|
A laxenburgi
kastély parkjában édesen énekelhetnek most a csalogányok, a virágok hónapjában,
virág leszakítását szedve dalba... Királyok boldogsága, ha ugyan nekik különb
tárgy, mint az õ saját szerelmük...
De föl lehet
tenni, hogy a madarak is lojálisak. Hiszen mindenki olyan nevetségesen lojális,
csak az idõ nem, mely a »szellemdús« b. Kemény Gábor megjegyzése dacára (hogy
szebb idõ van Budapesten, mint Bécsben) olyan átkozott, hogy már két napja nem
mehetnek ki a szobából a régi magyarok amaz ivadékai, kiket még
esernyõhordozásra nem fogott a civilizáció.
Szegény »idõjós«
Kemény Gábor, meg is gyûlt azóta a baja szörnyen. Házban és klubban egyaránt
interpellálják, élcelik ügyetlen feleleteért, mire csak a fejét húzza be nagy
szerényen széles váll-lapockái közé.
No, de ki
törõdnék Kemény Gáborral sokáig? (Örüljön, ha tudott egyszer már valami olyat
mondani, amivel a közfigyelmet magára vonta két napig.) Nagyobb kérdés most
széles e monarchiában (kivált az asszonyok ajkain), hogy hát hogy néz ki mégis
a »kisebbik királyné«, szép-e, kedves-e, aprók-e a lábai, kezei, kecses-e a
tartása, milyen az ajka, milyen a füle?
Aki látta, mind
magasztalja, csakhogy az ilyesmirõl mindenki a saját szemeivel szeret
meggyõzõdni. A fotográfiák nem elégítik ki az embert; azok hazudhatnak. Az
emberek meg rosszul ítélnek, mert félrevezeti õket a nimbusz, melyet a gyarló
emberek szeme a királyok fölött lát lebegni.
Egy Bécsben járt hírlapíró ekként rajzolta le elõttem.
Roppant nehéz a »kis prágai királynénak« a mi kedves Erzsébetünk mellett
szépség dolgában a pozíciója, de mégsem lehetetlen. Koburg Lujzának
miniatûr-másolata. Az üdeség, mely egész lényét uralja, kiemeli õt. Fejedelmi
vonások nincsenek arcán, sem alakjában de összhang az van, szép kék szemek, nem
sok kifejezéssel, homlokán nincsen fönség, de értelem, a jóság önti el az egész
arcot, és a szelídség, melyet csábító bájjal von be a szerelem lehe. Termete
ruganyos és arányos. Egészben egy csicsergõ fürj benyomását adja, vagy egy a
napsugár fényében mosolygó nefelejcsvirágét.
Én részemrõl találóbbnak tartom az elsõ hasonlatot a kis fürjjel,
amit nagyon valószínûvé tesz a trónörökös nagy elõszeretete a madarak iránt,
melyekrõl könyvet is írt, Európa irodalommal foglalkozó fejedelmei közé lépve.
Azonban addig, míg személyesen nem láthatom 20-án a leendõ
magyar királynét, föl kell függesztenem ítéletemet.
A lakodalmi ünnepélyek második sütetébõl már megjöttek
királynéjuk szép hazáját megnézni a belga testõrök (tegnap nagyban éljenezték
õket a Népszínházban), az esti vonattal pedig megérkezett a walesi herceg is.
Mintha egy régen látott cimbora jött volna az osztrák
vaspályán. Nem fogadta ott senki, csak a hotelier, éppen mintha a Shakespeare
deli, bátor, könnyûvérû Henrikje lenne. Nem jött jövetelérõl hivatalos
telegram, hanem mindössze Károlyi Pistához jött egy pajtáskodó sürgöny:
»Estére önök közt leszek. Rendeljen vacsorát és cigányt.«
Amint kiszállt Pesten, nem is ment a szállására, hanem a
hoteliert kérte meg, hogy hozza rendbe a szállását, õ majd egyenesen a
kaszinóba hajtat: nem akarja a derék fiúkat sokáig várakoztatni. Volt is nagy »muri«,
amelynek szakadatlan folytatása lesz két napig.
Igazi magyaros karakter, s roppant szimpatirozik a
magyarokkal, õ benne magában is betyáros hajlamok lévén kifejlõdve. Hiszen maga
azon ténye is mutatja, hogy minden komolyabb cél nélkül összepakolt Bécsben, s
átjött ide a cimborákhoz egypár görbe napot csinálni.
Mindjárt is intézkedett, hogy õ a »Sárga csikó«-t akarja
hallani a Népszínházban Blahánéval, levétette a kitûzött darabot a
játékrendrõl, s ezt rendelte meg.
Éppen midõn e sorokat írom, visznek el ablakom alatt két
királyi ízléssel kiállított koszorút a szálloda-szolgák, amit Eduárd herceg fog
dobatni ma este Splényinének.
De különben is olyan eleven, pezsgõ az élet, amióta a walesi
herceg köztünk van, éspedig a társadalomnak éppen a magyar része elevenült meg,
s kapott lendületet, úgyhogy az ember szinte abba az álomba ringatja magát, -
hogy a magyar királyfi van Budapesten.
A walesi harceg Gladstone kormányra kerülte elõtt sokszor
rossz anyagi viszonyok közt is volt, nagyon nyomták az adósságok, de amikor
persze van, akkor szerencsés körülötte boldog boldogtalan. - Szórja a pénzt,
mint a polyvát.
Egyszer éppen a szûk napokban járt ott Londonban a perzsa
sah és beszélgetett véle.
- Bizony csak szép dolog az - mondá a sah -, hogy ebben a
vagyonos országban te vagy a leggazdagabb ember.
A herceg
cinikusan mosolygott s kitérõleg felelt:
- Nem, a
westminsteri herceg a leggazdagabb.
- De bolond
vagy te, édes fiam! - mondá a sah csodálkozva -, hogy le nem vágatod a fejét.
Gróf Andrássy
Gyula, ki tegnap jött haza Bécsbõl és már is összetoborzott nagynehezen vagy
húsz mágnást, kik Rudolf trónörökös bevonulása alkalmával lovagolni fognak, egy
érdekes epizódot beszél, mely õvelük történt meg a walesi hercegnél.
Midõn
Teleky Lászlóval Londonba érkeztek, a walesi herceg, mint még akkor fiatal
házasember, nagy érdeklõdést tanúsított irántuk, s meghívót kaptak hozzá
estélyre.
Andrássy és Teleky csak azzal nem volt tisztában, milyen
nyakkendõt kössenek a frakkhoz, hogy a magas társaságtól ne különbözzenek.
- Kössünk feketét - mondá Andrássy (akkor is már az
»ötletek« embere volt), de vigyünk fehéret is a zsebünkben, ha esetleg olyan
lesz a társaság, visszavonulunk s felköthetjük.
Úgy is volt, fekete nyakkendõt kötöttek, - de az udvariasan eléjök
jövõ walesi hercegen fehéret pillantottak meg.
Andrássy és Teleky erre rögtön visszavonul, s felköti a
fehér nyakkendõjét, de mire a herceg elé kerülnek, akkorra már annak fekete
nyakkendõje van, aki két kedves vendégét kitüntetni akarván, - hirtelen
fölcserélte.
...Önök pedig nekem bocsássák meg, hogy a két királyfit,
mint most ijedten veszem észre, fölcseréltem, s a mienk helyett az angolról
írtam.
|