1878
SZEGEDI NAPLÓ TÁRCÁK

(KARCOLATOK, NEKROLÓGOK, RIPORTOK STB.)

A SZEGEDI BOSZORKÁNYOK

Teljes életemben együgyű embereknek tartottam a kisigaliakat,
kik szépen kiíratták a templomuk homlokzatára:
»Épült anno 1830 itt helyben Kis-Igalon«.

Pedig hát nem árt néha világosság okáért még ekkora bőbeszédűség sem; én magam is most olyan helyi tárcát építek itt össze, amire ugyancsak nagy betűkkel kell odaírni, hogy itt helyben íratott, mert bizony olyan kevés helyi lesz benne, mint - hogy nagyon találó példával éljek - amennyi tokaji bor van a tokaji borban.

Még csak egy csücskét láttam a derék városnak, s az éppen elegendő arra nézve, hogy ne legyen a kinézéséről semmi fogalmam.

Még csak mindössze annyi szegedi embert láttam, amióta itt vagyok, amennyit Budapesten is láthatok belõlük országos vásárok alkalmával; aztán a magyar ember mindenütt egyforma - nincs rajta semmi különösebb megfigyelni való. Ha csak azt nem veszem, hogy Budapesten magyarul gondolkozik a magyar ember, de németül beszél, míg ellenben Szegeden magyarul beszél, de németül gondolkozik.

Ez pedig nem valami szójáték, hanem a legigazabb valóság.

Aki látja a fõvárosban a magyar elem pusztulását, végig nézi az ipar és kereskedelem csarnokait, hol az itt munkálkodó elem sürög-forog, bizonyára kevés magyar arcot fedez fel ott, de annál több tarkállik a korcsma-asztaloknál. Mintha nem is volnának nappal magyarok Budapesten! De bezzeg éjjel átveszi uralmát az õs nemzetiség; a jókedvû kurjongatások, támadó és elintézés alatt levõ keleti kérdések zaja hirdeti hajnalig, hogy Árpád vitéz ivadékai még mindig egzisztálnak Budapesten.

Mennyivel más Szeged! Itt a magyar is mind német! Azaz, hogy nem is annyira német, mint inkább anglius. Itt pénznek veszi az idõt. Sétáló embert alig láthatni, a napi foglalkozás hullámoztatja fel s alá a népet. Éjfél elõtt pedig már csendes az egész város. A munkás embernek aludni kell.

El-eltûnõdtem az ellentéteken. - Aztán visszaidézem emlékezetembe mindazokat a nevezetességeket, amiket Szeged felõl tudok.

A szegedi híres kenyér, mely még a rimaszombatit is túlszárnyalja.

Hát a halászlé! melyet valaha a halálos betegnek is medicinául preskribált a csabai doktor. Nagyra is vannak azóta a csabaiak ezzel a tudományos emberükkel!

De mi ez még mind a legnagyobb nevezetességhez képest? Ki ne hallotta volna hírét a szegedi boszorkányoknak, akiknek még a császári kir. osztrák vasút sem kell, akik egy-egy seprû nyelén nyargalnak föl a Szent Gellérthegyre gyûlésekre, bankettekre.

No, már ilyet csakugyan érdemes lesz látni Szegeden!

Ha annyi sok volt azelõtt, akad azokból még most is; lehetetlen, hogy végképp magva szakadt volna.

Meg is kértem tegnap barátomat, hogy ösmertessen most meg mindezekkel a nevezetességekkel, ha már egyszer ideszakadtam.

El is vitt nyomban olyan helyre, ahol ehettem a világhírû szegedi kenyérbõl és halászlébõl.

Hogy semmi vágyam ne maradjon fenn, egész a végsõ határokig ment buzgalmában:

- Hát egy kis szegedi szappant nem ennél még? Az is híres ám.

- Soh’se bántsuk. Majd megeszi a muszka, ha bejön. Ahelyett inkább mutass egy negyedik nevezetességet. - Mit?

- Nos, mi egyebet, mint egy szegedi boszorkányt.

- Aha! Van az is bõven!

Megvallom, mindég el voltam fogulva az Alföld hölgyei iránt. Azt tartottam, nem szépek. Erre nézve egy személyes meggyõzõdésre is támaszkodhattam. Egy Debrecen melletti városban voltam a télen egyik barátommal, ahol éppen bál volt.

- No, ezt megnézzük - mondám - és meg is néztük. Hanem az is igaz, hogy nem volt benne köszönet. Négyszáz leány közül még csak egyetlen meglehetõs arcú sem volt.

- No, pajtás - szólok oda barátomnak -, a gondviselés annyira mindenét elpazarolta már a tejjel-mézzel patakzó róna megszépítésére, hogy az asszonyokról egészen megfeledkezett. - Olyan válogatott rútak rútja valamennyi, - mint a sötét éjszaka.

Erre a vállamat érinti valaki a hátam mögött.

Visszanézek, hát egy odavaló parasztember.

Megrezzentem. No, ez most mindjárt pozdorjává tör, amiért megcsúfoltam nõik szépségét. Nem is volna igazi alföldi szittya, ha még ezek után elevenen hagyna innen elmenni!

De az én emberem éppen nem mutatta azt, hogy meg akar enni. Szelíden nézett végig német ruházatunkon, aztán kétfelé törülte izmos növésû szõke bajszát.

- Hallják az urak! Van benne valami, hogy csúnyák ezek a mi vászoncselédeink. Az isten tehet arról; ahogy van, úgy van, hiábavaló beszéd lenne szépíteni, hanem hát valami nyomja a szívemet...

- Ki vele, földi!

- Látom, hogy az urak, megkövetem alásan, onnan Bécs tájékáról származtak ide, hát csak azt mondom én osztég, hogy amit magunk közt beismerünk, csitt legyen az odaát. Ne tudja meg a nímet, hogy olyan csúnya itt a fehérnép. Mert kinevetne.

Elmosolyodtam s tombolt bennen a szív örömében, midõn láttam, hogy itt milyen mélyen és milyen messze nyúlnak el szálai a százados versengésnek, melyet a két nemzet közt hasztalan igyekeznek elsimítni a vezetõi.

E jellemzõ epizód elbeszélése különben nem tartozik ide, csupán annyiból, hogy illusztrálja kellemes csalódásomat, midõn barátom, aki a szegedi nevezetességeket mutogatta meg tegnap, elvezetett a sétatérre s megmutatta, amit még kívántam: a híres szegedi boszorkányokat.

Oh, milyen kedves kis boszorkányok! Éppen olyanok, hogy angyaloknak is mondhatnám.

De a boszorkány név mégis jobban illik rájok, mert bûvölni tudnak.

Ott sétáltak a szegedi szép leányok, egyik különb a másiknál. Karcsúk, barnák, pajkosak s ugyancsak volna mit irígyelni a németnek tõlünk, ha meglátná õket.

S én íme most azzal kezdem, hogy leteszem eddigi meggyõzõdésemet, melyet az alföldi nõkrõl tápláltam, bár másrészt beismerem, hogy a szegedi boszorkányok a legveszedelmesebbek a világon.

Mert most nem õket égetik el.

Hanem õértök égnek mások.

Az isten legyen könyörületes minden igazhívõ léleknek, aki rájuk vetette a szemét, aki mint a pille, nekiröpül a gyertya lángjának.

A SZEGEDI VÁLASZTÁS

A választás elõtt

Régen volt már annyi rekedt torok Szegeden, mint amennyi holnap lesz.

Ma már korán reggel »éljen«-zaj ébresztette föl a lakókat. - A gyülekezõ párthívek »bevezetésül« megeresztett kurjongatásai még annak is, aki félálmában elfelejtette volna, eszébe juttatták, hogy Szeged ma választja meg képviselõit.

A két kerület sorsa közül azonban csak az egyik lévén kétes, ott, ahol Károlyi gróffal szemben Simonyi Ernõ küzd, a Kállay választása iránt kisebb volt az érdeklõdés. Ellene Meák kormánypárti jelölt pártját két fiákeren el lehetett volna szállítani ki - a határra.

Tíz-tizenöt emberbõl álló párt ez, mely jelvényét, a vörös tollat (lucus a non lucendo) mintegy restellkedve hordta a kabát azon részén, ahol ha akarom látszik, ha akarom nem látszik. Szomorúan kullogtak végig az utcákon egy-két szégyenkezõ nemzetiszínû zászló alatt. Ha meg nem szaporodnak a választás színhelyén, »nevetséges minoritás« lesz a vezeték- és keresztnevök.

A Széchenyi téren fölállított két bódé volt ma a búcsújárás színhelye. - Onnan fog kikiáltatni az eredmény. A »vörös-zöld« károlyisták tekintélyes csapatban vonultak ki korán reggel zeneszóval, zászlókkal, úgyhogy éppen nem lehetett megítélni pusztán szemmel, hogy a szinte derék számú simonyistákkal szemben ki lesz a »vivát«.

Simonyi mellett általában melegebb lelkesedés nyilvánult. Többször és élénkebben hangzott föl az éljenzés, mint a károlyiaknál, kikkel, eltérve az általános szokástól, egy közös hullámzó táborrá alakult a Simonyi-párt. Az ellenfelek egy csoportba verõdvén egymással beszélgetve várták a szavazás kezdetét, anélkül, hogy csak legkisebb zavar is elõfordult volna valahol. A szegedieket igazi politikai türelmesség jellemzi...

A szavazás alatt

8-kor megkezdõdött a szavazás, a Simonyi szavazatai rögtön a »plusz« minõségét vették föl, bár nem nagy arányban. Midõn azonban a felsõ tanyákról még mintegy kétszáz Simonyi-választó érkezett erõsítésül, az ellenzékiek közt örömriadal támadt. Remélni, bízni kezdtek a sikerben. Simonyi szavazatai folyton nagyobb mértékben nõttek úgy, hogy pont 12 órakor Simonyi Ernõnek 162 szótöbbsége volt.

A választás színhelye tarka képet nyújtott: az elkerített választókon kívül rengeteg számú kíváncsi nép tolongott a Széchenyi téren, kik a kihallatszó híreket vadászták. A tisztviselõi osztály szavazói félénk része is ott ólálkodott, s midõn meghallotta, hogy »Simonyi ügye jól áll«, felbátorodva mondogatta: »Ez esetben tán nem is lesz szükség az én szavazatomra; ha lesz, odaviszem Simonyinak.«

A tisztviselõ osztály azon része közül pedig, mely már leszavazott a kormány jelöltjére, mosolyogva jegyzé meg egy: »Erõs bizodalmam van, hogy derekasan elverik rajtunk a port.«

Szeged szép hölgyei közül is számosan voltak künn gyönyörködni a festõi csoportokban, s sokkal nagyobb õszinteséggel nyilváníták meggyõzõdésüket, mint sok hivatalnok. Szépeink majdnem kivétel nélkül Simonyi megválasztását óhajtva s arra izgatva sétálgattak ott. Némelyik keblére tûzte Simonyi kokárdáját is.

Este 6 órakor

a II. kerület elnöke kihirdeté Kállay gyõzelmét, Meák mindössze 80 és néhány szavazatot kapott.

A kállaysták képviselõjüket megéljenezve szép rendben eloszlottak.

Este 8 1/4 órakor

Veszelinovics Bazil választási elnök kihirdeti a választási eredményt, mely szerint Simonyi Ernõ 397 szótöbbséggel az elsõ kerület képviselõjévé megválasztatott.

Azon egetverõ éljenzést, mely az eredmény kihirdetését követte, leírni lehetetlen. Mintegy 10 000 fõnyi néptömeg tapsolva, ujjongva, lelkesedve »éljen«-ezte Simonyit. Azután a menet megindult az Iskola utca felé. Ezer meg ezer ember szakadatlanul éljenzett, szüntelen lelkesedve, hazafias dalokat énekelve adott kifejezést örömének. Az Iskola utca lakói az ablakokból üdvözölték a menetet, mely - közbevetõleg legyen fölemlítve - a »Szegedi Napló« szerkesztõségét lelkes ovációkban részesíté.

Õszintén be kell vallanunk, hogy a török ifjúság küldötteinek itt idõzése óta ily óriási néptömeget és ily határtalan lelkesedést nem láttunk. A sok éljen-zajba belevegyült néha az »abzug Tisza!« kiáltás és abcugolása Tisza helybeli fõmamelukjainak.

A lelkesedés még sokáig tartotta együtt a közönséget, melynek zöme a belvárosi népkörbe vonult, hol a gyõzelem örömére és a függetlenségi párt vendége, Németh Albert tiszteletére közvacsora rendeztetett.

És ezzel nálunk is be lett fejezve a »nagy nap«.

BALDÁCSI BÁCSI

Hát csak nem érhette meg teljesen a Bosznia okkupálását. Nem foglalhatta el ott a helytartói székét, amit egyik tréfás miniszterünk ígért neki azon esetre, ha nem gátolja haladásában az Andrássy külügyi politikáját.

Az öregúrnak megvolt az a tulajdonsága, hogy ha valami valószínû és lehetetlen dolgot mondott el valaki elõtte egyszerre, mindig a lehetetlent hitte el.

S ebben fekszik sok furcsa cselekedetének titka.

Hitte is ezt a helytartóságot egy kicsit. S bizony, ha nem lett volna olyan mulatságos szélsõbaloldalinak lenni, tán szegre is akasztotta volna egy idõre az opponálást, mint ahogy illik a leendõ bosnyák gubernátornak. - Annyi tény, hogy Andrássyt azóta nem gátolta hódításaiban.

De azért szélsõbaloldali maradt. A báró bácsinak nagyon kedvezett ez a talaj. Sokkal gazda­gabb volt, mintsem ne engedték volna meg azt neki, hogy magát vezérnek képzelje. S õ ámbár örökké nagy dolgokat mívelt, azok rendesen mindig furcsább színezetûek voltak, mintsem komolyan árthattak volna valakinek.

Így aztán megfért egymással a társadalom, meg az öregúr. Különc ember volt, de azért jószívû. Hatalmas, erõszakoskodó, de mégis generózus.

Egy ízben mint patrónus megharagudott valamiért a falujabeli plébánosra.

- Le kell a tõlem járó kegydíjból húzni huszonöt forintot büntetésül - rendelé a tiszttartónak.

- Nem lehet, méltóságos uram; a fõtisztelendõ úr már öt évre elõre vette föl a kegydíjat.

Jó Baldácsi bácsi összeráncolta a homlokát és kétségbeesett arcot vágott. Históriai nevezetességû vöröses haja szilárd elhatározással emelkedék az égnek, még az »S«-re kunkorodó két »huncutka« is.

- Ez baj. Ez nagy baj. Nagyon haragszom erre az emberre. Minden áron meg kell büntetni.

- De ha nem lehet, méltóságos uram - ellenveté a tiszttartó.

- Hüm... Ühüm! Ha nem lehet-e?... Maga nem diplomata, barátom. Taktika kell ehhez, domine. Én megtaláltam a modust...

S örömreszketve ugrott fel a díványról.

- Kíváncsi vagyok, méltóságos uram.

- Értesítse ön azonnal a plébánost, hogy én múlt héten elmúlt születésnapom alkalmából száz forintot ajándékoztam neki...

- S aztán mi fog történni?

- Az fog történni, hogy mindjárt holnap elküldi a nyugtáját a pénzért hehehe! - S mikor a nyugta itt lesz, nem fizetünk ki neki csak hetvenöt forintot. - Azt mondjuk, hogy a többi büntetésül itt marad, hehehe... Képzelje barátom, mennyire dühös lesz a plébános.

Az öreg sokáig örült ennek a rafinírozott griffnek, melylyel föltalálta, hogyan lehet valakin behajtani a bírságot még akkor is, ha nincsen pénze.

Báró Baldácsi bácsi kalandos ember volt, szerette a regényszerût, s sokra rá lehetett venni, ami ennek a jellegét viselte magán. Alapított bankot, de csak azért alapította, mert annak az alapszabályaiból világosan ki lehetett mutatni, hogy a Rothschildokat koldusbotra juttatja e bank húsz év alatt. Kõszénbányát fedeztek föl neki, amibe egyetlen darab szén sem volt; dehát a báró költekezett rá, mert a mérnök bebizonyította neki, hogy annak a bányának a rétege felterjed Bélától Bécsig s benyúlik az egész osztrák birodalomba. Nagy veszedelem idején meg lehet alulról gyújtani az osztrák tartományok alatt a földet. Így akart a báró befûteni a németnek.

Ez a kalandos eszme azonban nemsokára meghiúsult; akadt helyette más; ott volt az »erdélyi puccs«.

A jó Baldácsi bácsi ugyanolyan ártatlan volt az erdélyi puccsban, mint a ma született gyerek. A politikusok tréfásabb része azonban addig bosszantotta a bácsit a puccsal, hogy végre is egészen nekimelegedett s azt hitte, csakugyan õ vezeti azt.

Egyszer megállít engem az utcán. Éppen elõtte való nap tréfálkoztam vele az »Apróságokban« a »B. N.«-ban.

- Hallja maga Kákay Aranyos N° 3, maga nagyon maliciózus ember. Maga nevetségessé tette a puccsot az újságlapban. Pedig ha sikerült volna, még tán Oroszországot is elfoglalhattuk volna, s akkor olyan igaz, mint ahogy élek, miszerint magának szántam édes öcsém a kijevi kormányzóságot. Mappa és lajstrom van már nálam.

Mikor az a hordáros história esett meg Helfyn, a bárót nagy irígység és féltékenység fogta el ellene. Miután egyidejûleg azt híresztelte a fáma, hogy - Baldácsit is rendõrök õrzik, odaküldtem a szerkesztõség részérõl tudakozódni, ha igaz-e.

A báró ezt írta nekem egy mai nap is meglevõ cédulán.

»Még nincs semmi baj; hiszen tudhatja, hogy a rendõrség sohasem járhat helyes nyomon.«

Habár a puccsból nem lett semmi, Helfyre azóta folyton neheztelt azért a dicsõségért, hogy jobban kompromittáltatott a közvélemény elõtt, mint õ.

Most a debreceni nagy nap, tudom, kibékítette.

Éppen attól a várostól kapta a mandátumot, amelytõl Helfy.

Dicsõsége tetõpontján úszott.

De ez a mandátum nem volt elég erõs amellett a másik, mennyei mandátum mellett, mely a jó Baldácsi bácsit elszólította ebbõl a közösügyes érából - örökre. A mennyei hatalmak az általános mozgósítás idején megemlékeztek õróla is és - mozgósították.

El kellett mennie.

Ezt az egy végzést, bármily kellemetlen volt is, s bármennyire szeretett is pörlekedni, - nem támadhatta meg semmiségi panasszal, de mégcsak halasztási kérvényt sem adhatott be.

Nem lehetvén opponálni: csendesen, hirtelen elment. Maradjon ott nyugalomban... kalandos földöntúli álmok örök vánkosán pihenve... édesen.

A NÉPKERTBEN

Az öreg Deák Ferenc követte el azt a tréfát, mikor kérdezték: mi legszebb Zala vármegyében, - miszerint azzal felelt, hogy: bizony, Somogy vármegye.

Amit úgy értett a »haza bölcse«, hogy Zala megyébõl nagyon jól veszi ki magát Somogy odalátszó gyönyörû tájképe.

Én is azt mondhatnám, ha olyan tréfás ember volnék, mint az öregúr, hogy: ha Szegedet együtt akarod látni mindenestõl, eredj át Torontál vármegyébe.

Amit én viszont úgy értek, hogy a szegedi Népkert már Torontál vármegyébe esik, a Tisza elszeli azt a nemes várostól, egy cseppet sem törõdvén azzal, ha odatartozik-e vagy nem.

No, hanem hát ‘iszen arra való a nemes magisztrátus, hogy amit a gondviselés rosszul csinált, azt õ helyreigazítsa. Híddal nyergelte át a »hazafias« folyamot, s ezzel mintha csak az innensõ partra hozta volna a népkertet. Ami a hidat illeti, nem valami csodamû; maga a tekintetes hatóság is csak félannyira becsüli, mint a budapesti Lánchidat; egy új krajcár a vámja.

Ha ezt az új krajcárt hiány nélkül beleteszed egy kinyújtott, fekete marokba a hídfõnél, egy másik marok egy fehér cédulát nyújt feléd... s ezzel meg van szerezve a »juss«, átmenni az újszegedi Népkertbe.

Nem sok nézni való van rajta. Olyan az egész kert, mint egy fésületlen fõ; rendetlenül tenyészik rajta a növényzet, az utak elhagyottak, egyszóval vad költõi rendetlenség mindenütt. Ez ugyan nem hasonlít sem a versailles-i parkhoz, de még a boulogne-i erdõhöz sem. Az ember mindig azt hiszi, míg a végihez nem ér, hogy még csak ezután fog valahol kezdõdni. De biz az elõbb végzõdik be, mint ahogy elkezdõdnék.

No, de ez csak hétköznap van így.

Ami aztán a vasárnapot illeti - nem ösmerek olyan elvetemedett embert, aki ilyenkor meglássa a Népkertet és annak hiányait. Vasárnap nem látszik a kert a leányoktól. Mintha a birnami erdõ hömpölyögne végig a széles utakon, de ez erdõ minden fája egy-egy kikeményített, suhogó szoknya.

Egy nagy kirakat ez, ahol mind együtt van, ami szép Szegeden.

Én, aki teljes életemben konzervatív ember voltam s arisztokratikus elveknek hódoltam, nem zárhatom el szívemet a demokrácia fönsége elõl. Megdobban bennem a szív, mikor egy darabot látok itt Amerikából.

»Nini itt a Zsuzsi, a Perjesi kisasszonyok szobaleánya; vörhönyeges haja két nagy hódító var­kocsban lóg alá, amint dukál, selyem pántlikával megkötve, mely tavaly a Perjesi kisasszonynak nyári kalapján csinálta a furórét. A Pista fiú, a Kilityiék kocsisa sürög-forog körülte hõ szerelemmel, s hol-hol hátba üti vonzalma jeléül a termetes hajadont, majd meg kézen kapja s viszi be a kolonba, hol jámbor megadással húzza négy-öt darab cigánylegény a frisseket és a lassúkat.«

De itt vannak magok a Perjesi kisasszonyok is!... Azoknak a teens Gérok írnok úr kurizál; a kisasszonyok a magas arisztokráciához tartoznak, Gérok úr is. Nincsenek ugyan õsei sem a Perjesi kisasszonyoknak, sem Gérok úrnak, és ezt õk nem is mondják, de azért õk magas úri rend; mert a kisasszonyok a »Journál« szerint öltözködnek, ami pedig Gérok urat illeti, õbelõle még polgármester is lehet idõvel. Szépen indul s tudja játszani a dzsentrit; már a negyedik szivarszipkáját szítta feketére ez idén.

...Amott a mesterlegény vezeti karján imádottját, - suttognak lágyan, édesen. Ez a hatszázadik vasárnap délután, melyet így karonfogva töltenek együtt. A mesterlegény ma mondja el hatszázadikszor, hogy mihelyt úgy fordul a dolgok sorja, hogy egy kis mûhelyt kanyarít vágyainak a jószerencse, bizony de mindjárt megülik a lakodalmat. Kati hiszi szentül. Hogyne; hiszen már tizenkét év óta mondja Károly ugyanezt. Ha nem érezné, nem mondaná. Minden új hét egy-egy rózsát szed le az arcáról... ezek az öreg fák itt a sétaút két szélén, hétrõl hétre látják e rózsák hullását... Dehát én istenem, arra való a patika, hogy visszapótolja, amit a természet elszedett, mert hát már azt is kitalálta a vidék népies etikettje, hogy az ilyesmit módosan lehet kérni a patikárustól:

»Adjon egy garasért „valamit”; kétgarasért meg „tudja mit”.«

Okos ember az ilyen patikárus-fajta. Menten eltalálja, hogy fehérítõrül és pirosítórul van szó.

De mit színezgessük azt hosszan, amit néhány szó is jól elmond: Vasárnap itt van a Népkertben mindenki. Olyan bizonyos, hogy itt minden rendû és rangú ember találkozni fog ideáljával, miszerint el lehet mondani, hogy a szegedi ifjúságnak folytonos randevúja van.

Ha aztán ismeretlen létedre, mikor megláttad ott egész Szegedet, még azt is meg akarod tudni: ki kicsoda s cercle-t akarsz tartani felettük, annak is megvan a maga módja.

Én rájöttem erre.

Odaálltam a cukrászda elé, s kiszemeltem magamnak olyan asztalt, ahol két asszony-néni fagylaltozgatott. - Régi prakszisom ez már; melléjük telepedtem a harmadik üres székre, - és élvezettel hallgattam, mint mutatják be apródonkint egész Szeged városát.

- Aha! - sipított az egyik. - A kis menyecske is itt van. Meghalványították a mézes hetek. No persze. Hja! Úgy van az! Hanem azt hallom, a férjuram dühös. Azt hitte tízezer forint hozományt kap, s most kisült, hogy csak stafírungot kapott. S az is vékony stafírung.

Most egy kedves, barna lányon akad meg a másik öregasszony szeme.

- Nézze csak kom’asszony, milyen kényesen lépked ez a Bibor Erzsi! Ühm! Ühm... pedig bizony abban az egyetlenegy ruhájában jár egész nyáron. - Meghalnék a szégyentõl, ha az anyja volnék.

- Milyen svindli! - kiált föl elsápadva a Nr. 1. asszonyság. - A Kapornakyné is, nézze csak, új fodrokat rakott a ruhájára, azt hiszi, hogy a világot tévútra vezeti, mintha a ruha is új lenne. Ohó! Még nem vagyunk ennyire; még nincs annyira megromolva a társadalom. Tudjuk, ösmerjük ezt a sárga ruhát... Ohó ösmerjük... húsz év óta ösmerjük.

Egy magas szál férfi megy el mellettünk, ki nyájasan köszön a mellettem ülõ hölgyeknek.

- Ez is szép ember, komámasszony. Minden nap kétszer veri meg a feleségét. Igaz, hogy megérdemli az az asszony, de ami sok, mégis sok. Aztán meg kell gondolni, hogy mindenét ennek az asszonynak köszönheti. Jóformán mezítláb jött be Szegedre, s úgy vette el pénzeért a Karikás Terkát. Szegény asszony! Inkább az is követ kötött volna a nyakába s aztán... ott a Tisza, mély is, széles is...

- Teremtõ isten! Hát ezek mindent tudnak, mindenkit ösmernek! - sóhajték magamban.

A sóhajtásomra rámsandalított Nr. 2. asszonyság s így szólott.

- Annyi sok idegen arcot már régen láttam Szegeden. Egyik különösebb pofa a másiknál. Maholnap már nem is fogunk ösmerni senkit. Úgy fogunk itt élni, mint a vadak, csak bámulni fogunk egymásra. Most is valami Kákay Aranyos nevû ember ténfereg itt a városban...

Elsápadtam. Seregeknek ura! Hát ezek már rólam is tudnak!

- Oh! Oh! - selypített