1878
SZEGEDI NAPLÓ A „SZÍNHÁZ” ROVATBÓL

SZÍNÉSZEINK I.

- Két közlemény -

A napról napróli rövid referáda, melyet »Színház« rovatunkban hozunk, nem lehet arra célozva, hogy az egyes színészek hibáival behatóan foglalkozzék, hogy azoknak előnyös oldalait kiemelje, hogy a fogyatkozásokra figyelmeztesse s útbaigazítójuk legyen; a mi színházi referádánk nem a színészeket szolgálja, hanem a közönséget, mert csak az előadások rövid képét nyújtja, anélkül, hogy az előadások hiányait, a színészek egyes hibáit kimutatná; s a színpadi hatás el nem érésének okait nyomban ki is fejtené.

De ez lehetetlen is. Mert mint hajdan Horn Ede, ki tréfából így definiálta az ágyút: »vegyünk egy lyukat és öntsük körül ólommal«, mi is kénytelenek lennénk így kiáltani föl »vegyük az abszolút semmit s öntsük körül fogyatkozásokkal.«

Csak bevégzett mûvészekkel szemben szolgálhatja a kritika vagy referáda egyszerre a színészt és a közönséget s lehet következetes.

A vidéki színészek többnyire naturalisták. Néha jól csinálnak valamit, maguk sem tudják, miért, mint az egyszerû népdal egy-egy akkordja, szinte mûvésziesen csendül meg, míg többi része bosszantó. Ha a vidéki színész jól játszik el valamit, majd mindég az a helyes kifejezés vele szemben: »no ezt kitûnõen találta el«. Az eltalálásokkal szemben azonban hogyan viselje magát a merev bírálat? - A kritika csak azt méltányolja, amit valaki tud. S hogyan tudhassa, mi abban a tudás s mi abban a véletlen, ami az »öntudatlanság mûvészete?«

A vidéki színész olyan, mint az asszony, annak a természetét nem lehet kiismerni soha, s amit ma »B«-nek néztél benne; már holnap »A«-nak látod. Tönkre teszi minden róla táplált reményedet egy félóra alatt, hogy egy új véleménynek adjon helyet, melyet ismét kiszorít egy másik. Mintha egy még meg nem állapodott, hanem egy még ide-oda ingadozó tárgyat állítanál a »Camera obscura« elé, hogy azt lefotografírozd. Furcsa kép lenne abból.

De hogy a vidéki színész ilyen, annak egyik oka magában a vidékiességben van. A legnagyobb tehetség is elrészletezné magát, ha esztétikailag neki való szerepkörébõl ki kellene lépnie s játszania derûre-borúra mindent, mint ahogy ez a vidéken történik. Aztán az az átkozott vidéki játékrend, hol folyton más-más darabot kell adni, mert egy darabra legfeljebb két-három közönség jut idényben.

Valaki azt hangsúlyozta egy ízben, hogy szigorúak vagyunk kritikánkban a színészek iránt. Nem, csak igazságosak. - Ugyanez a valaki azt óhajtaná, hogy nem kellene fõvárosi szempontból írni a bírálatokat, hanem viszonylagos, helyi szempontból.

Csakhogy hát ilyen szempont, véleményünk szerint, nincs. Külön szegedi esztétikát még eddig nem ösmer a világ. A jónak és szépnek a fogalma egy az egész mûvelt világban, s Szegedét kizárni ebbõl kissé különös lenne.

Dicsérõ bírálatok írása nem lenne ugyan lehetetlen, csupán abszurdum. Kit akarnánk azokkal megcsalni? Magunkat? Vagy a színészeket, akiknek haladásra van szükségük? - A mûvé­szetnek meghatározott törvényei vannak, úgy, mint a nyelvnek: igen furcsa dolog lenne, ha egy embert, aki nem tud németül, úgy bírálnánk meg Szegeden, hogy jól beszéli a német nyelvet, csak azért, mert Szeged nem Bécs, hol a nemzet nyelvismerete iránti igények sokkal nagyobbak, mint Szegeden.

Ha a relatív szempontnak helye van, az legfeljebb az elõadásokra applikálható, azokat egymáshoz és az erõkhöz viszonyítva. Amennyiben az az elõadó színészekkel szemben érvényesülhet - éppen semmi jelentõséggel sem bír.

Ezért határoztuk el, hogy »Színház« rovatunkban csupán leginkább az elõadások leírására szorítkozunk, röviden arról tájékoztatni a közönséget, ha történt-e valamely figyelemre méltó mozzanat a színházban, vagy nem.

A jelen cikk van hivatva arra, hogy a színészekkel foglalkozzék, s hogy azokat hibáikra figyelmeztesse: de mert nincsen szándéka senkinek keserûséget okozni, csak azokkal fogunk foglalkozni, kikben annyi tehetséget látunk, hogy annak jó útra térítése mintegy kötelességévé lesz a sajtónak, mert elvégre is nálunk csak felerészben neveli a színházi konzervatórium a mûvészeket, a legnagyobb kontigenst a vidék szokta adni.

S ebben határozottan ki van jelölve, mivel tartozik a vidéki sajtó a színügynek. S hol keresse a maga teendõit.

Mindenekelõtt kinyilatkoztatjuk, hogy Aradi úr színtársulatával meg vagyunk elégedve: s szívesen tudjuk be annak hiányait a körülményeknek. Hogy éppen a fõszereplõk rosszak itt-ott, annak nem õ az oka: maga a Népszínház sem bír valamirevalóbb tenor-énekesre szert tenni, mint Kápolnai, hogyan kívánjunk tehát Aradi úrtól különbet Nagy Pistánál, kinek csak a hanganyaga meglehetõs, de az alakja illúziót rontó, s a játéka még elég kezdetleges.

Jó népszínmûénekesekkel és énekesnõkkel sem hajigálkozik a mai kor. Csak egy Soldosné van a világon s csak egy Tamássi. Be kell érnünk a gyengébekkel is. - Zoltán eltávolítása ugyan ajánlatos volt a szerepkörébõl, melyet õ nem bírt betöltni, de ezzel nem azt akartuk mondani, hogy Aradi nagy mûvészt keressen ide; azt Rákosy sem bír találni. Megelégszünk szerényebbel is, még Kolozsváryval is. Sõt magát Zoltánt is szívesen látjuk másodrendû szerepekben. Mert a vidéki színészet és közönség közt ezen méltányos elvnek kell lennie az összetartó kapocsnak: »A kecske is jóllakjék, s a káposzta is megmaradjon.« A jelen társulatnak bizonyára sok hiánya van még, amin Aradi úr, ha a pártolás fokozottabb lesz, ahhoz mérten kétségkívül simítani fog, de így is egy kompakt egész az, s igénye van arra, hogy pártoljuk; igyekezet, gond és rend jellemzi a társulatot, s az igazgatóság is nem a sarlatánéria embere - az igaz mûvészetet és a nemes ízlést szolgálja a repertoárban és a rendezésben - már amennyire lehet neki.

Leggyengébbek az operettelõadások, ami nagyon természetes is, mert sok minden kell hozzájuk. Nagy személyzet, díszletek, balett, zene, ének. Ezek pedig mégcsak a leküzdhetõ dolgok, de vannak leküzdhetetlenek is. Egy operett betanítása rengeteg sok idõt vesz igénybe s itt Szegeden csak kétszer lehet adni. A téli idényre összetoborzott tagok a szélrózsa különféle irányaiból kerültek össze s ha az ócskább operetteket ismerik is, mindenik más-más betanulással tud abból egy-egy szerepet. Ügyetlenebbnél-ügyetlenebb karmesterek tanításának nyoma érzik rajtok. Ehhez járul még azon körülmény, hogy az operetteket vidéken rendesen kihagyásokkal adják, s mindenütt más-más cenzor törült a darabban, más-más helyeket. Képzelhetõ tehát, mikor aztán egy ilyen társulat összekerül, ha mindazt a »számot« itt is kihagynánk az õ kedvéért, amit egyik-másik szereplõ egyebütt nem énekelt - szõröstõl-bõröstõl elmaradna az egész operett. - Szegény Langer Viktornak bizony sokat fõl a feje, míg egy-egy elõadást összeillesztgethet - nagy keservesen.

Az operett-énekesek közül csak az énekesnõkkel foglalkozunk, mert csak énekesnõk vannak - hacsak a Nagy Pistát nem vesszük komolyan. Márpedig nem vesszük.

Az európai mûszínpadokon van az a szokás, ha valaki a szereplõk közül hirtelen megbetegszik, annak a szerepét azért nem játszatják el egy hirtelen elõrántott, kevésbé jó színésszel, hanem kilép a rendezõ szalon-öltönyben s ott, hol a hiányzó tag mondókája következik, felolvassa azt a könyvbõl, ahelyett, hogy az összhatást nem odavaló rossz játék által csökkentenék. Valahányszor Nagy Pistát látom kilépni, mindig eszembe jut, hogy most valaki hirtelen megbetegedett odakint, s Nagy Pista mondja el helyette a szerepét. De szinte csudálkozom, hogy - könyv nélkül.

Ezt nem valami malíciából mondom. Szükség van rá. Én tudom, hogy elnézéssel kell lenni azon rossz sajátságok iránt, melyeket a jó tanács nem javíthat meg. De elvégre is elhallgatni mindent éppen annyit tesz, mint nem törõdni semmivel. Márpedig nekem Aradi úr társulata sohasem vétett semmit, ami arra ösztönözne, hogy ne törõdjem vele.

De most térjünk át az egyes tagokra, mert már így is kelleténél hosszabbra nyúlik a disszertáció.

Enyvári Saroltán kezdem, nem azért, mert elõbbre helyezném Rónaszékynénél, mert ez bajos lenne; éppen amennyire igazságtalan volna Rónaszékynét helyezni elõbbre. El nem döntött elvi kérdéseket kellene bolygatnom, ha vajon a tanulmány, vagy a természet által adott elõnyök jönnek-e elõl - még kevésbé lehet a kettõt összehasonlítani, mert Rónaszékynében éppen azok a tulajdonságok vannak meg kellõ mértékben, melyeket Enyvári Sarolta kisasszony nélkülöz - és viszont.

E kettõ egymást kiegészítõ alkatelemeit összevéve, lehetne belõlük egy oly mûvésznõ, mint Soldosné - amikor kelletlenül játszik, de jól énekel.

Enyvári Saroltának kis hanganyaga van, de annak aztán tudja hasznát venni, szépen iskolázott hang az, finom és rokonszenves. Szabatosan és vigyázva énekel. Játékát is napról-napra jobbá, jellemzõbbé teszi az igyekezet. Néhány nap óta is meglátszik rajta a haladás. Félénksége és feszessége a színpadon tûnõben van. Van érzéke az esztétikai mozgás iránt is, s bizonyos kimért, ildomos formák szerint mozog, nem pedig akárhogy »heje-huja« módra, mint Rónaszékyné, amilyen mozdulatokkal lehet ugyan pillanatnyi tetszést aratni a gyengébbeknél, de amik olyan messze állanak az ábrázoló mûvészettõl, mint a bukfenchányás. A plasztika minden rejtélyei még nem tárultak fel Enyvári Sarolta elõtt sem, hanem megvan az igyekezet azokkal megismerkedni s ezt nem szabad nem méltányolni. Különös dicséretet érdemel, amiért egy cseppet sem utánozza szakmájabéli pályatársnõit, kik egyéb fogyatkozásaikat testi bájaik elõtérbetolásával igyekeznek feledtetni a publikummal: szerény és mindig decens a színpadon. Azonban kiejtése határozottan szokatlan s úgyszólván visszatetszõ, van benne valami sajátos, elkényeztetett álpátosz, valami olyan grimasz-szerû naivitás, ami neki igen rosszul áll. Arcjáték, magasabb indulatok kifejezése, drámai hév s több efféle lényeges dolgoktól még távol esik. - Ezekre igyekezzék, s akkor szép jövõt ígérhetünk neki. Haladjon ezek tekintetbevétele mellett az eddigi úton, s ne hagyja magát félrevezettetni a vidéki tetszés s nemtetszés által.

Rónaszékyné sokat nyert a természettõl. Kellemes színpadi alakot, kifejezésteljes fekete szemeket s erõs, érces hangot. Õ azonban nem tudta a természet ajándékait kellõen kamatoztatni. Hangjával, ha azt szorgalmas iskolázás és kimûvelés útján fejlesztette volna, sokkal nagyobb eredményeket lehetett volna elérni, mint amilyeneket tényleg elér.

De így az énekben naturalista s mindazon hibákkal telve, melyek attól el nem választhatók. Intonációja nem tiszta, gyakran tremoláz és hangját hajlítani éppen nem bírja. A halk ének nem is igen sikerül neki és nem is igen alkalmazza. Majdnem folytonosan egyformán (forte) énekel, ami elõadását egyhangúvá teszi és azon hatásokat, melyek a »mezza voce« és »crescendo« által érhetõk el, szerepébõl egészen kizárja. A magasabb kellékekrõl s a finom poentírozásról, a zeneszerzõ által nyújtott finom hatások fölismerésérõl és alkalmazásáról nem is szólunk. Játéka könnyed, otthonos a színpadon, s néha feltûnõ keccsel mozogott. Arról, hogy Soldosnét utánozza, már szólottunk, s hogy az nagy hátrányára vált, az bizonyos; Rónaszékyné önálló mûvésznõnek született s csupán epigonja lett a mûvészeknek. Úgy látszik elõttünk, hogy õ annyira beleélte magát az utánzásba, hogy abból már kivetkõznie nem lehet. S ez esetben most már csak utánozza Soldosnét minél hívebben! Különben egyik kegyence a közönségnek s joggal: mert a természet adta adományok, bármennyire nem lettek is érvényesítve, mégsem szoktak hidegen hagyni senkit.

Mezeyrõl és Bodroghyról, kik nemcsak operett, de más genre-t is játszanak, valamint a társulat többi tagjairól, helyszûke miatt, közelebb fogunk szólani a befejezõ közleményben.

SZÍNÉSZEINK II.

- Két közlemény -

Összes színészeink között elsõ helyen Somogyiné áll s magasan válik ki valamennyi közül. Nem tartozik a nagy tehetségek sorába, de a maga nemében kész színésznõ, akin sohasem fog az megesni, hogy valamely szerepet elejtsen, legfeljebb rossz felfogással fogja azt játszani, de mindig átgondoltan. Ha Somogyiné azon helyzetbe jutna, mibe a nagyobb színpadok tagjai vannak, hogy nehány szerepet játszanak csak, mûvészi játékot produkálhatna. - Az egyedüli õ színpadunkon, ki azonfelül hogy átgondolja szerepét, úgyszólván át is érzi. Bizonyos közvetlenséggel játszik s oly melegséggel, mely legalább pillanatokra feledteti, hogy nem igazi élet az a deszkákon. Alakja szerepkörébe való; szalonias, hangja rokonszenves, helyesen hangsúlyoz, szépen szaval, felfogása többnyire a nemes irány felé hajlik. Hibái, hogy alakítani nem tud, s hogy a mozgása nem elég szalonias. Az utóbbit könnyen pótolhatja, az elõbbit pedig legalább kísértse meg - mert meglehet, hogy fogja tudni, miután arcjátéka tagadhatatlanul van.

Bodroginé egyike azon színésznõknek, kik még a régi nagyok nyomain járnak. Ahányszor eddig láttuk kisebb szerepekben (a »Kintornás család«-ban és »Sárga csikó«-ban), mindig tökéletes, mindig kifogástalan volt. Bimbóné szerepében »minta Bimbónét« mutatott be. A fõvárosi Népszínház nagy hasznát vehetné, hol nagyon vékony színésznõk személyesítik az anyákat. Figyelmeztetjük rá az illetõ köröket.

Csillag Fáni egyike a társulat azon tehetséges tagjainak, kiknek jövõje iránt a legszebb reményekkel lehetünk.

- A naiv szakmakörbe egyéniségénél s gyermekded alakjánál fogva határozottan beillik. S ha azon kisebb hibákról, melyeket eddigi föllépteiben tapasztaltunk, mint kissé idegenszerû kiejtésérõl, kevés modorosságáról stb. leszokik, a naiv szakmakörben egyike lehet a vidék legjobb színésznõinek. És e reményünk valósulását annál inkább hisszük, mert a kisasszony szorgalmat és sok dicséretreméltó igyekezetet tanúsított már eddig is, s ha ezeket a természettõl nyert adományaival fokozatosan s arányosan egyesíti, még sokra viheti. A közönség eddigi törekvéseit, tehetségét s szorgalmát máris méltányolja s nagyon kívánatos, hogy a közönség rokonszenvével a kisasszony mûvészete is emelkedjék.

Rott Mari asszonyhoz sok szép reményeket kötöttünk, melyek eddig nem valósultak. A hõsnõi szakmakörhöz szép alakkal, kifejezõ arccal s olykor emelkedett játékkal is rendelkezik. De ha szerepei a színpadon változnak is, az õ egyénisége alig megy változáson keresztül. Van egy sajátsága, melyet minden alakításába becsempész. S ez a büszkeség. A Boglár Ágnes szerepében épp oly büszke, mint a Saint-tropezi úrnõben, vagy a kintornás-Mariban. Mariban épp oly királynõi méltóságot fejez ki, mint aminõ csak egy Gertrúdhoz illik. S ez a sajátsága majdnem minden szerepét merevvé teszi, úgyhogy az alakítás egyik fõkellékét, a melegséget teljesen nélkülöznünk kell az õ alakjaiban. S ezek oly hibák, melyek alakításait nem képesek rokonszenvesekké tenni.

A férfiak közül a derék Somogyi a társulat lelke; rendezõ, hõs, elsõ szerelmes. Egyike a legértékesebb színészeknek, ki egész lelkével csügg hivatásán s kinek kár tehetségét a provincián elforgácsolni. Még eddig nem láttuk nagy szerepben, melyben tehetségét kellõleg meltányolhattuk volna. De ezen tehetség elõcsillan minden nap. Leginkább feltûnt az nekünk az »Õ nem féltékeny« s a »Házasság politikája« címû darabokban, melyeket egy este közvetlen egymás után kellett különbözõ felfogással adnia. A darabok rosszak, s az említett szerepek kicsinyek, de arra elég jók voltak mégis, hogy Somogyi a mûértõ szeme elõtt igazi bravúr-feladatot oldjon meg. Somogyiról bõvebben fogunk írni külön, mihelyt elõször lesz egyéniségéhez mért szerepe.

A közönség szeretetében Rónaszéky osztozik Somogyival. Rónaszékynek hálás szerepköre van. Az õhozzá hasonló kaliberû színésznek csak a kezét kell kinyújtania a tapsok után. S õ ki is nyújtja mind a kettõt. Ez tán a legnagyobb hibája. Túloz a nagyobb tetszés kedvéért s nemegyszer vét a jóízlés ellen emiatt. Különben tehetséges, majdnem zseniális.

Mezeyt nagyon sokféle szerepben láttuk már. Pater Knittelius, Larivaudière, György (St.-tropezi úrno), Puck báró s több komoly és komikus szerepben váltakozva bebizonyította, hogy az intrikum és jellemkomikum szerepkörben egyaránt jeles színész. Míg az intrikus és komoly apaszerepekben tanulmánnyal játszik, a komikus szerepekben is helyesen oldja meg föladatát. Hogy énekelni nem tud, annak nem õ az oka; s hogy mégis énekeltetnek vele, arról sem õ tehet. De bármit játszik is Mezey, soha semmit sem ront el, és így sokoldalúsága mellett a társulat leghasznavehetõbb tagjai közé tartozik. S a közönség Mezeyt szereti és méltányolja.

Prielle Pétert már ismeri közönségünk. Õ nem nagyszabású tehetség, de értelmes, gyakorlati színész s majdnem minden szerepében jól alakít. A vidéken elsõrendû színész, ezek elõnyeivel és ezek hibái nélkül. Mindig készülten lép a színpadra.

Bodroghy apó, a kedélyes és érzelmes apaszerepekben jó. Ha nem játszatnának vele operett-buffókat s általában nem neki való szerepeket, valódi szerepkörében képes volna az ehhez kötött igényeknek teljesen megfelelni, aminek háromévi ittléte óta számtalan tanújelét adta.

A másodrendû szereplõk között Liptay sok igyekezetet tanúsított több ízben, Németh pedig értelmes, tehetséges és használható erõnek bizonyult. Mindkettõ megérdemelné az igazgatóság nagyobb figyelmét. A többieknek még nemigen volt alkalmuk kitûnni.

Ha erre alkalom lesz, mi is meg fogunk róla emlékezni.

1. (59. sz., október 6.)

A »II. Rákóczi Ferenc fogsága« került elsõ darabnak színre ma este. A közönség csak félig tölté meg a színházat, melynek belseje most már a kitatarozás után majdnem elegánsnak mondható. Különösen igen szép a kárpit-függöny, és csinosak a díszletek is. Szigligetinek e határozottan gyenge darabja rosszul volt választva arra nézve, hogy Aradi úr társulatát bemutathassa, minél fogva most arra (tekintve azt, hogy elsõ elõadás mindig és mindenütt a kezdetlegesség jellegét viseli magán), valamint magára az elõadásra vonatkozólag nem teszünk megjegyzést, csupán azt konstatáljuk, hogy a publikum meglehetõsen mulatott s a hazafias frázisokat megtapsolta.

2. (60. sz., október 8.)

Vasárnap a Csepreghy »Sárga csikó« címû népszínmûve került színre. Rónaszékyné megnyerte a közönség tetszését Erzsike szerepében. Kedves színpadi jelenség, rokonszenves s különbözõ modulációkra hajlékony hanggal. Nagy baja azonban, hogy folytonosan Zsoldosnéra emlékeztet annak merev utánzásával e szerepben. Nincs pedig veszedelmesebb, mint nagy mûvészt utánozni, mert ezzel erõszakosan fölhívja a közönséget az - összehasonlításra. E szerep után bajos volt megítélni Rónaszékyné asszonyt, ha vajon tehetséges-e, vagy csak egyszerûen meglehetõsen ügyes utánzó, - aki azonban, mint a legtöbb másoló, csak a külsõségeket figyelte meg, s a belsõ életet nem bírta áthozni a - kópiába. - Rónaszéky meglehetõsen adta a pusztabíró szerepét; kívüle még Prielle érdemel dicsérõ fölemlítést már csak azért is, mert nem utánozta a Népszínház Csorba Mártonját, hanem ha valamivel gyöngébbet is annál, eredetit adott. Általában Szeged jobban meg lehet elégedve Aradival, ha ilyen elõadásban fogja láthatni a népszínmûvet, mint Aradi úr Szegeddel, ha még vasárnap este sem telik meg a színház - mint az tegnap este történt.

3. (61. sz., október 9.)

A »Falusiak« az öreg Szigeti régi kedélyes vígjátéka ment ma. Az elõadás meglepett - a jósága által. - A szereplõk összevágóan és rutinnal játszottak, Rónaszékyt és Jankovich Idát kivéve, kik közül az elõbbi nagyon ügyetlen volt mágnásnak, míg az utóbbi túlzott kissé az engedékeny anya szerepében. Csillag Fanny kisasszony csinos színpadi alak s határozott tehetség. Ama naiv jelenetben, midõn a mamának bevallja, hogy szerelmes, a mûvészet magaslatáig emelkedett. Bodroghy tudott meleg kedélyt önteni különben is hálás szerepébe, de teljesen korrekt csak Somogyi volt - igaz, hogy aránylag a legkönnyebb föladat megoldásában. E sikerült elõadás méltán nagyobb közönséget érdemelt volna.

4. (68. sz., október 17.)

A »Gerolsteini nagyhercegnõ« operett került ma színre zsúfolt ház elõtt. Rá nem ösmertünk e kedves operettre, annyira élvezhetlenné tette azt részben a rossz rendezés, másrészt azon körülmény, hogy lényeges kihagyások történtek a szövegben, úgy hogy az operett meséje úgyszólván érthetlenné vált, de fõleg elrontotta azt a közremûködõk rossz játéka. Egyedüli kivétel Enyváry Sarolta, ki tulajdonképpen ma lépett föl elõször nagyobbszabású szerepben, mégpedig teljes sikerrel, melyet csak a személyzet összevágó játéka emelhetett volna nagyobbá, amint hogy megfordítva, a rossz játék valóban csökkentette azt.

Mindamellett is több ízben tapsolta a közönség. A kosztümre is különös, Szegeden még meglepõ gondot fordított ma a tisztelt kisasszony, kirõl bátran ki lehet mondani, hogy hangja, ha gyenge is, de szépen iskolázott s van tehetsége hozzá, ha bátorságát és némi szögletességét a gesztikulációban levetkõzi, hogy a szegedi közönség kedvencévé legyen a téli idény alatt. Még Mezey állt a kritika határvonalán belül. Rónaszékynét szerepe lenyûgözve tartotta. Egyébben nem leli magyarázatát, hogy egészen elveszett ma.

A díszletek igen csinosak, s Aradit méltán illeti dicséret, hogy az emelkedettebb igényeket e tekintetben számba vette.

5. (69. sz., október 18.)

Sardou-darab (Az új cég) volt ma színen. Egy párizsi kereskedõ család urat akar játszani, s anélkül, hogy valaha úrrá lehetne (mert hiába, az úrnak születni kell), tönkreteszi nagyralátása. Aki Sardou darabjait ösmeri, az tudja, hogy azokat bizonyos, alig észrevehetõ finom humor s a könnyed párbeszédekben nyilatkozó szellem teszi kedvesekké. Sardou darabjait nem volna szabad játszani, csak kitûnõen.

És ezzel sok van mondva. Mert ha valamely darab gyengén adatik is elõ, a közönség mégis legalább megösmeri a darabot. (A vidéki színészet sokszor jól applikált mentsége.) Sardou darabjaira ez nem áll. Ezek csak igazi mûvészetben szépülnek meg.

»Az új cég« elõadása nem volt megfelelõ azon fogalomnak, hogy a színészek a költõk gondolatainak magyarázói, inkább az ellenkezõje volt annak; - mindamellett viszonylag egyike volt a jobb elõadásoknak. - Az egyes szereplõk közül örömmel láttuk Somogyiné asszonyban (ami oly ritkaság vidéken, sõt a fõvárosban is), hogy átgondolta egész szerepét, a bizonyos rendszer és tanulmány szerint játszott.

Ily játék, még ha tele van is hibával, figyelemreméltó és élvezhetõ. Somogyiné asszonynak annyi elõnye van (mik közt nem utolsó a kedélymelegség), hogy legközelebb hosszabban fogunk szólani hibáiról - elõadáson kívül.

A jelen elõadásnál csak azt a hibáját emeljük ki, hogy nem elég elõkelõ volt - mozdulataiban, mert öltözékétõl nem lehet megtagadni az ízlést. Ez különben nem csoda vidéken, hol annyi szerepkörben kell mozognia a színésznõnek.

Rónaszéky, mint mindig, ma is jó volt, Somogyi is.

Azonban a párizsi élet e tipikus alakjai közül mégis leghívebben volt találva a szobalány és a komornyik, kiknek személyesítõit nem hagyhatjuk dicséret nélkül, mert ezek, bár jelentéktelen szerepökben egészen kifogástalanok voltak, hacsak a »vezércikkezõ« komornyik azt az ostobaságát nem rójuk