|
Sárkány kirakata az Úri utcában mindig kedvenc bámészkodási helye
volt a félelegáns közönségnek (mert az egészen elegáns közönség sohasem néz
meg, sohasem bámul meg semmit), pedig a Sárkány kirakatában mindég van egy kis
csemege kiolthatatlan szomjúságú ínyencek számára, s egy kis vagy irigyelni,
vagy megróvni való a hölgyeknek. Van is tolongás néha a kirakat elõtt két
oldalt, hol a fõváros legszebb arcú hölgyei állanak közszemlére kitéve - persze
nem eredetiben, hanem csak lefényképezve.
Komolyabb ember persze nemigen talál mulatságot az
ilyenekben, annak már megvan a maga megállapodott ízlése és ideálja, én például
akár egy millió arcot láthatok, mégis csak Helvey Laurát tartom a legszebbnek.
Nem is igen nézegetem hát a képeket, a mosolyban tündöklõ arcokat, melyeket a
divat fölvet egy-két napra, hogy aztán örökké elfelejtse. Ez a pillangó életû
hírnév, amelynek a szépek örülnek, nyomasztólag hat kedélyemre. Nem szeretek
róla gondolkozni.
Egy csomó fertály- és valóságos mágnás, nehány ábrándos diák
s szószátyár asszonynép a rendszerinti közönsége a Sárkány kirakatának.
- Ah, a szegedi lányok! - kiált föl Kricsi gróf. - Des yeux
de Szegedin! So etwas ist noch nicht da gewesen!
Kricsi gróf fölkiáltása figyelmessé teszi a »fiúkat«, s egy
percre háttérbe szorulnak »nos amies«: a Charlotte comtesse, az ici-pici
baronesse Elvira, a nagy volantokkal, »hiszen ezek úgyis a mienk!« Gyerünk a
vadakhoz!
És valóban e civilizált, fáradt szemek úgy néznek keresztül
a binoklin, monoklin a szegedi képekre, mintha legalább is valami roppant
pikáns zulu dolgokról volna szó.
Oh! ah! Hiszen ezek is csak lányok! - jegyzi meg Fricsi báró
csalódva és egy hatalmasat ásít.
Mindenki tesz valami megjegyzést:
- Kedves. Sehr herzig ez, aki a vizet önti abból a korsóból.
Quelle idée? Superbe. Ez a Tisza Louis ott Szegeden, ez csak nem tagadja meg magát.
Pompás, pompás. Vizet prédikál, de azért nem azt iszik, hanem kiönteti a szép
lányokkal.
- Addig tréfált a Tiszával, a folyóval, felöltöztette szép
leánynak, hogy az megint csak megharagudott és megmutatta neki, hogy köszöni
alásan a bókot, de õ már csak ezentúl is megmarad vadállatnak.
- Un bon mot!
Charmant! Ez a Pepi szellemes...
- Nekem a
népiesek tetszenek... ez a kettõ, hogy is csak, micsoda nevek, barátom, micsoda
nevek! Ahá, Fluck Erzsike... Kelemen Malvin, Abafi Gizella.
- Éljenek a népiesek! Ah, kedves barátim... mon dieu! a
század legnagyobb találmánya a babos kendõ és a pettyes harisnya! Ma vettem egy
tucatot Brachfeldnél...
De nem akarom tovább fûzni e híven lesztenografirozott
diskurzust, mindössze egypár vonással ki akartam emelni a napok története
között a szegedi képeket, hadd legyen valami nyomuk.
Sokan megnézik és szépnek találják, Letzter fényképésznek
becsületére válnak, mert semmivel sem állnak hátrább a Kozmata fényképeinél. S
hogy még több szegedi arc díszítse a szépség pantheonját (mert néha igazán
annak lehet mondani ezt a Sárkány-kirakatot), ott függ az Eisenstädter
Klementina k. a. arcképe is, igen sikkes poziturában: hófehér ruhában egy ringó
hintán ülve.
*
De ha már a képekrõl szólok, lehetetlen elhallgatnom, hogy a
híres Perowszka Zsófia arcképe már megérkezett Budapestre. Én nehezen vártam a
fölakasztott nemesleány arcképét, mert látni akartam a vonásokat, melyek e
magasztos lélek külsõ porhüvelye voltak.
Nem hiszem, hogy lenne egész Európában ember, aki e nõbe,
olvasva róla, nem volt legalább egy percig szerelmes. Megtaplósodott szívem
van, de azért rajongtam utána napokig, és mikor a távirda meghozta szavait,
beszédjét, védekezését, úgy éreztem magam elolvasva azokat, mint valaha régen,
régen egy tündöklõ fényességû szerelmi légyott után... visszaidéztem szavait,
és mikor gyertyámat este eloltottam, újra meg újra megjelent õ maga és
ismételte azokat.
Nem csalatkoztam, éppen olyannak képzeltem Perowszka
Zsófiát, mint aminõ: vékony, magas, délceg, szõke haj, halavány, hosszúkás arc,
nemes nyílt tekintet, magas, domború homlok. Semmi kétség. A szellem fönsége
csak ilyen kinyomatot adhatott neki.
Csodálatos az, hogy a realisztikus kor küszöbén a
romanticizmust egy ilyen fényes alak rekeszti be.
*
Ad vocem realizmus!
A Népszínházban õsszel az »Assommoir« s a »Nana«
elõadatására készülnek, mint szavahihetõ forrásból értesülök. El lehet
képzelni, hogy milyen borzasztó pénztári bevételeket eredményez majd Zolának
ezen két, az egész világon ismert meséje s illetõleg inkább iránya a színpadon;
de vajon erkölcsi szempontból helyes-e a Népszínháznak, mely a vidéki
színpadoknak elöljár, ilyen attentátumot követni el a jóízlés ellen?
Mert csak Éva ízlelte meg a gonosz gyümölcsöt, és
mindnyájunknak szenvednünk kell érte.
Félek, hogy most is, ha Éva meg találja ízlelni az
»Assommoir«-t s »Naná«-t, minden vidék közönsége megkeserüli ízletes harapását.
|