1875
MAGYAR NÉPLAP

1. sz., január 1.

BUDAPEST JAN. 1-ÉN 1875

Mondják, hogy a pokol jó szándékokkal van kövezve - mégiscsak pokol. Mi sem tagadjuk, hogy jelen kormányunk, valamint az elõtte valók is teliden-tele voltak, illetve vannak jóakarattal, nemes szándékkal s a haza boldogítására szánt tervekkel. Ez iránt nincs panasz. Próbálgatják is mindenféleképpen kitalálni a módját, mellyel segítni lehetne bajain. Sem ez, sem az nem használ, megpróbálnak még egy harmadik vagy negyedik orvosságot: hátha véletlenül éppen az gyógyítaná meg? Úgy tesznek Magyarországgal, mintha már holttetem volna, mely érzéketlen a rajta véghez vitt mûtétek alatt.

Pedig hát éppen ez a legnagyobb baj. Egy ily kísérlet többet árt, mintha korábbi állapotában hagyatnék. Ez lesz elõbb-utóbb megölõje.

A jóakarat még magában nem elegendõ a kormányrúd vezetéséhez. Oda szilárd és biztos kéz kell, mely tudja azt, hogy mit miért tesz, mit bír elérni és milyen eszközöket kell használnia.

Igaz, hogy lehetetlent kívánni nem lehet senkitõl, s a csodák ideje is régen lejárt, olyan kormányra tehát nem akadhatunk, mely egyszerre megtöltse a semmibõl milliókkal az üres státus-kasszát; hanem igenis kívánnunk kell oly kormányt, mely a lehetõ eszközöket megragadva, bírjon bátorsággal és kitartással, azokkal ha lassan is, de biztosan jobb karba állítani Magyarországot.

Fájdalom, véleményünk szerint, csak egy eszköz áll rendelkezésünkre - a takarékosság és a jó beosztás, amihez pedig ugyancsak nehéz lesz hozzászoknia egy új kormánynak, bõkezû elõdei után.

Ha következetes takarékossági rendszert fog követni kormányunk, s lassan-lassan egyszersmind fejleszti az adózó nép vagyoni gyarapodását - akkor még - talpra állhatunk.

Mert a nemzet vagyonosodására fordított gond olyan, mint a nagy kamatra kiadott tõke, mely tízszerezve kerül vissza.

2. sz., január 8.

BUDAPEST 1875. JAN. 8-ÁN

Ellenzékünk túlságosan elbizakodott. Ha valóban hiszi, miszerint õ a jövõ kormánya (ami még persze nem bizonyos), ahelyett, hogy a sült verebeket a levegõbõl várja, a tevékenység, munkálkodás utjára kellene lépnie s megmutatnia az erõt és munkaképességet, - melyet annyiszor emlegetett, s melyre most véleménye szerint oly nagy szükségünk van. Hadd látnánk már egyszer: mit akar és mit bír. A mi tisztelt ellenzékünk azonban nem ezt teszi, hanem mint a rest bakter, nagy szundikálva lesi, míg az óra utolsó homokja is lepottyan, mikor aztán rákerül a sor az õ kiáltására. És azalatt, míg elméje tétlenül kóvályog félálomban, félébren mindenféle bolondságokat kigondol nekieresztett fantáziája. Ilyen az a régi idea, amelynek újév napján tartott beszédében is kifejezést adott Tisza Kálmán: hogy a jobboldal liberálisabb tagjai csatlakozzanak a balközéphez. De hát miért csatlakozzanak? Hát van arról valakinek tudomása, hogy a balközép Tisza Kálmán kormányra juttatásán kívül is bír még valami olyan tervvel, amiért érdemes lenne küzdeni velök és támogatni õket? Lehet, hogy tudnak valamit - de nem akarják elárulni a haza megmentését célzó eszközt. Higgyék meg, mi szívesen adunk rá privilégiumot, sõt ha biztos eszközt mutatnak az ország bajainak orvoslására, nemcsak nem ellenezzük, hogy a Deák-párt egy része hozzájuk csatlakozzék, hanem hazaárulóknak fogjuk nyilvánítani mindazokat, kik a balközép zászlója alá lépni vonakodnak.

A jelen körülmények között azonban sok elbizakodottságot s kevés életbölcsességet tanúsít az ellenzék, midõn abban a csalálomban ringatja magát, hogy a Deák-párt azon neki meghódo­landó részében annyi könnyelmûséget tételez fel, hogy az csak úgy vakon hozzá csatlakozik.

Még sokkal eredetibb azon (mégpedig komolyan) felmerült (természetesen baloldali) kombináció, mely a Sennyei és Tisza egymásba olvadásától várja a haza üdvét. Soha ennél bolondabbat! Én mérget vettem volna rá ezelõtt évekkel, hogy olyan eset nem adhatja magát elõ, midõn az ellenzék egy Sennyeivel s következésképp egy Forgách Antallal is szövetségre fog akarni lépni.

Mit nem tesz a hatalom utáni szertelen vágy! Az embert még a helyes észjárásától is megfosztja.

Higgye meg nekünk az ellenzék, hogy az õ kedveért bizony senki sem fogja elveit feladni - csak akkor, ha elõbb bebizonyítja, hogy az õ elvei jobbak, s hogy azok létesítésére van benne elég erõ, tapintat és ész.

3. sz., január 15.

SZEMLE

A jelen hét amilyen eseménytelen, száraz egyrészt, éppoly kedélyes más tekintetben. - Az országgyûlés jelentéktelen dolgokról tanácskozik, a bizottságok kifáradva, lomhán õrlik le a bizottságokban mondanivalójukat. A miniszterek egykedvûen, unalmasan húzzák a napi jármot; a képviselõk is lassankint kezdenek, mint a megfélemlített lelkiismeret, visszagondolni a kerületre, mely nemsokára újra ítéletet mond felettük. A »lejárt mandátum« éppen olyan, mint a »lejárt váltó«; sok gondot szerez az illetõknek: nem egynek borsódzik a háta tõle. Másrészt azonban mindezen kényelmetlen állapotok közé belopja magát a farsang a maga örömeivel, hogy derültebb, vidámabb színt adjon a sötét láthatárnak. Tévednek azok, kik azt hiszik, hogy politikai tekintetben egyáltalán nincs semmi jelentõsége a farsangnak. Ezidén legalább tévednek. A királyi estély, udvari ebéd, a miniszterelnök és a belügyminiszter estélye mind csak mulatságok ugyan, de oly mulatságok, miken gyakran nagy események szövõdnek.

Ki tagadhatná például, hogy a »Menyhért napi gratulációnak,« ⁶ valamint azon körülménynek, hogy õfelsége Lónyaival kezet szorított az estélyen, s õt a közelebbi udvari ebédre is meghívta - nincsen jelentõsége. Ha egyéb nem is, mint hogy sokszorozza legalább pártja vérmes reményeit az iránt, hogy a »gyanúsított« volt miniszterelnököt újra elõ fogják rántani a - szükség idején.

Szomorú dolog lesz, az igaz, - de bizony sok más szerencsétlenség közt, megeshetik még velünk ez is. A Sennyei és Tisza közti koalíció terve, melyrõl múlt héten írtunk, még mindig kísért, de csak a lapokban. Abban mindenki egyetért, hogy sose lehet belõle semmi, hanem azért mindenkiben megvan az a gyengeség, hogy mégis rõfnyi cikkeket kanyarít felõle. Legalább a lap hadd teljék!

Külföldrõl sem jött e héten valamely különösebb esemény híre. A spanyolok meg vannak elégedve királyukkal (szegény tatárok!) s lelkesedéssel fogadják. Serrano számûzetésbe ment, Don Carlos pedig, mint egy január 9-én kelt proklamációban mondja, »sajnálja«, hogy rokona, Alfonz rá hagyja magát szedni s a forradalom eszközeül felhasználtatni. Már iszen azt el is hisszük, hogy »sajnálja«.

Franciaországban nincs rendén a Mac-Mahon szénája. Nem bír minisztériumot összehozni. A ziláltság oly nagy, hogy abból kiigazodni teljes lehetetlenség - s legközelebb vagy jobbra, vagy balra kell dûlnie. Csak napok dolga - Franciaországot aligha fel nem rázzák megint nagy események.

4. sz., január 22.

BUDAPEST 1875. JAN. 22-ÉN

Az új adójavaslatokról akarunk még ezúttal egyetmást elmondani. Többször hangoztattuk azoknak hiányait. Hónapok múltak el, s Ghiczy javaslatai azóta már meg lettek vetve-hányva úgy a sajtóban, a privát körökben, mint az országos bizottságban: ma tehát még nagyobb bizonyossággal mondhatjuk, hogy az új adók elviselhetetlen terheket rónak az állam­polgárokra anélkül, hogy ezáltal az államon segítve lenne.

Fel nem foghatjuk, mire támaszkodott Ghyczy Kálmán, midõn nemrég kimondá a merész szavakat: fejemmel állok jót, hogy ez adókkal rendbe hozom az országot. - Ha szó szerint vétetnének az õsz államférfiú szavai, bizony nem szeretnék a Ghyczy feje lenni. - Az új adók nem hogy rendbe nem hozzák az országot, hanem még jobban alá merítik, elszegényítvén a föld népét.

Az adójavaslatok között legjobbnak látszik s legtöbb rokonszenvvel fogadtatott a fényûzési adó. De mondom, hogy látszik célszerûnek e javaslat, míg gyakorlati oldaláról tekintve, éppen célszerûtlen, mivel szigorú ellenõrzés nélkül alig fog lehetni valamely eredményt produkálni. Ha még fel lesznek állítva az ellenõrzõ közegek, akkor azok fenntartási költségére megy fel a luxusadók bevétele. Ily körülmények közt okosabb lett volna csupán a fennálló adókat felemelni egész az országos szükséglethez arányosítva; mert akárhol nevezzük is a gyermeket, mégis ugyanaz a gyermek az, - az adó csak adó, ha kölcsönnek hívják is (mint azt már egy ízben tapasztaltuk).

Kár volt tehát teketóriázni: s meg lett volna mentve legalább az új adók kezelési költsége, mely nem sokkal lesz kevesebb, mint jövedelme. Az adófizetõknek mindegy, akármilyen titulusok alatt tétessenek tönkre, mindamellett hisszük, hogy szívesebben viselnék a görnyesztõ terhet, - ha tudnák, hogy ezáltal a haza sorsa enyhül.

5. sz., január 29.

BÁBEL

Bábel tornyának építési napjait éljük. Már régen figyelmeztettük olvasóinkat azon párt-bomlásra, mely a Deák-párt kebelében forrt. Elmondtuk okait e hajdan hatalmas többség óriási léptekkel közeledõ szétmállásának. Most azonban csupán a helyzetet festjük. A Deák-kör⁷ vasárnapi gyûlésén tûnt ki leginkább, milyen rosszul áll a kormány, illetve a Deák-párt szénája. Azon mindig egy húron pendülõ úri emberek, akik azelõtt mindenbe beleegyeztek, ha felülrõl jött, akiket »mamelukok«-nak csúfoltak eddig, most ahány, annyiféle beszél: nincsenek megelégedve a viszonyokkal, a kormánnyal s. a. t. Sõt a magát nagyhatalommá kinõtt Sennyey Pál báró nyíltan kimondá, hogy nem tart a Deák-párttal.

Ezt régen lehetett volna várni Sennyeytõl, ki csak színleg jezsuitáskodott Deák-párti köpenyeg alatt eddig is, - de nem vártuk volna a Deák-párttól, hogy nem akad benne egy lélek sem, aki ilyen farizeusnak kiadja aztán az utat: hogy vagy hajoljon, vagy szakadjon; ha nem Deák-párti, ne legyen többé semmi keresete a Deák-párt zászlaja alatt: takaródzék igazi jelvényébe, a papi reverendába.

Ugyancsak a vasárnapi értekezleten Ghyczy adójavaslatai, miket a szerdai gyûlésben kezdtek tárgyalni, nagy ímmel-ámmal fogadtattak. Ghyczy határozottan kimondá, hogy lemond állásáról, ha pénzügyi tervei el nem fogadtatnak, s mint mondom, a kör ennek dacára sem biztosítá, hogy el fogja azokat fogadni. Ez még sohasem történt, hogy a kormány saját pártja által ég és föld közt hagyassék lebegni, mint Mahommed koporsója. Ki itt a hibás? Hát valóban lejárt volna már a Deák-párt órája? Vagy a beteg öregúrral kiköltözött a lélek e máskor oly összetartó testületbõl, s a mai kormány nem képes azt erélyesen vezetni s uralkodni rajta s általa? Akármelyik áll is a két eset közül, a baj mindenesetre komoly s beláthatatlan következményei lehetnek.

Nem különben áll a dolog a Tisza-párttal is. Alább veszik olvasóink a balközépi értekezlet leírását, melybõl kitûnik, hogy õk sincsenek valami nagy békességben egymás közt: sõt ami több annál, õk is, mint a Deák-párt, nem bíznak önmagukban, illetõleg elveik és programjuk helyességében.

A jövendõ titka, hogy ez általános zavarból, midõn jóformán senki sem tudja, mit tegyen, kinek higgyen, kiben bízzék, és melyik utat kövesse, mi fog kibonyolódni; de amennyire emberi ésszel következtetni lehet, valószínû, hogy a jövõ követválasztás ezen zavarok dacára is összehozza az eddigi Deák-párti többséget, habár kissé új pártárnyalatokba szétforgácsoltan is. A balközép hihetõleg még kisebbre olvad, mint volt, hanem ehelyett megnövekszik a szélsõbal és a konzervatív párt, mely utóbbi eddig csak papíron létezett, de amely már is kezd »életjeleket« adni magáról.

6. sz., február 5.

A VEZÉREK

Jelenleg Sennyey Pál, Lónyai Menyhért és Tisza Kálmán a képviselõház vezérei. Az öreg Deák már leszorult a tettek mezejérõl, s Irányi és Simonyi pártját még mindig nem lehet komolyan venni. E három férfiú szavait és nyilatkozatait leste legközelebb a nemzet a legnagyobb feszültséggel. Mit fognak mondani, hogy fognak nyilatkozni? Úgyszólván tõlük függött a nemzet sorsa.

Ma már mind a hárman nyilatkoztak.

Mind a három rosszallta a mai helyzetet: mind a három elítélte kisebb-nagyobb mértékben a mai kormányzatot, megegyezett abban, hogy azon változtatni kell. A vezérek megértették egymást s békülékenyeknek mutatkoztak. Úgy is illik, s mikor a haza veszélyben van, félre kell tenni a pártérdekeket, s közösen vállvetve támogatni. Tisza kinyilatkoztatta, hogy a közjogi egyezményt rosszallja ugyan, de egy idõre elfogadja. Ezáltal közeledett a Deák-párthoz. Sennyey pedig szinte ünnepélyes nyilatkozatot tõn, hogy nincs szándéka az országot a provizórium sárga-fekete zászlója alá terelni (Sennyeit eddig e szándékkal gyanúsították), hanem õ is csupán alkotmányos úton tartja lehetõnek a haza megmentését. Ezáltal Sennyey is közeledett az alkotmányos forma embereihez. Nagy jelentõségû nyilatkozatok voltak ezek. Hazánk jövendõje van e három ember kezébe letéve, fontos tehát minden szavuk s érdemes arra, hogy mérlegeljük és elgondolkozzunk felette. Lássuk tehát az eszközöket, melyekkel a hazát megmenteni reménylik, s lássuk, miben térnek el és miben egyeznek meg.

Lónyai a takarékosságot ajánlja, helytelenítvén a rendszert, s kárhoztatva a meggondolatlan beruházásokat, miket az eddigi kormányok derûre-borúra tettek. Szerinte is csak áldozatok útján menekülhetünk a hínárból, de ez áldozatok ne terjedjenek a végletekig, az adóképességet nem kimeríteni, hanem fokozni kell. A mostani terhes kölcsönök kifizetésére legokosabb mód az államjavak eladása: ezáltal legalább megszaporodik a tehetõs és értelmes földbirtokosok száma. Mindenekfelett pedig hangoztatja az erõs és hatalmas kormány szükségességét.

Sennyey is erõs kormányt akar elsõ esetben, de ez szerinte csak úgy érhetõ el, ha a közigazgatási hivatalok is kinevezés útján fognak betöltetni.

E pontban Tisza nem ért egyet: õ ezentúl is választani kívánja a közigazgatási tisztviselõket.

A többi pontban majdnem teljesen egyetértenek a vezérek, legfeljebb az eszközökben fordulhatna még elõ némi eltérés. A szigorú takarékosság és a nemzet vagyonosítása azon irányelvek, miket egy úgy, mint a másik ajánlhat.

Majdnem bizonyosnak mondhatni, hogy a vezérek eme nagy fontosságú beszédei után közeledni fognak egymáshoz a pártok is.

Csak még a negyedik vezért kell megnyerni a kibékülés és összetartás mûvének, a negyedik vezért, kinek hatalmas keze szövi évek óta hazánk sorsát, gr. Andrássy Gyulát.

Amilyen jó hazafi, bizonyára õ sem fog vonakodni békejobbot nyújtani úgy Lónyaynak, mint Tiszának, ha a közügy úgy kívánja.

7. sz., február 12.

MI FOG TÖRTÉNNI?

A Bittó-kormány bukása ma már kikerülhetetlen logikai következménye az eseményeknek. Ha maga nem siet fölvetni a bizalmi kérdést, az önként fog bekopogtatni: ez tehát kérdés tárgyát sem képezheti többé. Sokkal nagyobb dolog azonban ennél ama föloszlási processzus, mely mint a járvány, nõttön nõ és terjed a Deák-párt soraiban. Tisza Kálmán beszéde végre teljesen kifejleszté e régebben általunk is észrevett kórtünetet, s most csak azt nem tudjuk még, miben fog kilyukadni?

A pártok jelen állása szerint csak kettõ lehetséges: vagy megalakul a koalicionális kormány Tisza-, Sennyey- és Lónyayval most mindjárt, vagy pedig alakul egy új párt az egymáshoz közeledõ elemekbõl s átveszi azon nagyhatalmi szerepet, mit eddig a jobboldal tartott kezében.

Õszintén megvallva, mi a koalícióban még távol sem merünk remélni egy boldogabb állapot kezdetét. Európa történelmében még ott sem fordulnak elõ jóravaló és hasznos koalicionális kormányok, hol az állami viszonyok rendezettsége és szilárdsága mellett az körülbelül lehetséges lenne; annál kevésbé lehet remélni hazánkban, hol a viszonyok ziláltsága megzavarhatlan tömör összmûködést követel. A három vezéregyéniség kormánya nem lehetne egyéb, mint az ambíció és dicsvágy egy újabb katasztrófája, melyben megint alkalmunk lenne feljajdulni a sok sikertelen kísérlet alatt, s melyben mindenki egyenként a saját kezére dolgozna, mert hiányoznék az egyesítõ kapocs, mely egyedül az elvek harmóniájában lelhetõ fel.

Célszerûbb volna tehát a másik eshetõség: a jelenlegi kormány úgyis kérész-életét addig nyújtani, míg egészséges pártalakulás mellett, mely a parlamenten kívül máris nagyban folyik, egy olyan többség alakul, mely képes lesz életet adni egy oly kormánynak, melynek lesz valami kész mentõ gondolata számunkra s lesz ereje is e mentõ gondolatot keresztül vinni.

8. sz., február 19.

A VÁLSÁG TÖRTÉNETE

Bittó István miniszterelnök ma egy hete Bécsbe utazott, hogy õfelségének, mint ahogy õ magát kifejezte, a megváltozott politikai helyzetet elõadhassa, valamint az összes minisztérium lemondását is. Bécsi és budapesti elõkelõ körökben el volt terjedve a hír, hogy vagy Festetich György gróf, vagy Wenckheim Béla báró neveztetnek ki miniszterelnökül. A képviselõház ez idõ alatt elnapolta üléseit s azokat alkalmasint csak az új kormány megalakulása után kezdi meg. De annál tömöttebbek a pártklubok, hol nagyban folyik a találgatás: ki lesz? mi lesz? Bittót, amint Bécsbe ért, rögtön kihallgatta õfelsége s abbeli kívánságát fejezte ki, hogy Tisza Kálmán Bécsbe hívassék, hogy elõadja, mi úton reménylené õ a koalíciót, mik az elvei s mi a programja a kormányzási rendszerre vonatkozólag? Szombaton éjjel érkezett Szapáry belügyminiszterhez Tisza számára az udvarhoz meghívó távirat, melyet gróf Szapáry vasárnap reggel 9 órakor kézbesített a balközép vezérének, ki is azonnal sietett Bécsbe s mielõtt a felség által kihallgattatnék, hosszú tárgyalásokat folytatott Bittóval. Kedden délután egy órakor fogadta a király Tisza Kálmánt, s amennyire e beszélgetés részletei kiszivároghattak, kérdést intézett hozzá a közjogi helyzet iránt, mire Tisza kinyilatkoztatta, miszerint a 67-es egyességet bolygatni nem áll szándékában, azt a jelenre nézve s különösen netáni minisztersége tartamára bevégzett ténynek tekinti, s csak ezen belül folytatja mûködését. A pénzügyi politikára vonatkozólag kifejté, hogy nem találja helyesnek adóemelés által segíteni az államháztartáson. Õfelsége igen szívesen fogadta Tisza K.-t s elõterjesztései után elhatározta, hogy Budapestre megy s ott folytatja a további tárgyalásokat.

Tisza kedden éjjel visszaérkezett fõvárosunkba s már szerdán délben elõterjesztést tett bécsi útjáról párthíveinek a balközépi klubban.

Ezen elõterjesztésrõl nem sokat tudunk, miután Tisza õfelsége iránti tiszteletbõl és óvatosságból felkérte híveit, hogy a mondottak inkább bizalmas közlemények lévén, mint nyilvános politikai tények, azokat terjeszteni és kibeszélni illetlen lenne. A dolog lényegét azonban tudjuk, s ez az: hogy a balközép el van határozva a Tisza által elõadottak után, miszerint az új pártalakulás elé nem fognak akadályokat gördíteni, sõt az alakulandó új kormánypártba beleolvadnak.

Ez a válság története a mai napig, midõn lapunkat bezárjuk. Hogy mi történik ezután, a jó isten tudja. Õfelségét tegnapra várták Budapestre. Nem tudjuk, megjött-e?

Hogy kik lesznek a miniszterek, még csak képzelni sem lehet. Tisza késznek mutatkozott õfelsége elõtt elfogadni miniszteri tárcát még azon esetben is, ha kollégáinak nagyobb része az eddigi úgynevezett Deák-pártiakból neveztetnék ki; a jelen kormányba azonban, mely ellen olyan sokáig küzdött, csak úgy egyszerûen be nem léphet. És ebben a király is igazat adott neki.

Eddig némelyek Ghyczyt, mások Szlávyt emlegetik leendõ miniszterelnökül, de azt hisszük, egyelõre minden alap nélkül; bizonyosnak csak az látszik, hogy Tisza Kálmán okvetlenül tagja lesz az új kormánynak, s hogy hívei is beolvadnak a kormánypártba. Így tehát igaza van az »Egyetértés«-nek, midõn gyászkeretben hirdeti az ellenzék kimúltát. Nincs többé baloldal! Béke hamvaira!

9. sz., február 26.

A VÁLSÁG

A kiválóbb jobb- és baloldali férfiak közt megtartatott az értekezlet. Jobboldalról Csengery, Széll Kálmán, Szlávy, baloldalról pedig Tisza, Várady és Simonyi L. báró vettek benne részt. A tanácskozás tárgya röviden összevonva az volt: lehetséges-e a két nagy párt egyesülése, illetõleg egybeolvadása? Minden kérdést megvitatván a kért párt bizalmi férfiai, azt találták, hogy mióta Tisza a közösügyeket elfogadta, a bal- és jobboldal között oly kevés az elvi eltérés, hogy az egyesülést nem akadályozza semmi. Tovább azonban fölöslegesnek tartották bocsátkozni.

Hétfõn õfelsége Budapestre érkezett, azonnal Bittót fogadta, a nap folyamán Szlávy volt miniszterelnököt is kihallgatván. A politikai körökben hétfõn egyáltalán el volt terjedve a hír, hogy Szlávy fog megbízatni a kabinet megalkotásával. E hír azonban eddigelé nem bizonyult igaznak. Másnap Csengeryt, Wenckheim bárót és Gorove Istvánt hallgatta ki a király. Az értekezletek folynak széltében hosszában... A lapok alig gyõzik elõsorolni a sok kombinációt, mik úgy teremnek, mint a gomba. Amint Bittó Deáknál, vagy Csengerynél, vagy Gorovénál, vagy éppen Tisza Kálmánnál tesz látogatást, aszerint kombinálnak. A levegõ tele van hírekkel, mik másnap megint szétpattannak, mint a szappanbuborék. Mert egy másik hír szele újra és újra semmivé teszi. Õfelsége is, úgy látszik, ez ideig a legnagyobb határozatlanságban van a teendõk felõl, mert a csomó valóban nagyon bonyolódott kezd lenni. Egy azonban teljesen bizonyosnak látszik, hogy Tisza mindenesetre miniszter lesz s hogy Szennyey és Lónyay semmiesetre sem lesz miniszter.

A válság aligha véget ér még e héten. Jövõ számunkban azonban hisszük, hogy már kész tényeket közölhetünk olvasóinkkal.

9. sz., február 26.

A KONZERVATÍVOKRÓL

Mi az a pecsovics? Éppen az, ami a konzervatív! Jobban nemigen magyarázhatja az ember. Hol vannak? kik õk? és mit akarnak e konzervatívok, nem tudjuk, de látjuk mozogni õket, jele tehát, hogy vannak.

E napokban jelent meg egy ismeretlen szerzõtõl ily címû munka: »Értsük meg egymást.« Nem lesz érdektelen tudni olvasóinknak, mit mond e könyv róluk. Élénk tárcaírói modorban rajzolja a konzervatívoknak a társadalmi téren kifejtett tevékenységét az 50-es években, s azon eredményre jut, hogy tulajdonképpen õk készítették elõ a 67-iki kiegyezést. Mi ellenkezõ meggyõzõdésben vagyunk, és képesek is volnánk indokolni nézeteinket, de ezúttal nem volna helyén azokat feszegetni, miután szerzõ csak oly aprólékos, jobbára a magánéletbõl vett részleteket hoz fel a maga állításai mellett, melyek a tulajdonképpeni politikai vitát kizárják. Nem tehetjük magunkévá a 48-iki eredményekrõl mondottakat sem; nem hisszük, hogy Kossuth »csinálta« a forradalmat, s nem hisszük, hogy a 48 nélkül a 67-es kivívhattuk volna, - mert forradalmat egy embernek »csinálni« nem lehet, és mert csak a 48-49. évek eseményei voltak képesek a magyar nemzetet erejének öntudatára ébreszteni és eggyé forrasztani, elõbb a lelkesülésben, majd a szenvedésben, és mert csak e kettõnek és csak amaz évek emlékeinek és tanulságainak köszönhetjük azt, amit 67-ben kivívnunk sikerült. Az események e felfogásában tehát nélkülözzük a szerzõben azon magasabb históriai felfogást, mely nélkül nagy eseménye­ket helyesen megítélni nem</