1809.

Úgy fekszik ott Tihany a Balatonban, mintha a Bakony a vízbe tartaná a lábát, csakhogy az már régen ott van, be is gyöpösödött, ahol fölverhette a fű, mert bíz ott olyan kemény is akad, hogy a szikrát a taplóba üthetnénk.

Régi már a híre a tihanyi révnek, s akkor is megvolt már, mikor ez a mi dolgunk kezdődött, s a tihanyi parton egy szűkes tanyában éppen annyi helye maradt a révésznek, hogy ő maga leányával belefért a házba.

Nem mondom, ha a leány feleség lett volna, hogy a falat kijjebb nem tolná, mert van olyan asszony elég, kinek nemhogy a szájában férne meg a nyelve, de sőt a házkerítésen is túlér, de így, ahogy mondám: az öreg révész lányával meglelte a helyét.

A konyhaajtó kitáltogatott a vízre, s azon át belátunk a tűzhelyig, melyen egy háromlábú serpenyő alatt vígan durrogott a venyigeszál, s a lefödött serpenyőben sercegett a forró lé, melybe bizonyosan halat dobált a szakácsné, mert a pikkelyek és halhólyagok még azon nedvesen hevertek a ház előtti gyöpön.

A tűzhely mellett áll a révész lánya, kitekint a túlsó partra talán, s amilyen nagyot néz az a két öreg szem, azt hinné az ember, hogy a túlsó parton is van tán egy bogrács, azon tévedt el. Oly mozdulatlan áll, mintha oda ásták volna, a két kar egybefonva, míg az arc elmélázgatva is olyan kipirult, hogy valami fakó városi lánykának így nézvést is orvosságképp lenne, szépnek pedig éppen oly szép, mint mikor az ember szépségnek okáért, amilyen magának legjobban tetszenék, elgondolna egyet.

A tóban messziről látszik egy sötét pont, az a városi szem persze majd kapkodna a messzelátó után, de a szegény ember gyalogszemmel is meglátja a kompot, s amint menését egyik partról a másikra veti szemmel, - látja, hogy az Tihany felé evez.

Arra nézett a lány, talán tovább is azt nézné, de a gőz a serpenyőben összegyülekezvén, a födőnek rátett tálat böfögtetni kezdé s erre a lány megkeverte a halat, melynek illata szétcsapott a konyhán.

A ház előtt egy megvásott malomkő dúcba illesztve, megterítve állott, három tulipános tányér a szokott rendben osztozkodott meg a helyen, s a szűknyakú kulacs bizonyosan csordultig van borral, különben a szegen lógna, s nem szégyenkednék a tányérok közé.

A komp vitorlájában megfeküdt az alszél, s az egész terével könnyen úszott Tihany oldalának.

A serpenyőt lehúzta a lány a tűzről, - csak úgy félszakról csapott feléje a meleg, s így a halnak megmaradt a leve, - a lány pedig kiállt várakozni.

Kék szemével benézett a vízközépre, olyan váróra áll a képe, - szinte látszik rajta, ha még úgy is idább segíthetné a kompot, odakiáltana: jőjjenek kelmetek!

Odább-odább lépett, mint akit tudtán kívül küld odább az indulatja - várni, maga sem hiszi, hogy lép a lába, keresztülfutott ereiben a vér, melynek a legmelegebb csöppje kiült orcájára, - most gyónja meg önmagának, minő kín a legény után várni, s ha most megkapnád e gondolatnál, mikor az az uralkodó vér is még ott ül az arcon, - ne kérdezd meg, miért pirult úgy el. Megéhezted a természet titkát, s gyönyörűséged az, hogy az a lány felelet helyett sírva fakadjon?

Parthoz zökkent a komp, messziről hallik az öreg révész hangja, - öreg ember szájából érthetőn van mondva, s amit mond, a többi nem is mondja, hogy hiszi, hanem teszi a tennivalót, mert az öreg nem azért szokott valamit megmondani, hogy arra visszafeleljenek, s aki kötekedni merne vele, hátán vinné el az evezőlapátnak helyét.

Amint terelgeté, helyreállíták a kompot. A többi közül kilobogott egy pörge kalap tolla, melyet midőn meglátott a leány, mintha haza kiáltanák, visszafutott a serpenyőhöz, melynek födelét egy torkos macska régen karmolgatta.

Hadd szaladjon, - tudom megbánta, hogy a ház elé kiállt, de ha ki nem állt volna egy kicsit, azt is csak sajnálná. Messze volt még a part, nincsen oly hosszú nyelv, mely pletykájával idáig elérne, s ez nem olyan virág, mely a maga lábán a harmadik szomszédba szalad, az ilyennek látásáért a szerető legények szívesen megmásszák a tüskekerítést is.

Az öreg után ballagott a többi, - ami cipelni valója volt az öregnek, azt a tollas kalapú legény félvállon emelte, s mikor mindannyian a révészházhoz értek, egy torokkal jó estét kívántak az öregnek.

- Fogadj isten! - válaszolt az öreg, lehúzódván a terített asztalhoz, a többi pedig, fiatalok, vének, körülbelül húszan a gyöpre heveredtek.

Miska öcsénk - a tollas-kalapos - a tarisznyákat, szűröket, a tarisznyákat beaggatta a konyhába, s ezen nesszel közelebb került a leányhoz, s míg az a serpenyőt befödötten kézre fogta, hogy az asztalra kiviszi, egy "jó estét" után futtában is összenéztek egyszer.

Tudom, könnyebb lett volna mondott szóból egyet-mást érteni, - de minthogy a nyelve nehezebben fordul az ilyen embernek, - látással beéri, s ha nem mondja, - látja.

- Fogjunk hozzá - szólt az öreg, körülnézvén Miska és a leány után - együnk, míg melegében érjük! Elhelyezkedett a három ember, tudnivaló, hogy az öreg elöl, jobbról-balról a lány és Miska, kiről még annyi mondani valóm van, hogy ő fogadott fia volt az öregnek, csikós a somogyi oldalon, s ha ideje akadt, az öreggel egyszer egy hetében átjött a kompon.

Az öreg jó szemmel nézte a gyereket,... ha egy pár nap nem láthatta, volt már akkor küldözgetés: izend meg mikor jössz,... hiába ne várjak! - így beszélt az öreg, de a leány akkor is várt reá, mikor nem izente.

Minden falatjuknál átnéznek egymásra, mintha a levet egyik a másiknak tányérából meregetné, de ha jól vigyáznánk, azt is észrevennők, hogy Miska egy izromban úgy átbámult, hogy kanalával nem tányérában, hanem az abroszon kotorászott, mit az öreg csak úgy messziről sandított, - nem mondta, hogy látta, - de nem is búsult érte.

- Hínánk kelmeteket - szólt azonközben az öreg a közel heverőkhöz - de a hányan vagyunk, kóstolóra is kevés lenne ennyi!

- Köszönjük kelmed kínálását - feleltek vissza a gyöpről - van a tarisznyában.

- Csakhogy áthozott bennünket, révész bácsi - vágott közbe egy bajusztalan legény, - mert ha kelmed odaát nincs a komppal, ehetnénk most sótalan kenyeret, eddig kötélre szedtek volna bennünket a pandúrok.

- Az ám! - kiált ismét egy másik legény, - engem kötözött is ma reggel egy pandúr, hanem nekiszántam magam, s míg a madzagra veszett az esze, addig a lovak alá löktem,... futottam is a kompig, - most már akár éhen-szomjan kitartom a napot.

- Nálatok is kihirdette a pap, hogy a francia az országunkba rontott? - kérdé rá az öreg.

- Hirdette ám - hiszen az volt szerencsénk - mert még a prédikációt sem várta a szegény legény, hanem addig szoronkodott a sok vénasszony közt, hogy a tágasra érhetett, a pandúrok az egyik falu végén éppen jöttek, mikor mi a másikon kimentünk, - s talán a tisztelendő urat még benn is kapták a templomban, de hisz ez maradhatott, papot úgy sem visznek katonának, sem a gazdag ember fiát, hanem a szegényét, ha elérik, "fogják", - mondá egy szusszal az első.

- Most is fülemben a hangja, mikor azt prédikálta ki a pap: hogy a franciák mindenünket föleszik.

- Az urak pedig azt mondák, hogy: "igaz"! - toldá meg a másik.

- Hát azt nem mondta a tisztelendő úr - jegyzé meg az egyik beszélgető - hogy ki-ki fontolja meg a dolgot, s magáét védelmezni menjen.

- Jól van, jól - mondja a harmadik - akinek van, védelmezze,... mit bánom én? nekem nincsen, az apámnak sem volt.

- Hát az enyémnek volt? vagy hogy nekem van-e? - kérdezé most amaz.

- De azt mondd meg - rivalkodék az utolsó - nem vagyok én zsellér édes apámmal együtt, ...mi?

- Tudom, tudom, - szólt rá a kérdezett.

- No ha tudod, - hát mit védelmezzek én? talán azt a rossz malacot, a mit beteg édesapám madzagon legeltet, hogy az őszig csontra nőjjön annyit, mennyire egy kis bilingérezett kukoricán ráférjen a télire való zsiradék, - azt védelmezzem, - úgy-e? Hiszen ha észrevesszük, hogy Tihanyban a francia, míg elérne mihozzánk, egy körömig úgy megesszük, hogy a franciának a szagát sem hagyjuk.

- Jól van, jól, - szólt ismét az első - de én mit szóljak? Édesanyám vak létére télen-nyáron csak abból keresgél, hogy a rokka talpát rúgja, ha én nem vagyok kenyérkeresője, kívülem annyi ivadéka sincsen, hogy valamelyik koldulni vezesse, hát én miért védelmezzem a másét?

- Mind igaz az, ki tagadja - szólt valahára az is, akihez a többi beszélt,... hát én nem hét árvának vagyok-e a kenyérkeresője? - s utánam a legnagyobbik gyerek is akkora, hogy ugyan a többi közül legnagyobb kenyeret kér, meg is eszi, de dolgosnak csak annyi, hogy a szekérre fölül, s ha a két ló húzni akar, csettegni tud már. Ha engem most katonának visznek, ki hallgatja el azt a szörnyű sírást, a mit ez a hét gyerek tesz?

Lassankint egymásra bámult valamennyi, az öreg révész könyökére dőlve, egy helyre nézve piszkálgatott a villával, míg a heverészők közül később egy öregebb szólamlott meg.

- Hát én mit beszéljek? - mondja panaszos hangjával, - ennek a falábnak csak nem volt édesanyja az anyám? - s ha szegény volt, kincset nem köthetett nyakamba, de mikor születésemkor meghalt, épkéz-lábbal hagyott, - tettem, vettem velük, a mit tudtam, meg is házasodtam, s alig voltunk két hónapig együtt, katonának fogattak el az elöljárók. - Jött-ment vagyok, azt lármázták, - csak az a rongyom van, a mit magamon viselek, - uccu fogd meg, el vele fegyver alá, amint hogy el is vittek. Mire haza kerültem, fiam ugyan volt úgy tíz esztendős, de az egyik lábam a törököknél maradt, lábat aztán faragtam fából, fiam is megnőtt, most meg ezt akarják elcipelni, de abból szent, hogy semmi sem lesz. Inkább agyonverem ezzel a falábbal, mintsem azt tudjam, hogy a szegény a helyett szenvedjen, akinek annyija van, hogy nem is bírhat vele. Ha a koldus imádkozik a jótevőért, sem kezét, sem lábát nem adja oda, a szája pedig egy kurta kis imádságban úgy sem fájdul meg!

Elhallgatott az öreg, falábára az igazit rátette, s a többi fél szemmel nézegette szegényt.

- Hát az urak fiát mért nem kötözik meg? - kezdé rá az egyik ismét.

- Azok nemes emberek ám - felelt rá a másik, - azok egytől-egyig fölállnak most, mint mondják: inszurgensek lesznek.

- Hány meg hány akad most, aki kínjában zsidóvá is lenne, ha nemességét eltagadhatná, csak hogy itthon maradhatna.

- Szomszédunk az öregapja kardjából dohányvágót csinált, az is elesküdte magát, hogy soha sem volt nemes, s mikor a szomszédok rávallottak, hogy a kardot még az öregapja hozta a háborúból: arra azt hazudta, hogy mikor a katonák masíroztak, az öregapja szénát vitt a katonák után, s az úton találta.

- Az én szomszédom fia pedig - kezdé rá a falábas is - amint szelét vette, hogy katonának kell fölállni - pandúrrá lett ijedtében, s az a pogány legistentelenebb, - az ösmer nálunk minden szeget,... most is az hozta ránk a pandúrokat,... úgy is volt kicsinálva a dolog, hogy a gazdák előre megtudták, azok fiaikat hétszámra is most künn a szőllőhegyen a pincénél tartják, de a szegény hová fusson? Mégis, hogy véletlenben találják a szegény legényt, azt várták, hogy az isten házába takarodjatok, ott akarták elállni az utat, ilyen pogány ám ez!

Elhallgatott a szó, mindenik tovább tűnődött a maga baján, szemük egy irányra veszett, némelyik ültében a maga könyökére dülleszkedett, s nézett olyan keserveset, mint mikor az elkeseredett ember még az isten bosszúját is fogát csikorgatva kéri.

Az alkonyodó nap összeszedé sugarait, s mintha még a szél is kifogyott volna a világból, egy gally nem mozdult meg a fákon, s a megszomorodott emberek lelkén úgy megnehezedett a baj, hogy némelyik sóhajtani sem bírt.

Hátuk mögött hasalt rongyos kék köpenyeg alatt egy alak, ki elterülve a gyöpön, saját könyökeire támasztja borzas fejét, melyet leges-legújabban az a szél fésült meg, mely a vízen kapta őket. Kalapja majd egy dobásnyira hevert tőle, mert aligha volt szándékában hamarosan köszöntgetni vele. Fekete szemei merőre kidagadtak, - azt hinné ugyan az ember, hogy az előtte heverő hegedűt szemléli, hanem amint fehér fogai egymáson csattognak, ott lehet az a hegedű, ha csak arra nem tudná használni, hogy káromkodjék vele.

Az öreg révész búsultában elfáradt az egyik könyökére, megfordult, hogy a másikon majd odább-odább búsul, egyszerre meglátta a tálban a maradék halat, meg a cigányt, - odakiált hozzá:

- Tanti!

De a cigány fülét sem mozdította - azt gondolja, nem adná most száz forintért, ha nem éppen ő volna az az ember, akit azon néven kergetnek a katonák, hogy: "Tanti!"

Míg itt méláz, két tarka tehén kullogott elő a hegyoldalból, utánuk pedig egy jókedvű csöngős borjú ficánkolt. Örzse szakasztóval jött eléjök a kedves állatoknak, de a borjú előbb körülszökte a ház elejét, s a cigánynak kalapját a levegőbe rúgta.

- Lássán, borgyú, lássán, megérem míg, hogy valami bakancsosnak a hátán glédában is látlak, - dörmögé a cigány, utána nyúlván a kalapnak, mely majdnem az orra elé pottyant.

- Egy regementben lesztek akkor, Tanti! - jegyzé meg a révész bújában elnevetve magát.

- Dejsz' - gazd'uram, nem komponálták ki azt a marsot, a melyiken engem bakancsba húzsnának.

- Hát a franciát ki fogja meg, Tanti? - folytatá a révész.

- El akarnak futni? - kérdezé a cigány.

- Dehogy akarnak - mondja rá az öreg - inkább azok jöttek ide.

- Azs irgalmát - pattant föl a cigány - mért mondják hát azs emberek, hogy most a francsiafutás?

- Majd csak ezután lesz, - toldá meg az öreg - hanem előbb felét agyon kell ám verni.

- Van-e azsoknál valami?

- Kinél ágyú, kinél puska! - felelt az öreg, - de azt el kell tőlük venni!

- Csak besílni tudna azs ember a nyelvin ánnák a francsiának, - egyit-mását majd csak elcserílnink.

- Nem cserélsz ott, Tanti - riad föl az öreg - hanem ha jót akarsz, ütöd, ahol éred őket!

- Soha se bántom én! azsok se bántottak engem.

- De azok ütnek ám! - bíztatá az öreg.

- Hadd üssék azst, aki oda megy, mit dugja oda azs orrát - okoskodék Tanti.

- Ha küldik, - a katona megy, a hová a generális vezeti, még te is lehetsz az.

- Márádok én csigány, generális olyan is lehet, aki hegedílni nem tud.

- Nem sok bátorság van benned, Tanti.

- Ki tudja - felelé fektében a cigány.

- Ezt a maradék halat sem mernéd megenni.

- Azsért is megesem - rúgta föl magát Tanti, s a tál fenekéből vígan falatozott.

A tihanyi toronyból lehangzott az estéli harangszó, a vízfenékből kibujkálni látszó hold elömlött az arcokon, s míg az ifjak hanyattfekve nézték az eget, addig az elkeseredett apák födetlen arca imádkozva hajlott le a mellre... talán a bajok terhét nem bírva már, vagy ha mindenütt van Isten, ott is ahol annyi baj érte a legszegényebb embert, talán azt hitték szegények, minek nézzenek föl a magasba, bizonyosan közöttük van itt most.

Az öreg nagy sóhajtással kelt föl az asztaltól, - mert bizony volt mit emelni azon gondon, mely rá is nehezkedett.

Az öregembert kifelé hívják a világból: jól tudta az öreg is, hogy minden itt marad utána, még kenyérkeresője, az evezőlapát is, de kettő volt, ami még jobban erre a világ felé húzta: Miska és a leány.

Bement az öreg a hajlékba, Örzse utána vitte a mécsest, Miska pedig elgondolta, hogy az öreg nem hiába ment be annyi ember közül, szintén bekísérte.

Az öreg az asztal mellé vette magát, - pipáját zsebre dugta, amit rendesen akkor szokott tenni, mikor nem akart mesélni.

- Miska! - szólt az öreg ünnepies hangon, megvárva, hogy a gyerek ennyiből is értsen valamit.

- Hallom, apám uram! - szólt a gyerek a szoba közepéről, Örzse pedig a kályha mellől várta a beszédet.

- De csak ne húzódjál messze, édes leányom - szólt ahhoz is - neked is beszélek! - A lány előbbre jött, érezvén olyant, mint mikor az ember a jótól is fél, s mikor az ilyen kis lány egy kérdő szóra szörnyű hamar megvallana mindent.

- Kedves gyermekeim! - szólt az öreg - érzem én már, hogy ezt a világot nagyon zsöllérképen lakom...

E szónál Örzse meg vala ríkatva, s a mécs világánál, mint valami csillogó barázda folyt le a könnyű mind a két orcáján...

- Az ilyen megviselt guba, mint én, vajmi könnyen szakad... - folytatá még odább - háborús világ is van, ki tudja, merre vetődünk el - de mivel most együtt vagyunk, leginkább pedig, hogy még én köztetek vagyok, azt szeretném tudni, ha el kell is mennem a más világra, hogy egymástól hogyan maradunk el?...

- Ha kend meghal, édesapám, - szólt a leány sírva - tudom, hogy én is meghalok.

- Dehogy halsz meg, kedves leányom,... te még arra ráérsz, - hanem azt akarom, hogy ha már apádnak választott az isten, valamiképp feledtemben ne hagyjalak itt!

Minderre keserves sírással felelgetett Örzse.

- ...Ha anyád volna - mondja odább - nem búsulnék, de így kire maradsz? azon tűnődöm most...

Megint nem akadt szó.

- ...Azért édes lányom, ha tudnám, hogy valakit szívelhetsz,... mert én miattam az is meglehetett, ha az úr isten így akarta, hogy néha-néha magadra maradj,... de jóban neveltelek,... nem félek az isten büntető kezétől, és ha - mondom - szívelhetnél valakit,... most mondom igaz, jó lélekkel, hogy miattam vétekké nem válik.

Miska mind a két lábával támogatta magát, de azt hiszem, könnyebben elhallgatta volna a beszédet kulcslyukon által, mint így az öreggel szemközt.

- ...Ki mondta édesapámnak - zokogott a leány - hogy én szerettem valakit? mikor én itt a pusztán egyesegyedül vagyok, édes apámon kívül... mégis mit költenek reám?

- Dehogy mondták, kedves lányom - vígasztalá az öreg, de ha valaki mellett látnálak, jobban megnyugodnám, vagy ha Miskának felesége volna, hogy oda küldhetnélek,... ez csak apád lenne helyettem is, talán szeretne is.

Megdöbbent a lány, s talán jobban félt, mint előbb.

- Eddig még nem mondta kend, - szólt Miska - hogy házasodjam meg, aztán kend nevelt föl, Örzsét is hát ki szeresse jobban, mint én? azért míg én élek - édes apám - ne féltse kend Örzsét, ha csak katonának nem fognak odaát.

- Édesapám is halódni akar - zokogott a leány - ha még Miskát is elviszik,... hová leszek akkor?

- Ez az én bánatom! - szólt az öreg, de mielőtt folytathatná, bejött a cigány az üres tállal, a szóba kiáltván:

- Soha se búsuljon gazduram! ha én ráértem volna felesíget venni, nem futottam volna én át ekkora vizsen, mint a Balaton.

- Hát mi jót tudnál, Tanti? - kérdezé az öreg.

- Csak azst, hogy ezsek a bibástok nagyon hamar saladtak a templomból, pedig azst is prédikálta a pap, hogy kinek felesíge van, azst nem vihetik el.

- Nos aztán?

- Nos azstán, hát mírt nem szólsz te Miska... fordult a cigány a legénynek, - hát ki danolta azst a nótát:

A tihanyi révés lánya,
Azs a sivem tulipánja.

Na, tagadd! 'Sz a múlt vasárnap egész íjjel azt huzsattad velem, no hát besílj magad, vagy hogy behozzam a hegedít?

- Ha eddig van - szólt Miska a bámuló öregnek,... ha kelmed akarja, van Tihanyban elég pap, ne búcsúzzék kelmed, hanem Örzsét adja nekem.

Örzse nem mert a legényre nézni, könnyűi ugyan pörgének, hanem ez az utolja még sem olyan keserű, mint az eleje volt.

- Örzse lányom! - szólt az öreg - magad vagy itt köztünk lány, téged kérnek itten!

- Úgy kihegedilem a lakodalmat, hugám - szólt bele a cigány - hogy a fogas hal is kifekszik a partra!

- Szólj leányom!... rajtad áll a dolog - bíztatá az apa.

- 'Sz én nem parancsolhatok kednek édesapám - mondja Örzse szemlesütve - hogy adjon kelmed oda.

- Hol az a hegedű, cigány? - derült föl az öreg - itt ma kézfogó van!

Egy kis rövid nóta után meglepte őket az éjfél, s az öreg nyugalomra vágyott.

Elvégződött a szó, mindenkit nyugovóra vert az elfáradás - és mindenki lefeküdt a maga fájdalmával, várván az édes álmot, ezt az istenáldást, hisz nem volt még oly nagy fájdalom s oly megríkatott szem, mit az álom meg nem vígasztalna.

Másnap korán a tihanyi tetőn volt az öreg. Egyenesen a kolostorba ment, hol az akkori szentmártoni apát és a veszprémi püspök a szűk udvari kertben sétálgattak, beszélgetvén az időkről, mert ha szabad szakaszunk címére visszaemlékeznünk, éppen a nevezetes 1809-ik esztendő vala az.

A kertnek középútját összemért léptekkel járta át a két főpap, arcukon ott ült az a böcsületes aggodalom, mely csak a magyar ember lelkében terem meg, ha a hazát veszedelem éri.

Egy nyomtatvány volt a főpapok kezében, - nehézségképen nyomott annyit, mennyit egy ív papír a maga formájában a rányomott betűkkel nyomhat, de melynek szavai egy nemzet közé voltak dobva, bírván annyi csáberővel, mint a csalómadár hangja, és hogy bizonyítványul maradjanak egy nemzetnek, ha lenne idő, olyan óra, melyben saját tetteire hivatkozni szükséges is lenne.

Az a papír Napóleon nyilatkozványa volt a magyarokhoz, ígérvén annyit, minél többet nem ígérhetett volna, ha jó lélekkel meg tudná is adni.

Ez nagy szerencsétlenség! - kiálta föl az apát.

- Csak már magyarul ne volna - mondja a püspök. - Hisz a madarat saját hangján csalják lépre... Büntetné meg az isten az olyan magyart, ki most ilyen munkára beszegődik, mikor tudja jól, hogy olyan ez ami fajunk, hogy még a mérget is könnyebben megissza, ha magyarul kínálják be neki.

- Tömérdek olvasója leszen neki - mondja az apát.

- Milliók - reverende barátom.

- S ki merné megmondani, mi lesz ennek vége?

- Én csak aggódni tudok most, - mondja a püspök.

- Ezzel nem leszen segítve, - felel az apát.

- De mit csináljunk?

- Imádkozzunk a nemzetért.

- Reverende! ez már az utolsó dolog, itt tudnunk kell, mit hiszünk magunkról, s ha már annyira vagyunk, hogy csak még imádkozni tudunk, én sírva mondanám: orate fratres!

- Hisz én nem akarok kétségbeesni, - mondja az apát.

- Úgy tehát, - ketten vagyunk, kik e nemzet jövendőjét hisszük.

- Én vagyok a harmadik, - mondja egy szálas öregúr, kinek nyakába nem tudott annyira beülni a vénség, hogy a főt meghajthatta volna, fehér üstökéből keveset tépett ki az idő, piros arcán a bú nem sokat vásított, hanem annál inkább rajt volt az a régi jó tekintély, mely előtt a tiszteletet el nem tudná tagadni az ember, - és szinte kezében marad a süveg, míg az öreg maga nem mondaná az ilyen magamféle süldő embernek, hogy: édes öcsém, tedd föl!

- Isten hozta, isten hozta! - üdvözlék őt a főpapok, s mindjárt körbe fogják az öreg jószágdirektort.

- Búsulunk - mondja az apát, a beszéd fonalára kívánván vezetni a vendéget.

- Sírva vigadni, vigadva sírni - szólt bele az öreg.

- S mit gondol, direktor úr, - kezdé ismét az apát - hogy melyik alkalmazható ránk?

- Az idő mondja meg, - szólt az öreg, - csak azt sajnálom, hogy kölcsön nem kérhetek vagy negyven esztendőt,... na, de éljenek mások is, én már eleget éltem a jó hitnek,... mások azt egykor nem pusztán hinni, hanem tudni fogják.

- S mi az a jó hit? tán direktor úr beállt már franciának? - kérdé a püspök.

- Bocsánat, méltóságos püspö