A GÖDÖLLŐI PARASZT MEG A KIRÁLY

Mikor õfelsége harmadéve nyáron Gödöllõn volt, vadászat közben elmaradt kissé kísérõitõl s látván egy dülõúton kocsija mellett ballagó parasztot, odament hozzá, s az úgynevezett »Avar«-dombra mutatva, kérdé, nem lehetne-e oda valami rövidebb ösvényen jutni. Õfelsége alkalmasint meg akarta elõzni társait.

A paraszt nem ismerte meg a felséget, ki könnyû polgári ruhába volt öltözve, s tagadólag rázta nagy bozontos fejét anélkül, hogy csak egyetlen szót is pazarolt volna a feleletre.

E pillanatban sûrû puskalövések hangzottak föl.

- Mi volt ez? - kérdé a király önkénytelen, mintegy önmagától.

- Hát lövések - felelé a paraszt egykedvûen. - A királyék megint itthon vannak.

A királynak tetszett ez a meleg szó, el is mosolyodott rajta a bajusza alatt.

- Nos, és ösmeri kend a királyékat?

- A felséges asszonyt láttam már vagy kétszer, de a férjét még nem. Nagyon keveset élnek együtt, úgy nézem.

- Hát nem tartja azt helyesnek?

- Helyes vagy nem helyes, hanem költséges lehet a két háztartás.

- Ugyan a király nagyon sokat költ? Mit gondol?

- Hát bizony kõthet vagy hatvanezret egy évben.

- Dejszen többet költ az - mondá a király.

- Nem a’ - feleselt a paraszt -, már én csak jobban tudhatom, mint az úr.

- Miért?

- Mert én gödöllõi ember vagyok: Fésüs-Katona János a nagy templom mögül.

- És csakugyan nem költ többet? De hát mit csinál akkor azzal a sok millióval?

- Megszedi magát, uram. Úgy tesz, mint a tinnyei jegyzõ: most, hogy im, halom lett a pénze, megházasítja a fiát s neki adja át a hivatalt, hadd boldoguljon az is.

Õfelsége jóízûen nevetett, aztán kettõs léptekkel sietett el az »Avar« felé.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Gödöllõn minden évben tartanak nagy szüretet a királyék is.

Õfelségeik a világért sem mulasztanák el az õsi magyar szokást: szívesen látott vendég ilyenkor a király szõlõiben boldog, boldogtalan, paraszt és mágnás össze-vissza.

De az udvarmesteri hivatal természetesen õfelségeik azon kegyes akaratát, hogy szõlõjükben ott lássák a környék népét, éppenúgy, mint bármily szõlõsgazda, kivetkõzteti nemes formájából, mely (érdekességénél fogva szórul szóra közlöm szövegét) következõ értesítéssel szokta évenként összehívni a környéket:

»A csász. királyi fõudvarmesteri hivatal tudatja a környék lakosságával, hogy (ekkor és ekkor) a király õfelsége tulajdonát képezõ szõlõkben mindazok, kik tisztességesen öltöznek s kiknek modora kifogástalan, õ csász. kir. Felségeik legmagasabb óhajtásához képest, megjelenhet­nek.«

Meg is szoktak jelenni a szüreteken a Podmaniczkyak, Sztárayak, Beniczkyek s a kisebb birtokos dzsentri, sõt nem kis számmal a föld népe is.

A múlt õsszel király és királyné tarackdurrogás közt megjelenvén, midõn elõkelõbb szüreti vendégeikkel egy-két szót váltottak sorba, a király egyszerre elmosolyodik s egy öreg paraszt felé tartván, hangosan megszólítja:

- No, Fésüs-Katona János uram, igaza volt, csakugyan én is megházasítom a fiamat... mint a tinnyei jegyzõ.