Egy nagy szélnek a szele.

Jakabot majdnem elfelejtettük, pedig ő azóta nagy dolgokat vitt végbe, az egész környéket megtérítette a pálinkaivásnak, s a tisztelendő plébános úr vasárnapi pörsölye alig hozott be öt garast.

Jakab gazdagsága halmozódott, hitele körülövezé a széles környéket, s jaj volt annak, ki egy árverésen öt garast mert fölülígérni, mikor ő megszólamlott. Mindenki csodálkozék, hogy kincsével a fővárosba nem vonul, de ő mindig ügyesen kitért a feleleteknek, nem akarván mondani, hogy az aranygyapjút e rongyos faluban biztosan nyerheti.

Jakab az uradalmakat úgy ösmert, mint saját boltját, melyben a köménymag, ecet, olaj, sáfrány, söprő, kötőfék, magyarbors, kékítő, aprószőlő, babérlevél, lapát, meszelő, fűző, szalag, karton, kapocs, kályhafesték, faggyúgyertya és száz másféle aprólék hevert szerbeszét, de az ő keze mindent meglelt, mint a kántor az orgonasípot.

Vizsgáló szemei valamit lestek, mint a karvaly, mely prédájára kíván lecsapni, - s e tűnődés szinte nyugtalanná tette.

Tán a kanászra gondolnak önök?

Esze ágában sincsen búsulni érte, hisz abban a korszakban vagyunk, midőn megszokott dolog, hogy a rabot esztendőkig nem kérdi senki, s a boldogtalan kanász úgy hiszem egyik példány lesz, kire nem csak a regényíró, hanem az adatkutató is bátran hivatkozhatik.

Jakab sem regényíró, sem történetíró nem volt, hanem egy tapasztalt ember, ki jól tudta, hogy a pókhálók miatt a darazsak még nem búsulták magukat agyon, - tehát ebben a tekintetben neki a lelkiismeret kérdéseket nem tett, tehát nem is felelt reá, sőt még a furdalások sem voltak oly hevesek vagy gyakoriak, hogy az orvosnak szegezésről panaszkodott volna.

Tehát egyéb gondja volt Jakabnak, miből titkot csinálni mi éppen nem akarunk. A pálinkaivás, mint mondók, szépen elterjedt, s Jakabot a látogatók most már a pusztákról is gyakran megkeresték.

Az italnak hajdanában is megvolt az a furcsa tulajdonsága, hogy aki megissza, ha maga van is, mintha szomszédja szólongatna, mindig beszélgetni szokott.

A kocsma üresen volt, - csak egyetlen egy juhász akadt el olyan formán, hogy kijózanodni nem bír, azért közben-közben csak iszik és beszélget.

- Na, Jakab, - akasszanak föl! - kiált az ittas juhász, mit azért jegyzek meg, hogy Jakabnak józan korában aligha merné azt mondani: hogy te! Így a sok pénzzel az emberség is nőtt, - tehát mint a juhász mondá, - tudom, Jakab, hogy ma többet ittam, mint amennyi az erszényemből telik, de látod, annak is megvan az oka, hogy én mért maradtam el éjszakára!

Jakab éppen nem mutatott valami nagy kíváncsiságot, előtte kevés becse volt a részeg ember okoskodásának, kivált ha az éppen oly őszinte szempontból indul ki, hogy aligha rováshoz nem kell nyúlni.

- Hüm!... dünnyögi a juhász, - nem tudod úgy-e?... na, ne búsulj, megmondom ingyen,... pedig pénzt is adhatnál érte.

- Hát mért maradt kend itt? - mondja Jakab több érdekkel.

- Mert... hallod fújni az északi szelet?... hallod Jakab, - akasszanak fel, aztán táncolj a nótájára, - hallod-e?

- Hallom, hallom! - mondja barátságtalanul fogadván a vastag bizalmasságot.

- No, ha hallod, hát most megmondom, hogy nem szeretném, ha a birkaakol a fejemre szakadna, és ott szorítana a dűlt falak között.

- Mit beszél ked? - kérdi Jakab egészen a juhász mellé húzódva, s így fölébresztvén a juhászban az ösztönt a további beszélgetésre, melynek hallására vágyik.

- Mit beszélek? - ismétlé a juhász, - azt beszélem, hogy amit sokáig foltoznak, nem marad ép hely, hova a foltot varrják.

- Vagy tübbet mondjon ked, vagy semmit, mert ezt sem elűrül, sem visszájáról nem értem.

- Nem is minden bolond ember érti meg azt, - mondja a juhász mindig józanabbul, - még én sem mondanám, ha a bor nem kergetné belőlem, mert Jakab, - ma nem látsz pénzt.

- Jaj, csak ne mondja ked khétszer, mert utóbb rám fogja, hogy nem khértem? - kínlódék a zsidó, - hát mondjon khed valami ukhúsat.

- Elhiszem, hogy kellene az okos szó, - úgy-e?... No hát,... hogy ne ittam hiába a borodat, hát tudod, ez az új úr, vagy minek hívják ezt a mi gyilkosunkat, talán tizenöt esztendeje nem csináltatott egy kőfalat valamennyi uradalomban.

- Mi khüzüm nekhem hozzá?

- Majd azt is megmondom!... Lásd, addig foltozgatták a sok majort, hogy most már olyan folt kell mindeniknek, hogy négy új fal, meg új tető, különben a hány épület van, mind hasra fekszik.

- Nos aztán? - mondja Jakab mind két fülét neki hegyezve, hogy az akadozó beszédből egy szócska se vesszék el.

- Azt, hogy tizennyolc ilyen birkaakol van, Jakab, - és ha az isten még egyetlenegy szelet ád éjszakára olyant, mint a mai, úgy a tizennyolc birkaakol mind hasra fekszik, aztán mérhetsz birkahúst.

- Hát mért nem mondják meg a nagyságos úrnak? - kérdi Jakab.

- Hát beszélj vele, ha tudsz,... hisz a múltkor is azt mondta nekem, hogy te paraszt, - tanuld meg, hogy ha velem beszélni akarsz, akkor hallgass! Nohát nem szóltam, - hanem nem is fekszem ám én az akolba.

- És az uraságot nem sajnálja khed?

- Az uraságot?... hát az sajnál minket, hogy ezt a gyehennát a nyakunkra hozta? Van annak, Jakab, elég, - csak te élhess, - az az hogy - Jakab, azt mondom a mai italom ára fejében,... vedd meg előre azt a birkabőrt jó olcsón, - aztán áldomásnak maradjon az, amit ma meg nem ittam.

- Jól van, jól!... csak aludjék ked most már békén, a szél alább hagyott, én is feküdni megyek.

Ezzel elváltak, s Jakab alig várta, hogy reggel legyen, mert amit eddig szaglált, nyomára akadt, s alig várta, hogy a plenipotenciás úr ajtaján bekopogván, jó reggelt kívánhasson, - a többi aztán a szerencse dolga.

Más ember megálmodta volna az arany hegyet, s még álmában is kérte volna az istent, hogy a csalódásból fölébrednie ne kelljen, Jakab egész hidegvérrel kiszámította terveit, s elhagyván abból a reménységnek minden igézetét, egyenesen a hideg számokhoz folyamodott, s midőn a kivonást addig nyaggatta, hogy a százból ha tizet kivonnak, még marad kilencven, - ezt a kilencvent ő oly tiszta nyereségnek gondolta, hogy szinte röstellt lefeküdni, alig várván, hogy Klein úrnál legyen.

Végre a sok egyszeregy annyira taszigálódott az agyában, hogy a fáradság lebirkózta Jakabot, s reggelig még föl sem ébredt, dacára annak, hogy annyit tervelt, az álom csak egyetlen egy számot nem bírt másképp állítani, mint ahogy még lefekvés előtt az asztalon kikrétázta, mert még álmában is tudta, hogy ő ugyan szokott csalni, de hogy csalódott volna: arra még nem volt példa.

- Egészségére váljék az éji nyugalom! - mondja Klein úrnak.

- Korán fölkeltél Jakab, - még ma hajdúmat sem láttam.

- Az a khunvencióból él, nagyságos oram, sem a tűz, sem a víz nem árt neki, hanem az ilyen szegény zsidó mint én, még órát sem tart, hanem akkor khel fül, mikor a szumszéd khokas khukúrikol.

- Hát mi jó hírt hoztál?

- Inkább a nagyságos úr mondjon valamit.

- Tegnap este egy bécsi kereskedő érkezett, gyapjút akart venni, - nincs kedved alkudni?

- Vaj mir! egy kis nyúlbőr,... három pár lúd -... nagyságos uram! az az egész, amit az ilyen pinklis zsidó megvesz.

- Na csak azért mondom, Jakab, mert jogod van mindazt megvenni, amire más velünk alkut köt, - hát így a gyapjú nem kell? - mondja féltréfálva.

- Egy font sem, nagyságos úr! - mosolyga vissza amaz.

- Hát a birkabőr?

- Hogy adta el nagyságos oram?

- Azt hiszem, nagyon drágán, lehetetlen, hogy te annyiért megvedd, - három húszas egy darab.

- Én is megveszem annyiért nagyságos uram!

- Megbolondultál? - kérdi a nagyságos - hisz ha Bécsig viszed, még te fizetsz rá, nem hogy te nyernél rajt.

- Már az az én dolgom, nagyságos úr, - szerencsét próbálok, nyerek vagy vesztek, mindegy.

A teljhatalmú úr fészkelődni kezdett, mégis röstellte, hogy egy bécsi nagykereskedőt egy rongyos zsidó miatt kell meghurcolni, de menekülés nem igen látszik.

- Jakab!... szólal meg a nagyságos úr - én neked hálával tartozom, s éppen azért nem akarom, hogy tönkre juss, - ne vedd meg, - mert könnyen veszíthetsz sokat.

- Kevésnél nem nyerhetek, hanem a soknál, nagyságos úr!

- Jó, hát mondd meg, mennyinek kell lenni, hogy ne veszíts?

- Kétezer darabnak!

- Bolond!... hol jár az eszed,... kétezer darab!... csak nem verjük agyon készakarva.

- Hátha thübb is lesz, nagyságos úr, nem aluszik az ürdüg!

- Én meg azt mondom, hogy aluszik, és ha kétezernél több lesz, az mind a tied ingyen, ha a kétezerig átengeded a bécsinek.

- Tréfál a nagyságos úr, - mondja Jakab elégült mosollyal - bizonyosan tréfál velem.

- Nos!... volt a viszontkérdés - beleegyezel? feleletet várok.

- Egy kis darab papírosra ha fülírná a nagyságos úr hogy el ne felejtsük, - csak egy piciny papírosra, amilyent eldobálnak.

- Nem,... a legnagyobb ívre, Jakab! arra írjuk, aztán ha majd átlátod, hogy hasznodra voltam, hogy az alkuról lebeszéltelek, akkor tetesd üveg alá, nekem pedig kezet csókolhatsz.

- Az is meglesz! - röhögé Jakab félszemmel az íródiákokra nézvén, kik már írták a furcsa szerződést, melynek mind a ketten örültek, s alig várták, hogy magukra maradhassanak.

Mikorra készen volt az írás, a bécsi kereskedő is belépett, s közölték vele a furcsa szerződést, mely körülményre ő is mosolygott, végig nézvén Jakabon mindazt, mi bársonyból volt, azt gondolván, hogy az idei fölöslegből azt a tollas gúnyát nehezen fogják kikeféltetni.

Jakab megtette a nagy lábvakarintást, s utóbb maga után is betevé az ajtót, aprózott lépésekkel kotródván haza felé egy szeges végű bottal, mely nélkül a falu kutyái nagyon megtépték volna, pedig jól emlékszünk rá, midőn hasonló körülmény közt Jakab úr igen kényelmetlenül érezte magát.

A juhász még ott volt, mintha most akarná megkérdezni valakitől, hogy voltaképp miért is maradt a kocsmában? mert üveg sincsen előtte, de meg az árát sem kérik annak, amit megivott, - pedig bor nélkül elnehezülni nem szokás, az pedig még kevésbé szokás Jakabnál, hogy az italnak árát meg ne kérje.

Mikor Jakab bejött, a juhász kijózanodottan előtte áll, mondván:

- Azt tartom, Jakab!... most már csak haza megyek.

- Isten hírével! - válaszol amaz, mire a juhász gondolkodni kezdett, hogy ha valamit ivott, hát mért nem kéri meg az árát?

- Hát elmehetek? - kérdi ismét tájékozás végett.

- Akár a világ végéig meg se álljon khed!

- Nem vagyok adós, Jakab? - szól a lelkiismeret újra az emberből.

- Egy fillérrel sem - felel Jakab, kiben a megkötött alku után még is lobbot vetett egy kis emberség, s ha már egy pohár borral meg nem kínálja is hála fejében, legalább a tegnapinak az árát elengedi, nem mintha elfelejtené, hanem azt gondolja, valaha még, kit mértékben, kit meg icceszámban megint fölró neki, hogy a tegnapi is végképp kárba ne menjen.

A juhász megcsóválta fejét, mert arra mégis tisztán emlékezett, hogy egy garast sem hozott magával, de meg magát is jól ösmerte, hogy józan fejjel el nem maradna ennyi ideig, hát mi lehet annak oka, hogy a zsidó szó nélkül elereszti?

- Jakab!... mondja aztán homályos gyanúval - boros voltam ám én az éjjel.

- Láttam! - lőn a kurta a válasz.

- No hát akkor nem tudom ám, mit beszéltem.

- De majd én hallgatom khedet, mikhor részeg.

- No... Jakab,... nem haragszom! mondja a juhász menőfélben.

- Én sem, - mondja a zsidó - hanem máskor pénzt hozzon khed magával.

A juhász oly nehezen ment el, mint a tolvaj, ki fél, hogy utána maradt valami, ha más nem, a lába nyoma,... s ezen utána csapáznak. - Röstellte, hogy tán megoldózott a nyelve, röstellte, hogy többet ivott, mert ezerszer gondolt arra a dologra, de azt elmondani soha sem akarta.