Az alku.

Olvasóimat elviszem egy megyei fővárosba s megállítom a legmagasabb ház előtt, melynek kapuját vörös nadrágos hajdú puskával strázsálja, lévén tudniillik ez épület az az üvegház, melynek legalsó osztályában, tudniillik abban a mélységben, hol egy kapavágással alább már forrásra akadhatnánk, - mondom ott volt az a füvészkert, hol mindenféle mákvirágok tenyésztek, - s akit egyszer huszonnégy órára oda zártak, valóságos gazemberré lett az.

E ház kapujának ajtajában állt egy mérgesen kikent bajuszú öreg ember, a várnagy, beljebb az udvaron van egy négylábú szerszám, rajt egy embertársunk fekszik - nem annyira azért, mintha beteg volna, hanem hogy beteg legyen, mert ha valakire ötven botot ütnek, bátran kérhet orvosságot, mert ott hipokondriát józan eszű ember nem keres, hanem szalad a gyógyszertárba.

- Na, de ne menjünk, hanem hallgassuk meg a következő beszédet.

- Jancsi! - mondja a várnagy - ne siess, lassan vágd, - hadd gondolkozzék egy kicsit a gazember, itt jobb-e, vagy otthon?

A parancsolat teljesítve lőn, s a boldogtalan ember végre kifakad az úristen ellen, és éktelen káromlásokban akar elégtételt venni magán az Istenen fájdalmaiért.

Borzasztó állapot, kivált hozzá gondolván, hogy a kínlódó fogaival majdnem hasábokat harapott le a deresből.

- Ereszd föl a gazembert, - még megeszi a derest! - mondja a várnagy, s a megkínzott ember valamiképp talpra egyenesedett.

Folytonos jajgatások közt támaszkodott a falhoz s egy hetyke esküdt-forma rákiált.

- Na, mit bőgsz, paraszt?

- Hogy ne jajgatnék, tekintetes uram, mikor ilyen kegyetlenül bánnak velem.

- Na, ne búsulj, - vígasztalá az úr - legalább máskor eszedbe jut és nem lopsz.

- Most sem loptam én, tekintetes uram.

- Hát gyújtogattál? - vallatja odább a másik.

- Azt sem cselekedtem, megtisztelem egész alázatossággal.

- Hát mi a mennykőért vagy itt a vármegyeháznál?

- Bizonyságnak rendeltek be! - mondja a nyomorult, - s még nem is kérdezték, ki vagyok? mért vagyok itt? a porkoláb úr lehúzatott.

- Az már más! - mondja amaz egykedvűen, s a porkolábhoz megy. - Öreg! ez az ember nem deliquens, hanem bizonyság.

- Hagyja azt, tens esküdt úr - itt már ez szokás, - nem vész ez hiába, - ez sem feledi el, máskorra hasznát veszi, de még a hajdúknak is akad egy kis tanúság. (Értsd: tanulság).

Ezzel elvégződött a dolog, mert új vendég érkezett, a kanász, - kivel, hogy mi történt: majd később meglátjuk.

Egyelőre fogalmuk van önöknek a vendégszeretetről, mely a tizenkilencedik század elején megyeházainknál divatozott, nem is említvén, hogy míg e patriarkális jó tulajdonunknál fogva falukon a vendég kocsijának kerekeit szedték ki, addig itt annyira marasztották, hogy aki egyszer bevetődött, egy mázsás vasat is tettek rá, csak el ne szabadulhasson.

Szegény kanászunk ekképpen jó kezekbe került, és igen biztos kézben hagyhatjuk, s ha tán valaki e dolgot nagyon érzékenyen venné, vigasztalódjék, hogy nem Pista került ide, vagy a még kényesebb Tanti, kikről nem merek jótállni, miként a vallatás kínja alatt be nem vallják, hogy ők csinálták a gőzhajót, ami abban az időben kitalálva sem volt.

És aminő méltányos és igazságos volt az akkori büntetőrendszer, nem kételkedhetünk, hogy a jutalom oly érzékeny leendett, miként ők kénytelenek lettek volna megfogadni, hogy a gőzhajót másodszor nem fogják kitalálni.

Jakab pedig ez időben hóna alá vette a bádogszelencét, és ment a plenipotenciárius úrhoz, annak ajtaján kopogtatván.

Jakab ezt csak a módjáért tette, s minden szokásos jelentés mellőzésével bement.

- Mit hoztál, Jakab?

- Eladó phortékát, nagyságos uram! - felelt bizalmas nyelven Jakab.

- Én legyek a vevő? - kíváncsiskodék a nagyságos úr - és mi lenne az?

- Nagyságos úr rossz "kundschaft", hamar elfeledi, amit megrendelt.

- Nem emlékszem, Jakab, hogy valamit megrendeltem volna.

- Jó, tehát visszaviszem, - ha a nagyságos úr nem böcsüli magát többre negyven forintnál.

- Most jut eszembe, Jakab, mit beszélsz?... tehát...

- Persze, hogy tehát! - vigyorga Jakab, - én ilyent is árulok, mint a patikás az orvosságot, másnak drágán adja, pedig magának ingyen sem kell.

Klein úr mohón kapott a bádogszelence után, kibontá, - s a Kiss famíliának nemes levelét kiteríté az asztalon.

- Hát, Jakab, minek itt a két "s" a Kiss famíliánál?

- Mi - Kis minden pharaszt lehet, - hanem Kiss, az már csak nemes úrnak való név - okoskodék Jakab a magyar heraldikából, egyszersmind megmagyarázván a predikátumot is, melyet megemlítenünk annál inkább nem szükséges, mert az illető falu a Kiss família után annyi kézen fordult meg, hogy könnyebb volna egy újat venni, mint azt a mindenféle zálogok, fassziók, kontradikciók, oppozíciók és repozíciókon keresztül visszakeresni.

Meg kell említenem, hogy Klein néhány nap alatt bővebb tudomást szerzett azokról a becses előjogokról, melyek a magyar nemességgel együtt jártak, - és hatalmas vágyat érzett mindazokat élvezni, ha tudniillik azokhoz jó módjával juthat. Valamint arról is tiszta fogalmat szerzett, minő gyámoltalan helyzete van egy bevándorlottnak, ha itt hetvenkedni akar.

- Jakab! én megígértem, hogy megjutalmazlak.

- Nagyságos ór mindjárt az áráról beszél.

- Igen természetesen, Jakab, magad mondád, hogy eladó portékát hoztál.

- Soha sem veszünk mi azon össze, nagyságos úr, - én odaadom ezt a bolondságot (Jakab ezt bolondságnak nevezte) aztán meghallgatja, amit én mondok.

- Hadd hallom, Jakab.

- Nagyságos oram, ne adjon nekhem semmit se.

- Az nem lehet, Jakab, ingyen én tőled, kivált ilyen dolgot, éppen nem kívánhatok. - Ezt mondá Klein úr, a legtisztább meggyőződés hangján, s midőn ezt önök is elhiszik, remélem, nem kötelezték magukat arra, hogy azt is elhiggyék, amit Jakab mondott.

Jakab igen nagyot hazudott.

- Nagyságos ór csak azt cselekedje meg nekhem, amit másnak megtesz.

- Szívesen, hanem előbb tudni akarom, hogy adósságomat lefizettem.

Minő határozott hang, és minő kétségtelen óhajtás, hogy Klein úr fizetni akar! Ó, mily nagyon megváltozott ő, ki néhány évvel előbb igen erős hajlammal bírt az ellenkezőre.

- Akkhor az is le lesz fizetve, nagyságos oram, csak - mondom - azt thegye meg nekem, amit másnak.

- De mit?

- Azt, hogy én mindent megvehessek az oraságtúl, amit elád.

- Azt akárki megkaphatja, csak adja meg, vagy ígérje meg az árát.

- Én is csak azt akharom, ha az uradalmak valakivel megegyeznek, és nagyságod elé terjesztik jóváhagyás végett - én tharthassam meg azon az áron, mien más.

- Ezért akarod nekem adni ezt a nemesi levelet?

- Igen is!

- De majd kevesellni fogod egykor! - véli Klein úr, a zsidónak jól elpalástolt indulatát észre nem véve, és igen természetesen semmit sem gyanítva.

- Nagyságos oram, én megelégszem ennyivel, ha írásban adja.

- Jó, ha egyebet nem akarsz, hát legyen, - mondja s néhány perc alatt saját kezével fogalmazta az írást, melyet a nagy pecséttel megerősítvén, mint titkos szerződést Jakabnak átadott, cseréül átvevén a bádog szelencét.

- Tehát megvan az alku? - kérdi Klein úr.

- Khi is van fizetve! - mondja Jakab meghajtva magát, s távozván, mialatt Klein úr az olcsónak vélt alku fölött mosolyogva azt mondja magában: mától fogva nem Klein, hanem Kiss!

Jakab pedig elsült tervén örvendezve mondá: rövid időn milliomos leszek.

Okom van hinni, hogy Jakabon ez a dolog szóról szóra be fog teljesedni.

Klein úr megint a megye székhelyén járt, hol vett értesítései nyomán, az akkor még igen néptelen gyűlésen egyszerűen bejelenteté, miként ő nem Klein, hanem Kiss - egyszersmind nemesi oklevelét is előmutattatja a főfiskus által, ki a dologban nem talál semmi akadályt, hanem gyűlés után a publikacionális mellé egy iratot mellékel.

"Quietentia!

Tizenkét, azaz, tizenkét öl cserfáról, valamint huszonnégy pozsonyi mérő tiszta búza, csakugyan huszonnégy mérő rozs, nec non száz mérő zabról, sicut ötszáz Rhenes forintokról, melyeket a mlgos... domínium részéről, mint mlgos grófnak annualis és megszokott beneficentiájából járó honoráriumot, még pedig megduplázva pro anno domini 1816 manuteneáltam, recognosco!

Datum sicut alibi anno domini 1816...
N. N. fiscus cottus... tabulae judriae assor."

E szép kvietanciával hazatérvén a plenipotenciárius úr, előleges megrendelés szerint a tisztikart együtt találta.

Nem akarom untatni önöket azzal a bevezetéssel, mellyel Klein úr, még mint Klein utoljára megkínzá hallgatóit, elég az hozzá: röviden tudtukra adá, hogy ő jövendőben nem Klein, hanem - Kiss.

- Na! - szólamlék meg némi várakozás után, kiszemelvén magának az általunk néhányszor fölemlített írnokot - magadat íródiák, - fogsz az a kréta, - mondja, átnyújtván neki egy krétadarabot, és az irodai jegyzőtáblához vezeté.

- Írsz ki nekem a nevedet, - mire az írnok nagy bötűkkel kiírja.

- Nagy István! - mit Klein úr bötűzni kezde:

- Nagi István!... hát ki az, Nagi István?

- Én vagyok, - mondja az írnok.

- Szamár! - lármázott Klein úr - én nem akarsz lenni te, hanem téged akar megtanulni én? hát írd ki a nekem nevedet: Giss. Mire az írnok bötűről bötűre kiírja: Gis.

- Hát azt kicsoda?

- A nagyságos plenipotenciárius úr - mint jól értem.

- Te vadj edj nadj ló: nem írsz nekem edj puha Gis. Hanem egy kemény Kiss.

- K-ával tetszik parancsolni?

- Azzal hát, edj kemény kával! - mire az írnok feleli írás közben.

- Hát jól lesz így, nagyságos úr, Kis?

- Nincsen tebbet kréta, há? - indulatoskodék Klein úr.

- Igenis van! - volt rá a felelet.

- Hát vansz kréta? hanem edj pedi (érts bötű) sajnálsz megsinálni? az ostoba fráter edj paraszt Kis megírtad, hát nem tudsz írni edj nemes ember Kiss?

- Most jut eszembe - mormogá az íródiák, - hát két essel legyen! s ekképp írá ki: Kiss.

- Kinek van az a Kiss? - kérdé a plenipotenciárius.

- Nagyságos uram neve az.

- Udj van, - napság fogva vagyom Kiss - értetted minvalaki.

- Értettük! - válaszolának valamennyien.

- Most már szopod az elmenni! - végzé be a társalgást, mely mintegy ünnepélyes bevezetés volt azon megnemesítéshez, melyhez Jakab magának épp annyi jogot használt, mintha Verbőczyvel együtt komponálták volna a magyar törvénykönyvet.