Ráró.

Ki a rónaságra, rekedt a lég a nagy falak közt, még az imádság is elhal a sűrű párázatban, hadd látom meg a pacsirtát, mely kora reggelen ússza meg a légkört, csevegő dalával akarja fölverni a csöndet, mely száz mértföldön heverész.

Hiszi a kis madár, hogy a pusztaságot, melyet szemével átlát, hangjával fölverte, pedig alig éri el a szomszéd tanyának kolompját, mely egy három éves tinón zajog, s e hang, melyet a művészet száműzött a rónaságra, úgy beillik e pusztaságba, hogy ez óriás tér nélküle egy szánandó némaság volna, melyet csak az ítélet arkangyala fogna először megszólítani.

A távolság oly szelíddé teszi e hangot, hogy a fáradt utast vezetni bírja, s midőn a lihegő vándor már eléri, egy csöngőnek hangja vékonyul ki mellőle, s az ember önkénytelenül engedi magát a varázsnak, mint a partot látó hajós, kit a száraz föld szárnyasai régóta csalnak a kikötő felé.

Elvesztettük a napot, az egész kerek földön nem villan át egy halavány sugár, az éj oly sötét, hogy a bátortalan utas nem mer lépni, - az alkonyatkor oly tisztán látta leesni a napot a láthatár szélén, hogy lába minden lépten megreszket, hátha a semmibe bukik.

A tücsök belefáradt énekébe, a pacsirta fészke melegében fiain alszik még, s az alföldnek nincs annyi rónája, hogy egy halálmadár meglakhassék benne, honnét előtörhetne az éjbe, fölverni a puszták fiát, ki már a pásztortüzet rég eloltá, s a nyugovó ménes mellett álomra hajlott.

Nincsen egy hang, melyre a nyájőrző kuvaszok fölriadnának éber álmukból, még a betyár is aludni ment, sötét neki az éj, hogy egy kedvenc csikót kifoghasson száz közül, s a kezes paripa is hasztalan vár az éji útra, - a gazda annyit méregeté a sötétséget, hogy az álmot elérvén, fáradtan hanyatlott le a gyöpre.

Halni készül-e a természet? vagy hogy a szél is valahol a hegyek erdejében szorult meg, s nem bír kifutni a rónára, hogy a felhők villáma elől menekülni tudjon? Egy szellő nem mozdul, nincsen egyetlenegy boldogtalan ember e rónán, hogy egy árva sóhajt nyögjön ki a dúlt kebel?

Hát nincs annyi szenvedély e rónán, hogy egy embert eszeveszetté tegyen, aki megfutná a földet, és bekiabáljon a semmibe, és megrémítse az éjnek óráit?

A szerelemnek nincsenek itt csalódásai? A rágalom nem bírja fölmarni ez emberek boldogságát?

A csöndes lakot nem gyújtják egymás fejére az emberek?

Édes kérdező barátom, - a csábítónak nehéz munka megfutni a száz mérföldet, - a szerelem itt háborítatlan él.

A puszta oly róna, hogy a rágalom nem lel akkora völgyet, melyen egy kis bűn elbújhatnék, melyről a rágalom beszélni tudna.

Hát a gyújtogató?

Az eget akarod tán meggyújtani, ezt az egyetlen tetőt a pusztaságon, vagy azt a kunyhót, mely csak akkora, hogy a lefekvő gazdának kinyúlik belőle a lába?

Hát a betyár?

Mikor Ádámot kiverte az angyal a paradicsomból, s leszedé a fák gyümölcsét, lopott-e az?

A farkas megfutja a rengeteget, s az őzet fölfalja, - mondd hogy rabló!

A gerlepár búzaszemen táplálkozik, hiszed-e, hogy tolvaj?

Úgy-e nem hiszed?

Lásd, a puszták fia meglátja a sebesen iramló csikót, neki kell egy, melyen alkonyattól hajnalig megfuthatja a tért, hol szeretője lakik, - röpülni nem tud, s mielőtt agyában egy gondolata támadna a véteknek, már a csikó hátán ül, - és nincsen az a szép szó, mely lerimánkodja onnét.

És e széles alföldön nem leltél egykor egyet, ki ezt "tolvajságnak" tartotta volna.

Azért nyugszik oly békén, békésebben, mint az a megénekelt városi angyal, kit álmában is hangos nyögésre kényszerít a nappali indulat, összeveszvén benne szeretet, irigység, remény, előítélet és kétségbeesés.

Párnája, vánkosa a zöld fű, ezért oly egyenes az a derék, mintha fenyőfához kötözötten nyúlt volna föl embersorba. Élte szívós, mert a zápor és a vihar egyaránt megyen keresztül arcán, s ellucskosodott ruháit a rohanó szél szárogatja meg rajta.

Csak az idő öli meg, mint a vasat, és halálának órája oly csöndes, mint a hattyúdal, végperceit nem állván el a múltak emléke, hogy vétkeket hurcolhatna elő neki, mint a nagyvilág fiának, ki utoljára kap a hithez, amit nem hitt, hogy bűne meg legyen bocsátva, - és íme milyen mohón veti vétkét a gyóntató nyakába.

Sötét gondolatok úgy-e? mintha a romok nyirkos falai közt vonaglanánk, pedig a pusztán vagyunk, hol egy megszakadt felhő mellől a legelső szürkület dereng elő, s mint Jupiter a ködből, - a mezőn egy alakzat körrajzai válnak ki, s a képzelet kiegészíti magának az alakot, egy álmodó csikóst a gyöpön heverészve.

Tehát mégis egy alak, mellette egy még sötétebb élő mozog, színével az éjben vesz el, s csak akkor alakul ki jobban, midőn büszke fejét fölveti, s a hollósörény szárnyként csapódik vissza, s a nemes állat gazdája mellé lépdel.

A felhők odább tolódnak, a világosság még egy fokot nő, s a finom párázatból minden tárgy átlátszóbb lesz, és látjuk, hogy a ló lábától fejéig megszaglássza gazdáját, s hogy lépésével zajt ne verjen, nyakát oly hosszúra nyújtja, hogy fejével már az alvó gazdának arca fölé ért. Orrlyukai ökölnyire tágulnak, finom légcsapjai oly gyöngéden húzzák föl a léget, hogy az alvó csak egy lágy fuvalmat érez arca körül elhúzódni, mely mint a szűz leány csókja, kellemesen csiklandja az arcot, melyen most egy kéjérzet mosolya vonul el, s a ló óvatosan emelvén föl lábait, a gazdag fűben lassú léptekkel megyen el, megúsztatván arcát a harmatos fűben, s nem teszen egy harapást, nehogy a harapás harsogása fölverje az alvót.

Már tova ért, - fejét magasra kapja, mintha tudná, hogy a föld rengése sem ér el gazdájához, - berohan a pusztaság mélyébe, melyet szikrázó szemei régóta látnak, sörényét elkapja a szél, és sebes útján meglebegteti, mintegy ezred zászlóját, mely után a bátrak szent győzelemre mennek.

Kanyargásaival berajzolja a gázolatlan füvet, karikákat nyargalván össze, futását ismét visszatereli oda, ahol gazdáját érzi, ki még a gyöpön heverész.

Bárány ugrásait vidáman teszi, s a zajgó kedélyű fiatal állat büszkén áll meg egy másik ló előtt, és orrával majdnem lángot fúva, nyakát a másiknak nyakára veti s mintha magához ölelné, fejével átszorítja a nyakát és egy nyerítéssel beszéli el indulatát.

A két fej lassan-lassan összecsúszik, szemeik egymásba merülnek s a szilajabb csikó egy oldaliramlással vág egy irányba, mely egyenesen gazdájához vezet.

Amint egy bizonyos vonalt elért, a lépések meglassudának, a fej ismét a füvet túrva hajlott alá, s a lépések könnyedén vitték a gyönyörű állatot az előbbi helyre, hol gazdáját hagyá.

Még mindig nyugszik, - a ló békétlenkedni kezd, többszöri szaglás után, mintha zajt akarna verni, első lábának egyikét fölkapja, s már vágni kezd vele, de csak a légben, - a földet nem éri, - érzi, hogy oka volna az indulatra, hogy gazdáját ébreszteni kell, de tán elég a suhogás, melyet lába szel a légben.

A hajnal pírja éppen ekkor szalad föl a látóhatáron, az állat önkénytelenül a bűvöletbe esik, - szép lábai biztosan állnak meg a földön, s a ló farával állván keletnek, mielőtt az első sugár átfutná a végtelent, emelt fejét lassan hátra fordítja s meghozza áldozatát a teremtőnek és okos szemeivel várja a percet, hogy az első sugárban az isten kezét megbámulja.

E perc, e várakozás oly ünnepi és megragadó, hogy az ember legméltóbban csak imádkozhatik.

Térdre, ember! istened szeme néz rád!

Szétfutnak az aranyos sugarak, az éj oly sötét volt, hogy a virág remegve csukódott kelyhébe, a napraforgó fejlődik ki, még kelyhe most is telve könnyűivel, s egészen kisimul, hogy mire a szellő eljő, fölszáradjon az utolsó harmatcsöpp, hogy hímporát elkaphassa a legelső bokorig, hol egy másik napraforgó régen epedez rá.

Az erőteljes kar lecsúszott a csikós szeméről s a fény fölverte az édes álmot, mely akként végződött, hogy ellenségre nyújtá ki karját.

Mint a meghajlott acél, úgy pattant egyenesre a csikós, dús haját rendre rázta, s néhány percnyi szünet után, meddig arcát a fönséges igézeten végig hordá, kalapján az árvalányhajat végig simítva, a kalapot föltette.

Tán önök úgy is ráismertek Pistára, ki a mindenséget még egyszer körülnézve, "Ráró"-ra föltette a nyerget, s aztán a gyönyörű állatot megveregetvén, hangos szóval mondja: - "Gyere édes lovam, - nem váratlak tovább, huszárlóvá teszlek!