|
Komor, borongós
téli nap. Ma temetik Tóth Kálmánt. Nem is temetés ez már, hanem mint õ maga
éneklé - csak átköltözés.
Meg volt már õ
régen halva.
»Milyen agyvelõ
bomla össze itt!«... Milyen szív lett érzéketlen, hideg.
Tóth Kálmán Arany
és Jókai után kétségkívül a legnépszerûbb költõje a nemzetnek; halála
országszerte nagyobb levertséget fog szülni, mint itt az irodalmi körökben, hol
már hosszú idõ óta el vannak arra készülve. Megszokták már azt a gondolatot, mikor még élt, hogy Tóth Kálmán nincs többé, de bizony tapasztalni
fogják most, mikor már nem él is, hogy õ még mindig megvan.
Mûvei nem
századokra kiható remekek, a kornak, a napoknak írattak, de azért mégis
halhatatlanok maradnak. Az igaz érzés, mely általlengi költeményeit, s a nemes
humor, melytõl prózája csillog, megmentik azokat az enyészettõl.
Mézes szavú
dalnok, kinek koporsóját most viszi döcögve a halottas szekér, ki már nem fogod
megpillantani többé a fakadó tavaszt, és nem fogod meghallani a pacsirta-dalt,
tudsz-e te még arról valamit, hogy itt
hagytad a gondolataidat?
Míg a leányka
szeretni tud, míg az ifjú szíve eszményképek után vágy, azok mind tehozzád
mennek, - kölcsönvenni szavakat, édes bánatot és fájó vigasztalást. És te
örökké hitelezni fogsz nekik abból a nagy vagyonból, ami utánad maradt.
Sírodat zöld gyöp
veri föl, vagy bedûl, mert ki tudja, miféle nemzet lova patkói tapossák itt a
földet valamikor, de a szívek megmaradnak érzõ szíveknek, s költõi búbánatod
visszhangozni fog örökkön örökké.
Kérdeni fogják
mélán, kétségbeesve, a te szavaddal:
Minek is van a szív s a
szívben szerelem?
S emésztõ
töprengések után felelni fognak a te szavaddal:
A szerelem mindent pótol s a szerelmet
Nem pótolja semmi.
...Pihenj hát
édesdeden sírodban. Lágyan boruljon reád a rög, virágok sejtsék, fû érezze,
hogy a szerelem költõje álmodik odalenn.
Schirasz
rózsaberkei volnának õhozzá méltó temetkezési hely... De nem, nem... hisz ott
van õ helyén, annak a keblén, »aki mindnyájunknak édesanyja«.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . .
A »szegény
elhagyott özvegy«, kinek tövisekkel van kirakva koronája, õvele is özvegyebb
lett.
Az ötvenes évek
íróinak a legtehetségesebbje szállott vele sírba.
Nagy sikereket
produkált s a közszeretetet nagy mértékben bírta. Boldog ember lehetett volna,
ha tud az lenni, de a költõ szíve úgy van teremtve, hogy csak boldogtalan
lehessen.
Az a szép
koszorú, mely ma csüggött alá a sok között koporsójáról, s melynek szalagján ez
volt odaírva:
»Kálmánnak - Majthényi Flóra«,
ez a szép koszorú
a pont azon szomorú regény után, mely egész életén végighúzódott.
Tóth Kálmán szíve
szeretetre volt alkotva, családja tagjait imádta, barátaiért mindent
föláldozott, igazi költõi szív volt, minden benyomás iránt fogékony.
*
Társaságban víg,
a társadalmi életben a szó szoros értelmében gentleman.
Mint politikus
szülõvárosának, Bajának volt képviselõje három ízben, s mint ilyen, míg az
»öregúr« élt, Deák-párti.
Egy ízben, midõn
Ghyczy Kálmánék nagyon nyugtalankodtak, a baloldalra csábítá féltréfásan Tisza
Kálmán.
- Nem való vagy
te mameluknak, Kálmán. Gyere át a baloldalra.
- Hiába beszélsz
nekem, barátom - mondja Tóth Kálmán búskomoran -, mert én nagyot hallok a balfülemre.
Talpraesett
ötletei különben is úgyszólván korszakot képeznek. A hatvanas években a »Bolond
Miská«-ban azokkal kacagtatta meg s illetõleg ébresztgette az országot. Ez a
homéri kacaj volt akkor a leghatalmasabb fegyver.
A mai nap virágzó
élclap-irodalmát õ teremtette, mert a »Borsszem Jankó«, mellyel sok polémiája
volt eleinte, sokkal késõbben keletkezett, s a »Bolond Miska« nagy sikerei
szülték.
A »Borsszem
Jankó«, melyrõl akkoriban azt tartották, hogy a kormány által szubvencionálva
van, »Árva Miská«-nak titulálta következetesen a Tóth Kálmán lapját.
Egyszer Tóth
Kálmán megállítja az antagonista szerkesztõt, s így szól kedélyesen:
- De miért nevezi
ön az én lapomat »Árva Miská«-nak, mikor az ön lapjának vannak gyámjai.
A szerkesztõ
esküdözött, nem húz szubvenciót, s követelte, hogy vonja vissza e sokak által
hallott élcet.
- No, jól van no
- mondá Tóth Kálmán -, beismerem, hogy gyámoltalan.
A fiatalabb
generációhoz tartozván, csak igen ritkán, s igen fölületes érintkezésem volt a
rokonszenves külsejû költõvel. Róla közvetlen tapasztalat után alig írhatok valamit.
Mindössze
négyszer-ötször vacsoráltam vele az utóbbi években, mikor már szikrázó szelleme
bágyadt volt, de azért a humor sohasem hagyta el végképpen. Ez a hatalmas jó
barát nem pártol el olyan könnyen, mint a másforma jó barátok.
Fülbaja miatt,
mely mind jobban nehezíté hallását, nemigen vehetett élénk részt a társaságban,
mert nem hallotta, amit beszélnek, de ha õ szólott valamit, az mindig érdekes
volt. Fölségesen tudta pointirozni a legcsekélyebb dolgokat is.
Legutoljára a
Szikszayban láttam, ahol nekem azt tanácsolta a gyomorfájás ellen, hogy egy
szervétába meleg lepényt takarva, tegyek rá.
- Ez a
legpraktikusabb medicina - mondá -, éjszakán át kihûl, s akkor beveszi az ember
az orvosságot még egyszer - fölöstökömnek.
Ugyanakkor nagyon
panaszkodott, hogy kiadójának igen olcsón kellett átengednie az utolsó
verskötetét.
- Rossz mesterség
ez! - szólt keserûen.
Majd hozzátette,
de minden komolyabb jelentõség nélkül, csak azon a hangon, amint már azt az
ember szokta, ha bosszankodik:
- Nem írok több
verset ez életben.
Az asztalnál
köztünk ott ült egy bajai kapacitás is, ki ezekre a szavakra élénk örömmel
kiáltott föl:
- Kezet rá,
Kálmán pajtás. Szívembõl beszéltél. Megvallom neked õszintén, hogy már magam is
meg akartam mondani, de restelltem. Mert hát bizony már idestova vén ember
vagy, ideje megkomolyodnod, márpedig a poetizálás még megy, de csak bizonyos
korban.
A költõ ajkán
keserû mosoly jelent meg e szavakra. Volt abban a mosolyban gúny is, de keserûség is tengernyi.
|