1880
SZEGEDI NAPLÓ

TÁRCÁK

A BANKETT

Szombaton délután, mikor Szeged zászlaja ott lobogott a hídfõnél a szélben, nagy vihar kerekedék egyszeriben, kicsavarta Szeged színeit, s úgy odavágta a földhöz, mintha haragudnék erre az egész bekebelezési ünnepélyre.

S ez a nagy vihar lõn az oka, hogy két nagy fával kevesebbet kaptunk, mint amennyit Torontál megye délelõtt átadott. Két nagy fát tövestõl csavart ki a szél a vendéglõ közelében. A mi kezünk között mindjárt pusztulni kezdett az új terület...

És ez igen rossz ómen volt, istenítélet, égi jelek. Két hajdúnk, ki a vármegye délceg, hetyke huszárjait fölváltá, még aznap becsípett - de ez már nem volt égi jel, - hanem rendes szolgálati szimptóma, aminõhöz az innensõ parton hozzá van szokva minden türelmes lélek.

De mindezen természetfölötti tünemények a legkevésbé sem konfundálták, hogy a fazekakban ott ne rotyogjon a halpaprikás, - melyrõl Horváth Gyula azt jegyezte meg a banketton, hogy ilyenforma lehetett az az öt hal, amibõl urunk Jézus Krisztus háromezer embert jóllakatott, legföljebb egy kicsit volt paprikásabb. Vaskos, összerepedezett kezek gyúrták a tésztát, mely túrós galuska alakjában lesz fölkerülendõ három vármegye urai részére.

Hiába, Novák József sokkal jobban tud toasztírozni; mint bankettet rendezni!

De azért mégis sikerült, mert már Nováknak az a tulajdonsága, hogy neki minden sikerül.

Ha Bret Harte volnék, õt kellene tekintenem a legkülönb aranyásónak«, azzal a különbséggel, hogy míg a Bret Harte aranyásói kiássák az aranyat, addig õ beássa az aranyat - a töltésbe.

Hanem az igaz, hogy sokkal is jobban tud töltést csinálni, mint toasztírozni.

Rossz szónok, pedig okos ember. Okos ember, pedig habarékpárti. Habarékpártisága legjobban kitetszett a desszertnél, cseresznye, eper és groyi sajt egy tálban összehabarva hordattak körül. A sajtnak eperíze volt, az epernek sajtszaga.

Jó, hogy a szegény Kecskeméthy Relli már nem él. Mert ezen »barbárság«, ha hallani talál felõle, szörnyen megrázta volna idegeit.

Hanem ezenkívül aztán minden jól ment. A jókedv általános volt, s a királyi biztos, kirõl azt mondta valaki, hogy ottléte éppen olyan lesz e kisebb társaságban, mintha valami szép leány ülne ott, minden szem, minden figyelem oda lesz irányozva - azzal a különbséggel, hogy senki sem fog benne gyönyörködni, a királyi biztos bebizonyította, hogy annyira vitte a nagyúri rutint, miszerint tetszés szerint tudja magát láthatatlanná tenni. Ott volt és mégsem volt ott: nem rontotta el senkinek a mulatságát - ami pedig nagyon nehéz dolog egy királyi biztosnak - Szegeden.

A födött bódé, melyet a rossz idõ miatt mulatságát elhalasztott dalárdától örökölt a társaság, igen kényelmes menedéket nyújtott, de csak az esõ ellen, a toasztok ellen nem.

A lombok suttogtak odakünn, a fák gallyai hajladoztak, mind megannyi hintázó kísértetek a levegõben. Sötét árnyékuk az éjnél feketébb ugráló foltokat vetett a füvekre.

S míg odakünn a fák suttogtak, azalatt stentori hangon peregtek alá a toasztok. A legtöbbe bele volt szõve az anya kebelérõl letépett új terület, melyet most a mostoha anya tûz föl keblére brosstûnek.

Horváth Gyula azt a városi tanácsnokot köszöntötte föl szellemesen, »aki nemsokára, úgy lehet« hajadonfõvel fogja szolgálni a várost«, mert nem lesz kalapja, amit viseljen.

Majd megint azt a másik tanácsnokot, Szabadost, aki ellenkezõleg, a közügy érdekében sok ideig két kalapot is viselt.

Horváth Gyula még egy harmadik toasztot is mondott a királyi biztosra, oly közvetlen egymásutánban, hogy igen közelfekvõ dolog volt tréfából ráfogni, hogy tizenkét kész toasztja van a királyi biztos egészségére, ezek pedig föloszlanak rövid, középszerû és hosszú toasztokra.

Most az egyszer a legrövidebbet mondta el.

De bizony elmondhatta volna mind a tizenkettõt, s szívesen döröghette volna valamennyire az »éljen«-t Szeged városa, arra a férfiúra, ki oly szerényen ült ott az asztalfõn, mintha valami polgári lakodalomban lenne, amelyben az az õ egyedüli érdeme, hogy a házas felek egyikével véletlenül ismeretségben áll, s az õt is meginvitálta.

Nem látszott meg semmin, hogy ez a nap is egyike az õ diadalnapjainak, hogy ez az egész bekebelezés az õ érdeme, s ezt az érdemet ünneplik itt. Pedig úgy volt, vagy úgy kellett volna lennie, hanem mintha szándékosan kisebbre lapíttatott volna az az érdem, az egész bankett kicsinynek, szerénynek és zajtalannak lett rendezve, s egy nagy népszerûségi tõke dobatott el kiaknázatlanul. Amiért csak az menti Tisza Lajost, hogy a gazdag ember pazarolhat.

Azt az impressziót tette az egész mulatság, mintha nem is a Tisza ünnepe lenne: mikor eltávoztunk, mindenki azt hitte, hogy tulajdonképpen ebben az egész dologban legföljebb a szomszédjának tartozik köszönettel, amiért hallgatta vagy mulattatta a bankett alatt.

Pedig mily fekete hálátlanság. Elfeledkezni a szakácsról! Mert nézzük csak a történelmet, s meglátjuk, mennyire becsülik népek, királyok. Ott van mindjárt a maga szegénységéhez képest a legbölcsebb fejedelem Milán, akinél olyan rossz fizetésük van a generálisoknak, hogy a feleségeik a Nathália fejedelemasszony elkopott ruháit viselik, - hanem azért a fõszakácsnak 8 ezer forint úri fizetése van. De hát igaz is. Verekedni csak minden tíz évben verekedik az ember, de minden nap eszik.

Nagy portentum a szakács mindenütt, ahol civilizált gyomrok vannak.

Különösen nagy a bankettnél.

S éppen ezért zárom be az õ emlékével e különös leírást, s avval, hogy az égi jelek és természetfölötti tünemények, amikrõl elöl szólottam, mind jóra fordulának az éj óráiban. A kritika, mely elõbb fejét fölvetette, egészen elnémult, ételek, borok elcsúsztak, a szakáccsal mindenki ki volt békülve, piros arcok és élénk szemek mosolyogtak egymásra, s némely lábak alatt mintha a föld inogna...

S íme, ide vergáltak az égi jelek, a vihar, a letépett zászló, a kicsavart fák. A természet megérezte a bekövetkezõ földrengést.

A NÉPKERTI BAZÁR

(Kép a jövõbõl)

Van dolga az ollónak...

Hohó! jámbor olvasó, valahogy azt ne hidd e bevezetésbõl, hogy a lapszerkesztésrõl akarok beszélni... ez egyszer magasabb szárnyakat ölt a múzsám, s aranyos abrakot tégy a pegazus válújába...

Mert hát azért nyikorog az olló, zakatol a varrógép, hogy eszmékké alkossa át azokat a tarka-barka szöveteket, melyeket Kiss (sans Alter) és más kereskedésekben válogattak ki nagy fejtörés és sokszor megváltoztatott megállapodások és egy végleges megállapodás folytán mamáikkal együtt a szép lányok.

A Kiss D. cég (alias a szegedi Monaszterly és Kuzmik) boltja valóságos Mekka volt e héten. Az üzlet bezárt, fényes ajtóüvegei mögött szebbnél szebb fejek voltak láthatók.

Úgy zarándokoltak ide a szép hölgyek, mint hajdan Helvécia regényes völgyeibe a trubadúrok, hogy ott anyagot, hangulatot találjanak költeményekhez, tündérregékhez.

Valóban, e szövetek, mik lomhán terpeszkedtek ott a polcokon, s miket durván hányt-vetett a boltossegéd, életet öltenek, suhogó szoknyák alakjában lépnek elénk, bûbájos derekakat szorítanak össze, vagy bársonysima karokat takarnak el - (az átkozottak!). Ami igazi szép az égen innen, az mind odakölcsönzi az alakját e kender-, vagy len-szülötteknek, s ebben az alakban õk a formáknak költészete.

Gondolatok, amik szelídek, légiesek, mint a lehelet; gondolatok, amik ingerlõk, velõt égetõk, mint a titkos bûn; gondolatok, amik melegek, gyönyörködtetõk, mint a fény, és amik igézõk, ártatlanok, mint a virágillat.

Öltözetek, gondolatok. Eszmék szavak nélkül, szavak eszmék nélkül.

Én már nem gondolkodom. Non cogito, ergo non sum. Ha nem gondolkozom, nem létezek.

Ti azonban, kik el fogjátok olvasni ezeket a gondolatokat 19-én a Népkertben, jó lesz, ha olvasás közben belenéztek abba a nagy szótárba is egyszer-kétszer, melynek a neve »Élet«. Ott ezeknek a gondolatoknak olyan különös az értelme, mint a Petaud király udvarában a »Girandole hercegnõ nyelvtana«.

19-ike! Milyen nap!

Ha a mohamedánusok a Hedsirától számítják az idõt, a mi fiatalságunk, csak tizenkilencedikéig számítja azt. Ami még ezen túl fog megtörténni Európában, az már mind csak mellékesemény, amely az ördögöt sem érdekli már.

Ahol csak egy kávés findzsa van a városban, a mellé most minden délután akad egy asszony, s amennyi asszony csak van a városban, az mind a népkerti bazárról beszél.

Hogy lesz, mint lesz. A »Trattner-Károlyi Naptár« szép idõt jósol, a Burgerné kalendáriuma is, az »Athenaeum Nagy Naptára« nemkülönben, csupán a »Miskolci Kalendárium« csak odahaza, az õ vármegyéjükben érvényes.

Ezer meg ezer kérdés merül föl.

Két sátor lesz fölállítva a téren. Az egész olyan kinézésû lesz, mint egy nagy tábor csupa merõ odaliszkokból. Vajon mi lesz a legkelendõbb cikk e vásáron, hova minden vevõ ugyanazzal a szándékkal megy, hogy õ húzza a rövidebbet az »árulókkal szemben?

Legtöbben a szivarhoz vágynak, mert semmi sem vonzóbb a férfiakra, mint a szivar. A férfiak a füstnél csak az asszonyok szerelmére adnak még többet. Két nagyon rokon fogalom.

A virágoknál virág a virágot, kölcsönösen árulják egymást a különbözõ tõn nõtt virágok. Lesz ott bõven minden, fehér rózsa, piros rózsa... szõke leány, barna. Két szép ellentétnek csak Pillich Ilonkát és Tolnai Mariskát említem.

A leghálátlanabb hivatal lesz a cukrászat. Ki venne itt földi édességet, likõrt, maraszkinót, ahol az égbõl van lelopva a menü. A mitológiai istenek lakmároztak így! Juno hajfürtjeinek illatától lett részeg Pallas, ambróziát ivott Terpschichore leheletében Apolló.

Legtöbbet ér azonban a szerencsekosár. Itt vár a hölgyekre a legfontosabb föladat. A »Szerencsét« szolgálni nagy tisztesség. S a Szerencsének nagy szerencse, hogy olyan szép szolgálója lesz, mint Mayer Ilonka.

Kár, hogy nem tudom, kik lesznek még ide beosztva. - Úgy gondolom, Huszka Ödönné, Lázár Györgyné úrhölgyek, Zsótér Mariska és Abramovits Vilma kisasszonyok. Mert ha van valami ördöngösség a sorshúzásban, szeretném úgy vezetni a kezeiket, hogy mindenkinek olyan nyereményt húzzanak ki, aminõt megérdemel.

Bakay Nándor hadd kapna egy tucat kijátszott kártyát, Tisza Lajos egy messzelátót, Pálfy Ferenc egy ébresztõ órát, Komjáthy 10 üveg Marienbadi vizet, Pillich Kálmán hadd nyerne a beküldött tárgyak közül két kulacsot, s egy elavult évfolyamát a Jókai által szerkesztett »Igazmondó«-nak.

Horváth Gyulának legjobb hasznára válnék egy számológép, Rónay Bélának egy piperetükör, Végh Aurélnak egy sótartó attikai sóval. Jankovich Miklósnak pedig egy font tépés - a párbaj-sebeire.

Ezt pedig azért kívánom ilyen buzgón a biztosi tanácsnak, mert, udvariasság udvariasságért, minden ellenvetés nélkül vették meg azt a néhány jegyemet, aminek eladásával a Nõegylet megtisztelt. Magamat illetõleg ugyanis meg vagyok gyõzõdve, hogy egy »fogkefével« figuráz ki Fortuna.

De kapjunk mi akármit, az csak tréfa dolog, fõ az, hogy a Nõegylet kapja meg, amit kíván, a nagy jövedelmet.

Bizony ráférne, mert sokat vesztett az árvíz által, s az õ veszteségében sokat vesztettek a humanisztikus célok.

A Nõegylet az összes szegedi egyletek között kiválik abban, hogy a legtöbb élet van benne, hogy ez az élet egész ízében közhasznú: kötelességek, kedvezmények nélkül.

Két év óta figyelem tevékenységét, már amennyire nekem lehet, kinek elméje el van bénítva percsórai kérdésekkel, kisajátítási ügyekkel, Gladstone politikai terveivel, Komjáthy Béla adomáival, két év óta figyelem, s meg szoktam becsülni - pedig ellensége vagyok annak a törekvésnek, hogy a nõk is belekontárkodjanak a közügyekbe.

A jótékonyság azonban olyan közügy, mely elõször valamikor alkalmasint nõi szívben fogant meg. Ami pedig abban a nemes talajban fogamzott, az az övék; növesszék õk, az az õ érdemük, diadaluk legyen.

Mi csak segítsük ebben. Ami különben ez alkalommal nem fog elmaradni, mert általában olyan a hangulat, hogy a 19-i bazár és juniális okvetetlenül sikerülni fog, s e hangulat megteremtésében, fõleg a Nõegylet derék elnöknõjének, Wõber Györgyné úrhölgynek van érdeme. Õnélküle talán elaludt volna a szép mulatság terve és a vele összekötött jó cél. Míg az õ tevékenysége és ügyesen ínszcenírozó keze alatt most olyan hullámokat ver a szegedi társadalmi életben, mint egy tenger.

S ezen a tengeren nem fog hajótörést szenvedni senki, de még csak tengeri betegséget sem kap. Az »ijedtség«, mely a nem jó kedvû adakozókat elfogta, legalább is fölösleges, mert mint értesülök, az áruló hölgyek egyikének sem lesz szabad keze, (»honni soit qui mal y pense«) hanem a »szabott ár« lesz mindenre, (még egyszer honni soit qui mal y pense...).

S a tenger fenekén - hogy a nem éppen sikerült hasonlat mellett maradjak - színes kagylók, fényes kavicsok és drágagyöngyök lesznek.

Ki tudja, nem-e sikerül a szerencsésebbeknek és vállalkozóbbaknak fölhozni egyet-egyet, s eljutni vele a kikötõbe?

Abba a kikõtõbe-e, mely a fej-bekötésbõl áll?

A HÉT TÖRTÉNETE I.

Apróságokról ismerni meg a delnõt - mondja egy francia -, de ez a jeles mondat áll az idõre is. Az idõ megítélésében is nagy hasznunkra válnak az apróságok. Azok a jelentéktelen hétköznapi események, melyeknek semmi érdeke nincsen, melyek nem vernek föl hullámokat, melyek olyanok, mint a rögök az úton, egybe-egybe minduntalan megakad lábunk, anélkül azonban, hogy ez föltûnne nekünk, vagy hogy csak figyelemre is méltatnók.

E hét története alig különbözik valamiben a többitõl, mert hiszen semmi egyéb az év, mint egy nagy fa, s levelei a napok. Levelek, melyek alig különböznek egymástól, csakis a figyelmes szem képes észrevenni rajtuk elütõ sajátságokat: az egyiknek talán leperzselte széleit a napsugár, a másikat a por lepte be sûrûbben, mint a többit.

Hát mi történt Szegeden egy hét óta? Semmi és mégis mennyi minden! Ki tudja, hány élet­regény, hány tragédia magva lett elvetve hat nap óta az emberek között, kiken semmi különbséget, semmi változást nem lehet észrevenni az utcán, mert az emberek, mint báró Eötvös József igen jól mondja, olyanok együtt, mint a kulcscsomag, társaságban vagy künn, egyformán csörögnek össze, míg odahaza mindenikük más-más zárba nyílik.

Dehát az emberek apró-cseprõ bajaival nekünk semmi bajunk. Minket csak a közügyek érdekelnek, s itt bizony érezhetõ már a »saison mort« közeledése: árnyékát nagy körvonalak­ban veti elõre. A nagy meleggel jön a nagy unalom is.

Újszegedet bekebelezték. A Népkert föl lett Virághozva. Tudniillik Virágh biztos felügyelete alá helyeztetett, s most már legalább ott sem lesz rend, - aminthogy úgy is illik, hogy egy park, melyben szerelmes párok is sétálnak, hol sóhajok lebbennek el, szívek mozdulnak meg, lehetõleg költõi legyen - s a rendetlenség az már magában véve is költõi.

Vasárnap meg volt a polgári dalárda táncvigalma, melyre Tisza Lajos is megjelent, mégpedig még a vigalom kezdete elõtt, mert Tisza Lajos is azt tartja, hogy a pontosság a fejedelmek udvariassága, s bár õ nem is fejedelem, de mindenesetre reprezentánsa.

Nulla dies sine linea. Amiért hétfõn, kedden aztán nem történt semmi, az a rettenetes szörnyeteg, melyet »kíváncsiságnak« neveznek, annyira megharagudott a világ lomha forgására, hogy összeszûrte a levet Pletyka kisasszonnyal, s két napig kéjelegtek tragikus és iszonyatgerjesztõ eseményekben - amik mind a képzelet világából voltak ide hozva.

- Véres párbaj volt.

- Kit öltek meg?

- X. kapitányt.

- Szegény kapitány! Hallatlan brutalitás! Ez bosszút kíván!

Megint új hír jött.

- X. kapitány nem halt meg, - semmi baja.

- Valóban sajnos, hogy nem halt meg. Eszerint tehát nem történt semmi?

- Dehogy nem, a párbaj okvetlenül megtörtént, Y. biztosi tanácsos verekedett, az tény, de nem X. kapitánnyal, hanem alkalmasint B. fõhadnaggyal.

Megint új hír.

- A párbaj csakugyan megtörtént, de sem Y. biztosi tanácsos, sem B. fõhadnagy nem verekedett. Hogy párbaj történt, az biztos, de hogy kik verekedtek, azt voltaképpen nem lehet kitudni. Az egész olyan titok, amit senki sem tud.

A levegõ e rémes párbajhírrel volt szaturálva. A deszki erdõ híressé lett, mindenki arról beszélt. Emberek akadtak, akik látták a vértócsát, még akkor is párolgott, hallották a lövést...

Sõt még a haldokló áldozat hörgését is feléjök hozta a hajnali szellõ, mert hajnalban volt a duellum, - csak a halott nincsen sehol.

Pedig milyen érdekes lenne! Mekkora interpelláció kerekednék ebbõl a Bakay szájában, s milyen hatalmas demonstráció a brutális biztosi tanácsos áldozatának koszorúkkal borított koporsójánál.

A megölt polgárt milyen jóízû dolog lenne megsiratni!

A kedv megvolna hozzá, de a megölt polgár hiányzik.

...................

Közvélemény! Királyok réme, milliók haragja és öröme, te úr mindenek fölött, de sokszor is megbámulom s megcsókolom mély tisztelettel fönséges arcodat, hanem azután néha ösmerjük be, te sem viseled magadat jól, s ha botrányokra jön étvágyad, az igazság rovására csinálod azokat.

Pedig sokkal szebb lenne, ha inkább éhen maradnál.

LEVÉL A FŐVÁROSBÓL

A »saison mort« bekövetkezett, gyalázatos hõség, az emberek menekülnek a falukra, csak a szegény miniszterek izzadnak, kik közül legtöbbet izzad Ordódy, mert az új seprõ jól seper.

Ordódy önöket, szegedieket sokkal jobban érdekli, mint a többiek, mert a közlekedésügyi miniszter egy év óta, legalábbis felerészben, »szegedi miniszter«.

Ordódy nagy buzgalommal látott hozzá hivatalos teendõi tanulmányozásához. S ha vasszorgalma, mellyel behatolni igyekszik nehéz állásának ágbogaiba, továbbra is megmarad, bízvást pótolni fogja - amit Széchenyi óta nélkülöz Magyarország e szakban - a lángelmét.

Nyilatkozataiból fölemlítem azt az egyet, hogy az önök »tengeri kígyója«, a percsórai kérdés nagyban foglalkoztatja s mindenekelõtt, úgymond, ezt szeretné elintézni. Ez lesz a »remek«, amely után elhelyezkedni óhajt azon nyolc tagból álló klikkben, mely az ország bõrét kicserezni van hivatva.

De térjünk el az unalmas dolgoktól, melyeknek sikeres elintézése inkább függ Pallavicini õrgróf nagylelkûségétõl, mint Ordódytól; hanem ehelyett fecsegjünk inkább egyébrõl, ha apróbb is, de nem ennyire unalmas tárgyakról.

Nos, kezdjük a híres embereken. Beszéljünk az »örök szereplõk«-rõl, Blahánéról, Verhovayról.

Hogyan kerülnek össze õk ketten? - fogja a nyájas olvasó kérdeni, a szelíd galamb és a vérszopó tigris! A nemzet csalogánya és a nemzet Robespierre-je?

Hát bizony, ahogy a forgószél összekavarja a galagonya levelét a cipruséval, s egymás mellett röpködnek a levegõben: a napi beszélgetés e két név körül fûzõdik.

Verhovay egy új párbaj elõestéjén áll. A közönség kíváncsi, ki fogják-e híni a Hoitsy Pál esete miatt, vagy az egész csak üres lárma. Különbözõ variációk keringenek efelõl s bejárják a kávéházakat; éppen az ismétlõdik itt, ami a múlt héten történt önöknél eredetiben.

Nyegle hírhajhászók szájról-szájra adták a legújabb eseményt, Verhovay agyonlõtt egy generálist. Más verzió szerint Verhovayt lõtte agyon egy alezredes. Szegény Verhovay! - tehát nem kerülhette ki a sorsát!

Pedig hát Verhovay ezalatt kényelmesen és jó egészségben utazik hazafelé a Zemplén megyei Legenye-Mihályiba, édesapja, a »jó öreg kocsmáros« látogatására.

A jó öreg kocsmárosnak, tudom, nagy öröme lesz fiában, sehogy sem akarja elhinni annak tüneményes emelkedését -, talán álomnak nézi az egészet, õ, aki uraknál szolgált azelõtt mint szakács, s mindig fensõbb lényeknek tekinté az uraságokat, mint még a követeket -, hogyan szokjon bele õ abba, hogy az õ fia most még a fölséges diétán is számottevõ »nagy ember«.

Csak nem akarja elhinni, s mikor párbajsebe jobbra fordulván az egész ország üdvrivalgása közt épült, napról-napra múlóban az életveszély, gratulálta jó barátai az otthon aggódó jó öregnek, hogy íme, ha már megélt, most lesz még csak igazi nagy ember a fiából.

Az öreg a fejét csóválta nagy szomorúan.

- Sohase lesz abból semmi.

- Miért - kérdezték csodálkozva.

- Azért,... mert nem tart az urakkal.

Verhovay újabb afférja mellett a Blaháné búcsúföllépte képezi a legújabb eseményt. A kedves fülemile elhagyja a várost a nyárra, oda megy, ahová még inkább való, csalitos ligetbe, hegyi patakok mellett, két hónapig fog epedni utána az árván maradt fõváros.

S hogy ím elnémult a fülemile s elnémult a politikai csatározások, fájdalom, ízléstelen lármája, a néma csendben és az unalom közt végre kikelt a földbõl a Jókai által karácsonyi tárcájában elvetett mag. Ugyanis ekkor jajdult föl Jókai a magyar szépirodalom pusztulása fölött. Elmondván, hogy a magyar szépirodalom egy temetõ. S õ ebben a temetõben egyedül lakik. Nem kellemes az neki sem. Megpendítette a gondolatot, hogy föl kellene azt a régen annyira virágzó magyar szépirodalmat újra támasztani.

S íme, két olyan nevezetes momentum történik, mely a csüggedõkben is reményt ébreszt. Egyik a Jókai által összehívott értekezlet, mely népies nyelven írt irodalmi mûvek kiadására összeállott konzorcium, elõkelõ és gazdag emberekbõl. Célja az, hogy az író mûvét tisztességes honorárium mellett adhassa ki, s hogy a selejtes dolgok kiszoríttassanak a nép kezébõl; a másik örvendetes mozzanat az Abafi Lajos vállalata, mely az összes szépirodalmat felöleli, s mely két részre oszlik, a regénycsarnokra, mely csak eredeti regényeket közöl, s szépirodalmi könyvtárra, mely a beszély s egyéb, a címnek megfelelõ dolgokat foglal össze magában.[!]

Adja isten, hogy mind a két terv sikerüljön s eléressék a cél, a sokat pengetett irodalmi bajokon segíteni, s akkor elmondhatjuk, hogy az uborkaszezon szép gyümölcsöket hozott a nemzetnek.

A SZERETET

A szeretet! De hát hol van még? Maholnap már az is csak fogalom lesz, s minden talpalatnyi tért elhódít a leghatalmasabb úr: az önzés, az én, az aranyos borjú a bálvány.

Csak úgy fognak beszélni az utódok a szeretetrõl, mint mi a mesebeli griffmadárról, hisszük is, nem is, hogy a felhõket takarta el óriási szárnya valamikor az õskorban.

A szeretetrõl is csak regék, hagyományok fognak szólani majd a jövõben, ha a föld szíve jobban kihûl az emberek szívével együtt.

Én is följegyzek e regékhez egyet: igénytelent, egyszerût, de a szeretet melegét lehelõt, s bár pajkos, de megható emlékét ifjúkoromnak.

Az egyetemen kezdtem tanulmányaimat. Az úgynevezett »balekok« közé voltam sorozható, s e balekság sok kellemetlenségbe ejtett. Mert baleknak azt nevezik az egyetemi polgárok, akin az öregebbek (a kozákok) lépten-nyomon kifognak, s akit minden kigondolható alakban