1873
CIKKEK ÉS KARCOLATOK

B.-GYARMAT KÖZHELYEI

- TOLLRAJZOK -

I. A »BALASSA«

Mióta a kolera uralkodik, azóta egészségesebbek az emberek, rövidebbek az éjszakák és hosszabbak a korcsmárosok ábrázatai - uti Mezei docet. Éjfélkor megjelenik a kolerabizottság és elválasztja az ember szájától az »italt«. A kolera maga még becsületes ember, mert az mindössze csak egyszer öli meg a halandót, de a bizottsága minden áldott héten hatszor öli meg benne az egyéni szabadságot.

Már Zsiga bácsi csak annak a mondója, hogy ez megintelen semmi egyéb, mint a balpárt célbavett mesterséges kipusztítása az átkos »minisztérjom« által. És hol-hol kedve is szottyanna kidobni az ajtón a mulatságot rontó goromba kolera-biztost, csakhogy hát úgysem érhetné el a tovább ott mulatási célt, mivel éppen ő maga az a kolera-biztos, akit kidobna. Bizony furcsa hivatallal vegzálták meg szegényt. Tell szívének, tudom, könnyebb feladat volt lelőni az almát fia fejéről, mint neki hazakergetni tizenkettőkor a mulató kompániát, melynek szétszéledését csak a jó Mezei bácsi nézi nálánál hazafiúi bánattól sötétebb arccal.

Hej, de csak csendesen is megy már a világ »sorja«. A »nagy hecc« olyan ritka már, mint a »kifogástalan zsiráns«. Csendesen mulatnak az asztalok, kifogyott mindenünnen a »szusz«, mit csak az »éjfélután« szokott önteni a nemes fiatalságba. A magyar ember mindig azzal a szándékkal tér be egy »pillanatra« a korcsmába, hogy egy »hétig« lesz ott; mit ér az, ha most odateszik elébe korlátnak a tizenkét órát?! Keserû az itala tõle.

De azért ha csendes is a Balassa, régi ábrázatát mégsem vesztette el.

A két kerek asztal körül most is ott ülnek a szokott törzsvendégek, Mezei bácsi szeretett gyermekei, kik az õ kedveért vannak teremtve az árnyékvilágra; hogy legyenek akiket õ szerethessen és kiszolgálhasson.

Mind az õ nevelése az egytõl egyig, már ti. a fiatalabbja.

Amelyik pirospozsgás, az az õ rostélyosaitól lett ilyen, amelyik halavány, beteges, az az õ borától lett olyan, amelyik bele mer kottyanni »az fontos ország dolgaiba«, az is õtõle profitírozta a diplomáciai tapintatot a »jelös« »Ellenõr« révén, a »ki olyan újság«, hogy ha már egyéb nem tanúskodnék is mellette, untig elég »abbó«, hogy Mezei bácsi két éve járatja egy kortyra - akarom mondani egy huzomra.

Ebbõl szívja õ a sok tudományt s úgy adja odább ingyen salátául a szelet mellé vendégeinek.

Már persze csak a kályha melletti asztalnak, mert az ablaknál ülõ kompánia rátartós egy kicsit. Azok a kaszinóból hozzák a bölcsességet és sehogy sem tisztelik a Mezei bácsi politikai kombinációit, ami nagyon fáj neki, de azért nem mutatja, nem érezteti velök... isten neki... hadd járjanak a rossz úton... neki semmi köze hozzá. Szegény elveszett fiatal emberek.

De bezzeg annál hálásabb publikum a másik, ahol Zsiga bácsi a nagy kophta, ahol minden este szorgalmatosan felosztják Európát a »potentátok« között, kinek-kinek a maga érdeme szerint. Az osztrák császárnak aszerint természetesen nem jutna több egy vármegyénél.

Néma áhítattal hallgatják Mezei bátyánkat ilyenkor.

A barna írnok fejbólingatva hajtja fel hetedik halbszajtliját, és azt mondja »Világos!« A szõke joggyakornok még elõbb felnéz a Zsiga bácsi ábrázatára, leolvasandó, nincs-e valami kifogása a mondottak ellen, csak azután »zúga« rá egy helyeslõ kiáltást, míg Mezei bácsi egyet csendít a zsebében szemtelenkedõ Lónyai-hatosokon, s aztán a hatás kedveért, mint a jó professzor, még egyszer röviden összefoglalja értekezésének tartalmát:

- Egyszóval nagy kalefaktor a jobboldal. Utoljára is csak ágyú, puska dönt itt!

A Pista kellner, ki komoly mogorvasággal hallgatja gazdája hátamegett a nagy státuspolitika griffjeit, ijedten kapja hátra fejét az »ágyú« szóra, s miután az Albert gyerek véletlenül arra viszi a citromos teát a »telegrafos úrnak« lehetetlen hogy ne a legrosszabb eset történjék, már ti. hogy a Pista kellner megtaszítja az Albert kellnert, az meg leejti a telegrafos úr bájitalát, mely dallamos torkát hivatva volt nekistimmelni a flótázás idilli mûvészetének.

Ez a tragikum aztán egészen megindítja Mezei bácsit s mint valami gõzsikló leszállítja a politika mezejérõl, úgyhogy nem törõdve sem a honboldogítással, sem az örök béke eszméjével, beleponálja magát a statárium jogába, s hadüzenõ léptekkel ront neki a kétfelé szaladt »dienerschaft«-nak - s bizony nem tudom én hogy végzõdnék most mindjárt ez a »keleti kérdés«, ha új vendég, mégpedig falusi »jó firma« nem lépne be az ajtón, kinek látására egyszerre mosolygó nyájasságba megy át a gazda vészes haragja.

Nem lehet az másképp. Idegenek elõtt nem lehet a házi tûzhely lángjait élesztgetni. Aztán meg is érdemli, hogy némi figyelemmel viseltessék iránta, mert a vidéki vendég legalább fizet, míg ellenben a törzsvendégek annyira divatba hozták az »aufschreiben«-t, hogy ha néha nagy ritkán akad aztán a sok között egy lázító excentrikus, aki elkiáltja magát, hogy »zahlen«, az egész »Balassa« Mezei bácsival együtt, valódi megbotránkozással tekint a »szentségtörõre«.

Az új cimbora jöttére megélénkül a mulatság, ki-ki megtoldja még egy messzellyel. Károly is megszagolja egy mérföldnyirõl az idegen bûzt - s ott terem a banda.

Aztán kezdõdik a mulatság. Az embernek eszébe jut a sorsa, a szeretõje és a kifizetetlen váltója. Mind a három szomorú dolog. És felhangzik hozzá a »Csiribiri csárda« bánatteljes, viharos áriája. Ezt megint mindenki megtoldja egy iccével.

...Megtelik a szív édes fájó gondolatokkal. A leghazárdabb pasasier elpattantja az elsõ pezsgõdugót.

...És megkondul a tizenkét óra.

Megdöbbenve néznek egymásra a cimborák, mintha a világ vége volna. Zsiga bácsi nagy immel-ámmal magára erõlteti a boglyas Ghiczy-szûrt.

Az elõkerült Albert gyerek és Pista kellner egyenkint kezdik eloltogatni a gyertyákat; Mezei bácsi még egy pillantást vet a »Turini Jézus« falon függõ arcképére, melyhez még egy fohászt látszik küldeni, mielõtt a sötétség végképp elnyelné a mai napra: aztán csendes jó éjszakát kíván a távozó vendégeknek, kik elégedetlenül, tele fejjel és muzsikálás iránti szimpátiák okáért üres zsebbel távoznak, hogy holnap újra kezdjék.

II. A DEUTSCH-KÁVÉHÁZ

Az ember körülnéz elõbb az utcán, ha nem látja-e valami becsületes ember bemenni, s aztán félve surran be a Deutsch-kávéházba, hol az elválasztott sziámi ikrek hímnemû fele, az elhízott Deutsch papa székel bekerített trónusán, mely körül van rakva anizett, maraszkinó, rum-, szilvórium- és vaníliával, mik megalapítják Deutsch papa királyi tekintélyét, lévén mindeniknek egyenkint annyi rabszolgája, hogy Deutsch papa sohasem kénytelen szenvedni a magány unalmasságát, hanem az éjszakán által is folytonosan gubernálhat környezetén.

A különféle nemzetek bõven vannak képviselve az örömek e birodalmában.

Ott van Izrael »szétszórt« népe »összegyûjtve«. A miniatûr »ich gebe«, »ich nehme« hangzavar csendes harmóniába olvad a »posztócsillagos« hadfiak magyaros káromkodásába, kik a hátulsó asztalnál disznómódon ütik, - nem a burkust, - hanem a filkót egészen addig a stúdiumig, míg összes pénzkészletük belevándorol a kártyapénzt gyûjtõ pohárba. A legvégén mindig azzal a tapasztalattal kelnek fel, hogy mindenikök vesztett. Ostobaság biz a kártya kevés pénzzel! Hanem azért másnap megint csak kártyán adatik át a közforgalomnak a »lénung«. Faraó hírhedt nemzetsége is azt a vallást követi, amit a vitéz urak. A kimuzsikált bankót õk sem adják »interesre«. Az embernek nem az a hivatása hogy »takarékpénztárrá« váljék. Ha az úr azért muzsikáltat, hogy mulasson, a cigány is azért muzsikál, hogy mulasson utána. Elég baj már az is, hogy mikor az urak mulatnak, õk muzsikálnak nekik, mikor meg már õk mulatnának, akkorra egy úr sem látható, hogy hadd õ muzsikálna nekik. Hej, de csak ebben is meg­rövidítette õket »azs a aranyhajú csigányra fondorkodó Úristen«! De õk azért nem irigyelnek a világtól semmit. Hadd bomoljon, ha kedve tartja, s néha-néha megcsillanik is szemökben valami elfojtott epedõ vágy, az sem vonatkozik ötemeletes házra, elegáns fogatra, ezer holdas pusztára, akkor is csak az jár eszökben, hogy ezeken a fránya honvédeken milyen »delikátus«, milyen fölséges szép a »verezs nadrág«...

Persze hogy a tekintetes vármegye is képviselve van a különféle válfajok közt. A hosszú »szõke írnokról« lerí a megyeházi szag. Õ itt az arisztokráciát képviseli, s Deutsch papa sokat helyez bele. Már tudniillik bizalmat is, szilvóriumot is. No, de az rendén is van. A szõke írnok elvégre is olyan perszóna, aki már többször közelrõl beszélt a vicispánnal, aki ott jár-kél a megyeház méltóságos folyosóin, olyan biztonsággal, mint más emberfia otthon, aki életet, kifejezést és »alakot« ad azoknak a hatalmas rendeleteknek, mikre Deutsch papát elõfogja néha-néha a »holnap nekem« spuriusza. Mert hát Deutsch papa két dologtul fél a világon legjobban: a Deutsch mamától és a törvény »bírságos« kezétõl. A Deutsch mamától már sikerült megszabadulnia, de a törvény pallosa még ott lebeg feje felett minden pillanatban lecsapni kész élével a kisvárosi rulett közé.

A szõke írnok rangjához méltó, vármegyei stílusban természetesen a »zöld aszalnál« van elemében, hol a biliárd sima mezején lelegel minden babért, becsületet szerez és emlékeztet »mopszaival« a »permopsz« keletkezett tisztikarra, »dupla buzeró«-ival megmagyarázza a községrendezés kérdésének megindulását, »karambol«-jaival bebizonyítja, mint gátoltatik meg egyenes haladásában az egyik golyó - a jobboldal, ha beleütközik a másik golyó - a baloldal. Az isten bûnül ne vegye neki! Már ti. a golyónak. -

Mikor aztán jóllakott dicsõséggel, diadallal, példának okáért õ is megereszt egy kis nemzeti »ferblit«, hol egészen »anstndig« viseli magát s hova szinte átviszi az ékes megyei stílust. Három nyolcas ellen »három szolgabírót« vág ki, »vótumra« kívánja bocsáttatni, ha felmerül a kérdések kérdése, hogy szabad e az utolsónak is »besszerelni«, a »tourmaclit« nem fogadja el, mert az korlátozza a viziadás »autonómiáját«, s ha valaki »bicska« helyett »kirikárit« talál neki osztani, vagy a »kasszát« bezárja mikor »flusz« mosolyog tollmozgató kezében, elveszti elõtte minden népszerûségét s addig-addig keresi holmi diplomáciai jegyzékváltogatással az okot, míg elkiálthatja, hogy »akciót neki!«

Az akció reakciót szül. A szõke írnok csurgóra lelógó kalapját még beljebb húzza piros ábrázatjába. Egyet káromkodik. Az osztó kezébõl kiesik a kártya. Mindenki odanéz. A két ellenséges fél összeütközik. Kezdõdik a mohácsi csata. A küzdõk körül pártok képzõdnek. Mígnem Deutsch papa leszállván jupiteri székhelyérõl szét nem húzgálja a haragvó hõsöket.

Újra elcsendesül minden, s újra megindul a ferbli. A többi asztaloknál megélénkül a »diskurzus«. A kis patikárius mûértõ arccal kérõdzi el még egyszer a verekedés lefolyását. Sajnálja rettentõn, hogy vége lett. Az igaz, hogy nem rajta múlt a folytatása. Õ eleget heccelte õket. A méregkeverõ.

De már azt megint Muki cukrász nem hagyhatja úgy, hogy a patikáriusnak ne kontradikáljon, õ már különben is született ellensége minden patikáriusnak. Tûz és víz. Az õ fakkja az »édes«, az övék a »keserû«. S ha Király utcai Török János, hogy rá célozzon, hirdette szanaszét a lapokban, hogy »nincs többé kopaszfej«, õ is fogta magát s a kánikulában, mikor Török János uram legjobban izzadott a balassagyarmati »Times« hasábján úgy hirdette a gefrorenest hogy: »nincs többé melegség«.

Képzelem mennyire megijedhetett ettõl valami pesti prémárus.

A többi asztaloknál együtt és szerteszét Bernáth Gazsi haláláról beszél a tudós publikum. Dávid doktor jól ismerte a híres »Bhernáth« bácsit és restelli, hogy izraelita létére a lipótvárosi katolische templomra hagyta összes követeléseit és nem az izraelit anyaszentegyházra.

A fekete végrehajtó kihörpenti limonádéját és huszonharmadikszor kel fel, hogy - úgymond - hazamenjen errõl a »snasz hely«-rõl, hová minden este véletlenül kerül be. Most is egy hitelezõ elõl akart felszökni a kaszinóba, de eltévesztette az emeletet. Meg aztán... mi tagadás benne ... egy kis sporthajlam... a szép felszolgálóné, a melegkezû fr. Betty... Olyan a szeme, mint a tinta... olyan korall ajka van, mint a spanyolviasz, az arca olyan fehér, mint a velinpapiros... Egyszóval a végrehajtó úr szeretné ma este felvenni az »elõleges biztosítási jegyzõkönyvet«, csakhogy még egy kicsit félénk, bátortalan hozzá, mert hát hiába »béka van a gyomrában«. Aztán az is könnyen megeshetnék, hogy a kis Betty, amilyen gonosz teremtés, egyszerûen azt kérdezné válaszul ömlengõ szerelmi nyilatkozatára: - Hallotta már ön a »Ninive történetét?«

Bezzeg jobban értené ezt a mesterséget az a torzonborz barna alak, aki a leghátulsó asztalnál szoktatja magát a »magányhoz«, ti. a mi Stofi bátyánk, amint a tizenharmadik csésze gyászkávé szürcsölése közben nagyot hunyorgatva néz, hol a piruló végrehajtóra, hol a kokettírozó nimfára, hol arra a fekete rámájú képre, melynek következõ feliratán tûnõdik nagy hümmögve: »Wenn die Jugend wüsste, wenn das Alte könnte«.

A másik képrõl a jó Petõfi Sándor néz le némán, hidegen az éjszakát átdorbézoló csemetéire az új korszaknak. A pislogó lámpák rezgõ világa kísérteties fényt vet a költõ szilaj arcára, mely megelevenedni látszik... a toll megmozdul kezében... Lelkem elõtt mint egy vízió, mint egy megmagyarázhatlan fantom domborodik ki élõ alakká,... és felmennydörög ajkán a haza szent földjét megmozgató nagy szemrehányás.

Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága,
Avagy virág vagy te, hazám ifjusága?

...Már az igaz, hogy furcsa dolgokat írt az a Petőfi. Ugye Deutsch papa?

III. A »ZICHY«

A Zichy fogadóról mindig eszembe jut a Zsedényi Eduárd inggallérja, a Zsedényi inggallérjáról eszembe jut a Csernátony stílusa, a Csernátony stílusáról pedig a szuezi kanális. A szuezi kanális felőli elmélkedésemben meg lehetetlen meg nem emlékeznem a Sramko bácsi torkáról. Míg Lindley meg nem csinálta a pesti vízvezetéket, addig ez volt a tekintetben a legjelesebb species. Sok borral vegyített víz vezettetett le e derék alkotványon keresztül egy félszázad óta.

A Zichy fogadónak leírásában ő olyan alapkő, olyan kiindulási »alfa«, mint a Napóleon elhanyatlásának történetében annak kedves felesége.

Sramko bácsinak is valódi hitestársa a Zichy. Megesküdött és hű hozzá. Túlhajtott erényesség. De a Zichy már azt úgy érdemli meg. Mert a Zichy híres és nevezetes hely. Nem azért jár pedig oda Sramko bácsi, mert nevezetes hely, hanem azért nevezetes hely, mert odajár. És az nagy különbség.

Azután - én istenem! - csak kell az embernek járni valahova enni. Nem élhet levegőből, kivált ha a levegő tele van vesztett pörök hírével. S ha már egyszer eszik, innia is dukál, mert meg van írva a régi tudós könyvekben, hogy »Trencsiny országban« egyszer a ludak ettek és nem ittak, hát mind kidöglöttek. Hiába, az ember fut a szomorú sors elől. Ez már az önfenntartási ösztönhöz tartozik.

És ha néha-néha - teszem azt - szórakozottságból túlságosan talál bevenni a »jóból«, neki az mind megjárja, mert Kinek három van diplomája, háromszer tőbet ihatja, mint holmi közönségezs ember.

És ilyen értelemben hasznát veszi diplomáinak.

Egyszóval szolid ember, minélfogva a Zichy is szolid hely. Az öreg urak és az átutazók vendéglõje.

A nagyvilági politika ritkán képezi a beszélgetés tárgyát. Az a néhány »burger«, aki néha-néha betéved egy »jó napot« csinálni magának »esténkint«, nyugodtan issza meg »feketéjét« vagy a megrendelt »drapákot«, s még a vén Napóleon halálára is csak annyit mond:... isten nyugossza meg szegényt!... hanem bezzeg annál többet beszél a Sramko bíróvá választásáról... ami Sramko bácsinak olyan érzékeny szívlágyító téma, miszerint sokszor arra a csúfságra vetemedik tõle, hogy egy cilinder bort ereszt meg a szépen megszaporodott jóakaróknak. Mert hát a népszerûség sem jön ingyen. Így is sokkal olcsóbb, mint ha Teller árulná a »speisz-cetlin« és a Géza kellner számítaná fel az árát.

Hanem aztán hetivásárkor megélénkül az élet a szolid pecsovics-jellegû Zichyben. Nemzetes Hont vármegye »nagyságos« közönségétõl hemzsegnek az asztalok. S ha itt-ott hegyesre kifent bajuszával kitarkallik közülök egy-egy Nógrád megyei atyafi, kilyukasztja lelkét a tengernyi büszkeség, melyet liberális volta miatt az ügyefogyottabbakkal szemben érez, s belevágja bölcsességének bicsakját a politika cipójába, s olyan karajokat szeldel a szegény jámbor hontiaknak, hogy egészen belepirulnak ettõl a megromlott rebellis nógrádi levegõtõl.

Jól esik lelkünknek (már mint nekünk pecsovicsoknak), hogy mi is elmondhatjuk valakinek azokat a mérges epithetonokat, mikkel a baloldal minket prezentel meg; mert hát hiába a csizmánál is sárosabb a »kalucsni«, ha az van felül, - és a felsõ kabátot is jobban éri az esõ, mint a »lajbit«, ha be van gombolva.

Hanem erre a hasonlatra nyomban meg is mozdul a másik asztalnál Hecks, aki oly elválhatlan kísérõje Sramkónak, mint Minervának a bagoly, s ki a fél vármegyét ruházza kontóra.

Isten után neki köszönhetjük leginkább formánkat.

Némán ül ott, mintha azon gondolkoznék: milyen lesz a jövõ század divatja, pedig azon gondolkozik, hogy mivel hibázta el tegnap a »kalábriászt«, mikor »tercbélára« bukott, aztán nagyot hajlongva köszön egy-egy bejövõ vagy távozó vendégnek, áhítatos arccal nézve utána, mintha az járna eszében, hogy milyen érdemes derék férfiú az, mennyire tiszteli, becsüli õ azt, eddig az jár eszében, hogy ugyan mibõl fizeti ki a felszaporodott ruhaadósságot? Aztán meg­issza félmesszelyét, felhúzza riska kabátját, melyért úgy fáj a szíve, hogy önmagának kell elnyúzni..., és elindul a »körbe«, hogy ott is bevégezze »nyilvántartási szemléjét« hitelezõi felett.

A hetivásárokat leszámítva a Zichy csak akkor veszti el monoton jellegét, ha az »Edos gyerek« vetõdik ide falujából.

És az elég gyakran megesik.

Híres paripáján, mely a brazíliai császár istállójába került ki s útközben átúszta a Földközi-tengert, ezelõtt tíz perccel indult el otthonról, ami közönséges lónak és embernek félnapi járóföld. No, de jó is, hogy ily sebesen jött, mert már annyira száraz volt a torka, hogy amint a Zichy kapujában kicsaholt kováján egy szikra torkára pattant, egyszerre lánggal kezdett égni - hanem, jó szerencse... éppen akkor vitték arra a város vizipuskáját s úgy agyonlõtték vízzel Edos pajtásunkat, hogy zicher belehalt volna - már amennyire tudniillik egy huszár meghalhat -, ha a hauszknecht hamarjába be nem tesz szájába egy csomó bagót, amitõl a huszár halottaiból is egyszerre feltámad...

Siet is magáról lehányni a felsõruhát, mely az említett kaland következtében persze lucskos volna, ha a folyosón véletlenül nem néz rá olyan tüzesen a szõke szobalány, hogy nyomban megszáradt.

Hanem most azután kárpótolja is magát a kiállott viszontagságokért: egész armádia palackot állíttat maga elé, s amint Muki cukrász elmésen megjegyzi: huszárosan egy egy kortyra issza ki a bort minden a Zichyben található üvegbõl: kivevén a Flóris bácsi szemén levõ szemüvegbõl. De ebbõl is csak azért nem, mert nincs benne.

Búsulva vigadoz mellette a jó Béla gyerek is: kifogyhatatlan leleményessége éppen most szüli meg az »Ötvenedik indítványt«, hogy »igyunk meg még egy messzely vöröset« - s ha restellni látszik is szégyenítõ súlyát annak a gondolatnak, hogy õ csak baka volt önkéntes korában, mégis jólesik elbeszélnie, hogy mikor egy ízben õfelsége elõtt glédába kiállott, a felséges király elbámulva mondá:

»Ilyen szép domború mellkast még nem láttam«.

Isznak is aztán király õfelsége egészségeért nagyokat a bajtársak, kik a komisz cibil ruhában is érzik katonás voltukat.

A Béla gyerek belekezd egy »ezer rõfös toasztba«, mit Edos öcsénk vigyorgva hallgat, fejét jobb kezére támasztván, mintha Sennyeyt akarná utánozni, hol-hol egy nagyot bólintva, mintha Están bácsi parlamentáris modorát venné fel, és közbe pipaszárával üti velõs szavaihoz taktust, mintha Deák Ferenc örökmozgású plajbászát vette volna tanulmánya tárgyául...

Egyszerre lehanyatlik a kéz és fej, a nagybojtú taj pipa, melyet mint »guter Reiter« kapott generálisától emlékbe, kifordul kezébõl, a huszár lelke lerészegedik a nagy tengernyi dicsõ­ségtõl, mely múltját terheli, mert a bor az bagatell csak... mely meg sem kottyan vas­fejének, melyet pusztán a nagy tettek ólomsúlya nyom le - és felhangzik ajkán egy-egy regurális kortyantás, melyre tihanyi echóként felel vissza a másik asztalnál elaludt Géza kellner elfojtott mély szuszogása.

...A toasztírozó szónok körülnéz. A teremben nincs egyetlen lélek sem... csak az üres palackok, a tövig égett gyertyák és a méla csend. Egyet sóhajt és azután - folytatja toasztját ott, ahol elhagyta, hatalmas borízû hangon fenyegetve a nemzetet... mely sehogy sem akar jobb útra térni...

MINT KÉSZÜLNEK A »NÓGRÁDI LAPOK«?

- Titkos leleplezések -

Hét napból áll a hét. Az első két napon, ti. hétfőn és kedden békés egyetértésben él az ember a szerkesztővel, kölcsönös szimpátia lágy ölében ringatván egymást. Tea, kávé jóízű. Mezeinél pompásan főznek. Egyszóval minden szuperál. Még a csibuk is jól szelel. Ami különben nem csoda, mert három helyen lyukas.

A harmadik napon, szerdán, a tárcaíró kezd idegenkedni a szerkesztőtől, savanyú mosoly futja el ábrázatát, ha az utcán meglátja, míg ellenben a szerkesztő sokkal forróbb ragaszkodást mutat iránta, mint tegnap, megkérdezi tőle, mint érzi magát, mint szolgál egészsége sat? Aztán a vége rendesen az, hogy kellemetlen náthát okozó időjárás uralkodik... az embernek legokosabb ilyenkor otthon tartózkodni, dolgozni és...

- Richtig! Írod-é már a tárcát?

- Már hogy írnám? Korán volna még.

A szerkesztőnek már erre van egy csomó kész felelete, mit négyhetes pályáján szerzett egybe.

- Hát mért nem írod? Micsoda dolog az? Soha semmi sincs korán. Vagy ne ígérj semmit, vagy ha ígérsz valamit, azt tartsd meg. No, rátok ugyan lehet támaszkodni!

Az ember ilyenkor hebeg valamit a túlságig vitt pedantizmusról, és megígéri szentül, hogy reggelre minden jól lesz, minden meglesz.

Reggel aztán felver legédesebb szendergésedből egy baljóslatú, az éneklésbe átmenő süvítő hang ágyad szélénél.

- Kérek manuscriptumot!

Az ember bosszankodva riad fel s manuscriptum helyett manupropriáját szeretné átszolgáltatni az alkalmatlankodónak, ha az véletlenül nem éppen a Dömötör szedő gyerek lenne, akinek protekcióját nem tanácsos holmi célra nem vezető kifakadásokkal veszélyeztetni: mert ha megharagszik, annyi sajtóhibát hágy, hogy az ember a maga művét is Urosénak nézni.

- Nincs manucriptum. Jöjjön holnap reggel!

Dömötör vidám arcot vág, örül, hogy nem lesz mit szedni, és eltávozik. Elhatározom, hogy dolgozni fogok; hanem tudj’ az ördög, ha muszaj dolgozni, mindjárt nem