1880
SZEGEDI NAPLÓ

TÁRCÁK (Karcolatok, nekrológok, tudósítások stb.)

A HÉT TÖRTÉNETE [I.]

Azt énekli Petõfi: »Új esztendõ! patvarba új, mindössze is csak fejelés.«

Bizony nem sokat várhatunk, mert nincs ugrás a természetben.

Mindamellett adja isten, hogy oda jegyezzük föl a jelen kezdõdõ évet, hol boldog éveink följegyezve vannak.

A hét történetét lévén hivatva följegyezni, el nem hallgathatom, hogy az nem a legjobb auspiciumok között indul meg, a hó mindenütt nagy, különösen nagy Erdélyben, a félni lehet, hogy olvadáskor ismét sok bajt fog okozni a Maros...

Ünnep ünnepet ért egy hét óta. S bár dúsan terített asztal csak kevés helyen várta a családot, nem úgy, mint egyébkor, hála istennek, ínséget nem lehetett konstatálni sehol sem.

Jó szívós faj ez a szegedi nép. Tud tûrni, szenvedni egy jobb jövõ reményében. S ha csalódik is, olyan mint Anteus volt, akit ha földhöz vágtak, még erõsebbnek kelt föl onnan...

Csakhogy a hitrege is csak azt említi, hogy Anteust egyszer ütötték a földhöz. Ki tudja, föl bírt volna-e kelni még másodszor is?

*

A köszöntések és újévi üdvözletek, valamint különféle borravalók napja volt. Különösen kicseréltettek a vizitkártyák, s volt divatja a »buék« betûknek. A királyi biztosnak már dikciók is jutottak, sõt a fõispánnak is, ki most kapta a régen emlegetett albumot.

De hát a dikciókról és a köszöntésekrõl már rég megmondta egy bölcs, hogy üres levegõ. S éppen azért vajmi kevés anyagot nyújtanak a tárcaírónak.

Ez udvariassági formához, mely a m. kir. postahivatalnak oly tetemes hasznot okoz, semmi köze a szívnek és érzelmeknek.

És mégis ez udvariasság bár nem kötelez, nem jogosít semmire, s egy családból származik a pardonnal, a hölgyek zsebkendõinek fölemelésével, s a »kérek egy kis tüzet«-tel, olyan kötelesség, melyre kötelezve nem vagyunk, s melyet elmulasztani mégsem szabad.

Szokás, melyrõl leszokni igyekszünk, s nem lehet, tartozás, mellyel nem tartozunk, - s jókívánság, mely a hasból jön.

E szerencsekívánatoknak három válfaja van.

Az elsõ, melyet készpénzen kell megfizetni, ilyen a levélhordó, a pincérek, a páholynyitogató sat.

Az, melyet a jövõ reményében kapunk, mert az illetõ viszonya hozzánk nem olyan, hogy az ajándékot optima forma kezébe olvasva elfogadhatná.

A harmadik fajta szerencsekívánás fölöttébb ritka, s ma már inkább csak elvben létezik, s ez az, melyet a múltakért kapunk elismerésül.

Az új évet, bár a festõk mosolygó, rózsás arcú gyermeknek festik, hófehér szárnyakkal, bodros szõke fõvel, mégiscsak jobban hasonlít vén asszonynak[!], ki irigyen tolja el a másikat, hogy õ ülhessen helyébe, s uralkodásának elsõ napját azzal kezdi, hogy az embereknek egy nagy részét majdnem kipusztítja. Különös foga van agglegények[re] s egyáltalán azokra, kik coelibatusban élnek. Ezektõl elszedik az adót a pincérek, kapusok, városi hajdúk, levélhordók s megannyi más halandó, kiknek szolgálatairól csak az év elsõ napján veszünk tudomást.

S nem kényünk-kedvünkre bízott adó, hanem obligát követelés, melyet, jaj annak, aki le nem róv. Aki megfeledkezik róla, egy egész esztendei kínszenvedést nyer vele. - Ez elõl nincs menekülés.

Nem kést forgatnak meg szívedben, de szúnyogcsípésekkel üldöznek halálra. Vogelfrei az ember egy évig. A leveleket egy nappal késõbb kapja, a házmester a legzordabb téli idõben egy óráig várakoztatja künn, ruháját, csizmáját porosan, sárosan hozza be reggelenkint a szolga, az ételt kihûlve, az italt állottan a pincér.

Mit van mit tenni; a jövõ borzalmait meg kell váltani a jelen föláldozásával.

Még rosszabb a második kategória: a jövõ reményében gratulálók, kiknek rejtélyes szemeitõl, hol be van írva, hogy valamit kívánnak, válnak tõled, izgatott leszel, mert nem bírod kitalálni a rejtélyt. Mint megannyi éhes hiéna vonul el elõtted a sok üdvözlet és nem tudod osztályozni, melyik kívánja húsodat, s melyik a véredet.

A harmadik sorozatról nem érdemes beszélni sem, mert az már csak elvben, s különös ritkaságképp létezik.

Vannak egyes öreg diurnisták, kik neked köszönik, hogy élnek, s ezért hálával viseltetnek. Hiszen te pártoltad, te segítetted be állásukba. Neked köszönhetik, hogy kenyeret esznek.

Ezek fölmennek kopottas fekete ruhájukban, fekete nyakkendõvel, s elérzékenyülve kívánnak minden jót.

Te közönyösen fúvod regaliád füstjét s megkínálod az öreget is eggyel. Õ örömkönnyek közt dugja zsebre a drága kincset s otthon eldicsekszik vele, hogy ezt kitõl kapta. Nem is szívja elõbb ki, mint az »anyjuk« születésnapján.

S akinek ilyenek kívánnak boldog újévet, az érdemli meg a boldog újévet legjobban.

*

Eseményekben szegény hét volt - de örömökben talán ellenkezõleg, mert a családi tûzhelyek megnépesültek, s boldogságtól ragyog sok arc, melyet a köznapi foglalatosság annyira elvon máskor szeretõ szemek mosolya elõl.

Szomorúság csak a Korcsolya-Egylet tagjait érte, mert a jégpálya olvadásnak indult, s hol máskor szép leányok és ifjak egész serege élénkíté a tért, - most úgy áll ott a pálya, mint egy nagy temetõ, hol annyi még el nem mondott, de elmondandó édes bók (s köztük talán szerelmi nyilatkozat is) s hozzá annyi jól eltöltendõ óra van eltemetve.

Ripacsos, gödrös lett az érdekes jégmezõ... s alighanem rút pocsolyává válik nemsokára.

Ez volt a fehér karácsony egyetlen fekete cselekedete.

A HÉT TÖRTÉNETE [II.]

Foltok a sajtó szabadságán, piros vércsöppek a fehér havon.

Vajon hol fognak végzõdni? Talán ott ahol már tócsákká lesznek.

Egész héten beteget virrasztottunk, mert igaz lett, hogy »mindegy akár virraszd a kedves beteget, akár messzire légy, ha tudod, hogy beteg.«

A Verhovay-ügy uralta az eseményeket, s a pesti lapok voltak az izgatottan várt vendégek napról-napra.

Egy-egy telegramm Budapestrõl, sápadtá tette az arcokat s népcsõdületet idézett elõ.

S amint Komjáthy Béla borongósan ült ott esténkint páholyában, az õ arcáról szerették volna megtudni, »mi van most odafönn Budapesten?«

De Komjáthy Béla arca nem mondott semmit. Olyan volt, mint egy hieroglif. Vagy, hogy jobb hasonlatot mondjak, olyan volt, mint egy országgyûlési szónoklat.

*

Az »Oroszlány« kávéház »újságfalói« gondterhelten, könyökükre támasztott fõvel ültek ott az asztaloknál, egyik postától a másikig.

- Nem adom száz forintért, hogy nem vagyok mágnás -, mondja a dereshajú rézöntõ mester, ki pedig máskor arisztokratát produkál kompániája elõtt.

- Nekünk is ki kellene már tûzni a lázadási zászlót - véli Forrázó Demeter Mihály uram - mert aszondom sógor, hogy aki az idõvel nem halad, azt maga mögött hagyja az idõ! Gubó legyek, ha nem így van.

- Könnyû a budapestieknek zendülni - mondja Szûrõ Márton sógor -, ha olyan fõkapitányuk van, aki ingerli õket, hogy mozduljanak, de nehéz lenne a szegedieknek, akiknek csak olyan fõkapitányuk van, akit nekünk kell ingerelni, hogy mozduljon...

*

A kínos aggodalom szegény Verhovay állapota és az utcai zavargások fölött, mely lázas feszültségben tartotta a szegedi közönséget is, csak a hét vége fele kezdett némileg oszladozni.

E kínos hét ünnepe volt a sajtónak. Nagyon szomorú ünnepe, de mégis ünnep. Mert megtudtuk, hogy a nemzet teljesen érzi, mit bír a szabad sajtóban. Menydörgõ szavának zúgása egészen a trónig hatott.

S ha Tisza Kálmán el akart indulni azon az úton, mely a sajtószabadság letiprására vezet, talán õt is megállította.

Hahogy ezt vérrel kellett neki megmagyarázni.

*

Hanem mivelhogy a tüntetések hete volt, hát Szegednek is jutott egy kis tüntetés, s illetve egy kis tilalom.

Mert a tüntetésnek a tilalom az édesanyja.

A jour-fixi táncok betiltása volt azon lázító sérelem, mely a szíveket elkeserítette.

S ez egyszer a szívek lettek a lábak szolgáivá.

A tüntetõk kik tegnap gyûltek össze a Hungária felsõ emeleti termében, nemigen hasonlítottak sötét összeesküvõkhöz, nem voltak fölfegyverezve, hacsak néhány pár revolverszemet nem említek, melyek alkalmasak valakit szíven lõni.

Nem voltak sötét palástokba burkolva, mosoly ült az arcukon, s jól esett nekik, hogy végre-valahára van már kire haragudniok.

Páczi glédába állt. S mint a nóta mondja, úgy rítt, úgy sírt kezében a szárazfa, mintha bizony öregapja lett volna rá hajdanában akasztva...

A tüntetõk összenéztek. A leghõsebb közülök kirúgta maga alól a széket, s táncra illegette a lábát.

Már-már kitörõben volt a zendülés, mely Szeged krónikájában a fõkapitányi hivatal stílusa szerint »lábakkali közcsendháborítás« címét viselné, midõn mindeneknek elrettentõ példájára fölolvastatott a szigorú ukáz a betiltásról.

E remek irodalom-termék nagy hatást tett. Mindnyájan megvigasztalódtunk tõle. Elringatózva abban a hitben, hogy körülbelül huszonöt évvel visszamentünk a múltba: körülbelül a Bach-szisztém kellõ közepébe.

Néma csend állott be. Csak egyes többé-kevésbé szellemes megjegyzések hallatszottak.

»Most már nekünk is van Thaiszunk!« - mondá valaki, s hazafiúi öröm sugárzott arcán.

Aztán lassan, csendesen folyt a mulatság, a szépnem és az ifjúság játékokba bocsátkozott. Mi, komolyabb emberek pedig, nekibonyolódtunk a politikának, pártállás szerint szidva vagy Tiszát, vagy a habarékot.

De hát végre is beléun az ember minden jóba, hosszú az este éjfélig is, ha meg nem rövidíti a járás költészete - a tánc. Csüggedten, félig álmosan oszlottunk el mintegy beletörõdve abba a gondolatba, hogy hát végre is igaz az az általános gyász. Bizony, bizony nem lehet hibáztatni az öregurat, amért eltiltotta a táncot. Isten neki, majd csak megélünk tánc nélkül.

S amint e lemondással az utcára lejöttünk, egyszerre csak fölhangzott a »kereszt-utca« egyik nyilvános helyiségébõl a velõket rázó kurjongatás, hogy:

Tulipiros a szoknyám,
Holnap is azt veszem rám,
Mert tudom, hogy illik rám!

Valami keserves, istenmegátkozta vonó remekelt odabent, pokoli zsivajjal vegyülve az éj néma csendjébe. S e zsivaj mellett is kihallatszott a táncolók dobogása; mintha csak a Walkürök lovagolnának sebes trappban, a patkók csattogása hasítaná a levegõt.

A NYOMDA

Olyan tájék ez itt, mint az Orion-regében a fekete mezõ.

Minden gyászos, minden sötét, a szedõ arcától kezdve le a padlatig. Mintha egy kõszénbánya környékén járnánk. Az ónnak ilyen fekete a lehelete.

S csodálatos, hogy mégis e sötét, fekete világból árad a világosság szerte. Innen pitymallik, itt kel föl a nap, innen világít a világnak.

Csak a külszín fekete itt. A nyomda népe vidám, pezsgõ. A szurtosság gondtalan mosolyok takarója. A szedõk a »szellem« szolgálatában állanak, s érzik, hogy nagy urat szolgálnak, aki az egész világnak parancsol, s királyok is meghajlanak elõtte.

Piros kedvvel morzsolgatják a picike ónhasábokat. Csodálatos kis bolondságok. Némáin is beszélnek, s beszélve is némák, hidegek...

Ölnek, gyújtanak, tündökölnek, reményt, örömöt fakasztanak.

S ez mind a szedõk kezein megy keresztül.

Nincs is kevélyebb, önérzetesebb nép a munkásosztály közt a nyomdászoknál. S nincs össze­tartóbb sem.

Hogy egyebet ne is említsünk, elég ebbõl - maga a »strike«, mely egy hétre egész Magyarországot megfosztá sajtójától. A sajtó akkori munkásai magok szedték ki napról napra azon néhány sort, amelyre szorítkoztak. Maga a »Pesti Napló« is 80-100 sorral jelent meg naponkint. A »Borsszem Jankót« pedig Ágai leírta és kirajzolta egy ívre, s ezt litografírozták. Talán ez volt, mióta megindult, a legjobb száma.

Mikor reggelenkint kezedbe veszed, nyájas olvasó, kedvenc lapodat, bizony nem gondolod, mennyi retortán megy keresztül, míg ebben az alakjában eléd kerülne.

Elolvasod a cikket s hálásan vagy lelkesedve gondolsz az írójára, de nem jut eszedbe a szegény szedõ, aki a betûket kiszedte, a korrektor, aki a hibákat kijavította s az a vén zakatoló gép, mely kinyomta a gondolatokat, melyekben gyönyörködtél.

...Jó öreg gép, aki ott állasz nagy idomtalan kerekeddel és kopott szíjaiddal valamely füstös nyomda közepén, megérdemled, hogy minden ember vegye le elõtted a kalapot, s kegyelettel pihenjen tekintete bordáidon...

Hány nagy embernek te nyomtad ki zakatolva ragyogó, fényes útját!

Te vetted õket pártfogásodba... s átadtad nevüket a Hír és Dicsõség aranyporos szárnyainak.

Ha a »Szabadság« király lenne, és azt kérdenék, ha van-e hadserege, azt kellene mondania:

»Vannak legyõzhetetlen katonáim.« S rá kellene mutatnia ezekre az öreg gépekre. »Katonáim, akik ölnek, mint a golyó, s akiket nem fog a golyó.«

De nem beszélek általánosságban. Hanem a mi kis nyomdánkba térek, ahol a »Szegedi Napló« születik napról napra.

Végigfut emlékezetem a számtalan fiókon, hol a ciceró, garmond, petit, s más fajta betûk nyugszanak, nem is álmodva arról, mi minden fog velök még ma kifejeztetni. Talán egy halálhír hirdetõje lesz egyik-másik betû, mely most még semmitmondóan hever betûtársai közt mindössze csak karakterisztikummal, hogy õ A, vagy E.

Hát bizony nagy bajjal születik egy lap. Senki sem hinné el, mennyit kell fésülni, mennyit öltöztetni azt a kis »notice«-t, melyet másnap egy pillanat alatt könnyedén fut át a szem.

Már mindjárt korán reggel beállít Gutenberg legfiatalabb követõje, a János gyerek nagy bozontos sapkában és vörösre fagyott kezekkel.

A metrompás küldi. Lóhalál sietésre szól a parancs, robogva tör be hát a redakció ajtaján.

- Mit akarsz?

- Az Antal fülét kérem.

Azt aztán ki kell érteni, hogy »entretfillet« gondol, amit legelõbb kell leadni a reggeli lapokkal érkezett hírek után.

Egy negyedóra múlva ismét feljön, de természetesen nem kap kéziratot, mert nem terem az subagallér módjára.

De a nemes nyomda nem elégszik meg ezzel, olyan az, mint a Moloch, vagy mint a thébai sárkány, neki mindegy, van vagy nincs, neki enni adjanak.

S azon hitben, hogy csak az elõbbi gyerek járt fönn hasztalanul, a Ferenc fiút szalasztja föl: annak vékonyabb, sipítóbb a hangja.

Ha ez se használ, akkor a Géza gyerek indul útnak: annak aztán olyan siránkozó a kinézése, hogy a legkõszívûbb munkatárs is elérzékenyedik búbánatos kérelmén. Aztán még az a jó tulajdonsága van, hogy kézirat nélkül nem lehet kituszkolni. Az egyedüli medicina, ha egy hatossal vesztegetik meg az üres kézzel való elmenetelre.

Délután aztán megindul a ciceróhajsza. Ha hosszú, szeretik, mert hiába, a ciceró nagyon szapora, míg ellenben a petit a megölõje a nyomda tiszteletreméltó népének, s borongós, ködös hangulat uralkodik az arcokon, ha egy hosszabb petit kanyaríttatik nyakukba.

Az õ népszerû írójuk azonban mégis csak az, aki legtöbb kikezdést csinál a kéziratban. Bár nem lehet mondani, hogy a nyomdászokat csakis ilyen kicsinyes önérdek jellemezné. Õk bírják legjobban megbecsülni a jót. S bár a foglalkozás némileg eltompítja bennök a közlemények iránti mindennapi érdeklõdést, [a] lángbetûk szikrája mégis mindig legelõbb az õ szíveiket gyújtja meg.

Egyetlen munkásosztály sem szereti annyira a foglalkozás[á]t, mint a nyomdász: hévvel, rajongva csügg azon.

Ismerek egy öreg betûszedõt Budapesten a Franklin-társulati nyomdában, ki ezelõtt húsz évvel is már ott szolgált, mikor még Heckenasté volt a nyomda.

A vén Rudolf ezelõtt húsz évvel, mikor még fiatal volt, megvett, bolondjában egy sorsjegyet s nyert rajta kétszázezer forintot.

No persze, hogy mindjárt otthagyta a nyomdát. Egy nagy lakomát rendezett a Frohnerben, melyre meghítta társait és fõnökét.

Egyszersmind búcsúlakoma volt: mert a boldog ember Párizsba indult a legközelebbi vonattal. Mert mit keresne egy olyan gavallér, mint õ most egy akkora lompos faluban, aminõ Pest?

A búcsúlakomán a jó öreg Heckenast érzékenyen vett búcsút legjobb nyomdászától, s mosolyogva biztosítá, hogy ha valamikor vissza akarna térni, nála mindig meglesz a helye.

Ez akkor tréfa volt. Mindenki mosolygott rajta. Hanem azért tréfából egy kézfogás is megpecsételte.

A jó Rudolf el is ment, átidomult Párizsban gavallérnak, fényes szállást, fogatot tartott, csinos fiú volt, nekivetette magát a színésznõknek, a tíz év múlva bekopogtatott egy napon Heckenasthoz, megkopott nyári kabátban téli idõben, s megkérdezte, megvan-e még a helye.

Bizony megvolt az. S a jó Rudolf ismét odaállt az ismerõs fiókokhoz, a szedte, szedi s betûket szorgalmasan. Néha éjjelenkint olyan jó kedve van, hogy dalolásával fölveri az egész Cukor utcát.

Harmadéve egyik könyvemet szedte, jóízûen röhögve némely humorosabb helyén, a bólintgatva fejével, hogy: »no, ez aztán jól meg van írva.«

Egyszer valami olyan becsmérlõ forma mosolyt vett észre ajkamon, hasonló megjegyzésére feleletül, s mellét büszkén kifeszítve mondá:

»Hiába mosolyog, kérem. Az öreg Rudolf nem mai gyerek, s jól tudja, mi a jó. A betûk alakjáról ösmerem a talentumokat, uram. Én szedtem a Kossuth Lajos betûit is. Sokszor bele is korrigáltam valamit, ha nem bírtam elolvasni. Átkozott írása van az öregnek.«

Azontúl aztán többször szóba álltam a vén Rudolffal, apródonként elbeszélte ragyogó fényes múltját, mikor még üveghintóban járt, livrés inasai voltak s perzsaszõnyeg borítá szobái padlózatát.

»De azért, higgye meg, uram, a legfényesebb, a legotthoniasabb hely, ahol legjobban érzém magam, az a nyomda.

A legjobb ismerõseim és barátaim pedig a betûk.«

A NÉVTELENSÉG

vagyis:

Az úr pokolban is úr

Ma a »Szegedi Hiradóban« N. S. úr (ki, dicséretére legyen mondva, ma véletlenül tárgyilagos akart lenni) igen tévesen beszél a névtelenségrõl. Õ abból a korból példálózik még, amikor a magyar újságlapokban csak tisztességes dolgok jelentek meg, tisztességes hangon.

Akkor igenis az volt a fõdolog, mi van mondva és nem az, ki mondja.

Fájdalom, ezek az idõk messze vannak! Más világ ez itt, más divattal! Megváltozott a modor, a hang. Pellengérre vitetik a becsület, a hazafiság, az érdem, s léha suhancok hajigálják a névtelenség spanyolfala mögül a munkásságban megõszült fejeket.

Nézzen ön körül kérem a sajtóban, és látni fogja, miféle fajta emberek garázdálkodnak a »hatodik nagyhatalom« nevében. Önnek, kit talán becsületes, hazafias szándék vitt erre a háládatlan munkára, amelynek velem együtt rabja, s ki velem együtt (legalább koromhoz képest) nagy idõ óta tapossa, e sok keserûséget és semmi örömet nem hozó utat, talán csak abból az indokból, hogy a mi urunk, a közvélemény, azt mondja majd halálunk után: Híven szolgáltak.

S ez nagyon nagy szolgálat, Nagy Sándor uram. Mert ezalatt az idõ alatt együtt vagyunk a butákkal, a léhákkal, a zsebmetszõkkel, a csalókkal, az árulókkal és haszonlesõkkel, akik csak azért jöttek a közvélemény szolgálatába, hogy meglopják, hogy megcsalják, hogy kompromittálják, hogy a becsületes szolgákat befeketítsék. És ezen idõ alatt egyenlõ ruhát kell hordanunk a huszonnégy betûvel és a fekete nyomdafestékkel valamennyinknek.

Hát nem találja ön igazságosnak, hogy ide rang kell, az igazak - és a nem igazak között?

S ha rang kell, miután a ruha egyforma, szükségképp a névben kell lennie ennek a rangnak.

De úgy is van az. Hiába hivatkozik bárki is zsurnalisztikai szokásokra, amint új meg új átalakulásba lép a sajtó, e szokásoknak is változniok kell.

De erre mutat maga a publikum is, mely önkénytelen mindenütt a neveket keresi.

S még inkább áll ez személyes támadásoknál.

Csak egy példát mondok. Tegyük föl, hogy önt megtámadja egy névtelen cikk, ön polémiába ereszkedik. Az ügy elmérgesül.

Megpiszkolják, meghurcolják egymást a lapok hasábjain. Ön akkor elégtételt akar, mert neve, múltja és természete kívánja, s az illetõ szerkesztõség eleibe állítja akkor Paskelesz Dávid elcsapott diákot.

Ez az ok: amiért én azonnal a nevet kérem. Nekem a név kell és attól mérem oszt ki a sértés hosszát. A Paskelesz Dávidokkal és Pityi Pistákkal nem polémizálok. Azok engem nem sérthetnek meg mint írót. De még úgy sem, mint újságírót és embert.

S meg vagyok gyõzõdve, azok önt sem sérthetik meg.

Jelen cikkemnek azonban nem célja e további polémia sületlen dologban, mely a színházi kritikusa fölött keletkezett.

Hadd írjon õ szegény nyugodtan a színielõadásokról ezután is.

A névtelenségrõl sem szóltam volna, mert igen közönyös dolog az, hogy ön más véleményen legyen ebben a dologban, mint én.

Azonban az alkalom kapóra jött. A »Függetlenség« egy névtelen levelet közöl ma Szegedrõl, illetõleg egy »Furkó« névvel aláírtat, melynek címe: »Az úr pokolban is úr«, s mely némi megjegyzésekre indít engem, s oly argumentumnak szolgál a névtelenség ellen, hogy közelfekvõ dolog volt a Hiradó mai e tárgyú polemikus cikkével szemben mostani soraimnak mellesleg még azon színezetet is adni, mintha azok válasz volnának »A kritikusok harcához« címû cikk azon egy megjegyzésére, mely a névtelenséget védi.

Nagy adag szemtelenség kell ahhoz, amit a burján módra fölszaporodott vidéki levelezõk csinálnak egyebek közt ezzel a juor-fix üggyel.

Nemrég a »Pesti Naplóban« jelent meg egy névtelen közlemény, majd a »Bolond Istókban«, most pedig a fönt jelzett Furkó úr éleszti föl ismét az ügyet, arról értesítve a Függetlenséget, hogy ezek a jour-fixezõ urak úgy játszották ki a törvényt, hogy átvitték a táncot a jégre, s ennek az élén is a törvényszéki elnök áll, s a jour-fixezõ urak.

Szegény törvényszéki elnök, neki ugyan megesett. Néhány otromba firkoncnak eszébe jutott, hogy magoknak heccet csináljanak, s úgy mutatják be az ország elõtt, mint valami dühös táncost és heccmestert, pedig ugyancsak hosszú ideje lehet már az, hogy a tánctól elbúcsúzott.

Én magam részérõl még soha életemben nem táncoltam egyetlen schrittet sem. Hanem hát én elviselem szívesen ezt a vádat. De miért irányul minden ily fajta névtelen levél éppen az elnök személye ellen, ki nem tett egyéb rosszat, mint hogy a társadalmi élet fölélénkítésére odakölcsönözte a nevét addig, míg ez a fölélénkítése a társadalomnak nem lett kifogásolva az illetékes közegek által.

Azóta visszavonult velünk együtt. S a Korolya-Egylet táncához és muzsikájához, mely ellen Furkó úr tör, annyira semmi közünk, hogy még egyleti tagok sem vagyunk. Legfeljebb néha-néha sétálunk ki a jégre, mint akár a kapitányság bármely tagja, akár a fõispán vagy a királyi biztos a fiatalság mulatozásait megnézni.

A jour-fix-ügyet beszüntették, akik a jour-fixeket akarták, a azok most mindenáron fölélesztik, akik a jour-