1874
MAGYAR NÉPLAP

VEZÉRCIKKEK ÉS POLITIKAI CIKKEK

1. sz., január 2.

HELYZETÜNK

Eddig mindenki észrevehette, hogy mostani politikai helyzetünk tarthatatlan. Olyanok vagyunk ez év [1873] végén, mint a rossz gazda, ki visszanézve kiadásaira és bevételeire, kétségbeesve látja: hogy nemcsak az erszénye üres, hanem a háztartása is olyan zilált, miszerint csak napról napra élhet meg egy ideig. Az országgyűlés, fájdalom, későn vette vagy akarta észrevenni e bajokat, miket az ínséges év még csak nevelt, s egy 21 tagból álló bizottságot választott, mely tanácskozni fog e bajok orvoslásán. Ezalatt a képviselőkből Ghichy Kálmán lépett ki, s midőn egyszerre fényes elégtételt nyújtott a 67-iki kiegyezésnek azáltal, hogy elfogadta azon elveket, amik ellen öt évig küzdött, egyúttal kijelentette, miszerint nincs megelégedve a mostani kormányrendszerrel, több reformot, célszerűbb intézkedéseket s takarékosabb államháztartást kíván. Minélfogva kilép ugyan a baloldalból, de a kormányt pártoló Deák-párthoz sem csatlakozik, hanem alkot egy önálló »középpártot«. Ez a múlt két hónap összes eseménye, mely még folyvást lázas izgalomban és kíváncsiságban tartja az embereket. Kétséges, sikerül-e Ghiczy terve, hogy ti. hozzája csatlakozván a balpárt mérsékeltebb s a Deák-párt szabadelvűbb emberei, egy nagy többséggel rendelkező középpárt vegye át a kormányt s határozzon az ország sorsa felett. Kétséges pedig azért, mert az emberek, bár óhajtanák is a jobbat, úgy vannak néha az eseményekkel, mint ahogy a mívelt társalgó előszabja az asztalfeletti regulákban, hogy az ember csak akkor nyúljon a leveséhez, mikor a szomszédja már enni kezd.

Csakhogy ha mindenki azt várja, míg a szomszédja kezdeményez valamit, akkor az lesz belőle az eredmény, miszerint senki sem kezd semmit, a leves elhűl s abban marad.

A MI BAJUNK

Kormányférfiaink, országos képviselőink, újságíróink közül utóbbi időben sokan találgatták, hogy tehát voltaképpen mi lehet a mi bajunk, mert az orvos se tud betegén addig segíteni, míg baját ki nem puhatolta. De hiába, hasztalanul tanakodtak, a szeg fejére egyik se tudott ütni, már aztán, hogy a szemük volt-e rossz, vagy a kalapácsuk ingott a nyelen, azt nem tudjuk; az azonban világos, hogy nem találták el, pedig oly közel feküdt hozzájuk bajaink kútforrása, hogy a félig vak is észrevehette volna.

Megválasztották tehát a 21-es (jóléti) bizottságot, melynek az lesz nagy feladata, hogy bajaink kútforrását kipuhatolja, s ha ez megtörtént, orvosolja.

Szép és valóban nagy feladat ez, s megoldásához nem hiányzik egyéb, mint a tisztánlátás.

A mi bajunk kútforrását ugyanis nem a rozsdában, nem a rossz termésben, nem is a pénzemberek hirtelen bekövetkezett bukásában kell keresnünk, hanem kissé mélyebben.

Országos pénzügyünk zilált helyzetének javítására is hiába emelnők föl a meglevő adókat, s hiába hoznánk be újakat, ha az adózókat nem képesítjük egyszersmind a fizetésre.

Íme, rájöttünk, hogy bajunk fő kútforrása nem egyéb, mint az, hogy az adófizetők nincsenek képesítve adójuk pontos befizetésére, mert kormányunk lehet, hogy minden egyebet megtett, de erről az egyről egészen megfeledkezett, valamint megfeledkezett képviselőházunk is, holott, ha ebben az irányban történik valami lendület, nem lettünk volna kénytelenek a drága kölcsönért országról országra házalni, mert az adók pontos befizetése megtöltötte volna állami pénztárainkat, s így nem kellene évről évre a romlást hozó országos hitelműveletekkel megbirkóznunk, hanem mennénk előre szépen, a haladás útján, s teremtenénk oly állapotokat, melyek az országot felvirágoztatják.

Hazánknak három fő jövedelmi forrása van: a búza, a bor és a dohány.

Ezek közül azonban az első ma már nem oly jelentékeny, mint régebben, mert Oroszország s Észak-Amerika hatalmas versenytársakká váltak a búzatermelésben, annyira, hogy nemcsak hanyatlott gabna-kivitelünk, de újabb időben a rossz termés, rozsda sat. miatt jelentékeny behozatalra szorulunk, tehát jövedelmi forrásaink eme ágára többé nem számíthatunk oly mérvben, mint azelőtt.

Hátra van még másik két jövedelmi forrásunk.

Ezekkel azonban nagyon ostobán bántunk el alkotmányos életünk hét évében: eltöröltük a dézsmát s behoztuk a dézsmaváltságot, s mit nyertünk vele? Kevesebbet, mint semmit, mert a szőlősgazda rosszabbul áll most, mint a dézsma korszakában, amennyiben akkor az igaz, dézsmát kellett adni borábúl, de csak akkor, ha termett, most pedig akár terem, akár nem, fizetnie kell a dézsmaváltságot, különben végrehajtás útján veszik meg rajta; ha azonban terem bora több, az igaz, mint akkor volt, midőn dézsmát adott, de mit csináljon vele, hogyan értékesítse, mikor nyakában ül a regálé, melyet törvényhozásunk elfeledett levenni válláról, pedig a dézsmaváltság törvénybe iktatásával egyszerre kellett volna a regálék megszüntetését is kimondani, mert amaz e nélkül csak írott malaszt, sőt rosszabb valamivel, mert fizetnünk is kell érte, akkor, midőn borunkat, ha sok termett, potom áron kell eladnunk az uraságnak vagy bérlőnek, mert külföldi vásárlókra nem számíthatunk; azok előtt hatalmas gát a kiviteli vám, s aki ezt őrzi, a finánc. Magunk pedig a regálé fönnállásánál fogva nem mérhetjük ki, s így egyetlen vevőnk: az uraság vagy a bérlő önkényileg szabja meg boraink árát.

Dohánytermelésünk boszorkánynyomása pedig az önkényuralomtól örökségképp ránk szállt monopólium, melyről képviselőházunk elvben kimondta ugyan, hogy káros, de törvényt azért annak megszüntetésére mégse hozott, mert akkor felbomlanék az egyensúly köztünk s Ausztria közt; pedig nem nagy megerőtetésbe kerülne honatyáinknak, hogy meggyőződést szerezzenek, miképp az egyensúly vagy a kormányzás egyöntetűsége miatt nagyon veszélyes dolog oly intézményeket fönntartanunk, melyek Ausztriában lehetnek ugyan jók és üdvösek, de nálunk károsak.

Pedig a dohánymonopólium éppen ily intézmény. Ausztriában hasznos, mert ott nem termelnek dohányt, tehát amellett, hogy az államnak jövedelmez, a közönségre nézve is jótétemény, mert gondoskodik dohányszükségletének beszerzéséről. Nálunk ellenben, hol a dohánytermelés egyik főága volt mindig mezei gazdálkodásunknak, káros a legnagyobb mérvben, s a mono­pólium behozatala csak oly kormánytól kerülhetett ki, mely tisztán az ország tönkrejuttatását tűzte ki célul maga elé; ezt pedig nem szeretnénk elmondani a mi kormányunkról, s mégis hétéves fönnállása óta nem gondolt komolyan annak megszüntetésére, s így akarva nem akarva a másik fél kedveért mezei gazdálkodásunk nyilvános megrontására működik, mert a monopólium fenntartása által megnehezíti, sőt majdnem lehetetlenné teszi a dohánytermelést, úgyannyira, hogy ebbeli saját szükségletünk nagy részét külföldről kell beszereznünk ahelyett, hogy mezei gazdálkodásunk eme nagy jelentékenységű tényezőjének előmozdítására töreked­nénk.

Jövedelemforrásaink tehát erőszakosan betömve lévén, hogyan kívánhassuk az adózótól adójának pontos befizetését, s hogyan várhassuk azt, hogy valamely rendkívüli eszközök alkalmazása, például 2-300 hivatalnok elbocsátása s földönfutóvá tétele által zilált pénzügyeink rendbe jőjenek?

Nem rendkívüli eszközök segélyére van nekünk szükségünk, hanem alapos, gyökeres orvoslatra, ezt pedig nem az ide-oda kapkodás által érhetjük el.

Ha tehát a 21-es bizottság csakugyan jóléti bizottság akar lenni, mutassa meg azzal, hogy első­sorban a regálék s a dohánymonopólium eltörlését hozza javaslatba, mert ha ez meg­történik, meg lesznek nyitva bedugult jövedelmi forrásaink, mezei gazdálkodásunk oly lendületet nyer, mely az azzal foglalkozókat nemcsak adójuk pontos befizetésére fogja képesíteni, hanem előmozdítandja hazai iparunkat s kereskedelmünket is.

Előre tehát a gyökeres orvoslás terén, s az áldás nem fog elmaradni.

2. sz., január 9.

BUDAPEST, JANUÁR 9

Aki most a hírlapokból akarna tudomást szerezni a hazai eseményekről, a pártok küzdelméről s keresne magának eszmekört, mely legjobban lenne összeilleszthető meggyőződésével, hát az találna a hírlapokban pártelfogultságból eredő ferde felfogást, gyanúsításokat, irigységet, dicsvágyat - de a helyzet őszinte áttekintését nem. Míg a vezérek a hírlapi csatározás finom hálózatával pók módjára még jobban igyekeznek beszőni a csomót, addig a nép fia bizonytalanságban várja sorsának eldőlését, s ember legyen, ha eltalálja, hogy melyik párthoz tartozik »ma«, s melyikhez viszi a »holnap«.

Pedig hát egyszerű az egész pártállás, csak őszintén kell elmondani.

A Deák-párt önérzetesen áll még mindig a régi 67-iki alapon: hét év története igazolta annak nagy horderejét: a Deák Ferenc által alkotott 67-iki egyezmény állami fennállásunk legerősebb oszlopa; csoda-e tehát, ha minden higgadt hazafi még erőteljesebben fogódzik bele, mint valaha.

A balpárt pedig se nem felejtett, se nem tanult semmit, még most is az ábrándoknak élvén »kancsal szemekkel, festett egekbe néz«; övé a »jövő« s a jelent csak arra nézi, hogy »kicsinyelje«.

E kettő között: ég és föld között függ, mint Mohamed koporsója a Ghiczy-párt: az égtől elvált, a föld nem akarja elfogadni.

Hogy ez a közviszonyokra kártékony helyzet hova fog kilyukadni, ez az, ami most foglalkoztatja az egyeseket úgy, mint az összes pártokat.

Pedig nem kellene nyomasztólag hatnia a közviszonyokra e helyzetnek egy percig sem, ha elfogultság nélkül bírálnák meg a pártok, hogy Ghiczy mit akar.

Ghiczy nem törekszik kormányra, neki a viszonyok megváltoztatása a fő célja; mert a mostani viszonyok között egyre megy, akár Szlávy, akár Tisza, akár ő tartja a kormányrudat.

A viszonyok megváltoztatása, azaz javítása a 67-iki, a Deák-párt által alkotott alapon - ez az ő programja röviden.

És ez követésre méltó program. Mert hogy a mostani állapotok nem jók, azt belátja pártkülönbség nélkül mindenki; rossz a közigazgatás, rossz karban áll pénzügyünk, vékony lábon áll hadseregünk, kereskedelmünk pang, s ez az örökös pártvajudás még azonfelül megköti a kormány kezeit, hogy célszerû hasznos törvények hozatala által gátját vesse anyagi és szellemi hanyatlásunknak. A legjobb, legüdvösebb intézkedéseket mintegy lopva kell keresztülcsempésznie, hogy a mindennek rossz oldalát keresõ párt-taktika kicsinyes, néha önzõ célokból nyakát ne szegje a jóakaratnak.

Kétséget nem szenved tehát, hogy ezen segíteni kell.

Ezt akarja Ghiczy és lehetetlen, hogy ne akarja minden magyar!

Most már nézzük, miként gondolja ezt elérni. Tud-e módot kivezetni nemzetét a hinárból, melybe talán önhibájából is, de különösen a körülmények által nyomatva esett.

Ghiczy tud erre módot, egy csalhatatlan eszközt kulcsul ama lakathoz, mely egy szebb jövõt zár el elõlünk. Ez az egyetlen eszköz az összetartás.

Ösmerjük el a 67-iki alapot és ne bolygassuk, hanem inkább ere támaszkodva, alkossunk egy nagy pártot, melynek menten minden érdektõl, a haza java legyen »mindennapi kenyere« (de nem hogy eleméssze, hanem hogy dolgozzék érte).

Mesterséges, nehezen összetákolt, hivatalokkal összeédesgetett többséggel csak rendezett államokban lehet meglehetõsen kormányozni: jól sehol. Nekünk egy nagy nemzeti többségre, egy középpártra van szükségünk, aminõt Ghiczy akar, melynek fedezete alatt nem lesz megkötve a kormány keze, hogy azt tegye, amit jónak és célszerûnek lát, nem lesz kénytelen szövetkezni, hogy saját fennállását biztosítsa nagy elvi áldozatok árán, mint eddig tette, önmagához nem méltó elemekkel, nem lesz kénytelen kímélni, mint eddig tette, senkit, hanem eltávolíthatván útjából mindazon anyagokat, amik akadályozzák haladásában - biztos kézzel nyitja meg nemzetünk elõtt azon tért, melyen az igazi demokrácia a - munka osztogat jólétet egyeseknek, s egyesek jóléte hatalmat az államoknak.

Tehát teremteni egy nagy, a mostani tiszta Deák-pártnál kétszer nagyobb, vagy legalább az úgynevezett Deák-párthoz hasonló többséget: ez acél a legelsõsorban. Azután következik a többi.

S dacára a nemes célnak, a férfias akaraterõnek, mellyel volt bátorsága szembeszállani a kezdeményezés és a feladat nehézségeivel, a Ghiczy-párt, mint említettem, még most is ott lebeg a nem mozduló két párt között, mint a Mohamed koporsója (Õ megmozdult a hegyhez, de a hegy nem akar hozzájõni): lebeg, dacára annak, hogy a jobboldal és Ghiczy között annyi különbség sincsen, amennyit újságba kiírni érdemes; lebeg, dacára annak, hogy a baloldal folyvást verdeste mellét, hogy õ így meg amúgy lelkesedik a reformokért, s kész áldozatra a közjólét érdekében, ha csakugyan áldozat tõle egyidõre zsebretenni a világverdesõ körmönfont szóvirágokat, melyeket hellyel-hellyel megereszt a 67-iki kiegyezés ellen, - melynek szilárdságát leginkább a jelen szomorú csapásokkal teljes év indokolta, s legjobban meg­pecsé­telte maga Ghiczy Kálmán, midõn elfogadta anyagi és szellemi haladásunk kiindulópontjának.

Ezen merev pártállás okairól a jövõ alkalommal.

ÁLLAMGAZDASÁG

Állam-kormányunk, mint nagybirtokos s az egész magyar korona területének tizenketted részét tevõ földbirtokok tulajdonosa, rossz példával megyen elõre a gazdálkodásban, mert mint egy közgazdasági szaklapban olvassuk, az összes állami földbirtokok tizenkét millió négyszáz­hatvanezer forint jövedelem mellett 9 747 000 forint kiadást okoztak s így a roppant földbir­tokok után a tiszta jövedelem csak 2 713 000 forint. Ha így menne a gazdálkodás az egész ország területén, a mintegy 10 millió mezei gazdasággal foglalkozó honpolgárnak körülbelül 23 és fél millió forintból kellene szükségleteit fedezni s adóját fizetni, azaz fejenkint mintegy 3-4, szóval három-négy forintból évenkint.

S miben keressük indokát ennek a furcsa gazdálkodásnak? Ugyancsak az említett lap szerint a hivatalnokok sokaságában.

Ez a semmittevésben gyönyörüket találók s az élõsdiek rendszere. Csekély kivétellel az összes államjavak bérbe advák, s az állam mégis egész seregét tartja a gazdasági hivatalnokoknak, akiknek minden dolguk abban áll, hogy a bérletekre felügyeljenek, s közbe-közbe a bérlõknél alkalmatlankodjanak. A bérlõk természetesen iparkodnak jó lábon állni a hivatalnokokkal, minek szomorú következménye, hogy dacára a tetemes elengedéseknek, a haszonbér-hátralékok meghaladják a 8 millió forintot.

Ily gazdálkodás mellett, ha a rendszert nem változtatják, mindinkább bele leszünk sodorva a tátongó örvénybe, melybõl aztán ki nem ránt semmiféle jóakarat, mert az örvény nem egyéb, mint az állambukás, s ami ezzel jár: az állam hitelének teljes tönkretétele.

Hasonlóan vagy még rosszabbul megy a gazdálkodás a bányákban, hol az 1872. évben a veszteség összege 848 000 forint. Az állami vasgyárak vesztesége pedig 786 111 ft., s ezek közül a diósgyõri vasgyár maga 1 millió 434 199 forintot nyel el az 1872. évben.

A pénzverésbõl se folyt be több jövedelem, mint 21 000 frt. A szénbányák vesztesége 96 562 ft. A sóbányákból pedig végül se nyereség, se veszteség.

Száraz, de mélyen elszomorító adatok ezek s méltán ajánlhatjuk a 21-es bizottság figyelmébe gyökeres orvoslás végett.

Az elmérgesült sebet, ha másképp nem gyógyul, ki szokták égetni.

3. sz., január 16.

A 21-ES BIZOTTSÁG

A nemzet tagadhatatlanul feszülten köti reményeit a 21 tagból álló, legnagyobb államférfiainkból alakult bizottsághoz, mely hivatva van megvizsgálni s rámutatni a sebre, mely anyagi úgy, mint szellemi életerõnket rohamosan süllyeszti egyre alább; rámutatni, hogy mi a baj, s mint lehet segíteni rajta.

Már eddig két ülést tartottak a mindkét ízben teljes számmal megjelent tagok; de az eredmény éppen semmi. A feladat sokkal óriásibbnak látszik., mintsem megoldásához hozzá mert volna egyszerre kezdeni valaki, hanem õsi szokás szerint kerülgetve a dolog velejét, mint a macska a forró kását, elõbb még arról folyt a vita, hogy határoztassék meg a módozat, miként és mily alapon fogjon a bizottság a nagyfontosságú kérdés tárgyalásához. Természetesen az lett a határozat, hogy az országgyûlés kebelébõl választott 21 tagú szûk bizottság válasszon megint a maga kebelébõl még egy szûkebb, 5 tagból (Sennyey, gr. Lónyai-, Kerkápoly-, Csengery Antal- és Széll Kálmánból) álló bizottságot, mely összehasonlítván az állam jövedelmét annak elkerülhetetlen kiadásaival, mutassa ki egyszer már kézzel foghatólag tisztán, hogy mink van, azaz inkább: mink nincs.

Nem vagyunk ugyan barátai a sok hókuszpókusznak és a nagy fenekkanyarításnak, mert az idõ drága és ki gyorsan segít, kétszeresen segít; mindamellett bizalommal nézünk a 21-es bizottság mûködése elé, mert már e két ülésben is volt alkalmunk tapasztalni, hogy a nagy horderejû célra ott összejött különbözõ párt-árnyalatok szegre akasztottak minden mellékes, önzõ pártérdeket, nemcsak tisztultabb politikai nézetekkel, hanem valódi meleg hazafisággal és lelkiismeretes komolysággal fogtak munkájukhoz, minek bizonyítására elég felhoznom, hogy még Sennyey és Zsedényi is a centralizációt tartják a baj egyik okának, és kiterjeszteni óhajtják minél szélesebbre az önkormányzatot, melyet az elmúlt hét év alatt õk igyekeztek leginkább megnyírbálni.

Egyébiránt addig is, míg a jóléti bizottság munkálkodásának eredménye elõttünk feküdnék - ami nem egyhamar lesz -, szabad legyen elmondani tisztelt olvasóimnak nézetemet e tárgyban.

A mi bajunk nem a 67-iki kiegyezés, nem a közigazgatási rendszer, sem nem a centralizáció, hanem az, hogy nincs annyi jövedelmünk, mint kiadásunk.

Ez pedig olyan nagy baj, hogy akármit határoz is a 21-es bizottság, mégiscsak kétféleképpen lehet rajta segíteni. Vagy úgy, hogy megkevesbítjük kiadásainkat, vagy úgy, hogy megnöveljük jövedelmeinket.

Véleményem szerint tehát a 21-ek teendõje az lenne, kimutatni: hol és mi módon takaríthatunk meg valamit: mert a másik eszköz a jövedelmek gyarapítása, amennyiben ez csak nagyobb adó behozatala által volna elérhetõ, szóba sem jöhet, miután az adó már most is olyan nagy, hogy fizetését a nép nem bírja.

Meg vagyok gyõzõdve azonban, hogy ezen is segít némileg a földadó szabályozásáról szóló, e napokban tárgyalás alá kerülõ törvényjavaslat: bár ez sem mondható egészen tökéletesnek, mindamellett legalább igazságosan felosztja az adót, leveszi azok válláról a terhet, akik hibás eljárás, hamis bemondás sat. miatt másokért fizettek - és mintegy két millió hold, eddig az adó alól kimaradt földterület jövedelmével szaporítja az állam egyenes jövedelmét.

4. sz., január 23.

BUDAPEST, JANUÁR 23.

A közigazgatás javításáról lévén szó, mindenki belátta, hogy a megyék önkormányzatát széles­bíteni kell; még a legmegyeellenesebb emberek is megegyeztek ez egyben, de annál inkább tértek el a módozatokra nézve, miként lenne ez kivihetõ úgy, hogy ezáltal a felelõs kormánnyal ne jöjjön surlódásba a megye.

És ettõl lehet is félni. Ha a mai állapotjában hagyjuk a megyéket, akkor semmi hasznukat sem vesszük; mert hogy a kormány akaratának végrehajtó közegei legyenek a megyék, arra egy kissé lassú közegek, választott tisztviselõikkel és szabályozó közgyûléseikkel; hogy pedig önmaguk igazgassák, az éppen olyan lehetetlen, mintha a megkötött kezû embertõl azt kívánnánk, hogy saját maga emelje a terhet.

Régi állapotjába sem állíthatjuk vissza a megyéket, mert azok olyan önálló hatáskörrel bírtak, hogy az egész országot nem lehetett tekintetni egyébnek, mint ötvenkét vármegye egyesülé­sének. Ilyen intézmény tehát valóságos botrány lenne az ország igazgatásáért is felelõs kor­mánnyal szemben.

Szerény véleményem szerint itt is legcélravezetõbb lenne a középút.

Kiszélesíteni az önkormányzati jogot, hadd izgassa magát a megye függetlenül, de ne hozhas­son statutumokat eljárási módjára vonatkozólag: eljárási módját határozza meg a miniszter, vagy az általa kinevezett közegek.

Legcélirányosabb lenne Csengery ebbeli nézeteit emelni érvényre, hogy a most egy ember (az alispán) kezében összpontosított hatalmat ki kell venni, s ehelyett átruházni egy felerészben választott, felerészben a kormány által kinevezett tagokból álló állandó kisebb testületre, melynek fõnöke a fõispán lenne.

Ezen intézmény nemcsak hogy gyökeresen átváltoztatná az egész megyei institúciót, hanem egyszersmind szerencsésen összeegyeztetné azt a felelõs kormány elveivel.

És még azon felül messze kiható, s mindenesetre csak jó következményei lehetnének. Mert azonkívül, hogy a megyei jogszolgáltatás a nehézkes és érdekeltséget a közügyek iránt alig tanúsító, mindenféle elemekbõl összealakult megyei közgyûlésektõl különválasztatnék - elérnénk egyúttal azt is, hogy a megye igazgatási hatalma szakértõ, arra képzett emberek kezében lenne.

Annál is inkább figyelmet érdemel Csengery javaslata, mert ennek behozatala esetén nem kellene megválnunk azon jogtól, hogy a megyei tisztviselõket magunk válasszuk; ami fájdalmas lenne már azon kegyeletnél fogva is, mellyel a régi megye ezen sarkalatos intézménye iránt viseltetünk.

6. sz., február 6.

BUDAPEST, FEBRUÁR 6.

A jelen hét történetét a keleti vasút adósságainak rendezésérõl szóló törvény képezte, mely elõtt háttérbe szorult minden, még a 21-e bizottság tárgyalásai is. A sajtó és a nagyközönség, maga az országgyûlés feszült izgalommal várta a javaslat eldõlését, mert a jelenlegi kormány sorsa függött tõle, mely kormány, minthogy nincs megbízható támasza, minthogy egész politikai pártéletünk konfuziózus, minthogy az egész országgyûlés mint a megoldott kéve széthulló kalászai apró, jelentéktelen pártcsoportokra van szétoszolva - hogy nem tud, nem tudhat az igényekhez megfelelõen kormányozni, az nagyon természetes. E nagy zûrzavarban járt híre, hogy új országgyûlés fog összehívatni, feloszlattatván e tehetetlenségében életerõs parlamentté kifejlõdni nem bíró, Bábel tornyát építõ alsóház. Míg végre Magyarország tekintélyének megfelelõleg intéztetett el a törvényjavaslat, midõn elfogadtatott. Igaz, hogy különösen most, mikor legszegényebbek vagyunk, rosszul esik 17 millió ftig jótállni valakiért; de ha felvesszük azt, hogy ezen összeg csak elõleg, mely a jövõben az ország javára bõven kamatozhat, s ha meggondoljuk, hogy ezen teher elvállalására kormányunknak - nem vitatom - lehet ügyetlen eljárása miatt, de erkölcsileg kötelezve vagyunk, s ha még hozzáadjuk azt, miszerint a fizetés megtagadása által - mint a szavát nem tartó hazug ember - az ország nemcsak belül, de határain kívül is minden hitelét eljátszotta volna, lehetetlen nem nyugodni bele, hogy ezen kérdés így és nem másképp lett elintézve.

Mindezekhez a javaslat megbukása esetén hozzájárult volna még azon zavar, mely a Szlávy-minisztérium lépésével érte volna az országot - mert gondolják meg azok az urak, kik a miniszterek bukását úgy veszik, mint valami látványos ingyen vígjátékot, hogy vannak pillanatok, mikor ez a játék nagyon veszélyes lehet, még ha másrészt elõnyösnek látszik is. Szlávy után lehet, hogy Ghiczy következik, de lehet, hogy - Sennyey; mert zilált állapotban azé szokott lenni a hatalom, ki legjobban áll a résen.

Óhajtottuk volna ugyan - még egyszer visszatérve a vasútügyre -, ha elfogadtatik Ghiczy indítványa, a dolog tisztázása ügyében, mennyiben kötelez minket a társulat és mennyiben tartozunk azt kirántani a sárból, ki hibázott, mért hibázott és miben hibázott? Mert ha nem 17 milliót, hanem 17 frtot veszít is valaki kártyázás közben, legalább azt szereti róla tudni, hogy ki osztotta s milyen kártyán veszett el?

Az bizony nagyon vastag lenézés a közvélemény irányában, s hasonlít a falusi bíró számadásához: »jöttünk-mentünk: száz forint, ittunk-ettünk: <