|
Unalmas világot élünk. A farsang, amely megfûszerezi az
ifjúság életét, a mi mulatságainkba kerül. Diplomaták, államférfiak szinte
belekeverednek ilyenkor a kotillon rendezésbe és nem érnek rá az intrikákra.
Pedig az õ bajuk a mi örömünk.
Az újságíró olyan szárazzá és érzéketlenné lesz lassankint,
mint a szivacs, amint kiadja a magába szedett benyomásokat, éppen mint a
szivacs a nedvességet, nem marad meg benne semmi, de semmi.
Egy idõ óta azon veszem magamat észre, hogy teljesen
érzéketlen vagyok, a jövõ nem integet felém biztatón, a múlt nem hívogat
vissza. Ami tegnap történt, azt elfeledtem, ami holnap történik, arra nem
gondolok, csak az érdekel, hogy ma mi lesz.
Ismerõseim vannak, barátaim is talán, de engem nem húz
hozzájuk semmi. Egy-egy úgynevezett gyöngéd emléket is elõkotorászhatnék
múltamból, ha nem undorodnám összes emlékeimtõl.
Nem tart engem lekötve ezen a világon semmi egyéb, csak az,
hogy némileg kíváncsi vagyok: Mi lesz Bismarckból? Nagy temetése lesz-e Hugo
Viktornak, ha meghal? Elõadják-e »Bagdad hercegnõjé«-t Budapesten, s ki
fogják-e fütyülni itt is? - s több efféle bolondságok, amikbõl sem hasznom, sem
károm, ha jól meggondolom, bármiként történjenek is.
»Milyen boldogok voltak a középkori tudósok - mondja egy
mostani jeles tudósunk -, kik még keveset tudván a természet titkaiból, azzal
amit tudtak, magukat természetfölötti lényeknek hitték.«
Milyen boldog volnék én, ha nem ösmerném annyira az életet,
amennyire ösmerem! Oh, hogy a tudás boldogtalanná tesz bennünket.
Hazafiság, szeretet, két magasztos érzés, aki hisz bennök. Engem
kacajra fakasztanak, mert látom õket, hogy honnan származtak.
Csupa torzalakok közt járok. Az undok fekélyek, melyek bent
vannak a lelkekben, kiülnek az arcokra. S énnekem néznem kell azokat mindenütt.
*
Jókai beszédet tartott a mágnáskaszinóban. Nagyon
megtisztelõ dolog, tagadhatatlan, ott ülni Magyarország fõurainak a fészkében,
Magyarország fõurai között a legfelül, Andrássy jobbján, Tisza Kálmán balján s
koccintani a Széchenyi billikomával. Jól is esett az Jókainak, ki ezzel
teljesen bevégezte hódítási útját.
Elõször meghódította a népet: ez tette naggyá.
Azután meghódította az udvart: ez tette elõkelõvé.
Most pedig végül meghódította a fõurakat: ez teszi majd
népszerûtlenné. Mert ha két nyerget nem lehet ülni egyszerre egy embernek,
hármat még kevésbé lehet.
Elhangzott az emelkedett hangú díszbeszéd... Jókai
eléállította a fényes képet a múltból ragyogó szavakkal, s lelkesítve mondá:
törekedjünk oda, hogy a következõ ezredévben elmondhassuk, az a Magyarország,
melyrõl Széchenyi azt jósolta, hogy lesz, már megvan.
Fölhabzott a poharakban a pezsgõ, s lelkesedés ült ki a
méltóságos arcokra.
S mit jelent mindez?
Azt, hogy holnap megint elkezdenek kártyázni s kártyáznak
egész a jövõ díszebédig.
Szegény Jókai, menyire tévesztett utakon jár!
Mennyire
fájhat neki a Hugo Viktor sorsa.
Franciaország
nagy költõje febr. 26-án fogja ünnepelni 80-ik születési napját.
S milyen
kolosszális ünnep lesz ez.
Párizs
legszegényebb és leggazdagabb népe egyiránt oda fog járulni az Avenue d’Eylau-n
levõ lakására s virágokkal hinti be ajtóküszöbét - a költõnek, ki sohasem
hízelgett senkinek.
Jókai
elcserélte az õ virágjait rendjelért.
S most a
kaszinóban sem vette elõ az ostort, - hanem a selyemszálakat, melyekkel még
szorosabban odakötötte magát az arisztokráciához.
*
Mirõl írjak még?
Elmondom, amit dr. Csajághy Adolf beszélt el elõttem, ki
nemrég jött meg Amerikából, melyet egészen beutazott.
»Az Ohio állam délkeleti részén - beszéli - egy csinos
farmban öreg házaspár civakodott egymással, a kerítés mellett állva. Az anyóka arcát
ki nem vehettem, hanem a galambõsz öreg emberé egészen ismerõsnek látszott
elõttem.
„Én istenem,
honnan ösmerem én ezt az embert?”
Közelebb érve, a
töredezett angol nyelvbõl, melyen disputáltak, rájöttem, hogy ezek az angol
szavak valóságos magyar mondatokba vannak beoltva.
„Hollah! -
kiáltám -. Önök magyar emberek?”
No, lett erre
nagy öröm. A nyakamba borultak, bevittek az épületbe s pálinkát és sajtot
tettek elém.
„A bizony,
lelkem, mi magyar emberek vagyunk. Mégpedig én magam szögedi menyecske voltam
valaha, az uram meg tápéi ember.”
A sok „ö”
betût még most is megtartotta a nénémasszony, s van benne elég módja használni
az angol szavaknál.
Ezer meg
ezer kérdést intéztek hozzám, jártam-e valaha azon a tájékon, ösmerem-e Szegedet.
Elmondták, miként származtak ide ezelõtt harminc évvel. „Az uram a
katonafogdosás elõl szökött meg legelõször Oláhországba”, oda aztán követte az
asszony, ahonnan egy Svarz nevû zsidóval vándoroltak ki késõbb Amerikába.
Az
öregember, Szabó Ferenc uram, már elfeledte az anyanyelvét meglehetõsen, alig
tudott velem beszélni, de az asszony nyelve még mindig olyan hatalmasan pergett
hazai nyelven, mintha egyebet sem tett volna azalatt a harminc év alatt, mint
paprikát árult volna a szegedi piacon. Hiába, mégis csak többet ér az asszonyi
nyelv!
„Hallottuk
ám a nagy veszedelmet, galambom, ide is, ami Szegedet érte, meg bizonyosan
Tápét is. Annyit sírtam, édes uram, hogy ökölnyire kidagadt ez a kis látó
szemem. Haza akartunk menni, galambom, haza mi, - mert hát rettenetes dolog azt
ilyen távolról tudni.”
Lecsillapítottam
a két öreget, elmondtam nekik mident, amit tudtam, kiszínezve hatalmasan, hogy
mik történnek Szegeden: olyan nagy város lesz az maholnap, mint akár New
Yorkból egy darab.
De ez aztán
még jobban elszomorította az öregasszonyt. Hogy találja mármost õ meg
emlékezetében azokat a helyeket és házakat abban a nagy idegen városban,
amelyhez fiatalkori emlékei kötik.
Éjszakára
is itt maradtam. Egész éjjel nem hagyott aludni a két öreg.
Kérdeztem
tõlük, hogy megy gazdaságuk?
- Mindenütt
bajjal, kedves uram! Otthon az az utálatos víz pusztította a termésünket, itt
meg azok az utálatos mókusok.
Nagyot
sóhajtott.
- Hej uram,
csak egy kívánságom lenne már nekem ezen a világon. Mikor föltesznek a Szent
Mihály lovára, ha az akkor mint valami táltos megindulna alattam, s meg sem
állna elõbb velem, - mint odahaza a
felsõvárosi temetõben.
Mikor
másnap elmentem, az öregek úgy zokogtak, sírtak, mint a záporesõ.«
|