|
A »magyar hercegnõ« Mária Valéria beteg volt, a picike szép
arcon rút himlõk mutatkoztak, a királyi gyermek önkívületben feküdt forró
lázban, selyem mennyezetes ágyacskájában.
A Burg folyosóin másképp hangzottak az udvaroncok léptei, s
arcuk bizonyos aggodalmat fejezett ki. - Ezek az emberek mindent képesek
kifejezni.
Benn a beteg szobájában gondos udvarhölgyek, ápolónõk lesték
minden mozdulatát, s orvosok figyelték meg minden lélegzetvételét, a pirinkó
kacsók minden percben más-más pápaszemes úr markába vándoroltak, aki onnan
megállapítsa a diagnózist, az ütér verését. A kis homlokról a gyöngyözõ
forróságot szelíd szemû asszonyok puha keze törülgette le...
De a beteg kínosan nyögött: egyik sem volt az anyai kéz. Az
a bûvös kéz, amelyikben minden benne van: meleg, amikor fázunk, hûs, mint a
harmat, ha forró lázban szenvedünk, enyhítõ, mint a balzsam, ha a nyitott sebet
érinti, az a kéz, amely nem fáj soha, melynek érintése mindég üdv.
A királyné nem volt a beteg mellett.
Eleinte még a himlõ ki nem fejlõdött, még csak a láz volt
meg, Erzsébet semmit sem akart arról tudni, hogy õ királyné: csupán anya volt.
Több mint a királyné.
Maga akart virrasztani kedves betegje ágyánál, maga akarta
neki beadni a gyógyszereket, melyeket aranytálcán tartott ott aranyos ruhába
öltözött szolga. Mit ért mindaz, a medicina az aranytálcán is csak medicina!
Maga akart ott virrasztani az anya, de környezete nem
engedte; rábeszélték, hogy kímélje egészségét, mert õ királyné is: a királyné
több mint az anya.
És mert királyné, csak néha-néha ment át a beteghez, hanem
annál gyakrabban tettek neki jelentést a hercegnõ hogylétérõl. A jelentések
mindig aggályosabbak lettek.
A kis hercegnõ arca egy reggel csak olyan lett, mint a vörös
posztó.
S ez a vörös arcocska besötétíti az egész Burgot, még
õfelsége a király is felhõs homlokkal intézte reggeltõl estig az államügyeket.
A folyosókon baljóslatúan suttogták udvaroncok,
palotahölgyek:
»A szegény kis hercegnõ himlõben van.«
Az anya, a királynõ kétségbeesett, mikor hallotta: éppen az
öltözõasztalnál, a toalett között találta a szomorú orvosi jelentés. Oda akart
rohanni a beteg szobájába, de egyszerre csak megállott, a felséges úrnõ lábai a
földbe gyökereztek: eszébe jutott neki, hogy õ szép asszony.
És, oh, ez több az anyánál, több a királynõnél is!
Egy szép asszony hogyan menjen be egy himlõs beteghez!
Megrezzent, megreszketett és szomorú arccal visszafordult.
Tegnap talán még így sóhajtott: »egy szegény királyné még
anya sem lehet...«
Ma már így sóhajtott: »egy szegény szép asszony királyné sem
lehet...«
Benn, termeiben a velencei tükrök, amint hattyúnyakát,
karcsú derekát, szép halovány arcát mutogatták, egyre integettek feléje: »szép
vagy, szép vagy Magyarország királynõje!«
De az anyának úgy fájt most ez a szépség, és mégsem volt
ereje kockára tenni azt. Mit mondanának másnap az aranyos velencei tükrök?
Oh, ezek a kegyetlen velencei tükrök, akik igazabbak az
udvaroncoknál, akik nem hazudnak sohasem, akikre nem lehet ráparancsolni!
A kis királykisasszony ezalatt még rosszabbul lett. Mikor
eszméletnél volt, édesanyját kívánta, de az nem jött, nem jött, és a
környezetének tett szemrehányást a gyermek, hogy az õ mamáját talán nem
eresztik hozzá.
Pedig a tükrök, azok a csúf tükrök, azok nem eresztették.
Ezalatt egyre közelgett az idõ, amikor a királynénak el
kellett utaznia Angliába, hol a nyár egy részét szokta tölteni. Eljött végre az
elutazási nap is, de a királykisasszonyt még mindig nem látta, s még mindig
beteg volt.
Képtelenség lett volna úgy elmenni az anyának, hogy beteg
lánykáját ne lássa. Hátha nem is fogja látni soha többé életben.
De bemenni nem lehetett. A himlõ ragadós és nem kíméli a
királynõket sem. Jaj annak a szép arcnak, amelyiket az összecsókol!
Az udvari hintó már be volt fogva odalenn, minden, minden
készen állott. Csak még a búcsú van hátra a picinytõl.
A beteg
szobájába egy ablak nyílt. Azon az ablakon át belátott a királyné, s
megzörgette az üveget.
- Mama!
Mama! - sikoltott föl Mária Valéria, s arcán a mosoly fényes szivárványa
tündöklött.
Kis kezét
feléje nyújtá, fölemelkedni erõlködött, õ, a beteg, hogy odamehessen az
ablakhoz.
- Adieu!
Adieu! - kiáltott be a királyné, s kezével búcsút intett. Majd elborult fényes
arca, s könnyek folytak le rajta.
Oh, ha
akkor föl lett volna találva a mód: szépnek maradhatni s mégis megölelni a kis
Máriát, összevissza csókolná azt, anyai szíve nemes vágya szerint...
Egy darabig
habozott, küzdött magával a szép királyné, de aztán lankadtan leereszté fejét,
s még egyszer suttogá távozóban: Adieu! Adieu!
- Adieu!
Adieu! - visszhangozták a Burg ódon, néma falai.
|