Aspern.

Valamelyik európai nagy városban egy hídnak végén nyikorgott egy koldus kezében a hegedű, melynek az a csodálatos hatása volt, hogy a legtöbb elmenő nem a zsebébe nyúlt, hanem füleit fogta be.

- Átkozott hegedű, - mormogák a járókelők, s ezzel odább mentek.

Jön aztán a többi közt egy sovány alak, s alighogy füleibe csapának az irgalmatlan hangok, kiválik a többi közül s az öregtől elkérvén a hegedűt, rövid készülődés után olyan nótát húzott, hogy aki orvosságért szaladt, még az is megállt.

- Mennyei hangok! - suttogák a bámulók, s fényes ezüstpénz tölté meg nem sokára a kalapot, de még melléje is lefolyt.

A művész megeléglé a hatást, átadá hegedűjét a koldusnak, s köszöntvén a bámuló közönségét, mely e rövid zenének részvétteljes tanúja volt, egykedvűen odább sietett el.

- Ki volt ő? - kérdé a szomszéd a szomszédtól.

- Paganini! - mondja egy valaki, teljes gyönyörével azon hangoknak, melyeket néhány perccel előbb a hegedű adott, s aztán folytatásképpen mondá: ez tud ám a hegedűvel bánni.

Még mindig az 1809-iki korszakban vagyunk, május 20-án estve Aspern alatt táborozott az osztrák sereg, előestvéjén levén egy irtóztató véres napnak, melyben Aspern több mint tízszer esett el és vétetett vissza.

Másnap körülbelül hatvanezer ember halt meg.

Óriási temető egy apró falu mellett.

Vesztett csaták folyama volt ez, s a francia sereg dicsszomjas tábornokai az osztrák faluk neveiből szedték a hercegi címet, így lett egyik vágrámi herceg.

Élénk mozgalom volt a francia tábornokok között, s kettő-három is vágyott már a másik napra, úgy látszott, hogy Aspern nem rosszul hangzó név, hogy azon néven egy embert hercegnek ösmerjen a világ.

Késő este volt, vagy jobban mondva: éj, s az egyes ezredek rendeltetésük helyén álltak. Égtek a tábortüzek, melyek egyikénél két egykedvű katona hasalt végig fehér köpönyegén, az egyiknek bajusza közül olykor jókora füst csapott ki, mit egy kurta szárúból szopott ki.

Amint látom, mindenik fejét csóválgatja, de szájuk csipetnyit sem mozdul.

Mindig erősebben jött a füst, s mintha a gondolatok mázsaként nyomnák a főt, a két vitéz könyökére támaszkodik, hogy fejét megdülleszthesse.

Meg erősebben jő a füst, a vonások szokatlanul összecsomósodnak, s az egyik katona a kezében levő piszkafával egész dühvel a tűznek közepére vágott.

Szétcsapott a szikra, mire mind a kettő önkéntelenül fölugrott, még az a huszár is, ki néhány lépésnyire ülvén, két paripát tartott.

- Majd holnap, pajtás, - mondák egymásnak, s ezzel elváltak.

- Kik voltak ezek? - kérdi egy elsiető gyalog a huszártól, - ez egyik vagy mi a Benyovszky-regementből az óbester.

- Mit kérded, ha tudod? - mondja egykedvűen a huszár.

- Kérdem, mert a másikat nem ösmerem, - mondja a gyalogos.

- Akaszd föl magadat, ha meg azt sem ösmered, - mondja a huszár.

- Nem t'om honnét ösmerném, mikor ma értem a regementhez, mindössze is három hetes katona vagyok.

- Az már más, ecsém! - szólt foghegyről a másik.

- No hát mondja most meg jó barátom, hogy ki volt az, aki a tűzbe csapott?

- Vedd le előbb a fejedről azt a dűlt szájú süveget, amit lótni-futni tettél föl, mert míg az a fejeden lesz, meg nem mondom.

- Azt is megteszem, - mondja a jó fiú, gondolván, hogy valami nagyot hall - tehát ki az?

- Simonyi óbester, a huszárok szentje.

A gyerek markában feledte a sapkát, s nagy csodálkozva ment el a maga tanyájára.

Kezdődött másnap a véres munka, a halál valami felhőre hasalva nézte a dolgot,... ez a legkényelmesebb munka, gondolá magába, mert egyik ember a másikat ölte.

Aspern tizedszer esett el, s ugyanannyiszor verettek vissza a franciák. Már a nap is megundorodott s a hegyek közé sietett: de az emberek elfeledtek az éj nyugalmára gondolni, hisz annyi ezer pajtás feküvék a vetetlen ágyon.

Még egy erőlködés kell e népnek mára, különben nem nyugszik.

Aspern oldalából lassudan mozdul egy hosszu vonal; miért olyan fáradt ez a villámszárnyú nép? hát nem ők a Simonyi-huszárok?

Simonyi ezredes most vált még egy néhány szót három zöldtollas tábornokkal, kik az ezredes orcájában egy "igen"-t keresnek.

Az ezredes megteszi köszöntését, a három zöldtollas nyugodtan nyargal el, csak néhányszor néznek vissza arra az emberre, ki egy nehéz munkát vállalt föl e napra.

Megállt az ezred: a jobbszárny csöndes volt, azonban látszott észrevenni a felhőt, mely Lobau felől mozog. Négy ezred könnyű lovas tette kifejlődéseit s egy erős ágyútelep vágtatott elő, elhozván azt a maradék golyót, mit a mai napra vacsorára szántak.

- Vigyázz! - kiáltá végig a soron Simonyi, olyan erős hangon, mely még az ágyúdörgésbe is bele mer szólni.

Megállt az ezred, várván, hogy az öreg mit mond? - mert mikor ilyen tűzre várakoztak, az öreg nem tudta megállni búcsúztató nélkül.

- Ha tudnám - szólt Simonyi - hogy van itt olyan ló, amelyik futni merne, míg az én lovam nem mozdul, még a lovat is agyonlövetném. Azért ha van itt valami regruta, ki nem tud veszteg maradni, szálljon le, ne rontsa a lovat.

Egy ember sem szállt le.

- Nem úgy küldtelek benneteket, hanem hívtalak, s ha itt vagyok veletek, majd azt is megmondom, meddig maradjunk itt...

- Hallod az öreget? - sugdosák egymásnak.

- Négy regement mozog amott - mondja odább - ezek aztán már tudnak emberséget, - ösmernek minket,... tudják, hogy mi vagyunk a magyar huszárok, kevesebben el sem mernek jönni.

Az egész hosszú sorban megmozdultak a paripák, tán érezték a gazda sarkantyúját.

- Megfogadtam magyar böcsületre - hogy ezen helyben várjuk meg a legutolsó golyót, melyet azok kilőnek. Nem tudom meddig tart; tehát gyújtsatok pipára!

A legénység vígan szedegette elő tűzszerszámát, s míg az ellenséges ágyúk bömbölének és szakadatlanul szórták feléjük a golyót, pipára gyújtának. Maga Simonyi is elővette tegnapesti kurtaszárú pipáját, és a bodor füstöt vígan eregette.

Még a vérszomjas halál is megcsóválta fejét a felhőkben, mikor a jó fiúkat pipázgatni látta.

A francia ágyúk azonban mint a mákot szórták ki a golyót.

Kiszedte a vámot a halál, de a sor mozdulatlanul állt meg.

Gondolkozott az öreg, hogy vajjon volt-e valaha ilyen tűzben? de még maga sem emlékezett ilyen borzasztó nagy tűzre,... azonközben pedig pipájában a tüzet egykedvűen alább nyomogatta.

Újabb zápora szakadt a golyónak, ekkor az öreg azt mondja magában, - ezek a bolondok a holnapi golyót is elhozták, s nehogy a legénység elunja magát, kivesz a tarsolyból egy fényes tallért, s egy regruta felé kiálta:

- Látod ezt a tallért; ég-e még a pipád?

E szónál egy golyó második ugrásban az ezredes alól kapta ki a lovat: hogy az öreg alig tudott kikerülni a szegény pára alól, ekkor azt mondja a regruta az óbesternek, ki a pipát még mindig szájában fogta:

- Óbester uram! hát az üvé ég-e?

- Tied a tallér, válaszolt az öreg, mikor újabb lovon ülve a homlok elé nyargalt.

Az alkonyat szürkülete mozdulatlan lelé a huszárokat, ekkor rögtön megszűnt az ágyúzás, és a négy lovas ezred sajátszerű hullámzással röpült, körülszárnyalandó Simonyit.

Alig öt-hatszáz lépés az egész köztér, a parancsszó elhangzik,... a huszárok vonala középen kettéoszlik, rézsutos irányban a két szárnynak vágván, míg a közép nyílás harminc ágyúnak torkát nyitja föl, mely irtóztató zenéjével a francia lovasság középpontjába lő.

Most rohan a nagy tömeg, de akit a másik lövés élve hagyott, visszafordul a szakadozott sorból, mert ölnyi hézagok ürülének, és ilyenkor sorakozni éppen lehetetlen.

A két szárny az irtóztató ágyúbődülésben megzavarodván, a középtest után nyargal vissza, hátán hordva azokat a szörnyű vágásokat, melyeket a huszárok hamarjában és oly jó kedvvel osztogathattak.

Lassankint elfoglalá a tért a nap hosszán elfáradt gyalogság, s édes jóízűen szemlélődött az ellenség futásán.

Aspern alól kinyomattak már az osztrákok, egyetlen egy négyszög áll még, a Benyovszky-ezred, a hatodik rohamot állja ki.

A francia parancsnok harsányan kiáltja, hogy adják meg magukat.

Egy irtóztató puskaroppanás volt a válasz, mire a füstgomoly eloszlott, maga maradt az ezred: a Benyovszky-ezred.

Ismét égnek a tábortüzek, ezek egyikénél szemközt ül a tegnap esti két ezredes, kezet szorítának, mint akik évtizedek óta nem látták egymást.

Előttevaló este egyik sem hitte, hogy még kezet fogjon, mindenik tudta, milyen veszélyes helyzet vár reá.

A főherceg két segédtiszt kíséretében nézte meg a kinyugvó csapatokat, a két ezredes gyorsan felszökellt és elébe sietének az érkező vendégnek.

- Simonyi! - mondja a főherceg - ez nagy tűz volt.

Az ezredes nem szólt, nehogy azt találják gondolni, hogy dicsekedni akar.

- Én ismerem már igen a magyar katonát - mondja a főherceg örömtelt arccal.

- Én is! - mondja Simonyi önkéntelenül.

- Én sokat vártam az ezredtől, de a mai több volt, mint amit hittem.

- Tettük, amit lehetett.

- Csoda volt az, két csoda egy nap, ezredesek! - mondja a másikra is egy kegyteljes pillantást vetvén, mert az a Benyovszkyak ezredese vala, - s aztán ismét Simonyihoz szólva: Önnek, úgy látszik, katonái irányában talizmánja van.

- Fönség! - mondja Simonyi - kevésből áll az a titok.

- S mi volna az? - kérdi a főherceg.

- Hogy tudjon az ember a nyelvükön beszélni.