gyakran messzire kellett összeszaladgálni; mert tél és kegyetlen hideg volt, s a hótömeg ölnyire feküdt a föld rétege fölött.

Alig törték meg az utat, már ismét behordta a szél, s a "Kenyeretlen" csárda előtt hamarabb megállt a kocsi, mint máskor, s ami kis szénát összekotort nyáron a gazda, a beszorult emberek mind elrimánkodták, hogy megkínzott barmaik valamiképp éhen ne vesszenek.

Pista volt a legutolsó vendég és látván, hogy a csárdában a tüzelőszalma is kifogyott, megígérte a szabadosnak, hogy másnap estig legfölebb, megjön egy forduló szalmával, s azonkívül a megfogyott élelmet megint kipótolja.

Néhány órával később az éjszaki szél újabb vihart hozott, s nem maradt embernyom az úton, csak a széles erdőnyílás vezette az embert, ha ezen órában még az úton maradt volna, melyen a vadak is eszeveszetten rohantak, mert vagy a vihar, vagy az éhség kergethette őket.

A szabados hanyatlani érzé az erőt, sebeit elevenné tette a kemény idő, melynek mérgétől nem kímélte magát, s néha órákig elácsorgott a csárda előtt, vagy még messzebb is, ha tán valamely megszorult utast a viharok künn szorítottak volna, és Pista nagyon észrevette, hogy a szabados önmagával birkózik, midőn szenvedéseit tagadja, tehát föltette magában, hogy másnap visszajön, nehogy ínségben feledje az erdőn.

Fáradtan húzkodott be a konyhára néhány darab fát, mit előbb vagdalt össze, nehogy tűz nélkül maradjon, mert az utolsó szál szalmát Pistának lovai ették meg, s míg az Keszthelyről megfordul, ilyen zivatarban akár meg is fagyhat.

Alig veté le az utolsó fadarabot, s alig helyezkedék el egy bundán, kegyetlen fájások rohanták meg, s majdnem elfásultan hevert ott néhány óráig; - midőn pedig megszűnvén a fájdalom, az álom is lefogta szemét, a kályhában a parázs lassankint elhamvadt, s mire fölébredt, már a hamu is megfázott.

- Van-e valaki eleven ember ebben a házban? - szól egy ember, kinek bajusza, szakálla jégcsappá dermedt, s mint egy csoda nézett be a konyhaajtón.

- Itt vagyok! - mondja a szabados, fölkapaszkodván nagy kínnal, hogy a betévedt embernek segéljen, ha tán segítségre lenne szükség.

Az ajtó nyílásán át látta a gazda, hogy egy szánra rakott hintó áll a félszer alatt, - előtte a négy ló gőzölögve várja az enyhelyet, a hintóból pedig két úrhölgyet segít ki egy úr, és karjára fogva vezeti őket az egykori borivóba.

- Irgalmas isten, csak hogy megmenekülhettünk! - mondja az idősebb hölgy, kiről a szépség virágai nem szálltak el, ámbár az ifjabb hölgy gyermeke, de a két hölgy között alig van több különbség, mint egy ágnak két virága közt, melyek közül az egyik a nyílott virág egész pompájában, a másik pedig a most fakadó bimbó.

Utasaink gróf Dunay nejével és leányával, kik az egyezségre indulának, s a zivatar az útban kapta őket, s ha a csárdához nem érnek, a fáradt lovak már az úton összerogynak.

- Anyám, édes, szép anyám! - mondja a gyermeteg hölgy, anyját átölelve, - már azt hittem, hogy az út közepén fagyunk meg valamennyien.

A szabados megdöbbent a szóra és sietve botorkált a konyhába, hogy a kályhában élessze a tűzet, de midőn kemény ujjaival a hamuba markolt, egészen hidegnek találta.

Tűzszerszáma után kotorászott, egyetlen kénpapír darabnál többet nem talált, de tudva azt, hogy egy szál szalma sincsen a csárdában, mi lángot eresszen a fa alá, hogy tüzet fogjon, aggódva kérdé a bejövő kocsistól:

- Jó barátom, nincs széna a bakon?

- Csakhogy magunk ide értünk, hisz utóbb már a kocsiládákat is lecsavartam és a hóba hánytam, mert a lovak alig bírták el a terhet, - hanem fél zsákra való abrakom van.

- Adja a lovaknak barátom! - mondja a szabados és egy törzsökre hanyatlott, mert megriadt a gondolattól, hogy ennyi embert az isten hidege vegyen meg, s az istálló sokkal tágasabb volt, minthogy azt négy darab ló megmelegíteni bírja.

Dunay kijött a szobából, hihetőleg megérezte a melegnek fogytát, s azt mondja a gazdának.

- Van-e fája, édes jó barátom?

- Az erdőnek legmélyében vagyunk uram, hisz a fára látok ki az ajtón.

- Szokták fűteni a kályhát?

- Ma reggel még ökröt is megsüthettem volna benne, de lenyomott a fájdalom, - beszéli a szabados, - s míg később elszunnyadtam, az alatt elhamvadt az utolsó szikra is.

- Rakunk újra tüzet! - mondja a gróf.

- Nem vártam volna a parancsolást uram; de nincs mit elgyújtani.

- Hisz akkor megfagyunk! - véli a gróf rémülten.

- Nekem jótétemény lenne uram; de szánom ott benn azt a két ártatlan cselédet.

- Barátom! - mondja a gróf megriadva - ez igazság vagy tréfa?

- Uram, már mondám, hogy azokat sajnálom ott benn; mert hisz mi férfiak nem ijedünk meg a haláltól, akár ma érjen el, akár holnap, fejezi be a szabados a kénpapírszeletet forgatván kezében.

- Barátom, - mondja a gróf, - egy könnyű kendő meggyúl még ettől?

- Nem hiszem, - okoskodik amaz, - alig akkora a papír, hogy a ként rámázolhatták, - azonban próbáljuk meg, ha meg nem gyúl, - megfagyni akkor is ráérünk.

A gróf beszaladt, de a téli ruhák között nem akadt egy darab, melyet használhatott volna, azért mielőtt a nőknek szólna, újra kiment a konyhára, hogy finom ingét próbálja meg letépni, tán az megfogja majd a lángot. A szabados kiment a csárda elejére, hogyha tán elszóródott valahol néhány szalmaszál, azonban a hó már a házoldalon kezdett összegyülekezni, hanem midőn az erdőnyíláson végig nézne, három-négy puskalövésnyire lát egy elakadt hintót, s valamivel idább négy ember törtetett egyik fától a másikig.

- Nem hittem, hogy ennyien lesznek a temetésemen! - dörmögi a szabados, ki után a gróf kisietett, s minthogy a jövőket meglátta, a pihentebb lovakat elővezetteté, ha még megtennék a szolgálatot, és a hóban bukdácsolókat egyenkint elhoznák.

A kocsis az első; a gróf a hátulsó lovak egyikére kapott, s az alsó útra gázolának szél után, a ámbár elég kínnal, de még is elég jókor elérték a négy gyalogoló embert.

Az ösmerkedés nem sokáig tartott, az ínség előtt a lenyújtott kéz a legnemesebb emberbarát keze, s midőn az ember halódni készül, utolsónak vélt órájában önként nyúl leghalálosabb ellenének keze után, s a végső végórában felebarátjait látja.

Baltayt fölsegíté a gróf a lóra, s mind a négyet átengedék a lihegő utasoknak, a gróf pedig kocsisával a törésen ballagott, s mire a két nő ki akart a gróf után tekinteni, hatan nyitottak be.

Baltay és Imre, valamint András és a kocsis volt az újon érkezett vendég, kik bámulva néztek egymásra a szoba közepén, de itt is András törte meg a csöndet levetvén hóna alól egy nagy csomót, aztán pedig a nagyságos urat kezdé kiszedni a fagyból.

- Most már itt vagyunk valamennyien, - dörmögi András, - csak a prókátorok hiányzanak ebben a farkasordítóban, hanem találunk majd helyettük farkasokat.

Mindenki hallgatott, egyik sem tudta folytatni a beszédet, s minthogy sokáig tartott a hallgatás, Dunay gróf kihívta Andrást a konyhába.

- András! - mondja a gróf, - mi itt abban a veszedelemben vagyunk, hogy az erdőben a fa között fagyunk meg; mert nincsen mivel alágyújtsuk a fát.

- Itt van minden gyújtószerünk, - mondja a szabados a kis kénpapírt előmutatva, - pedig ezzel a nyers fát tudom meg nem gyújtjuk.

- Hála légyen a jó úristennek, - mondja András, - csakhogy így vagyunk.

- De megkívánta kend a halódást, atyafi, - bosszankodik a szabados, - hogy így megörült kend neki.

- De még nem kívánkozom kihordozóskodni ebből a világból, hallja, jó barátom, - mondja András, - majd csinálok én tüzet, ha még olyan nedves is a kelmed fája.

- Az angyalok szólnak belőle, édes öregem, - véli a gróf, - hanem ne késsék vele, fogjon rögtön hozzá, mert már a nők nagyon érzik a hideget.

- Csak fél órát várjunk méltóságos uram, - hadd adjam meg a módját, - azért menjen csak be, majd én az én uraimat hívom ki.

A gróf Andrásra hagyta a dolgot, - bement a nőkhöz, kik a kályha mellett foglaltak helyet, az öregúr pedig Imrét akarta kiküldeni, hogy nézzen körül a háznál, hogy meg ne fagyjanak.

András kihívta a férfiakat, kik a hívásnak engedtek, s az öregúr Andrástól kérdezte:

- Mi a baj, András?

- Az, hogy itt fogunk megfagyni! - mondja András egész komolysággal nézve szemközt, s elmondván, hogy nincs mit meggyújtani.

- Ne kiáltson kend olyan hangosan! - mondja Baltay, - hisz én is megijedtem, hát még azok a szerencsétlen asszonyok!

- No hát elhiszi a nagyságos úr amit mondtam?

- El hát, - mondja kínosan, - csak azt sajnálom, hogy ezek a szegény nők itt vannak.

- Magát sajnálja a nagyságos úr, jobb lesz!

- Legyen kendnek esze a pokolban, engem már elevenen is kinyújtóztathat kend!

András nem bírta könyű nélkül megállni az öregúrnak lemondását, kivált mikor egy hosszú hallgatás után Baltay Imrére nézett, s annak kezét részvéttel fogta meg.

- Imre, - mondja az öreg, - remélem emberré neveltelek, hanem ha, mint remélem, tovább kibírod, mint mi, ezt a kis lányt megőrzöd, amíg lehet.

- Bátyám, - nem tagadom, - érette szívesen meghalok.

- Szereted?

- Nem mertem eddig megmondani! - vallja be a fiú.

- Régen vártam erre, s én nem mertelek reákényszerítni; mondja az öreg is megkönnyezve a végszót, s midőn kendőjéért nyúlna, hogy könyűjét letörülje, oldalzsebében nem lelé, hanem a helyett Kisfaludy munkáit húzta ki, mit a kilépő gróf is meglátott már.

- Nagyságos uram, - mondja András, - még van egy szál kéngyertyánk.

- Hát aztán?

- Nem bánná meg, ha az úrfi a kisasszonyt elvenné?

- Ne támassza föl kend az embert, András! - szól reménykedve az öreg.

- Ha azt a Kisfaludyt meggyújtom ezzel a kéngyertyával, mindjárt lesz tüzünk.

- Nem ezt akarta kend mondani, András? - véli az öreg, - tudja kend, hogy ez legkedvesebb jószágom.

Dunay meghatottan állt az öreg háta mögött, - s láthatta, hogy remegnek az öregnek kezei, melyekben a könyveket tartja.

- Hát nem adja oda, nagyságos uram?

- Meggyújtaná kend az imádságos könyvét? - kérdi átható hangon Baltay.

- Nem tudom nagyságos uram! - mondja meglepetve a hajdú.

- Nekem ez imádságos könyvem! - bizonykolja az öreg, mire Dunay elébe lép és először annyi idő után megszólítja az öreget.

- Most meg én faragok rovást! - mondja Dunay a múltakra célozva, mire Baltay a gróf kezét megfogván mondja:

- Nem fogja azt tenni, - egyszersmind Andrásnak azt mondja: láttam, hogy elhozta kend azt a nagy pört, - gyújtsa meg kend azt, - de Kisfaludyt el nem pörköli kend.

- Inkább a pört, mint a könyvet? - kérdi Dunay boldogságtól csillogó arccal.

- Megadom magamat! - vallja be az öreg, helyet adván Andrásnak, ki a nagy csomó papírt a kályha szájához vitte, hol az aprófa készen volt, aztán egy ütet taplóval föllobbanták a kéngyertyát, s a kis szelet papírról a láng a pörhalmaznak egyes csomóiba kapott, s mire egy része elégett, a nedves fát is megjárta a láng, durrogva égvén a kályhában, melyhez a didergő vendégek egy nagy körbe ültek.

Midőn András a tűzbe lökte a pörnek utolsó levelét, azt mondja:

- Mondtam úgy-e, nagyságos uram, hogy én vetem ezt tűzbe!

- No, hogy jobban égjen, - teszi hozzá az öreg, - itt van még a rovás is, - mondja, kihúzván oldalzsebéből a rovást, mit oly régóta hordozgat magával, - szent a béke köztünk.

Mire bemelegedett a kályha, Baltay megösmerkedett a kis lánnyal, kit ma ölelt meg legelőször s kezét Imréébe adván, azt mondja:

- Édes kis húgocskám, rég neked szántam én már ezt a fiút.

- Az gondolja a nagyságos úr, - kiált közbe András, - hogy én azt már régen nem tudtam?

- De nem tudta kend.

- Dehogy nem tudtam, - csakhogy nem akartam mondani a nagyságos úrnak, hogy szívesen megbékülne, csak valaki szép módjával elkezdeni tudná.

- Semmit sem tud kend! - mondja Baltay, nagy diadallal szedvén elő tárcájából egy rég meggyűrt levelet s odaadá Dunaynak, ki rögtön megismerte a boldogult herceg írását, melynek hiányzó sorai következők valának:

A végóra nagy későn mondja meg, édes jó barátom, hogy rövid életünkben is temérdek jót tehettünk volna, s higgy nekem, nagy nyugalom tudni, hogy sokan szerettek bennünket igazán, s elfeledni akarva sem tudnak.

Öcséd, mint Dunaytól tudom, szép lelkű gyermek - Dunaynak leánygyermeke van, ne engedd, hogy hajlékodból idegenek tanyája legyen, amíg lehet; - vezesd össze a két gyermeket, hogy szeretteid úgy sirassanak meg, mint az enyéim most engemet. - Ez első és utolsó kérelme annak, ki

hű barátod a sírig
Herceg Batthyány Lajos m. k.

A sorokat Dunay hangosan olvasá, a két gyermek összefogózkodék, s a nyomorult viskóban ölelkezék össze a rég küszködő család, mely nem lelt elég helyet a széles birtokon egy istenáldott szóra, míg a közös veszedelem egy csárda falai közt hozta őket össze.

András három lépésről nézte őket, mint a fáradt művész nézte ezt a munkát, mely nélküle nem tudott megkészülni, s melyből neki csak az az osztaléka volt, mi a becsületes embernek mindenütt jut, s miért a gazember fáradni nem akar: - az egyiknek kevés, a másiknak pedig az öntudat végtelen jutalom.

- András! - kiált örömében Baltay, - ha hazamegyünk, minden rovást égessen kend össze.

- Senkire sem haragszik meg ezután nagyságos úr?

- Nem én, még kendre sem - tréfálódzék az öreg.

- Azt hiszi nagyságos uram, hogy nem lesz még olyan magyar ember, kinek rováson a helye?

- Azt már ezután nem mi rójuk meg, hallja kend; de a közvélemény.