1878
BUDAPESTI NAPILAP KÉPMAGYARÁZATOK
ÉS EGYÉB CIKKEK

A CSALÁD LAPJA

EGY VÁRATLAN VENDÉG

A tragédiák a bölcsőben kezdődnek és a sírig tartanak.

Itt van mindjárt a kis Ilonka esete is.

Kicsike szívében már vagy két órája ott kóválygott valami titkos vágy, aminek nevet sem tudott adni, de amit a mama olyan elmésen kitalált.

De hogy az elején kezdjük a borzasztó szerencsétlenséget, el kell mondanunk, hogy a kis Ilonkát oda ültette ebéd után az anyja a fa árnyéka alá, ő maga a rétnek túlsó végén segít az apjuknak a munkában. Áldott mosolygó arcát, sőt alakját is eltakarja a fa, pedig bizonyosan sokat néz errefelé.

Ilonka egyedül ült hát ott, nézte a kék eget, a szálló felhőket, az ezer meg ezer tarka virágot maga körül, mik között egy-egy aranyos gyík suhant el néha-néha

Bezzeg szeretett volna utána futni, hanem hát a mama szigorúan ráparancsolt meg ne mozdulj innen, édes lányom, veszteg ülj, mert odább lakik a „bobó”, tudod az a rémes kísértet, aki az ilyen kis lányokat elviszi az áztató legfenekére.

A kis Ilonka nem merte hát elhagyni helyét, s legfeljebb azokkal a szöcskékkel mulatott, melyek feléje röpültek. Néha egy-egy villogó szemű egérke is feltűnt a láthatáron, de amint meglátta Ilonkát, nyomban megváltoztatta útja irányát. Vajon miért haragszanak a kis egérkék őreá?

Bizony nem sok mulatsága volt s éppen mikor már azon gondolkozott, hogy hátha a bobó nem venné észre azalatt, míg ő a mamához szalad, mikor kapóra a mama maga jelent meg egy nagy meglepetéssel egy tányér aludttejjel.

Ilonka gömbölyű ábrázata bezzeg mosolygóvá lett menten, örömrepesve nyúlt a tányér után, s olyan cuppanós csókot nyomott a mama arcára, hogy az annak édesebb lehetett a csurom méznél is.

De hát derű után ború a sors fatális keze már ott lebegett sújtani készen a feje fölött.

Alig hogy elment a mama, s Ilonka elhelyezte ölében a tányért zsupp egyszerre csak valami pottyan annak a kellő közepébe.

Juj, istenem! egy zöld béka ugrott bele a bokorból.

E katasztrófa van megörökítve genialis humorral képünkön.

Ilonkát rémület fogta el, midőn a szétfreccsent tej arcába szökött, a kanalat ijedtében rögtön kiejtette kezéből. A tányérnak is kevés híja hogy nem hasonló sorsa lett, dacára hogy látszik a görcsös kapaszkodás utána.

Legjobb dolga van egészben véve a békának, mely egész flegmatice fürdik a fehér folyadékban, melybe a siránkozó gyermek könnyei is bevegyülnek.

De hát azért béka a béka, hogy az ilyenekkel ne törődjék semmit.

AZ UTAZÓ HÁREM

Utazás a sivatagon!

Mennyi költészet e néhány szócskában! Mindenekelõtt a veszély és bozadály költészete, mert a sivatagi utazó minden pillanatban maga elõtt látja a halált nem egy, de száz alakban; maga a végtelen, beláthatlan sárga homoktenger, hol legkisebb nyoma sincs az életnek, a halálra emlékeztet.

A türelmes és könnyûlábú teve nélkül, melyet méltán neveznek a sivatag hajójának, a sivatagi utazás lehetetlen volna. Csak a teve képes a forró homoktengerben tízmázsányi terheket cipelni, sõt sátort is állítnak hátára, melyben aztán egész család húzza meg magát. E sátorok természetesen sajátságosak, a körülményekhez alkalmazva. Keresztbe rakott rúdakból egy ágyforma alkotmányt készítenek a teve hátán, melynek tetejét hajlékony pálmaágak képezik; e pálmaágakra kendõket terítenek, melyek részint a forró napsugaraktól védik a bennlevõket, részint láthatatlanná is teszik õket, hogy elég legyen téve a bölcs próféta parancsának:

A te feleségednek és leányodnak ábrázatát ne lássa más ember fia!

Egyébiránt a sivatag lakói ezt a parancsot nem valami szigorúan tartják meg, s nem éppen nehéz dolog a feleség és leány ábrázatát más ember fiának is meglátni. A beduinsátrakban a hárem csak egy szõnyeg által van elválasztva a férfi-lakosztálytól.

Mármost ha a beduin egyik helyrõl a másikra akar költözni, a fönn leírt módon sátrakat épít tevéi hátára, a sátrakba szépen fölpakolja a feleségeit, s így utazik egész háremével.

A feleségek egy ideig csak megállják, hogy rejtõzve maradnak a sátor bensejében, hanem bizony egy cseppet sem lehet csodálni, ha õk is kíváncsiak lesznek, hogy mi történik ott künn a világban, s a sátor nyílásain kidugdossák bájos fejüket.

Az egész kedélyes utazást igen kedves képben mutatjuk be olvasóinknak, mely kép talán maga többet mond, mint amennyit mi most itt elmondtunk.

FÉNYES JUTALOM

Éppen Szt. György-napkor múlt harminc esztendeje, hogy Miska kocsisnak szegõdött tekintetes Gombás Boldizsár úrhoz.

Harminc hosszú esztendõn át hûségesen kocsiskodott, még az irigység sem mondhatott volna rá semmit. Nem részegeskedett, kocsit, lovat tisztán tartott, még csak föl sem fordította a tekintetes urat egyszer sem.

Gombás Boldizsár úr nagyon jól tudta, hogy ilyen hosszú szolgálatot nem szokás jutalmazatlanul hagyni. Akárhányszor olvasta a hivatalos lapból, hogy valakit, aki pedig csak írnok volt, 25-30 esztendei szolgálatért legalább is koronás arany érdemkereszttel tüntettek ki. Hát még mit érdemel, aki harminc esztendõn át híven kocsiskodott!? Gombás Boldizsár úr dicséretére legyen mondva elhatározta a Miskát fényesen megjutalmazni.

A harmincadik Szt. György napján hát beszólította õt a szobájába.

- Fiam Miska - kezdé Boldizsár úr sokat jelentõ arccal -, éppen ma harminc esztendeje, hogy a szolgálatomba szegõdtél. Harminc esztendõ nagy idõ, s oly cseléd, ki ily nagy idõt egy helyen tölt ki, nagy jutalmat is érdemel, pláne ha az a cseléd harminc esztendõn át úgy viseli magát, mint ahogy te viselted. Józan, szorgalmas voltál, nincsen ellened egy mákszemnyi kifogásom. Épp azért Miska fiam, elhatároztam, hogy érdemed szerint fényesen megjutalmazlak. (A Miska arcán bizonyos ragyogás lõn észlelhetõ.) Én tehát jó magaviseleted és hûséges szolgálatod illõ jutalmául elhatároztam, (a Miskának csak úgy tágult a két füle), hogy ezentúl nem foglak tegezni, hanem magázni. Tehát menjen, Mihály, és fogjon be!

A KIS KOLDUSLEÁNY

Apja leesett a házfedélrõl s mindjárt szörnyet halt, anyja pedig addig búsult utána, hogy õ is meghalt. A kis Kati még nem tudott akkor búsulni, õ élve maradt. Mikor az anyja koporsóját kivitték, az udvarból egy öreg, ott lakó néni fogta pártját a gazdátlan porontynak, s õ tanította ki arra a mesterségre, amit most folytat

Az pedig nagyon szomorú mesterség

Oda kell állani az utca szögletére, dideregni kell tudni figyelmeztetõ fogvacogtatással (ami nem is olyan valami nehéz tél közepén ilyen ruházatban), aztán az egyik kéznek örökösen kinyújtva kell lenni a járók felé, hogy abba a részvét krajcárjait könnyen be lehessen hullatni.

Ha már ebben a mesterségben nincsenek meg valakinek azok a természeti elõnyei, hogy vak vagy sánta lehessen, hát legalább legyen részvétre indító ártatlan gyermeki arca. Az is ér valamit.

Az öregasszony felösmerte e szép tulajdont a kis Katiban, s betanította arra a pályára, amelyik kezd egy idõ óta nagyon népszerûvé lenni.

S azonfelül folyton tökéletesedik.

A Kerepesi uton már egy régi koldus megunta az örökös kiabálást, s nemrég aranyos betûkkel íratta ki egy kis táblán, amit kényelmesen a nyakába akasztott, hogy: kérek egy krajcárt!

Mennyivel jobban kifejezi e három szót a képünkön látható leányka kis reszketõ keze, és összefogott köténykéje, mely míg a másik kezét melengeti, egyszersmind a már kapott adományok tartójául szolgál.

Korán kell szegénynek megtanulnia, milyen nehéz az élet.

Este haza viszi a gyûjtött rézpénzt; ha több, mint tegnap volt, az öregasszony azt morogja, hogy még több is lehetne, ha pedig kevesebb, mint tegnap volt, akkor a kis Kati még verést is kap tetejébe annak, hogy enni meg nem kap.

No, de mindez hasznára válik, mert mind a verés, mind az éhség soványítja, satnyítja, s folyton alkalmasabbá teszi az üzlet-re.

A KÉPESKÖNYV

No, Gézika, ne sírj, mert akkor délután nem mutatom meg a képeskönyvet!

E nyájas fenyegetõzéssel akarja a jó mama lecsitítani a kicsi Gézát, ki jó félóra óta hullajt már keserves könnyeket afölötti nagy bújában, hogy a Bodri kutya meg a Cirmos cica egymással kegyetlenül összeverekedtek.

S a mamuska nagyon jól tudja, hogy mivel kell az ilyen kis emberek sírását elállítani. Gézika egyszerre elcsendesül, s oly hirtelen szûn meg sírása, mintha csak ollóval vágták volna el.

Hanem hát nem is lehet azt csodálni. Apuska éppen tegnap jött haza Pestrõl, s nagy ünnepélyességgel húzott elõ a pakktáskából egy újdonatúj képeskönyvet. Istenkém! milyen gyönyörû cifra a táblája. Lehetetlen, hogy a láttára ne támadt volna a kis Gézának az a gondolata, hogy milyen jó volna azt a szép cifra valamit megenni.

De persze, hogy a képeskönyv nem ennivaló; sokkal fontosabb szerepre van hivatva: bevezetni a kis Gézikát a tudományok elõszobájába.

S Gézika maga is fölfogja ennek fontosságát, legalább nem tulajdoníthatjuk másnak, hogy a képeskönyv említése olyan varázshatással volt rá.

Alig is várja, hogy jöjjön az a délután. Még az ebéd sem kell neki, pedig kedvenc holmi kerül az asztalra: palacsinta baracklekvárral. A legnagyobb megerõltetéssel sem képes egy félnél többet legyûrni, máskor könnyen megfelelt másfélnek is.

No, de végre itt a délután. Apuska veszi a pálcáját, s indul a kaszinóba. Most már aztán mamuska sem várakoztatja tovább a fölizgatott kedélyeket, karosszékbe ül, ölébe veszi Gézikát, aztán fölnyitja azt a szép cifra táblás könyvet.

De már erre Ilonka is ott hagyja bábuját, pedig éppen most akart rá tisztát adni, s õ is oda csatlakozik a mama mellé.

Különben Ilonka már nagy leány, innen-onnan már majd a hatodik születésnapjára kap szokás szerint egy fényes aranyat a papától, s ha nem dicsekszik is vele, biztosak lehetünk afelõl, hogy õ már el tudná olvasni, ha valami volna nyomtatva azok alá a szép képek alá. Különben nincs is szükség semmi magyarázó szövegre, megmagyarázza a szép képeket maga a mamuska.

No, látod, ez itt a cocó, huszár bácsi ül rajta, nézd csak milyen szép piros a nadrágja, aztán milyen szép ezüstös sarkantyúja van, majd ha te nagy leszesz, akkor neked is ilyen sarkantyús csizmád lesz. Nini! hát ez itt mi? A bizony! egy kutyuska; majd ha megnõ, ez is olyan lesz, mint a Bodri. Ez itt meg egy angyal, olyan jó angyal, aki a jó kis fiúkra vigyáz, milyen szép fehér szárnya van stb. stb.

Így magyarázza a mamuska sorba azokat a szép képeket, s mire a végére ér, Gézika már óriás haladást tett a tudományos ismeretekben, s semmi kétség, hogy doktor lesz belõle.

EGY HŰ POSTÁS

Az Elvira kisasszony pincsi-kutyája, a kis Cukri, mikor úrnõjével és a gouvernante-tal a réten sétál, mindig beszalad az Aladár úrfiék kertjébe is. A szûk rácson is könnyedén átcsúszik õ, s rendesen megtalálja ott az Aladár úrfit, akinek a zsebe tele van mindenféle jóval az õ számára, s aki mikor végig simogatja, rendesen egy levelet is tesz a szájába.

A kis Cukri tanulékony és okos.

A levelet szélgyorsan viszi, lehetõleg úgy, hogy senkivel se találkozzék.

Aztán ravaszság is van benne.

Mikor kis úrnõjét és a nevelõnõt megpillantja, ötven lépésnyire megáll; ha mindaketten jönnek feléje, elszalad, ha maga a kisasszony, bevárja.

Tudja, kinek szól a levél, s azt is tudja, milyen veszedelem származhatnék abból, ha a mademoiselle is meglátná azt.

Nem is látja, nem is tudja azt meg senki.

Mert a kis pincsi olyan helyes szerelmi posta, aminõt csak kívánni lehet. Még az a rettenetes nagy elõnye is megvan az emberek fölött hogy nem tud beszélni.

AZ ÚJ TARTOMÁNY FŐVÁROSA

Sietünk bemutatni tisztelt olvasóinknak kibõvített birodalmunk új ékességét, Bosznia fõvárosát. Hát ez bizony most már a mienk, minélfogva nem is ócsároljuk. Igaz, hogy nem sokat mutat így kívülrõl, de hát iszen elég olcsón jutottunk hozzá: miért panaszkodnánk, ha híg is a leve az olcsó húsnak.

Némelyek úgy fogják fel ezt az egész Boszniát, hogy az olyan, mintha az ember kabátjára oly helyre is varrnak gombot, ahova nem dukál. És az a gomb is sárga gomb, s sehogy sem illik a vörös gombsorhoz.

Ennek a sárga gombnak hogy úgy mondjuk a füle Serajewo, a fõváros, melynek madártávlati képét mi is bemutatjuk olvasóinknak.

A jelenlegi Serajewo alig árnyéka a régi Serajewóknak. Serajewóknak, mondjuk, mert ezt is, mint a legtöbb török várost, annyiszor pusztította el tûzvész, hogy minden évszázadban egypárszor újra kellett épülnie, s az újon épült város nemhogy szebb, szilárdabb lett volna, mindig rongyosabb volt, mint az elõbbi. Serajewo lakosainak száma jelenleg 50,000, kik közt mintegy 35,000 mohamedán van, s ezeknek Serajewo oly büszkeségüket képezi, hogy az õ állításuk szerint Konstantinápoly után Serajewo a világ legszebb városa.

Serajewo fekvése különben gyönyörûnek mondható, s a körülfekvõ magaslatok valamelyikérõl nézve elsõ tekintetre igazán meglepõ.

A Bosna folyó egyik mellékfolyójának, a Miljacskának két oldalán terül el a város fõrésze, a jobb parton sík téren, bár szûk, de meglehetõsen szabályos utcákkal, melyek néhol még kövezve is vannak, ami pedig itt a luxus netovábbjának tekinthetõ. A balparton meredélyesen terülnek el a külvárosok oly utcákkal, mellyeknek gödreiben, kátyúiban könnyen lábát is törheti az ily utcákhoz nem szokott idegen.

Mint fönnebb mondók, messzirõl tekintve a város meglepõen szép látványt nyújt, melynek szépségét nem kevéssé emelik a számos minaret karcsú tornyai, a házak közt elterülõ tágas kertek, s a hét, részint fa- részint kõhíd, melyek a Miljacska két partját kötik össze.

Nagyobb épülete Serajewonak csak igen kevés van. A kormányzói palota, egy kétemeletes kaszárnya, néhány vendéglõ, a tehetõsebb polgárok házai, ezek emelkednek ki a többiek közül, melyek a viskónál egyéb nevet alig érdemelnek.

A REJTÉLYES TÁMADÓK

A növeldei életbõl

A karcsú õzikék, a madám intézetének aranyos virágai már éppen lefeküdni készültek. A madám egy kísérteties történetet beszélt nekik a vacsoránál, melyben a holt võlegény a sírból jár fel látogatni menyasszonyát.

Ez a történet ábrándozóvá tette valamennyit. Édes álmodozással oszlottak szét szobáikba. Egy szétoszlott paradicsom volt az!

De alig hogy szétoszlottak a kis rózsabimbók, s kezdték kihámozni magukat abból a földi burkolatból, amit a szabó varrt rájok, egyszóval amint mindinkább kezdtek bûvös tündérekké válni, egyszerre nagy zaj, nagy kiáltozás támad odakünn a konyhában.

Segítség, kisasszonyok! Rablók, gyilkosok!

A rémület óriási mérvet ölt. A szép piros arcok, mik a feslõ rózsa színét viselik szebb vidéken, hirtelen elsápadnak, s míg a gyöngébbek elájulnak, a bátrabbak rohannak a konyha felé

Ott vannak összegyûlve, s uram bocsáss, még fel is fegyverkezve némelyik. A jelenet oly végtelenül bájos és mégis oly komikus.

Elöl a pápaszemes madám áll rémült tekintettel, de mégis komor méltósággal, mint egy a halálra elszánt Zrínyi Miklós; mögötte a kisasszonyok apraja-nagyja, némelyik már félig levetkõzve, lebontott hajjal. Festõi csoportozat. A gyönge kedves teremtések piciny kezecskéiben piszkafa, légycsapó, szénpiszkáló, seprõ, kolmivas stb.

A zavar kimondhatatlan. A dézsa feldöntve hever a konyha közepén, az edények leverve, mert bizony ilyen kritikus pillanatban senkinek sem jutott eszébe óvatosan járni köztük. Itt véres küzdelem lesz.

Az elõszobába vezetõ konyhaajtó mögött a megrémült Zsuzsi szolgáló van húzódva, ki mint elõõrs legelõbb vette észre, hogy az elõszobába rablók törtek be.

Pedig hát ott tulajdonképpen nem történt egyéb, mint az, hogy két növeldebeli cica adott egymásnak találkozót, s leverte a falhoz támasztott seprõt és öntözõkannát. Ebbõl támadt a nagy zaj, mely Zsuzsi szerint, mint szokatlan jelenség, csak rablók betörése lehet.

Hiszi is még a jelen percben mindenki, mert senki sem mer kipillantani, hogy mi történik hát ott valóban. Zsuzsi pedig váltig esküszik, hogy a rablók villogó szemeit is látta.

Hanem ha majd valahogy mégis kisül a dolog mibenléte, a sápadt arcok újra rózsaszínûek lesznek, s felhangzik a csengõ kacaj a kedves édes ajkakon, mely mint egy tündércsengettyû hangja, vidámmá, mosolygóvá teszi újra e komor falakat.

AZOK A FÁK MELYEK EL NEM ÉGNEK

Értjük t. i. a kofákat.

Ez azon egyedüli állás, mely a fõvárosban minden fényét, minden zománcát elveszti.

Istenem, milyen jó dolga van például egy kisebb vidéki városban a kofának! A kofa ott rendesen elhízott, tulipiros arcú, élemedettebb korú nõalak, akit rendesen vagy Erzsók, vagy Zsuzsó néninek neveznek. Ott ül sátra alatt a fórumon büszkén, mint egy indus fejedelemnõ, elõtte nagy halomban a földi jók sokasága, görögdinnye, körte, szõlõ, mogyoró stb. Hullámzó gyermekraj veszi körül, irigy, sovár pillantásokat lövellve e kincsek tulajdonosnõjére, ki törvényt szab ott, ahol ül. Valóban az a kis darab föld, melyre Erzsók néni sátrát felütötte, igazi extraterritorium. Ott még õfelsége a király sem parancsol neki, s jaj annak a földi halandónak, aki az õ nyelvével ott megbirkózni akarna.

Mert a szónoki tehetség bizonyos neme, mikor már végképp ki fog is veszni a parlamentbõl, itt folyton virágzásban marad. Nincs a föld kerekségén diplomata, ki annyi argumentummal, olyan eleven ésszel, annyi prókátoros fordulattal és oly ravasz griffekkel meg tudná világítani azt a tárgyat, amelyrõl beszél, mint egy igazi telivér kofa.

Kisebb vidéki városban egymás mellett emelkednek a gyékényes sátrak, hol mint megannyi nagy potentát egy-egy Erzsók asszony guggol izzadva nyáron, és a parázs-edény mellett melegedve télen.

S e potentátok, kiknek sátrai egész utcát képeznek néhol, éppen mint az indus törzsek, folytonos harcban élnek egymással, véd- és dac-szövetségeket kötve, majd merész megrohanásokban, majd alattomos cselvetésekben excellálva.

De persze csak szóharcot értek. (Tettelges összecsapás már a ritkább esetek közé tartozik.)

Harminc-negyven évi gyakorlata van a kofának a szónoklat mezején, azért nem bírhat vele senki!

De bármennyire egyenetlenségben élnek is egymással szemben e tisztelt hölgyek, bámulatos összetartást fejtenek ki azonnal, ha idegen ember ártja magát valamelyikök dolgába. Annak jobb lett volna halva születnie. Ami gúnyt, szitkot, lefõzést emberi agyvelõ elképzelhet, az mind nyakába zúdul ott az illetõ vakmerõnek.

Hát még mikor valami friss városi pletykáról van szó, vagy valakinek a megszólásáról?

Látnád, hogy csillognak a szemek, melyeknek nem ritkán a pálinka is, legtöbbször azonban naponkinti három liter cikóriás kávé adja a fényt, látnád, hogy csendesül el a folyton kerepelõ had, s mint hagyja ott székét és tekintélyes lassú léptekkel közeleg ama érdekes pont felé, hogy azon szerencsés társnõjük ül vagy áll, ki az új tárgyat elõhozta.

Csípõjükre tett kézzel, és nyájasságtól olvadozó arccal hallgatják, s mintegy magukban szívják az istenek ajándokát, a bûvös csemegét: az ember-megszólást.

S aztán megindulnak fölötte a tárgyalások, mindenkinek külön a saját véleménye, mely sohasem ellentétes, majd mindig hozzájáruló. Az egyetértés szelíd szelleme leng egy pillanatig a sátrak fölött.

Még csak két tekintély véleményét kell idéznem, hogy a kofákról írt rajzomat méltóan befejezzem.

Kõrösi zsiga, a nagy feltaláló, egy ízben így nyilatkozott:

Ha a miskolci kofa sosem álmosodnék el, és sohasem halna meg, ez esetben, uraim, fel volna találva, amit a tudósok eddig hiába kerestek: az örök mozdony a nyelvükben.

A váci kofáról pedig ezeket mondja egy természettudós:

Meg vagyok gyõzõdve, hogy annak a nyelvét halála után még külön is agyon kell ütni, mert az még holta után is mozogna, és semmi esetre sem enyésznék el a testtel.

Különben a kofákban is van elég gyöngédség, s föltétlenül nem lehet elítélni.

Aki nyájasan szólítja meg õket, annak õk is nyájasan felelnek. Egy palóc városból maradt ránk az utókorra egy párbeszédnek az eleje következõkben:

Vevõ: Eédös-e az aóma, eédös?

Kofa: Eédös bion, eédös!

- Ez udvarias szóváltás bizonyítja - mondom -, hogy a kofa sok mindenfélére alkalmas.

Még a politikához is ért. Többnyire nemzeti aspirációkért lelkesedik, s azokat támogatja a maga módja szerint nyelvével, ott, hol szerét ejtheti.

Mikor gróf Pálffy Mór, a nemzet egykori gondviselése végig ment kíséretével a rimaszombati piacon, s ott egy kofa asztaláról tulajdon excellenciás kezeivel vett fel egy almát, s ketté szelte, Erzsók néni bizony így förmedt rá:

- Tán bizony azt hiszi kegyelmed, hogy az Úristen magyar dohányt termesztett a közepiben a magoktól való félelmiben!

A fõvárosi kofákról, kiknek de mennyivel szomorúbb az életök majd jövõre.

AZ ÓRIÁS-PÓK

Egy valóságos kis szörnyeteget mutatunk be olvasóinknak. Kis szörnyetegnek nevezzük, pedig már címünk azt mondja, hogy óriás. Ezt az óriásságot azonban csak úgy kell venni, hogy a maga fajtájában: a pókok közt óriás. Mert a pókoknak szintúgy, mint nekünk embereknek, meg­vannak a maguk óriásai, s meglehet, hogy az apróbb pókok, mikor ezekrõl az óriás pókokról hallanának beszélni, szintén kétkedõleg csóválnák meg a fejüket, és azt mondanák: Bolondság, mese az egész, nincsenek óriások.

Bizony pedig nem bolondság, nem mese, mert óriáspókok igenis vannak, idomtalan csúnya állatok, a fejük tetejétõl a lábaik hegyéig szõrösek, s csupán testüknek hossza 5-6 centiméter, kinyújtott lábukkal együtt pedig 19-20 centiméter.

Ennek a visszataszító külsejû állatnak hazája Amerika forró tartományai, különösen az Amazon-folyam vidéke, hol az óriáspókok a kisebb állatvilágnak valóságos ostorai. E szörnyetegek leginkább falak repedéseiben, a háztetõk alatt vagy kövek közt laknak, némely fajaik azonban az erdõkben élnek, hol fákon, bokrokon terjedelmes és meglehetõs erõs hálót szõnek, melyben aztán apróbb madarakat ejtenek zsákmányul.

Az óriáspókok különféle fajai közt legerõsebb és legvérengzõbb az úgynevezett madárpók«, mely Brazilia északi erdeiben többnyire fákon él, s az itteni apróbb madaraknak valóságos hóhérja, mert oly gyorsan fut, oly ügyesen ugrik, hogy az üldözõbe fogott szegény kis madár csak ritkán menekül meg gyilkos körmei közül.

Különösen nagy pusztításokat visz véghez a tarka, fényes tollú kolibrik közt. E gyönyörû kis madárkának évenkint ezrei esnek áldozatul az óriáspók vérszomjának. Képünk is oly jelenetet &