Meglátszik, mely tejből lesz túró?

Olyan kuszált világot, milyen e századnak első és második tizede volt, csak azok tudnak képzelni, kik részesei valának az idő keveredésének. Németország, mint a meggyulladt ház, egy eleven bomlás volt, - sírók, lármázók, káromkodók, jajgatók, özvegyek, árvák, becsületes polgárok, bukott kereskedők, kupecek, - bankárok, szerencsevárandók és prédalesők hányódtak össze-vissza, és jaj volt egy pénzdarabnak, mely a láthatárra került: millió szem lesett rá, hogy zsebre rakja.

Az események folyama megáradt, ki hogy bírta, halászta és horgászta a szerencsét, - volt olyan elég, ki a nézéssel mulatta magát, főzvén magában, hogy a készet hogy üthetné ki a másik markából.

Páristól Bécsig volt egy derékút, melyen búcsút járt ez a nép, bírván annyi éleslátással, mint egy varjú, hogy eledelét meglássa, egyenlő elhatározással akár orrát, akár körmeit kelljen alkalmilag használnia.

Ez a vonal igen természetes határokkal bírt, két végpontra dőlvén, honnét a kalandorok föl-alá mozogtak, mint az időmérték kénesője, szaladván azon fogatok után, melyek Eldorádóba világítottak.

A b...ni szállodák egyikében megállt a postakocsis, lemászott a nyerges lóról, és öreget lépve a hintó ajtajáig, a kiugrott pincéreket elnyomá onnét, miután közben elmondá, hogy az ajtót hiába rángatják, mert azt csak ő tudja kinyitni. - Az ajtónak egy sajátszerű lökést adván, vendégét kiereszté az akolból, hol a legközelebbi állomás óta szuszogott a melegben, mert a kocsinak, úgy látszik, megvolt az a filozófiája, hogy míg a postakocsis kívül hortyogott, a vendég az állomás végén meg ne szökjék.

- Szobát! - mond a vendég, mire a főpincér azzal a tapintattal, mellyel előre kinézi a vendégből, hogy mennyi nála a váltott és váltatlan pénz, - számot monda a körülálló kamaszoknak, kik hármasával is rohantak a szobák felé, a vendéget pedig kicsibe múlt, hogy ölbe nem kapták.

A bakról lemászott ekkor már a vadász is, ki urának parancsára nyomott valamit a pocakos postakocsis markába, ki azt megszokott szemtelenséggel előbb megnézte, s aztán kapta le kalapját, félig nyitott tenyérrel, és levett kalappal bámulván az utas után, míg az a felső lépcsők végénél eltűnt.

Legyüremlett vastag száját még mindig nyitva feledte a kocsis, s ekképp a többi bámésznak is ideje volt markába nézni, mert az csakugyan feltűnt, hogy egy postakocsis nem káromkodik borravalóért, hanem köszöni és csodálkozik.

A kocsis szeretett volna még egyszer jó napot kívánni legalább a vadásznak, de egy másik kocsis akart a kapu alá hajtatni, tehát fáradt gebéivel az udvarra ment, hátrahagyván azt a reményteljes jó hírt a vendéglői pincéreknek:

- Ez aztán úr.

Néhány pillanat alatt végigszaladt a hír, hogy egy gazdag gavallér érkezett Magyarországról, mert abban az időben az angolok otthon szoronkodtak, a francia gavallérok pedig legtöbbnyire agyonbujdosott szegények voltak, s a jó reménység, abban az időben kivált, nem volt igen forgandó pénz.

A vendéglőnek egyik szárnyában volt az akkori ízléshez képest, egy csinos kávéház, tökéletesen hasonló célra, mint a maiak - ugyanazon néptöltelékkel, mely várja a napot, és azt, amit hozni méltóztatik.

Az egyik pincér rögtön meghozta az újdonságot, melyet a mindenféle kalandor saját étvágya szerint mohólkodott fel.

Tehát lesz aratás, gondolá a sok mindenféle ember, álművész, vad-poéta, kéregető, hajhász, kártyakeverő és más hasonló mesterember.

Az olvasóterem hírlapjai mellett aludt egy ember, kit az előbbeni pincér egész egykedvűséggel költe fel.

- Klein úr!

- Na! - dörmögött a megszólított.

- Ha aludni akar, menjen haza - mondja a pincér - ha nem fizet, legalább ne legyen alkalmatlanságára a vendégeknek.

Ez alatt amaz is kidörgölőzködött az álomból, s minthogy ezt a barátságtalan társalgást minden meghunyorodás nélkül vette, elgondolható, hogy a pincérnek elegendő oka volt a szavakban nem igen válogatni, hanem minden tűnődés nélkül elővette azt, ami eszméjének kifejezésére eléggé alkalmas volt, anélkül, hogy valamiképp eltévesztené a viszonyt, mely egy hitelező s egy rossz fizető közt elképzelhető.

- Elmúlt dél? - kérdi egykedvűen Klein úr.

- El, el,... csak ne kérdezősködjék.

- Mi is van ma...?

- Hétfő, - válaszolt bosszúsan a pincér.

- Hétfő? - mondja amaz.

- Igen, igen, hétfő, - vágott közbe a pincér, - egyébiránt azt hiszem, magának az úgy is mindegy, hétfő, kedd, vagy szerda! Ezzel a hírlapokat rakosgatá össze, mire Klein úr álltában nagyot nyújtózva, merengő szemmel szólt: Ma is nap...! tegnap is nap,...! holnap megint nap...! mindig, - de mindig csak nap!

Ez a nyöszörgés jobban megmondja nekünk, hogy Klein úr szegény ember, mintha talán előhordaná bizonyítványait, s az ˙/. vessző alatt a feleségét, az ˙/. vessző alatt pedig azt a borzas fejű porontyot mutatná be, aki a legközelebbi szögletház harmadik emeletén egy hónapos szobában nyafog anyjának, hogy ő az örökös lisztpempőt már megunta, - amit mi hajlandók vagyunk neki elhinni, anélkül, hogy meghozatnók neki azt a pecsenyét, mit ő nyafogva kunyorál - anyjától.

- Nem keresett senki? - kérdi Klein úr.

- Éppen bizony,... van eszében valakinek Klein úr után járni, - mondja a pincér - álló egy esztendő óta még nem tudom, hogy kereste volna valaki.

- Pedig minden órán várok valakit.

- Ugyan ne hazudjék, Klein úr - már ha nem tud fizetni, legalább ne bolondítson, hisz az egész világ tudja, hogy az isten pénzét is elköltené, - aztán magát fogadja meg valaki gazdasághoz.

- Ah, hagyjon békét, Jean, - nem ért ön ehhez, - nézze ezt a hirdetést - itt egy hírlapot nyomott a pincér markába - utolsó filléremet ez az újságlap ette meg, ha ez nem hoz, akkor semmi! akkor Jean nem mondom, hogy a jég el nem verte vetéseinket.

- Na, kíváncsi vagyok arra a hirdetésre, mit hoz? - E szónál szalad be egy fickó, lélekszakadtan mondva, hogy rögtön hírlapokat az érkezett vendégnek, s már markolászni akarta, midőn a másik nem akarván a koncot másnak engedni, maga nyalábolt föl egy sereget, és rohant, - közben visszanézve és mondva:

- Na, Klein úr! majd meglátom, van-e szerencséje, - éppen van itten egy gazdag magyar gavallér, ha ennek nem kell egy ilyen gazdaságpusztító, - akkor ne számoljon szerencsére ezen a világon - ezzel elrohant.

Mire a pincér fölért, Klein úron végigszaladt a villámfolyam, - és készen volt, hogy a szerencsével alkuba álljon. Tele volt a feje Magyarországgal, azaz, hogy képzelt magának egy nagy darab földet, elképzelte, hogy ott mennyi ostoba ember van, csak ő néki van esze, - még a gazdag gavallért sem vevé ki, ki most olvassa a hírlapokat, de esze ágában sincs, hogy a kávéházban Klein úr már csinálja a mindenfele tervet.

Mondom, csinálta a tervet, - legelső volt egy nagy sörház, eszébe jutott ez a kedélyes ital, és a göbölyhízlalás, - mint fogják megcsudálni azt azok az oktondik, kiknek fogalmuk sincs, hogy az árpa az a dicső mag, melyen az ember éppen úgy meghízik, mint az ökör. Lelkét dagasztani kezdé valami,... és képzelé, minő reformokat hoz be, s mennyit fog neki köszönni a civilizáció, ha a szalonnáról leszoktat egy egész nemzetet, s meg fogja mutatni, hogy a töltött káposzta valóságos méreg.

Klein úr érezni kezdé, hogy valami lobbot vetett benne, - szerencsére, hogy sörélesztőt nem evett, különben szétrepedne a tervektől, melyeket az úti kocsira fölrakott már. Eszébe jutott minden ismerőse, kit a sors országából megszalasztott, még pedig Magyarország felé, hol rövid időn meggazdagodván, az otthon maradtak elfeledték, hogy bolondra száll a füst...

Ki kellett rohannia a szabadba, - szűk volt neki a világ, kezei szétmeredeztek, és miután az esteli szél újra melegre kergette, visszatért, a fészekbe, értem a kávéházba, de mindenekelőtt azzal a kemény elhatározottsággal, hogy ő meg fogja mutatni a magyaroknak azt, amit még nem láttak.

Furcsa, a magyar ember végrendeletet csinált egykor, ha a harmadik vármegyébe elment, - a magyar ember inkább csizmadia lesz, csak ne kelljen országokon átólálkodni, mint valami kefekötőnek, ígérhették neki a mennyei hét boldogságot, menjen ki érette az ország szelén túl egy mérföldnyire: nem ment! S íme, ébren van egy ember, még aznap nem volt olyan falat a szájában, melyre megszomjazott volna, - nem volt olyan apró pénze, mennyin egy icce sört megihatott volna, hogy azon bolonduljon meg, s íme ébren álmodik egy messze országról, s előre megesküszik magában, hogy ott úr fog lenni, azt ő megmutatja.

Okos ember napszámba menne, - emez eltátja száját, s íme beleröpül a sült galamb!

- Klein úr! Klein úr! - rohan be a pincér.

- Mi baj? - rezzen föl a kérdett.

- Rögtön jöjjön velem.

- A városházra? - kérdi remegve Klein, kinek eddigi körülményei után alig volt egyébre oly biztos kilátása, mint hogy maholnap bezárják.

- A pokolba! - mondja a pincér, - az az úr, kit említettem, kíván Klein úrral értekezni.

- Értekezni?... mondja sajátságos meglepetéssel Klein, ki hirtelenében nem tudta elhatározni, hogy rátartsa magát, vagy kezet csókoljon a pincérnek, ki ilyen kellemes hírrel lepi meg őt, ki esztendő óta mindennap hússzor kérdezi, nem keresett valaki?

Klein úr rohanni akart, de a pincér megfogta.

- Ilyen borzasan csak nem vezetem föl Klein urat,... kabátját is jóformán elkönyökölte, hanem jöjjön szobámba, - ha már annyival adósom, még próbálok valamit, ha bolondjában valaha még megkaphatnám, öltözzék föl nálam, - hanem ott le is vetkőzzék ám.

- Minden meglesz, barátom! - mondja Klein majdnem kidagadva bőréből, - s örömében azt sem tudta, hol markolja meg a kilincset.

A pincér kifordította Klein urat az előbbi hüvelyéből, s olyan úrrá fésülte, hogy amint a reménytől kilobbant arcot megnézné valaki, meg is süvegelné.

Klein úr bejelenteték, és néhány pillanat alatt szemközt ült gróf *... val, a majorescoval, ki apja halála után megfutván egy nagy darab földet, éppen egy embert keresett, ki neki alkalmas lenne, magyarországi jószágaira, hogy ott rendet csináljon. Klein úr hirdetésében beszélt mindenről, mivel embert bolondítani lehet, elmondta, hogy a répában, burgonyában benn van a cukor, csak ki kell venni, - beszélt gépekről, melyek elvégzik a dolgot, jobban, mint az emberek,... akiket most már bátran agyon lehet ütni, - nem kellenek. Elmondta, hogy ő ezt mind próbálta. Ő tapasztalt ember, beszél három-négy nyelvet (szerencséje, hogy idáig csak egy nyelven evett). Tudakozódhatni itt, ott, hol aztán a nevét is megmondják. Ezt persze azért tette, hogy véletlenül ne beszéljen róla olyan ember, kit, nem kérdeznek, aztán Klein úr összeadásáról és kivonásáról olyan példákat mondjon, melyekre egyáltalában nem lehet a közönséges egyszeregyet alkalmazni, minthogy ő is bebizonyította, ahol lehetett, hogy kétszer kettő öt.

Klein úr hirdetésében elmondott hazugságok mellett elfért még annyi igazság, hogy franciául csakugyan beszélt, s így a grófnál bírt annyi ajánlással, mennyi egyelőre szükséges volt.

- Jószágaim apám alatt, amennyire átnézhettem a számadásokat, - az itteni pénzláb szerint százötvenezer tallér évi jövedelmet adtak, - mondja a gróf, mire Klein szeretett volna irtóztatót bámulni, de nem mert.

- Nem megvetendő összeg, - mondja Klein műértő képpel, - csak az a kérdés, hogy megfelel-e a jószág haszonvehetőségének?

- Ez az, amiben kételkedem.

- Vannak gyárak, méltóságos gróf?

- Híre sincs!

- Sör és pálinkaház?

- Mondom semmi.

- Svájceráj tejelés végett?

- Semmit sem láttam.

- És mégis annyi jövedelem? de miből?

- Amint láttam, szántanak és vetnek, egyéb semmi.

- És műkertészet?

- No még ez kellene! - mondja nevetve a gróf.

- Méltóságos gróf,... tán nem bántom meg, ha őszintén nyilatkozom.

- Sőt éppen azt kérem.

- A gróf úr emberei nem érdemlik meg a hideg vizet.

- Az már föltett szándokom, hogy elcsapom őket, de előbb másokat kell szereznem.

- Az mindenesetre kínos munka.

- Áh, tudom! - sóhajtá a gróf - ön megmenthetne.

- Meglehet, gróf úr, - mondja Klein mintegy megborzadva a szerencsétől - csak arra kell figyelmeztetnem a grófot, hogy én véghetetlenül szigorú vagyok.

- Emberemre akadtam, - mondja fölugorva a gróf - én sehogysem érzek kedvet jószágaimon élni, azért helyettem olyant akarok kormányzónak, ki parancsolni tud.

Klein verekedni szeretett volna, olyan dühbe jött.

A hirdetés mindenesetre bírt annyi hűhóval, hogy aki a falnak akart menni, ott könnyen meglelte az útját. Klein hamar észrevette, kivel van dolga, s mint olyan ember, ki évek óta éppen abból élt, hogy másokat bolondított, ma este kiválólag elemében volt, s mielőtt vacsorához ülnének, - minthogy ennyire megbarátkoztak - a szerződés szóval meg is köttetett.

A pincér fölszolgálván a vacsorát, bámult a sikernek, a beszédek szakadékából látván, Klein úr milyen hatalmas ember lett, - kezdé maga magát tapogatni, hogy ébren van-e?

Vacsora után rövid volt a szóváltás, mert az elfáradt utas ágyba kívánkozott.

A pincér fél esztendő óta először cselekedte azt, hogy Klein úrnak jó estét kívánt, s mielőtt az szóhoz került volna, megkínálta annyi pénzzel, mennyire hamarjában szüksége volt, egyszersmind egy szobát nyitván neki, hogy a gróf vadásza a harmadik emeleti hónapos szobába föl ne tévedjen.

Elmondám röviden, hogy a szerencse miként fogta nyakon Klein urat, - elég az hozzá, hogy ő is megkapaszkodott, hogy valamiképp idő előtt földön ne maradjon, és három nap lefolyta alatt olyan cifrán meg volt írva az ő nagy hatalma, hogy csak az hiányzott, hogy a grófot is elkergethesse.

Előpénzül jó összeget kapott, s ebből a pincér bőven szedett vámot, harmadnapra pedig Klein úr a gróffal útnak indult Magyarországba, melynek megvan az a rossz tulajdonsága, hogy a maszlag úgy elszaporodik rajt, mint az úti fű.

A Balaton alsó részére kerültek már és a szép uradalmak egyikében megszálltak, ott Klein úr szétnézett, hogy már merre lenne jobb olyan gyökeret verni, melyet sem ember, sem az elemek ki nem irtanak.

Szántay Sándor fogadá őket, az ifjabbik grófnak megbízottja lévén, míg a harcias idők annyi szünetet engednének, hogy az apai szerzemény jószágok szétválasztathatnának, s az ingóságok megosztása kényelemmel megtörténhetnék.

- Maga apámnak titkára volt? - mondja félkérdőleg a gróf.

- Igen, és jogügyelője! - válaszolt Sándor.

- Ezutánra is megmaradhat ez utóbbi hivatalban, és segítségére leszen Klein úrnak, kit, mint plenipotenciáriust mutatok be, - tudja maga, mi az: plenipotencia?

- Tökéletes tudomásom van azon szóról, méltóságos uram!

- Annál jobb - mondja a gróf, - tehát maga mindjárt értelmezheti a tiszteknek is.

Sándor röviden elmondá magyarul, mit a gróf franciául mondott. Nagyon rövidnek tetszék azonban az értelmezés, azért a gróf újra szólva kérdé:

- Ez nem elég! én nem akarok minduntalan itt lenni, azért vigyázzon minden szóra, amit mondok, s úgy rágja szájukba az embereknek.

- Parancsoljon méltóságos gróf, - mondja Sándor.

- Hát látja ezt a kastélyt?

- Igen, látom!

- Kérdezze meg a többit is, mire azok is azt mondák, hogy látják.

- Hát azt a majort, és a körülötte levő épületeket, baglyákat, kazalokat látják-e?

- Azt is mind látom - mondja Sándor - és a többi is azt mondja, hogy látja.

- Na, - jegyezze meg magának, - ha Klein úr azt parancsolja, hogy az úr azt gyújtsa meg, - hát az úr meg fogja gyújtani. - Ha Klein úr azt parancsolja, hogy ezt a házat el kell dönteni, maga ne kérdezze miért? hanem engedelmeskedjék! mondja meg a többinek is.

Megmondta azt is szóról szóra, mit azok annyira szívükre vettek, hogy egy íródiák komolyan-e, vagy hogy huncutságból (amint ez ki is telik ettől a néptől) azt kérdezte, hogy melyiket gyújtsa meg először?

- Mit akar az a fickó? - kérdi a gróf.

- Na... egy kis félreértés - mondja Sándor.

- Talán nem értett maga engem?

- Nagyon is jól értettem, méltóságos gróf, - csakhogy ez a fiatalember annyira engedelmes, hogy már azt is kérdi, hogy mikor kell meggyújtani?

- Mikor Klein úr parancsolni fogja, - mondja a gróf, szemközt állva az íródiáknak.

- És ha valakinek méltóságodhoz valamikor kérése volna? - kérdi Sándor.

- Itt van Klein úr.

- Méltóságod megfoszt bennünket becses személyétől.

- Itt van Klein úr! - mondja utoljára is a gróf, - értenek-e?

- Szórul szóra!

- Tehát tudják mind, mi az a plenipotencia?

- Tudjuk - felele valamennyi.

- Adieu! - mondja a gróf, a faképnél hagyván valamennyit.

Klein úr azután röviden elmondá, hogy nem úgy lesz ezután, mint eddig, - ezt ő megmutatja, és hogy mindjárt lássanak is valamit, mérgében olyan vörös lett, mint a vörös posztó.

Lármázott, hogy semmi jövedelem sincs, azért szemközt állt egy őszbe csavarodott tiszttartóval, ki legelöl állt, annak beszélt a répáról, burgonyáról éppen úgy, mint a hirdetésben megvolt.

Tanította az öreget álló egy óráig, az pedig hallgatott, mint a hal.

Na! gondolta magában Klein úr, ezt megtanítottam! - tudom hogy ilyen leckét nem hallott, mióta ezen a világon van! - végül pedig kérdi tőle:

- Hiszi-e az úr, a mit mondtam?

Az öreg mégis hallgat.

Hátul mondja azután egy sopronvidéki írnok a tiszttartónak, hogy Klein úr feleletet vár, miközben Klein úr megismétli a szót.

- Hiszi-e, a mit mondtam?

- Niksz tájcs! - mondja a tiszttartó.

- Hát én egy álló óráig hasztalan beszéltem? - dühöngött Klein, mire az öreg megint azt mondja:

- Niksz tájcs!

- Ez embereket nem használhatom! - szólt dühöngve a plenipotenciárus úr Sándornak.

- Hát mit csinál velük, Klein úr?

- Elcsapom rögtön.

- Ennyi embert, uram!

- Ha még egyszer ennyi volna is.

- De csak egy baj van, uram, - mondja Sándor - hogy biztosítva vannak egész fizetésükről, mégpedig halálos holtig.

- Ki által? - dühöngött Klein.

- Az öreg gróf által, ki végrendeletének 3-dik pontjában ezt igen értelmesen megírta.

- Ki van hirdetve már a végrendelet?

- A tiszteknek ma lesz.

- Ez el fog maradni.

- Lehetetlenség, uram! - mondja Sándor lehető legmérsékeltebb hangon.

- Ki mondja?

- Én! - válaszolt újra amaz - minthogy apám után én vagyok a végrendeletnek végrehajtója.

- Remélem, ön respektálni fog engem és...

- Teljesíteni fogom azt a kötelezettséget, mellyel grófom atyjának tartozom, Klein úr.

- Ezt ne feledje az úr! - mondja Klein. És az iroda ajtaján kiment.

Az irodán kívül néhány kérelmező közt állt Jakab is, kivel jóval előbb találkozánk. Senkinek sem volt még bátorsága az új hatalmast megszólítani, csak Jakab ólálkodik utána, s addig mászkált, hogy észrevette, és szóba állt vele.

Jakab a legjobb órát választotta. Kleinnek szinte jól esett, hogy akad egy ember, kivel kibeszélgetheti magát, azonnal szobájába vonult, és kikérdezett a zsidótól annyit, amennyit az hamarjában összehazudhatott.

Jakab lett a titkos tanácsos, és hogy közelebb legyen, amiért oly régen esenkedett, megnyerte az engedelmet, nyithatott boltot.

Rögtön az ispánhoz szaladt.

- Nemzetes uram!

- Na, mi kell?

- Pharancsolatot hoztam, - szemtelenkedik a zsidó.

- Kitől?

- Atthúl, akhi most pharancsoló lett, - okoskodik Jakab - az a nagyságos úr, azt pharancsolja a nemzetes úrnak, hogy én itt bótot nyithatok. Ez a pharancsolat.

- Értem Jakab, - mondja az ispán, - hanem mivel úgy szádba vetted azt a parancsolatot, azt mondom, hogy böcsületesen viseld magadat, mert ha valami galibát csinálsz a faluban, olyan huszonötöt parancsolok rád, hogy semmi parancsolat le nem veszi rólad többet, - most elmehetsz!

Még az nap kimérte Jakab a boltnak való helyet.

A gróf elment, Klein nem panaszkodhatott neki, de nem is akart, - hanem összegyűjtött magában egy adag epét, hogy annak keserűjét Szántay Sándorra mielőbb kidöntse.

Délután bement négy lovon a megye székhelyére, hol ünnepélyesen kihirdetteték a: plenipotencia.

Hány ilyen ember hízott meg Magyarországon?

Hány embert tettek ilyenek szerencsétlenné Magyarországon? Nagyon szeret minket mégis az isten, hogy még millió szám vagyunk.

Soha kevesebben, mindig odább szaporodtunk.