|
Általában a
tiszai áradások, de különösen Szeged sorsa fájdalmas részvétet ébresztett a
fõvárosban, s már csak maga azon tény is, hogy Szegedet újból félteni kell, nagyon alászállítá ama
bizalmat, mely a rekonstrukció védelmi részét illette. - Mindenki kérdi: De hát
mi történt akkor Szegeden? Házak építtettek. Igen, de az a lehetõ legrosszabb
eljárás volt, házakat építeni éppen oda, ahol a legkevésbé biztosak. Vagy
teljesen lehetetlen volna Szeged biztosítása az árvíz ellen?
Szakértõ
körökben kezdik belátni Stefanovics lovag sok alkalommal hangoztatott nézetének
helyességét, hogy a Vaskapunál kellene kiszélesíteni a Dunát, hogy a lefolyási
processzus gyorsabb legyen. Annyi bizonyos, hogy az idei állapotokon is okulva
tenni kell valamit. Felsõ-Magyarország úgyis tönkrejutott, elszegényedett, meg
kell menteni legalább az Alföldet. Úgy látszik, végre is nem marad fönn egyéb,
mint kinyitani a régi ártereket, s a szabályozások által nyert praecarius négy
millió hold földet átengedni a víz torkának. Úgyis többe kerül e föld
védelme, mint amennyit jövedelmez.
Egy nagy tekintélyû angol mérnök, Sir Browning, ki
tegnapelõtt jött meg Szentesrõl (Magyarországon éppen az árvizek tanulmányozása
végett idõzik), azon véleményben van, -
hogy a külföldi szakértõk munkálata fölületes, s nagy könnyelmûség volna
megreszkírozni az államnak az óriási költséget, melyet az ahhoz való
alkalmazkodás fölemésztene, a Kazán szoros kitágítása sem érne sokat; egy a
medence rendszert ajánló tervezetet fog kidolgozni Lónyaival, s a kormánynak
benyújtani, mely õszerinte örök idõkre
biztosítani fogja a Tiszavidéket az árvizektõl.
Szeged sorsa iránt õfelsége is melegen érdeklõdik, s az
udvarnál is az most a leggyakoribb kérdés: »Mi hír Szegedrõl?«
De ez nem jól van így. Én részemrõl meg vagyok gyõzõdve, hogy
a körtöltés meg fogja védelmezni a várost, s nagy tapintatlanságnak tartom,
hogy a sajtó oly túlságosan meghúzta a lármaharangot.
A jajveszéklésnek - megengedem - lehet még gyakorlati haszna
is egyébütt, mert a kormánytól ki lehet préselni egypár ezer forintot, de
Szegeden, még ha csakugyan valószínû lenne is a veszély, nagy tapintatlanság
félelmet árulni el. Az omnipotens királyi biztos úgyis jelen van, azt hát nem
kell nagyzolásokkal tevékenységre informálni, - egyéb tekintetben pedig fölötte
árt a város jövõjének az, hogy a katasztrófa lehetõsége ismét fönnforgott. Ezt
nem szabad lett volna elárulni. Az ottani sajtó nem is tette, de a fõvárosi
újságok szenzációs híreket hajhászva sokszor válnak alkalmatlan prókátorokká.
Az erõ és a biztosság látszata éppen azt a benyomást teszi az emberekre, mint
maga az erõ és a biztosság. És ez így van megfordítva is. A szegény Szeged
megint úgy áll a világ tudalmában, mint ahol egy romboló árvíz megint
lehetséges.
*
De a fõvárosból írva, hadd mondjak valamit a napok
legfontosabb társadalmi eseményérõl.
A mágnások is jók valamire, s mikor egy-egy olyan fényes
ünnepély esik meg, mint a múlt heti lovagjáték, a szegény ember szinte
belekönnyebbül a gondolatba, hogy: »nini! hiszen még vannak urak is a világon.«
Egy tizenötforintos potyajeggyel, melyet a jámbor újságíró
szeretne készpénzre fölváltani, ha nem restellné, beeresztik az embert ezen
arisztokratikus helyre, mely a canaille elõtt a világ elejétõl fogva zárva van,
s mely most mégis a legdemokratikusabb hely volt, mert a mágnások komédiáztak a
publikumnak.
Az emelvény is tele volt a legdisztingváltabb közönséggel,
mely ragyogó szemekkel, úgyszólván kéjjel nyelte a fejedelmi látványt, mely
tulajdonképp mégsem volt egyéb, mint egy rossz cirkuszi mutatvány.
Hanem persze, mikor a lovarnõk gróf Andrássy Ilona meg Irma,
kiket az illúzió rózsaszín köde istennõknek emel ki, milyen szépen ülnek a
nyeregben!... kivált Ilona grófné. Délceg termete hogy meghajlik, sötét haja
milyen fenségesen illik hófehér selyemruhájához.
Ez aztán az igazi quadrille! Az a gyalog tánc, most olyan
nagyon közönségesnek tûnik föl már: hogy is lehet abban gyönyörködni? Lóhátról
koketirozni, ez csak az igazi. Kár, hogy a négyeseket németül rendezte
Edelsheim-Gyulai, ki a szakállát is levétette ez alkalomból.
Az urak és hölgyek XIV. Lajos korabeli köntösökben voltak,
melyhez - kivált Edelsheimnak - igen jól illett a szemüveg.
Az elõttem való padban két fõúri roué ült, s õk is XIV.
Lajos felõl beszélgettek. Ma az volt a sikk.
- Charmant
egy király volt a XIV. Louis. Egy ember, aki a ruhával tette magát
halhatatlanná. Milyen siker, barátom! Hogy valaki háborút csinált, ostoba
könyveket firkált és nevezetes lett, az semmi, azt sok ember megtette, de a
ruha, barátom, a ruha...
- Oh, én imádom XIV. Lajost - mondá a másik roué -, mikor
Párizsban jártam, egy mûárustól megszereztem egy õáltala használt rokokó széket
és az ágymelegítõjét...
- Hogyan!
Maintenon asszonyt?
- Pszt! Te nagyon
tudod a történelmet.
*
A karusszelnek
egypár gixeren kívül, amiket nem lehet vendégszereplõktõl rossz néven venni,
két kellemetlen epizódja is volt.
Az egyik a török
konzul neheztelése, melyrõl már a lapok is írtak, amiért török fejeket
használtak céltáblának, a másik az orosz konzul udvariatlansága, ki gúnyosan
körülnézett a szereplõk között, s fumigatíve kérdé Andrássytól:
- De édes gróf,
hol vannak hát azok a szép magyar hölgyek, amelyekrõl önök nekem beszéltek? Én
nem látom õket.
Bár durva és
sértõ is az orosz konzul e kérdése, mely hirtelen elterjedt s nagy
fölháborodást szült, némileg mégis indokolt volt, mert az Andrássy-comtesseken
kívül csakugyan nem volt egyetlen szép nõ sem.
No, de az orosz
konzul még nem a walesi herceg, akinek a kedvéért mesterségesen lettek
összegyûjtve itt-jártakor a legszebb arcok és a termetek, akiket csak termett
Felsõ-Magyarország nemessége - hol a csodaszépekbõl hadsereget lehet sorozni.
|