1879
SZEGEDI NAPLÓ

VEZÉRCIKKEK ÉS POLITIKAI CIKKEK

147. sz. július 4.

SZEGED, JÚLIUS 3-ÁN

Nem apad a Tisza elég gyorsan; nem elég sebesen működnek a szivattyúk. Még most is víz borítja városunk jó részét, s ennek a következése, hogy maholnap az egész biztosi tanács ölbe hajtja kezét. Nem lehet dolgozni, mert hogy a még föl nem becsült házak, míg a víz levonul, hozzáférhetetlenek. S annyi sok jó, előkelő munkaerő parlagon hever majd, részben már is hever, amiért a Tiszának nem tetszik apadni.

Szinte elképzeljük, mennyire haragszik az egyik Tiszára e makacsságért az a másik Tisza. Nagy oka is van rá. Hiszen ez szörnyűség. Azt a munkában el nem fáradó, kifogyhatatlan buzgóságú biztosi tanácsot íme magasabb hatalom akasztja meg már-már példássá vált erélyességében.

Hát bizony ez nagy baj. A becslés munkáját, mint az egész dolog egyik fontos részét, kívánatos lenne mielőbb bevégezni. Hadd tudnók meg aztán az erős munkának célját, eredményét.

Az lesz-e az eredmény, amit mi kívánunk? Teljesen hû képe, csalhatatlan tükre annak a szomorú igazságnak, hogy nagyon sokat, hogy mennyit veszítettünk? Alig képzelhetjük ilyen végtelenül nehéz munka pontos eredményét. S mert nem képzelhetjük, hát meg is elégszünk az igazság lehetõ megközelítésével. Persze oly alakban, hogy a valóságtól szokott kénytelen eltérés inkább váljék némi hátrányunkra, semhogy a legkisebb túlzás által eljátsszuk a reánk nézõk föltétlen bizalmát.

Az lesz-e a célja, amit »illetékes körök« csudálatos némasága enged sejtenünk? Hogy elosszák köztünk igazságos arányban azt a két milliót, amit részünkre jóltevõ emberek könyörülete összehordott. Hogy kimutassák hiteles adatokban, megcáfolhatatlan számokban: minõ kötelességei támadtak irányunkban a kormánynak.

Mit ér ez a gyarló számok koldus seregébõl álló kimutatás? Megnézik, nem nézik, így is, úgy is eldobják s ellátnak tanáccsal, olcsó jótanáccsal, hogy milyen úton-módon lesz segítségünkre õseink erénye, a takarékosság.

Vagy nem ilyenforma következtetésre jutunk a kormánynak rejtett szándokáról, ha azt tapasztaljuk, amit tapasztalunk? Hogy a kárbecslésen túl a királyi biztos és tanácsosai egyetlen lépést sem tettek eddig, mely a jövõre szólna, melynek irányából, akárha merészül, következ­tetést lehetne vonni jövendõ dolgokra.

A jövendõ dolgok sorsunkat képezik. Ismerni akarjuk e sors készítõit. Tudni kívánjuk, hogy jót, rosszat várjunk-e attól a kezektõl [!] melyeknek hatalmát ismerjük csak eddig, jóltevéseit még nem. Vajon meg van-e hát az akarat, vagy a lehetõség, hogy rossz helyzetünket jobb irányba lökjék?

Hogy mi ezt nem tudjuk, maga a puszta tény elmehet szemrehányás számában. [!]

S azért akarunk örülni a Tisza folyam lassú apadásán, szivattyútelepek szörnyû fiaskóján. Kedvezõ véletlen, hogy »mindennél fontosabb« becslést az idõk járása félbe szakította. Legalább meglátjuk, hogy a kemény napi munkától egy ideig megkímélt tanácsosok fejében az üres órákban születnek-e újabb gondolatok. Kívánja-e tõlük, kinek [!] melléje adattak, hogy eszméket teremtsenek, tisztükhöz méltókat. [!]

Bevárjuk a végét. Annál több reménnyel, mert e mai napság, bárhogy kutassak is, nem született egyetlen idea, alapul, kezdetül annak a munkának, melynek sokat, nagyon sokat ígérõ neve: városalkotás. Ideje lesz már, hogy az intézõ fõk egyik-másik gondolata napvilágot lásson. Hadd bírálja a kíváncsi közönség annak az értékét, mire számíthatunk.

Hadd becsüljük most mi az uralkodó eszmék, õszinte szándokok - cél nélkül titkolt - valódi értékét.

Aztán ismét becsülhet a nemes tanács rombadõlt házakat, törött bútorokat.

Azután - meglehet - becsülhetjük egymást is.

155. sz. július 13.

ZICHY VIKTOR MEGGYALÁZVA

Tegnapi számunkban közöltük Asbóth nyilatkozatát a Zichy-ügyben. E nyilatkozat egész halmaza az adatoknak. S ez adatok egész bûnlajstrom.

Oly lesújtó vád emeltetik az államtitkár ellen (ki nemrég Szeged királyi biztosául volt kiszemelve s ki ellen akkoriban egész erejével síkra szállt a »Szegedi Napló«), melynek hatását nemcsak az érzi meg, akit közvetlenül illet, hanem maga a kormány is.

A Geszten tartózkodó Tisza Kálmánnak rossz pihenése esik otthon e vádak folytán. Rosszul eshetik neki, midõn közvetlen közelébõl rövid idõ alatt két rothadt emberre mutatnak ujjal.

Asbóth János e vádakkal és bizonyítékokkal a becsületbíróság elõtt akart elõállani, s míg a két fél megbízottai közt az alkudozások folytak,annak létrehozása iránt, mindaddig nem szólhatott nem védelmezhette magát, el kellett tûrnie a rágalmazás vádját, mellyel õt Zichy illette, de midõn Zichy gróf a sajtó útján történt sértés megtorlásának mind a három módja, a becsület­bíróság, a lovagias elégtétel és a sajtópör elõl meghátrált, és inkább bámulatos, mint irigylendõ merészséggel (nem akarjuk a »szemtelenség« szót használni) ismételte a »rágalmazó« kifejezést, akkor nem maradt fönn Asbóth számára egyéb, mint a nyilvánosság elé lépni adataival.

Pedig Zichy államtitkár úrra nézve mennyivel jobb lett volna, ha a becsületbíróságba belenyugszik, s Asbóth fölleplezései zárt ajtóknál, titoktartásra kötelezett gavallérok elõtt hangzanak el.

Nos, méltóságos államtitkár úr, vajon mi fog most már történni?

Vajon túlteszi-e magát Zichy e vádakon ezután úgy is, mint eddig, dacára hogy e vádak most neveket és összegeket említenek, levelekre és telekkönyvekre hivatkoznak?

Ez már nem »csaholás« többé, mint ahogy pecérdús államtitkári finom stílusban az ellenzéki hírlapírók kötelességteljesítését nevezik, ez már döfés, mely a velõkig hat.

Vajon a kormány nem fogja-e szükségét érezni annak, hogy egyik fõhivatalnoka tisztán álljon az ország közvéleménye elõtt - ha lehet, és vonuljon a háttérbe, ha nem lehet?

Hát a magyar hivatalnoki kar, e szorgalmas és becsületes testület, mely önmaga szokta erkölcsi ítéleteivel sújtani a kötelességrõl megfeledkezett kartársakat, nem fogja-e követelni, hogy a magas állás és fõnemesi rang ne szolgáljon védpajzsul akkor, midõn a szegény hivatalnokot jövõjétõl és kenyerétõl megfosztják kisebb foltért, mint amelyekre Asbóth János kíméletlen ujjal mutatott?

Vajon a Nemzeti Kaszinó, melynek fõúri tagjai elõtt az intézet egyik igazgatója, ifj. Károlyi István néhány hét elõtt oly hatalmasan hangsúlyozta toasztjában a becsületességet, vajon a nagy Széchenyi e legnevezetesebb társadalmi alkotása nem fogja-e méltányosnak tartani, hogy a sajtóban emelt vád alapossága épp úgy kideríttessék, amint pár nap elõtt kiderítették Rohonczy vádja folytán a Duka báró ellen emelt kártyastiklit?

Várjuk a választ a kérdésekre. Kard nem adhat ezekre feleletet.

158. sz július 17.

SZEGED, JÚLIUS 16-ÁN

A nagyság relatív fogalom, minden olyan nagy, amilyennek látszik. Róma akkor imponált legjobban a világnak, mikor már rothadt belülrõl, s Berlin már nagy, erõs volt, mikor még Európa semmire sem becsülte. S ha az egész világ téved - mint Mirabeau mondotta, - az egész világnak mégis igaza van.

Szeged eddig egyike volt a legnagyobb magyar vidéki városoknak; múltja nem dicstelen, fekvése kedvezõ a Tisza mellett, s hivatása szembetûnõ a rácok mellett.

E város egyik nagyérdemû és mélyen gondolkozó fia, Osztrovszky József helyesen mondá magántársalgás közt egyszer, hogy: ha Szeged föl akarná és föl tudná használni szerencsét­lenségét, az a szerencse bõségszarujává változhatnék át »az Õ számára«.

Ezt pedig nem úgy kell értelmezni, hogy a királyi biztostól várjunk mindent, hogy töltse föl dombbá az üstöt, melyben a régi város állott, hogy az építse föl mindenkinek a ledõlt házát, vegye meg a tönkrement bútorait. Legyünk méltányosak. A kormány nem tehet annyit Szegedért, amennyit mi akarunk, mert nincs rá pénze, s ha volna is az ország pénztárában elég pénz, nekünk még akkor sem lenne elég »jogcímünk« hozzá. Az ország lakosait csak »önkényt« lehetett megadóztatni erre a célra.

Vannak, akik élesen hangoztatják, hogyha holmi boszniai hódításokra volt kétszer is harminc millió, Szeged fölépítésére is lehetne legalább félannyi. Igen, csakhogy a hadiköltségek födözésének terve törvényileg háramlik az adózó nemzetre, ha még hétszer annyit adna is meg a delegáció; de honnan, mibõl vegyen a kormány Szegednek elajándékozandó pénzt?

Mondjuk, hogy tekintve, miszerint a parlament kedvezõen van hangolva irántunk, egy ezt célzó törvényjavaslattal tesz kísérletet miként indokolja azt a kormány, hogy nekünk tíz-tizenöt milliót (amennyire körülbelül szükségünk lenne) adjon az ország. Nem lehet fölhozni azt, ami a fõvárosi sugárút kiépítésénél fölhozatott, hogy egy ország fõvárosának kinézésére súlyt, fényt kölcsönöz, nem lehet fölhozni semmit. S mi több, ha indokolni lehetne is, nem szabad praecedenst alkotni, s drága pénzen a viszály magvát vetni el a jövõbe. Ha a leégett Kolozsvár városa nem kapott államsegélyt, nem lehet kívánni, hogy az elpusztult Szeged is kapjon.

Egyetlen érv hozatott föl az államajándék mellett, a helyzet rendkívülisége, s az, hogy a régi szegedi adóképességet nem szabad megcsonkítni hagyni.

Ami a helyzet rendkívüliségét illeti, az mindenesetre kell, hogy meglágyítsa a szíveket, aminthogy meg is lágyította s mozgásba hozta világszerte, de az állam az egyedüli, amelynek érezni nem szabad, sem ellágyulni, az államnak gondolkozni kell s igazságosnak lenni.

Az adó-alap csökkenés érve pedig laikus agyvelõk szüleménye. Ha Szegedre tizenöt milliót fordít az állam az adókból, amennyire ezáltal Szegeden növekedik az adó-alap, annyira fogy az egyebütt az országban. A nemzetgazdászati pointe tehát merõ abszurdum.

Dacára a fölhozottaknak - mi tagadás benne - mégis szerettük volna, ha a kormány valami­kép­pen államsegélyt eszközöl ki számunkra, mert megvalljuk, hogy még édes magyar hazánknál is jobban szeretjük talán szûkebb hazánkat, Szegedet. S nincs okunk magunknak e szeretetért szemrehányást tenni.

Épp ezért egyetlen egyszer sem érintettük e tárgyat, csakis most, midõn bizonyosságot szereztünk az iránt, hogy a kormány nem szándékozik államsegélyt adni, hanem mindössze államkölcsönrõl gondoskodik számunkra. - Most már ki merjük mondani, hogy a kormányt emiatt nem lehet szemrehányásokkal illetni, a kormány még eddig föladata magaslatán maradt.

Ezt elismerni annál inkább sietünk; mert a túlzó követelések nemcsak hogy imelygõsek, hanem a szimpátiát (mely Szeged leghathatósabb emeltyûjévé lehet) könnyen változtatják át bosszankodássá és antipátiává.

Másra, egészen másra célzott az, aki Szegedet arra utalta, hogy szerencsétlenségébõl merítse szerencséjét.

A tabula ráza, mely most Szegeden van, a hír, a nagy rokonszenv, mely Szegedet körülöleli, alkalmat ad nekünk, hogy az épülõ város alapját úgyszólván vázlatát úgy tegyük le, hogy az idõvel világvárossá is lehessen.

Nagyszabású cselekedetekre van szükség, mert azok most lehetségesek, úgy tegyünk, mint az, aki két szoba bútornak is négy szobát épít - építsünk a jövõnek: építsünk egy modern nagy város számára, helyet hagyva középületek-, mulatóhelyeknek, mert már magához a gombhoz is könnyebb kabátot varrni -, mintha még a gomb se lenne.

S a gomb mindig emlékeztetni fog, hogy hiányzik valami hozzá; s ez ösztönt ad a - törekvésre.

160. sz. július 19.

NOVIBAZÁRBA!

Nem panaszkodhatunk mi szegény magyarok egyhangú életrõl, vagy pedig örökös egyfor­maságról. Fõleg a most folyó »áldott« esztendõben. Ahány napja forog le ennek az évnek, annyi új bajt hoz ránk hol az Isten keze, hol meg az isten után egyedül hatalmas nagy urak szeszélye.

Isten keze ellen sohasem zúgolódunk. Békével viseljük., amit elemi csapásokban ránk mér a mindenható természet, türelemmel várjuk jöttét jobb idõknek. Árvíz pusztítását, viharok, zivatarok, jégesõk, tûzvész rombolásait megadással tûrjük, s új munkára készen, hogy kitartással, fáradhatatlansággal helyrepótolhassuk, amit elvett tõlünk ez vagy az a csapás.

Van, amit pótoljunk. Szinte elmondhatjuk, mit a költõ zengett más idõkrõl, más körülmé­nyekrõl: »Megnehezült az idõk viharos járása fölöttünk!« Csak gyõzzünk feledni, gyõzzünk meggyászolni jólét eltûnését, javak pusztulását. És a sok emberéltet, mely itt is, ott is áldozatául esik a nekivadult elemek kiszámíthatatlan hatalmának.

Akár le se tegyük a gyászt. Gondoskodnak róla azok a hatalmas urak, akik rendelkeznek velünk életre, halálra.

Ismét új csapás jön. Napok óta telve a levegõ rá vonatkozó hírekkel. Ki van adva a hang, melyre, embereinket ismerve, régen kellett várnunk. Hogy Ausztria folytatja a megkezdett hódítás nagy mûvét, hogy a novibazári expedíció még ez év õszén meg kell, hogy történjék.

Sokáig titokban tartották ezt a szándékukat a külügyminiszterünket dirigáló bécsi katonai hatalmasságok. Sokáig rejtegették a Monarchia népe elõtt, hogy a nagy hódítási buzgalom nem nyughatik bennünk még jövõ esztendeig sem. Most van az ideje országfoglalásunknak. S halommal készülnek hetek óta azok a rózsaszín papírra rózsaszín betûkkel írt hivatalos értesítések, melyek kimutatják elég világosan, hogy a bölcs katonák még bölcsebb tervei úttá és boldoggá teszik a birodalmat.

Mennyi elõnye lesz az új foglalásnak, azt bizonyítgatják hiteles adatokkal, hatalmas érvekkel. Csakhogy mi laikusok, kikre szakértõ katonáink terveiket igazabb, rosszabb színben mutató földerítéseinkért kígyót, békát kiáltanak, tapasztalásból tudjuk már, minõ értéke van azoknak a tetszés szerinti idomítható adatoknak, azoknak e körülményekhez képest forgatható alapos érveknek.

És tudjuk szomorú, drága tapasztalatból, hogy a »csekély áldozatok« míly nyúlós termé­sze­tûek. Hogy az elõirányzott minimális tételekbõl minõ maximális, elõreláthatatlan szám­csopor­tok lesznek pénzben és emberben.

Hiszen oly közel van a boszniai hódítás vaskos példája. Annál is lent kezdték egész szerénységgel, csekély igényekkel. De csak azért, hogy késõbb föllicitálhassanak az ország népének kimerüléseig. Több mint százmillió forint s nehány ezer emberélet lett az ára annak a sikerben, eredményekben oly nevetségesen meddõ vállalatnak, melyrõl az utolsó perig úgy beszéltek, mint holmi kedélyes katonai sétáról. Késõbb természetesen sírva néztünk utána ennek a kedélyes dolognak, s viseljük e terhét mind a mai napig.

Mert viseljük, mert az elpazarolt milliókat még ki sem fizettük, mert még le sem telt a gyász elhullott fiainkért - azért siettetik a második fölvonást? Kár lesz úgy sietni e tragédia lebonyolításával. Hadd heverjük ki legalább elõször a bevezetés nehéz izgalmait.

Dehogy várnak vele. Aki tán még tekintettel lenne a népek kívánatára, annak nem mondják el a népek kívánságát. S megy a maga útján az országfoglalás. Akik érte áldozatot hoznak, õk maguk lesznek áldozatai is. Ez a világ sora erre mifelénk.

Megszólal maholnap megint, úgy mint tavaly, a dob mindenfelé. Zászló alá hívják fiainkat ismét, a mi rovásunkra diadalmaskodik a muszka politika. A mi rovásunkra, kik lelkesedéssel ontanók vérünket az ellenkezõért.

Andrássy Gyula külügyminiszter, nemkülönben Tisza Kálmán, az õ Felsége személye körüli elnök - belügyminiszter úgy találják, hogy Magyarország fölötte jól érzi magát a jövõ dolgok várásában. Úgy találják, hogy mi is elhisszük, amit velünk elhitetnek, az olcsó hódítást.

Hej, nagy Tamások lettünk ám Bosznia óta mi, hiszékeny magyarok! S így haladva tovább a kételkedésben, kevés idõ múlva kérdésnek vetjük föl miniszter uraim, még jóhiszemûségüket is.

S akkor? Önök mégis tovább uralkodnak.

163. sz. július 29.

A SZEGEDI ZSIDÓK

Innen-onnan egy évtizede lesz, amióta Csernátony megindította hírhedt cikksorozatát a zsidók ellen: a vallásgyûlölet mezején ez volt az utolsó elvetett mag; nem kelt ki: még csak csírája sem támadt. Azóta aztán feléje sem ment ennek a mezõnek senki; nem termõföld az többé... legföljebb dobálózni lehet a rögeivel - de az, akire rádobják, bízvást nevetheti, mert a rög a levegõben málik szét - a rövidebbet okvetlenül az húzza, aki dobálódzik, mivelhogy piszkos marad utána a keze.

Legföljebb egy-egy provinciális lap, vagy valamely ponyva literatúrai termék bölcsessége bicsaklott el annyira, hogy egy kis »hep-hepet« inszcenírozzon; minthogy pedig provinciális újságlapokat ritkábban olvasni, megmaradt a zsidógyûlölet a buták kultuszának.

Szeged azonban nem Kospallag, ahol a »gugyi« mögül dirigáltatik a közvélemény, az ország második városában megjelenõ lap nem szólhat a béresek nyelvén. A Mokány Bercik politikája mulatságos lehet, mint specialitás, de nem kérünk belõle ha komoly dolog, - mert kompromittálja azon intelligenciát, melyrõl »álapostolok« baklövései miatt máris furcsa fogalmak szivárogtak ki a nagyvilágba.

Régi gyenge oldala az már a »Szegedi Hiradónak«, hogy a zsidógyûlöletnek hangot ad koronkint. Kiüt rajta itt-ott akaratlanul is, mint a vészkóros arcán a piros foltok. Piros foltok, egészséget hazudó színei a legfeketébb betegségnek.

Ilyen fekete betegségben szenved a Hiradó; s ezt a betegséget ki nem gyógyítja semmiféle doktor e földön, mert az a tudatlanság és irigység. Sokszor nyilvánult nála zsidók elleni gyûlölet, de egyszer sem ilyen durva alakban, mint most.

Nyilvánvaló dolog, hogy mikor a Hiradót említem, értem ezalatt nemcsak magát a lap szerkesztõjét és személyzetét (mert ezeket csakis pro formam értem), hanem legfõképp ide számítom azt a klikket, mely a Hiradó billentyûin furulyázni szokott. Ezek az obskurus flótások a valódi zsidófalók, kik ahol csak tehetik, játsszák Istóczyt, irtóznak a vereshagymától, s mintha nyakig ülnének benne abban a bizonyos »egy bödön zsírban« (melyet annak cáfolatául, hogy a XIX-ik században csodák nem történnek, a mélységes föld nyelt el), oly hájtól zsíros eszmékkel szaturálják a levegõt.

Ezek üldözik, gyalázzák, gúnyolják a zsidóságot, s fenyegetik, mint a múlt választások alkalmával is, agyonütéssel, persze amiért a zsidóság nem szavazott arra a pártra - amelyre õk önérdekbõl engagiroztatni engedték magukat.

Ösmerem e klikk embereit egyenkint. Elvek nincsenek latba [!] mellettük, hanem a múltból egy sötét darab a hátuk mögött. Szavaiknak nincsen nyomatéka, mert nincs meg azon a meggyõzõdés zománca, hanem a butaság rozsdája.

Azt hinné pedig a be nem avatott, látva e zsidók elleni hecceket, hogy az a kék vér harca; a »kék vér« nyargal szilajon keresztül az ereken, s az üsztökéli [!] a karokat, hogy döfjenek; azt hinné, hogy a honalapító õsapák sarjai bosszankodnak föl a bevándorolt idegenek jólétén.

Oh dehogy!

A Reiznerek, Kauserek, Kratochvilek és Podhraszkák tarka hada lázong itt! A bevándorolt proletárizmus kezdi ki a zsidókat, s õ készül azokat elkergetni innen.

Az ország nemessége polgártársainak fogadja el a zsidókat az alsóházban, az Eszterházyak, Károlyiak, Zichyek, Széchenyiek szívükre ölelik a felsõházban, s a nemzettestbe olvasztják, hanem a Reiznerek, Kauserek, Kratochvilek és Podhraszkák Szegeden nem ilyen nagylelkûek, õk nem tûrik meg, hanem kilökik a társadalomból a nyilvánosság gúnytárgyául.

S bizony inopportunus dolog volt a Hiradó-beli »Röppentyûk« írójának, K. H. úrnak, aki senki más mint Lévay Ferenc állami reáltanát úr, ilyen irányzatok eszközeivé lenni.

De még Trefort miniszter úr is jobban megválogathatná azokat az embereket, akiket nyilvános katedrákba állít az ifjúság vezetõivé, hogy azok vallási gyûlölet szószólóivá ne váljanak ebben a szegény elnyomorodott országban, melynek elég baja van a vallási villongások nélkül is.

Kétszeres megrovást érdemel ez a dolog éppen Szegeden; itt, ahol romokat tapos minden láb, ahol egy hullámsír fogadott be mindenféle vallásbelit, ahol ledõlt minden oltár; hol mindnyájan azért imádkozunk, hogy ez a város még egyszer legyen, - ott, ahol a halottakat siratjuk, ahelyett hogy az élõkkel ráérnénk civakodni.

Aztán miért Szegedet rossz hírbe hozni?

Szeged legnagyobb érdeme az õ beolvasztó ereje, mellyel az idegent amalgamizálja, és legfõbb büszkesége az õ polgárias mûveltsége; az a csodálatos rutin, mellyel a magasabb, modernebb eszmékhez hozzásimul: Szeged egy tükördarab a jövõ Magyarországból, melyben meglátszik a polgári osztály majdani uralkodása. Szeged fáklyavivõje az iparnak, s e címeken nyerte meg a világ rokonszenvét, s az ország gondoskodó segélyét.

S valaki egyszer kiáll egy lapban, mely magát »Szeged lapjának« nevezi, s mint a közvélemény visszhangja a zsidók kikergetésére példálózik.

No iszen szépen mutatjuk be magunkat, s háláljuk meg a rokonszenvet, mely nem indult meg sem a római pápánál, sem a lutheránus Berlinbõl, sem a kálvinista Genfbõl, hanem átszökött a könny egyik szembõl a másikba, átlopózott a részvét az egyik szívbõl a másik szívbe; és a zsidó nevekbõl az »adakozási lajstromokban« olyan hosszú névsort lehetne összefûzni, hogy még talán a »Hiradó« is világlap lenne, ha mindnyáját megfoghatná - praenumeransnak.

Szerencsére azonban a »Hiradó« nem világlap, s amit õ ír, az mindig csak a saját »köz­véle­kedése«, az idevaló közönségnek ahhoz semmi köze; józan, szorgalmas, derék nép ez, melynek esze ágában sincs a zsidókba kötni, sõt inkább õ maga is tanult tõlük, ért a kupeckodáshoz, becsüli a vagyont, s nem fumigálja azokat, kik azt fáradsággal, szorgalommal s megfeszített igyekezettel szerzik.

Nincs Szegeden zsidó hecc, s hála istennek nem is lesz soha. Mert nem is lehetne!

Csernátony, Istóczy támadásai azon a vádon alapultak, hogy a zsidóság nem magyarosodik, s mintegy elkülönzi magát a társadalom egyéb rétegeitõl, németül beszél, s kevés hazafiságot tanusít a közügyekben, melyek nem is érdeklik. Többé kevésbé indokolt szemrehányások; hibák, amikben magának a magyar társadalomnak is része van, mert pesszimista velök szemben, s arisztokrata közöttük.

Másként van azonban a szegedi zsidósággal. Szegeden már nincsenek is zsidók. Csak egy külön tradicionális héber vallás van s annak hívei. Az emberek magyarul beszélnek és magyarul gondolkoznak a Jehova végtelen nagyságáról. A bigottéria megszûnt egészen. És senki sem keresi, melyikünknek az istene volt az, aki mindnyájunkat olyan nagyon megbüntetett. Olyan nagyon és olyan egyformán. Pedig jó volna tudni, a keresztényeké volt-e vagy a zsidóké?

Ha hazafiságban nem járhatnak elõttünk, hát nem is maradnak el mögöttünk. Magyar prédikáció hangzik a zsinagógában Vörösmartytól vett alapige fölött, magyar nótában sírja el bánatát a szerelmes lányka, s nemzeti színekbe behúzva õrzi meg a család a portól benn a vizitszobában a megboldogult öreg rabbi arcképét. Még tán a Jehovát is úgy képzeli már az ifjabb szegedi nemzedék, hogy aranyzsinóros mente lóg a vállán...

Városunk legtiszteltebb polgárainak a közügy tevékenyebb és legönzetlenebb férfiainak tetemes része a zsidókból telik ki.

Angliában Erzsébet királynénak e szavakkal ajándékozták Shakespeare összes mûveit: »Ime, fogadja fölség, ami valaha Britföldön a legdrágább, a legtöbbet érõ termett.«

Ha egyszer Szegedet megkérdeznék, hogy vajon mire a legbüszkébb, legkevélyebb, Szegednek oda kellene mutatni zsidó