1877
BUDAPESTI NAPILAP

APRÓSÁGOK

június 6.

155. sz.,

Semmik

Mikor a bolhák köhögni kezdenek! A görögök is vérszemet kaptak s hadra készülnek a sokoldalról megtámadott Törökország ellen. Az új kormány kivetvén e célból a minden oldalról kizsebelt népre az adókat, valamint gondoskodván új kölcsönök- s a hadsereg szaporításáról is, programjában kijelenté máj. 29-én, hogy a jelen körülmények közt különösen józan diplomáciára volna - úgymond - égetõ szükség.

Nagyon õszinte vallomás, de nem parlamentáris, mert az új minisztérium a saját programja ellen dolgozik. Józan diplomácia és a török elleni háború nem férhet el egy kalap alatt.

*

Annyi sokan fogódzkodnak immár elöl-hátul a fehér cár bundájába, hogy elvégre neki lesz nehéz szabadon mozognia miattuk, hacsak úgy nem tesz, mint a Jókai Kökényesdije, ki a szûre alól észrevétlenül kibújt s mialatt azt ott hagyta a garádban, õ maga ellábolt a kiszemelt zsákmánnyal környezõi elõl.

*

[......] [......]

De szóljunk az »altera pars«-ról is. A »Hon« konstantinápolyi levelezõje kiemeli a török miniszterek és fõurak áldozatkészségét, kik Vefik képviselõházi elnök felszólalására, Edhem nagyvezér kezdeményezése után istállóikat kiürítvén, lovaikat a katonaságnak ajándékozták, s most gyalog járnak a portára.

Ez még nem sokat bizonyít.

Hiszen, mint a »Hon« megírta annak idején, a szegény Kerkápoly is gyalog járt haza a királyi estélyekrõl s azért áldozatkészségérõl mégsem fog beszélni a történelem.

Bizonyosan olyan lovak azok, mint a színpadi hadseregek, melyek a közönség ámítására a balszíntéren kimennek s a jobbszíntéren kijönnek.

*

Jobb, ha megtartotta volna fényes lovait Edhem nagyvezér, s ehelyett inkább arra fordítaná figyelmét, hogy a hadsereg menten a lelkiismeretlen kapzsi pasák és tábori szállítók csalásaitól ne szenvedjen, mint ahogy szenved hiányt az élelmezésben, mert mint egy török népdal mondja: »éhes katonának ferdén megy a golyója.«

június 7.

156. sz.,

Egy maliciózus ember mondta valamikor a kis Pulszkyról.

- Erre a szegény Gusztira mindenki haragszik. Boldog-boldogtalan szidja.

- Épp ellenkezõleg, hisz nagy befolyása van mindenütt.

- De minõ befolyása. A kormánykörök nem szeretik, de mivel meg vannak gyõzõdve, hogy a nép szereti, kénytelenek õt figyelembe venni.

- Nos, és ez rendén is van.

- Dehogy van, dehogy. A nép ki nem állhatja a kis Pulszkyt, de mivel meg van gyõzõdve, hogy a kormány nagyra tartja, készpénzül veszi dicsõségét.

*

Errõl a párbeszédrõl jut eszembe Haynald érsek, aki érdekes ellentéte Pulszkynak, s annyival szerencsésebb annál, mert õt ellenkezõleg mindenütt szeretik.

Itthon hazájában magasztalják, amiért a csalhatatlanság ellen szavazott Rómában, s keserû könnyeket hullatunk szomorú sorsán, amiért sohasem lehet szegénybõl emiatt kardinális.

Nos, és Rómában?

Ott pedig alkalmasint nagyra lehet õszentsége az õ érdemeivel, s ilyenformán gondolkozhatik:

»Ez az én szerelmes fiam, akiben nekem kedvem telik, aki legügyesebben viszi a maga dolgát, jobban mondva az enyimet. Ez az én szerelmes fiam, aki még mai napig is fenntartotta „Mária országá”-ban Kalocsán „ad maiorem dei gloriam” a „jezsuitákat”.«

*

De azért Haynald érsek sem sokkal jobb a Deákné vásznánál: mindössze abban különbözik talán a fõ klérustól, hogy azt tartja némely dolgokról, amit Bekecs Jancsi a vallásról.

- Te, Gyurka!

- Hallom, tiszteletes uram.

- Hiszed-e az istent?

- Hiszem, tiszteletes uram.

- Hát te, Jancsi, hiszed-e a Krisztust?

- Hiszem, tiszteletes uram.

- Hát az istent hiszed-e?

- Azt a Gyurka hiszi, tiszteletes uram.

Hát Haynald is csak a jezsuitákat hiszi, a többit hiszik mások.

*

Az ember szinte sajnálja, hogy nem lett õnagyméltósága lutheránus, mert senki sem érvényesíthette nagyobb tökéllyel nálánál ama kétkulacsos elvet: hadd lakjék jól a kecske, de hadd maradjon meg a káposzta is.

június 8.

157. sz.,

Mióta Kerkápolyi Károly úr olcsó áron összevett egy csomó földet a Gellérthegyen, azóta csodálatos módon fontos ponttá kezd válni az öreg hegy.

Hiszen tulajdonképpen szép dolog parkírozni az õ kopasz hátát s nekünk semmi kifogásunk ellene, - legfeljebb nagyon mulatságos elnézni, hogy az élelmesség mesterségét mennyire lehet tökéletesíteni.

*

Vajon miniszter korában mért nem produkált Kerkápoly úr ilyen finom fogásokat az ország javára?

Hja, mert neki csak magához való esze van.

*

Bizony csak csodálatos ember is volt õ: amit a jobb kezébe fogott, az nõtt, amit a bal kezével érintett, az fogyott.

A válykot megérintette a jobb kezével s Bernáth Gazsiként nyomban házzá dagadt (lásd Csillag utca 5. sz.), ha pedig a bal kezével nyúlt valamihez... de hagyjuk ezt, - a bal kezét csak miniszteri minõségben használta.

*

Tán ezért mondta egyszer X. képviselõ Y. hírlapírónak.

- Ez a Kerkápoly hasonlíthatlan ember.

- Hogy érted? Úgy, hogy semmihez sem hasonlít?

- Nem mondhatnám, mert hasonlítani nagyon hasonlít...

- Mihez?

- A Zsedényi ingéhez.

- Csitt te! megneheztel...

- Kicsoda? Kerkápolyi?

- Ej dehogy! A Zsedényi mosónéja.

június 9.

158. sz.,

A bécsi udvari körök keleti politikája most a legkülönb találós mese az egész világon.

A kétfejû sas mereven áll anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik fejével bólintana valamerre. Szárnyait behúzza, nehogy megrebbenésükkel zajt okozzon, csõrével megpiszkálja tollazatát, aztán behunyja hályogos szemeit és úgy tesz, mintha aludnék...

Jó éjszakát!

Az a gyomor, melynek két szájat rendelt szolgálatára az õsfantázia, annyira meg van terhelve megemészthetetlen tervekkel, hogy sajátságos álmok lidércnyomása nehezedik rá.

A kétfejû sas »secundo genitura«-ról álmodik.

Az álom az ébredés elõszobája. Csak hadd mulassa magát.

*

Egyébiránt azt mondja Montesquieu, hogy az az igazi diplomácia, melyet észre nem lehet venni.

Nos, akkor nem lehet semmi panaszunk. Ausztria diplomáciáját még eddig senki sem vette észre.

*

Lehetséges, hogy a vén John Bullal tart, amire Andrássy, kit az utókor a »hallgatag« melléknévvel fog megtisztelni, ha kérdeznõk: Mit csinál a vén John Bull? azt felelhetné:

- Semmit.

- Hát Ausztria?

- Az meg segít neki.

*

Az sem lehetetlen, hogy vérszemet kapott szegény monarchiánk. Végig pillantott ékszerein: az Uchaciusokon, arcrózsáin: hadseregén s szívébe lopta magát a muszka mosolygás szerelemi nyila. »Hm... Hátha? gondolja magában, az ördög nem alszik«...

Aztán Ausztriának is, mint minden vénleánynak, dacára, hogy sokszor árult már petrezselymet, megvan azon hiúsága: hódítani... Odavetette tehát magát titkon a muszka karjaiba.

Legalább minden jel azt mutatja. A Gorcsakoff ágyában egy sárga-fekete harisnyakötõt véltek látni némely éles vizsga szemek... Hogy a kerítõ ki volt. Tessék megkérdezni Andrássytól. Õ tudja.

*

Különben, mondom, nem állok jót ez idillért; mert Ausztria politikáját bajos észrevenni, nem becsmérlem erényeit és nem szennyezem be jó hírét... de ha már megtörtént volna ez a botlás, egyre figyelmeztetem: addig nyújtózkodjék csak, meddig a takarója ér, mert különben úgy találja nyújtani a lábait, hogy könnyen lemarad az egyik.

Akkor aztán azzal fogja magát vigasztalni, mivel egy Festetics, kinek Solferinónál a lábát lõtték el.

»Ezentúl kevesebb csizmára lesz szükségem.«

*

A csizmáról jut eszembe a »Dákosék varjúja«.

Ajánlom a történetkét a külügyi politika vezetõinek figyelmébe. Dákos uramnak három kiváló tulajdonsága volt. Csizmadia volt, rövidlátó volt és szeretett vadászni. Egyszer mozdulatlan varjúsereget látott az udvarán, rohant is be a puskájáért s összevissza lövöldözte. Csak mikor aztán odasietve lehajolt a zsákmányért, vette észre, hogy a raktárból az udvarra szárítani kivitt csizmakészletét lyukasztgatta ki.

A Dákos uram esetébõl bízvást okulhat Ausztria a keleti kérdésben. Vigyázzon, hogy meg ne lövöldözze a saját csizmáit!

június 10.

159. sz.,

Az »Egyetértés« írja: a lengyel klubban szokatlan élénkség vehetõ észre. Nagy elõkészületeket tesznek egy - tavaszi mulatságra.

Igazán? Nos, hát tisztelem a junialisukat és azt üzenem nekik, hogy ha most nem tudnak egyebet csinálni, mint junialist - akkor, isten neki, mazurozzanak!

Az olyan nép, mely egyebet nem tesz, mint sör mellett potyogtatja a könnyeit s énekli, hogy »jesztye polszka nyezginula«, nem érdemli meg nemcsak a szabadságot, de a rokonszenvet sem.

*

A cár Romániában van. Plojestiben nagy lelkesedéssel fogadták s kenyeret és sót vittek eléje.

Majd megbánják õk még ezt, mert viszonoztatni fog nekik, éspedig nem oly tréfásan, mint a szatmáriaknak egyszer, kik ezer ökröt adtak természetben I. Ferencnek a francia háború költségeire, s midõn ezután nemsokára királyi biztos lett a megyébe küldve, viszontajándokul vették õfelségétõl ezt.

Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szatmárnak.

No, a »fehér cár« a sót millió sóba áztatott kancsukával, a kenyeret pedig sok keserű falattal fogja viszonozni.

*

Pedig ezek a bolondos oláhok, kiket már Szent Pál is ott hagyott a faképnél, tanulhattak volna a saját kárukon.

De hát hiába... a lepke is oda szereti verni szárnyait, ahol megperzselődnek, a - gyertya lángjába.

*

június 11.

160. sz.,

Ma a főtávirdán ama szomorú tapasztalatra jöttünk, hogy ha valamely mellék postaállomásra akarunk táviratozni, nekünk kell tudnunk, hogy azon a vonalon hol végződik a villanyos sodrony s honnan kezdődik a postai odábbítás.

Bizony megfordított állapot, hogy millió embernek kell megtanulnia a posták és távirdák állomásait azok kedvéért, kiket azért fizetnek, hogy ezt se tudják.

Talán egy jó segédkönyv is megtenné a kellő szolgálatot?

Tiszteltetjük a kereskedelmi miniszter urat!

*

A szfinx madár rejtélyes és néma, mint a sír. Elég baj az. És mégis meg akarják szólaltatni nem ugyan a szfinxet, hanem Tisza Kálmánt e keleti kérdésben a Simonyiak? Tõle ugyan nem fognak megtudni semmit; a szfinx nyelve nem a papagájé, melyet könnyen fel lehet vágni. Ajándékoznák a Simonyiak inkább a nemzetnek azt az idõt, melyet a cél nélküli interpellációk felemésztenek! Régóta tudhatnák, hogy Tisza Kálmán sokat hasonlít ahhoz a bizonyos Bodónéhoz, aki mindig másról beszélt, mikor a bor árát kérték.

június 12.

161. sz.,

A lapunk vasárnapi számában közölt s a lengyelekre vonatkozó »apróságok« miatt neheztelõ sorokat vettünk egy lengyelbaráttól.

Értsük meg egymást. Nem akarjuk mi a lengyelektõl elvonni rokonszenvünket, mely mindig az igazság és az elnyomottak mellett nyilatkozik. De megvalljuk, hogy fáj nekünk a tétlenség, mellyel a zsarnok hódító hadjáratának szemlélõi. Nem osztjuk Plater gróf nyilatkozatát, hogy »még nem érkezett el a cselekvés ideje«, s még akkor is azt kiáltanók az oroszországi lengyeleknek: »most vagy soha!« - ha különben nem is lenne kötelessége az elnyomott nemzeteknek, valahányszor alkalom van rá, tiltakozni a zsarnokság ellen s fellobogtatni a szabadság zászlóját, mert még a sikertelen kísérletben kiontott vér is harmatként frissíti fel a fel nem adott jogot.

Ezért mondtuk mi, hogy nem a mazurka szezonja van most, nem a pesti délceg leányokat kellene most megtáncoltatni, hanem a - bozontos jegesmedvét.

[......] [......] [......]

június 13.

162. sz.,

Egy évtizede múlt, hogy a magyar király fejére tette a nemzet Szt. István koronáját s hogy a »szélsõbaliak« emlékezetes »fekete ebédjük«-et megették - váljék egészségükre!

A koronázás évfordulójáról, melyet az õsi szokás szerint kegyeletes ünneppé szentesített, csak egy lap s szokás szerint valamivel késõbb a »Hon« emlékezett meg.

Ez az egy lap is talán csak azért emlékezett rá, mert szerkesztõje a korona fényénél is nagyobb bámulója szép nõi szemek ragyogásának.

Márpedig, mint tudjuk, õ ezen a napon ilyenekben gyönyörködött: egy társaságban, hol ugyancsak kedves feledhetlen hölgyekkel mulatott: könnyû volt visszaemlékeznie.

De a többi kollégái nemcsak a »koronázási posztóból« nem kaparíthattak magoknak egy-egy lajbira valót, hanem még abból a pénzbõl sem láttak »mutatvány-példányt«, melyet ominózus kezdetül Lónyai hajigált szét.

Ezért nem jutott eszökbe a koronázás évfordulója: minélfogva elmondhatja az »Egyetértés« dacára, hogy az egész pusztán feledékenység, miszerint valamennyi hírlapíró Ugocsa megyébõl való.¹¹

*

Nem lehet ám mindenkinek olyan jó emlékezõ tehetsége, mint kollégámnak, a »mindenfélék« érdemes írójának, ki elõtt így panaszkodék egy szerkesztõségünkben megfordult fiatal író, ki az egész országban ismeretes arról a tulajdonságáról, hogy a »potyának« nagy barátja.

- Olyan fád vagyok... - így õ, - étvágyam nincs... nem is emlékszem mióta... tíz éve, hogy jóízûn ettem...

- Hüm! - mond a »mindenfélék« gúnyos írója. - Hogyan tíz éve? Aha! knapp ma tíz éve volt Budán a koronázási ingyen ökörsütés.

*

Írókra fordulván a beszéd, meg nem állhatom, hogy fel ne említsek rosszallólag egy vonást, mely jellemzi az írói arisztokratikus gõgöt, annál is inkább, mert egyik jelesebb és különben minden tekintetben szerény írónkkal történt a »kör«-ben.

- Nem tudja ön, kérdi tõle egy ismerõse, mikor fogad õexcellenciája Széll Kálmán?

Emberünk a kérdezõre néz s õszinte megütközéssel viszont kérdi:

- Az ördögbe is... ki az a Széll Kálmán?

- Quelle question! A pénzügyminiszter.

- Az meglehet: de még nem írt semmit.

*

Ennél a különben derék írónknál mégcsak »egy Zala megyei bizottsági tag« árul el arisztokratikusabb gõgöt a demokratikus »Egyetértés« hasábjain, midõn interpellációt intéz az »igen tisztelt igazságügyminiszter úrhoz«: - van-e tudomása azon világrendítõ dologról, hogy Somogyi János törvényszéki bíró Zala megye alispánjának az utcán nem köszönt, s így a »nemes vármegyét öntudatosan megsértette, s ha nincs, van-e ennek tudomásvétele után szándéka ezen illemet nem tudó embert elcsapni?«

Szegény Perczel!

*

Ha már ennyire benne vagyok úgy a közönséges, mint az író-emberek ócsárlásában, lehetetlen kihagynom apróságaim koszorújából Szent Antalt, de nem a páduait, hanem a - Lonkait.

A derék férfiú, szemenszedett vejeire bízván az »Állam« hajóját, õ maga mint kolompos Rómába zarándokolt a szentatya lábaihoz. A küldöttség egy része azonban mégis megrestellte a dolgot s Lonkait mellõzve, Zalka püspök vezérlete alatt, külön nyújtotta be hódolatát.

A lapok azt is írják, hogy e napokban a pápa áldásával tér vissza.

Be szíves örömest elengednõk a visszatérését!...

június 14.

163. sz.,

A mi kormányunk olyan, mintha hályog volna a szemén. Az a fátyol, melyet a múltakra borítottunk, az õ tekintetüket is annyira elfátyolozta, hogy még a saját árnyékukat sem látják.

Múltkor a szegény Széll kétségbeesve tördelte kezeit a pénzügyminiszteri palotában az államkincstár üressége miatt, midõn egy átiratban arról értesíti a párizsi török nagykövet, mint a magyaroknak jó barátja, hogy õ is figyelemmel kíséri a magyar pénzügyi viszonyokat, s úgy látja, hogy az állami kasszában még 200 millió készpénznek kell lenni, csak nézessen után õexcellenciája... ott lesz az valahol elhányódva a ládafia legalján.

Széll Kálmán a fejét rázta, de azért Madarassy államtitkárral élén egy bizottságot küldött ki, mely az ügyet behatóan megvizsgálja.

A bizottság megtalálta a 200 milliót, s most a miniszter köszönõ iratot intézett a párizsi nagykövethez.

*

Ugyancsak Trefort minisztert Almaviva, spanyol államférfi, arról értesíti, hogy Simor János esztergomi érsek megházasodott, s a feleségével annak a háznak a második emeletén lakik, ahol õ.

Trefort Ágoston a fejét rázta, de azért Hieronimy államtitkárral élén egy bizottságot küldött ki, mely az ügyet behatóan megvizsgálja.

A bizottság úgy találta õeminenciáját, hogy éppen a feleségével civakodott.

Az ügy azóta a bécsi nunciusnak is be van jelentve.

*

Auersperg miniszterelnökkel tegnapelõtt tudatta a svéd király szekretáriusa, hogy fülébe jutott, miszerint Andrássyt Albrecht fõherceg középkori módon, álarcos lovagok által el akarja lopatni a ballplatzi palotából s elküldeni a fehér cárnak ajándékba.

Auersperg a fejét rázta és minisztertanácsot tartván, egy bizottságot küldött ki egy bécsi híres orvos vezérlete alatt az ügy megvizsgálására.

Az orvos megfigyelvén a szimptómákat, úgy találta, hogy Albrecht fõherceg elõtt az eszme éppen nem idegen, s céljaival összevágó.

*

Ezt a három igaz dolgot csak azért említettük, hogy valószínûvé tehessük a mai lapokban megjelent azon szenzációs hírt, mely szerint egy barátságos hatalom figyelmezteti a bécsi kormányt azon izgató üzelmekre, melyeket az oroszok ügynökei folytatnak az osztrák-magyar hadseregnél.

Szegény Osztrák-Magyarország! Õ is olyan, mint az együgyû férj, aki mindig legkésõbb tudja meg, mi baj van a háznál.

június 16.

165. sz.,

A Petõfi életbenlétérõl keringõ hír, mellyel a lapok izgatottságban tartják a közönséget, a Tisza Kálmán által tegnap kifejtett kételkedés dacára is, váratlanul valónak bizonyul be. Ma magától Petõfitõl a következõ levelet kaptuk a szibériai ólombányákból keltezve:

Tisztelt Szerkesztõség!

Persze, hogy élek. Csoda, hogy rájöttek, az a »Budapesti Napilap« mindent felpiszkál!... Nagyon csalódnak azonban, ha azt hiszik, hogy visszamegyek Magyarországba, [......]. Önök nagyon naivok és nem vették észre, hogy én már megtanultam oroszul s itt Alexandrov Petrovics név alatt általánosan tisztelt költõ vagyok. Mily gondolat, uraim, önök közé menni koplalni, önök közé, hol a nevemet viselõ társaság lapjának csak ötszáz elõfizetõje akadt. Hagyjanak engem békén! Petõfi Sándor meghalt az önök számára, uraim! Elég jó önöknek Prém József is.

Petõfi m. k.

*

Az »Egyetértés« különben azt írja ezen ügyben, hogy »a kormány útját igyekszik állni a magán-kutatás eszméje terjedésének is, mert Petõfi feltalálásának esetén fél a magyar nemzet részérõl az orosz ellen kelendõ düh következményeitõl.«

Már hiszen mi sem tartozunk a kormány »fejbólintói« közé, de ez egy kicsit mégis merész állítás - s eszünkbe juttatja annak az angol példabeszédnek: »Az alkotmányos király sohasem tesz rosszat, mert nem tesz semmit« az ellenkezõjét, hogy »a magyar kormány minden lépten nyomon rosszat cselekszik, - mert az E - s újdondászának információja ezt így kívánja.

*

A nagyfejû Milán - minden jel oda mutat - újra eszébe vette, hogy háborúba keveredik; pedig még ki sem váltotta a »nagy« Milos zálogba adott kardját.

A jámbor szerbek, kiket »gyáváknak« bélyegzett meg a cár, már elõre félnek a háborútól, mely nem hoz számukra babért.

Hja bizony, jövedelmezõbb vállalat a disznókereskedés, s a babér elvégre is nem ott terem, ahol a »szerbtövis«.

De egy kis »úti lapu« mégis csak akadhatna talán, amit a potrohos Milan talpára kellene kötni.

június 17.

166. sz.,

A Lonkay és a báró Jósika válópörrel végzõdött viszonyának egy újdonszülött csecsemõ lett a gyümölcse és betetõzése.

A jámbor csecsemõ házasságon kívül fogantaték s bár éppen Lonkay ellenlábasául jött a világra, mégis rávall ennek vérére.

Hogy különben senki se törje az eszét, világosabban szólunk. A szerencsétlen gyermek a »Magyar Korona« címû katolikus lap, mely most napilappá lett. Egy ifjabb »Magyar Állam«! Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz. A kettõ között legfeljebb az a különbség, hogy míg pater Lonkai lapja szõröstül-bõröstül és prémestül a »szabadoncok« és azon elvetemedettek ellen handabandázik, akik nem katolikusok, addig a Jézuska Kálmán újsága az ultramontanizmus védelme mellett, a »szegénységben sínylõdõ« szentatya udvari közlönye lesz.

*

Szegény öreg pápa, be sok dolgunk is van veled! Alig lett vége az ötvenéves jubileumi ünnepélyeknek, amivel a jámbor Pius meghazudtolta az ezredéves szent jóslatot, mely minden pápára kihatott: »Non videbis annos Petri«, már is újra õszentsége harmincéves pápaságának ünnepét hirdeti ma egy kenetteljes vezércikkben.

Holnap alkalmasint a szentatya harmadévi gyomorhurutja megszûnésének évfordulója lesz elvezércikkezve és így tovább napról napra...

No, ha Jóska úr ilyen dolgokkal akarja delektálni az olvasóközönséget, mely most az aggasztó politikai viszonyok felõl kíván mindenekfelett tájékozást, akkor a »Magyar Koroná«-ra tökéletesen ráillik az a jóslat, melyet IX. Pius hosszú életével megcáfolt: »non videbis annos Petri!«

*

Sok beszédnek sok az alja. Hadd beszéljenek a tények. Jobban ki nem gúnyolhatnók, mintha egyszerûen adjuk e »politikai, társadalmi és közgazdasági« lap mutatványszámának tartalmát.

Vezércikk: Éljen IX. Pius!

Mellékcikk: A római zarándokok fogadtatása õszentsége által.

Mellékcikk: Egyházpolitikai szemle.

Mellékcikk: Az egyház jövõje, írta Répcei.

Tárca: A vatikáni mûkiállítás.

Könyvbírálat: A katolikus egyházjogtan kézikönyve.

Hírek: Haynald kitüntetése. Simor hogyan ünnepelte meg a pápai jubileumot. - Tolvajlások a Vatikánban.

Hirdetések: Fiatal izmos szakácsnõ kerestetik!

Biz ez csinosan van összeállítva - ebben a cudar háborús idõben.

június 18.

167. sz.,

Az »Egyetértés« újra fölfedezett egy »stiklit«, mely inkább ártatlan csíny, s most a Mac-Mahon korszakában, valóságos «kedélyes hamiskodás« Tisza Kálmán részérõl...

Õexcellenciája ugyanis szerelmes leveleket írt a fõispánoknak ilyen hátirattal: »saját kezébe; titkos«.

Ezekben a levelekben pedig az volt megírva, hogy õméltóságaik ne kíméljék azokat a helytelen észjárású embereket, akik a török barátság mellett tüntetnek s vegyék elejét az ilynemû gyûlésezéseknek, nehogy azokban áthágassék a keleti politikában követendõ irány, melyrõl õ kellõ felvilágosítást adott.

Az »Egyetértés« egészen megbotránkozik e dolgokon.

Tisza Kálmán pedig valószínûleg szintén megbotránkozik, látva, hogy már megint ez is napvilágra került.

Pedig nincs oka bosszankodni: ezzel csak növelte érdemeit, mert ismét több felvilágosítást nyújtott keleti politikájáról.

*

A »Nemzeti Hírlap« »Terefere« cím alatt ezentúl szintén apróságokat fog adni ünnepnapokon. Ma meg is kezdi - de bizony nagyon hétköznapiak. Aztán nem is annyira apróságok, mint inkább aprólékosságok.

...Különben pedig alássan tisztelteti az »akadémiai« nagyszótár a »Nemzeti Hirlap«-ot és