1879
SZEGEDI NAPLÓ VEZÉRCIKKEK ÉS POLITIKAI CIKKEK

7. sz., január 10.

A FRANCIA VÁLASZTÁSOK

Az államok közt is, úgy látszik, annak megy legrendesebben a dolga, amelyiknek semmi híre nincsen.

Franciaországból, mely III. Napóleon alatt főszerepet játszott Európában, alig hallatszik valami, nagy háborúja óta.

Ő, aki nélkül ezelőtt semminemű intrika nem fordulhatott elő az európai udvaroknál, csendesen meghúzódva él a viharos keleti bonyodalmaknak közepette.

Az újságok, kik csak öt-hat évvel ezelőtt megszokták, ha valami előkerült a világ színpadán a »cherchez la femme« helyett ezt kiáltani föl: »cherchez la France«, ma úgy ismerik Franciaországot, mint a »legcsendesebb földet«, mely kevés zavart okoz a világnak, s kevés bajt nekik.

A világkiállítás óta csak most fordult a figyelem a »gloire« földjére, a szenátorok választása alkalmából. Mac Mahon elnök jellemét elég ismerni, hogy az ember a köztársaságot komolyan féltse, s minden parányi dolognak, mely azt erejében növeli, őszintén örülhessen.

Az új választások a köztársasági párt fényes győzelmével végződtek. 82 szenátori állás volt betöltendő, s ebből hatvannál több jutott köztársaságinak, minélfogva a köztársaságnak ezentúl 57 biztos többsége lesz a szenátusban.

A nyert kerületeknek csak egy kisebb része van a monarchistáktól hódítva, a legnagyobb rész a bonapartista kerületekben vívott győzelmet. [!]

Úgy látszik, a bonapartista remények kezdenek halaványodni Franciaországban, ami éppen rosszkor jön, s nem igen kedvező dolog az éppen leánynézőbe járó Napóleon herceg terveire.

A választási eredmény örömteljes hatást keltett Párizsban, mely a szó szoros értelmében köztársasági érzelmű. Ily meglepő eredményt nem várt még a jóakarat sem. Gambettát ovációkban részesítették mindenfelé, amint hogy a mostani győzelem igazán az ő győzelme is.

A francia köztársaság sohasem prosperált volna annyira, sohasem jutott volna ily konszolidált helyzetbe Gambetta nélkül, ki okulva a nagy Thiers példáján, mintegy örökének tekinti a higgadtságot és mérsékletet. Az országra ez hatott jótékonyan, megnyitotta szívét teljesen a köztársasági eszméknek, a nemzet ipara, kereskedelme fölvirágzott úgy, hogy most mint megint hatalmas, rendezett, gazdag állam foglal helyet Európa országai sorában.

Hisszük, hogy most már, miután újra elfoglalhatja ama helyet, mely rang szerint megilleti, Franciaország sem marad tétlen nézője az európai államalakításnak. Hogy ő is beleszóljon a világot foglalkoztató kérdésekbe, minden szabadságszerető ember óhajtja, mert Franciaország szava csak a szabadságnak állhat szolgálatában, s annak érdekeit fogja iparkodni előmozdítani.

Ha a belbéke által megizmosodott köztársaság ismét kiáll azon térre, hol a politikát csinálják, az orosz-német szövetségnek elvész fenyegető jellege, s mi magyarok rögtön szabadabban lélegzünk.

A Loire partjáról mindig olyan szél fútt, mely nekünk is kedvező volt, Franciaország szívdobogása mindig megdobogtatta a mienket is, bizalommal és örömmel nézzük tehát, amint napról-napra erősödik a nemzet; az ő ereje némileg a mi biztonságunk is.

Gambetta külügyi politikájáról sokat beszéltek az utóbbi időkben, beszélték és írták, hogy Gambetta Elzász és Lotaringia megvételére, s esetleg visszahódítására igyekszik, de ez nem volna tőle helyes politika.

Rebesgetik azt is, hogy Bismarck herceg egy francia-orosz szövetség lehetőségét hiszi, s tart attól, de mindez csak léha beszéd. Gambetta eddigi mérsékelt magaviselete megmutatta, hogy e nagy államférfiú átérzi nemzete föladatát.

S ez nem lehet a bosszú politikája, ez nem lehet személyes sérelmek kicsinyes visszatorlását célzó reváns, mely elhamarkodva csap le, apropó anélkül is.

Franciaország eléggé okulhatott a saját kárán, ismeri erejét, érzi méltóságát és magas föladatát, mely vezéri szerepénél fogva önkényt kijelöli útját, mely az általános emberi érdekek védelmében előtte áll, s melyen a zászlót neki kell vinnie.

10. sz., január14.

AZ ÚJ KÖLCSÖN

Eddig még minden magyar pénzügyminiszternek abban feküdt a tudománya, hogy amikor kiürült az állampénztár (s ez mindig kiürült), akkor kezdett azon gondolkozni, hogy honnan szerezzen pénzt, s mindenik előd, úgy mint utód, egyformán találta ki, hogy új pénzt úgy lehet legbiztosabban szerezni, ha valahol kölcsönzik.

Gróf Szapáry elméjében is megszületett a magasröptű gondolat, bekopogtatott tehát találékonyan ugyanazon az ajtón, ugyanazon személynél, hol elődei, t. i. a Rothschild-konzorciumnál, s nehány napi vajúdás után éppen úgy, mint elődei »lefőzte« a jámbor konzorciumot.

Hogy hány milliónyi kölcsönt vett föl Szapáry? fogja kérdezni a kíváncsi olvasó. Nos, éppen abban fekszik a virtus, hogy ezt nem lehet tudni. Szapáry gróf e tekintetben többre vitte elődeinél. Ő in infinitum kötött kölcsönt oly összeg erejéig, mely elegendő lészen az 1879-i okkupációt födözni Magyarország részéről.

Ezen különös eljárás annál föltűnöbb, mert Szapáry grófnak tudnia kellene, mily összegre van szüksége az államnak, hogy ezidei kiadásait födözhesse, azonfölül a deficitet is számokban tüntette ki a benyújtott költségvetésben. Miért vesz hát föl mégis határozatlan mennyiségű összeget kölcsön?

Ennek csupán egy oka lehet, ha mind az ez évre szóló szükségletet, mind a deficitet tudja, akkor a fixírozatlan összeg azt jelenti, hogy az 1879-i okkupáció költségeit nem tudja.

S ez a legelszomorítóbb. Mi fog velünk történni? Mit akar még Andrássy tenni? Milyen hátsó gondolatot rejteget még?

Így volt a boszniai okkupációval is. Andrássy legföljebb 25 millióval képzelte azt végrehajtani s íme, hány millió s mennyi vér pusztult el. Egy külügyminiszterben, ki ab invisis megy neki a legfontosabb dolgok végrehajtásába [!], bízni bûn. S a delegáció mégis bízott benne.

Benne, ki maga sem bízik önmagában, ki midõn most Novibazart szándékozik okkupálni, nincs tisztába [!] az összeggel, melyre szüksége van, nincs tisztában a teendõ lépésekkel, s nincs tisztába [!] talán a célokkal sem. Csak homályosan lebegnek szemei elõtt, mint az álmodozó elõtt a látott képek, s mint a tudatlan elõtt a látott dolgok.

Az új kölcsön és különösen annak fölvételi módozatai tisztára bizonyítják, hogy Andrássy azon mondata, midõn kijelenté a delegációban, hogy »az okkupáció addig tart, míg a keleti kérdés« azt jelenti, hogy annektálni fogunk.

Az annexió az a »kimaradhatlan« non putarem, amelyhez szükséges, hogy a Rothschild úrék fiókja nyitva álljon Szapáry s illetve Andrássy gróf számára.

Bámulatosan kedvez a szerencse Andrássynak egyben, s ez az, hogy Tiszát sikerült magához kötnie élet-halálra. Ilyen Mefisztóra volt szüksége vezetõnek a pokolra. Csak egy Tisza volt képes arra, hogy terveit olyan mértékben segítette elõ Magyarországon, s még »alkalmas« pénzügyminisztert is faragjon, olyat, ki még tréfából sem gondolkozik a saját fejével.

De hova fog ez vezetni, elõre látható. Andrássynak éppen Tisza lesz a megölõ betûje, s Ausztriának az Andrássy politika ássa meg sírját, mert ez a politika Törökország végképpeni fölosztásához vezet.

Andrássy gróf hihetõleg Gorcsakovval elõre fõzte ki ezt, így azonban némely dolgokat még azon esetre is, ha elég botor volt föltétlenül bízni a csalóka ígéretekben, melyek muszka részrõl tétettek, kifeledett a számításból. Nevezetesen azt, hogy ha a berlini szerzõdést is kijátssza, elveszti egész Európa bizalmát, s ezáltal minden alap kiesik politikája alól.

Olaszország az annexió szelére máris szervezkedik, s szinte kihasítani készül a maga részét a török birodalomból. Vajon gondolt-e erre Andrássy?

De hát Andrássy bizonyosan nem gondolt semmire. Az »esetrõl-esetre« politika emberének az a jelszava, hogy: »Sors bona nihil aliud.«.

S a »sors bona« mellé, ha még odakerül a határtalannak nyitott hitel is a Rothschild konzorciumnál, akkor mein Herz, was willst du noch mehr.

17. sz., január 22.

SZEGED, JANUÁR 21.

A törvényhozás termei újra megnyíltak, az egyesült ellenzék újra a küzdelem sorompóiba lépett a mameluk haddal szemben, mely jól van bedresszírozva arra nézve, hogy ne legyen semmi reményünk a jövõ iránt, minélfogva az új ülésszak nemhogy valami biztatót nyújtana, inkább ellenkezõleg, sok aggodalmat kelt minden gondolkozó, jó hazafiban. Mert oly elõzmények után, aminõk történtek, nem lehet föltenni, hogy parlamentünk az eddigi külügyi politika folytatását meg bírná és meg akarná akadályozni. Nem, ezt a levérmesebb reményû ember sem tételezheti föl azokról az emberekrõl, kik a választási urnáknál mint majoritás kerültek ki, s kiknek nagyrésze a saját zsebe és haszonlesõ célok szolgálatában áll.

Megyünk tehát a végzetes úton, a romlás felé, napról-napra sebesebben.

Szomorúan festik a viszonyokat gróf Apponyi Albert szavai tegnapi interpellációjában, melyet a magyar miniszterelnökhöz intézett Bosznia- és Hercegovinának a közös minisztérium által szervezett alakbani kormányzása tárgyában.

Két tartományt okkupálnak anélkül, hogy errõl az illetõ parlamenteket tudósítanák. S most e két tartományt birodalmunkhoz csatolják anélkül, hogy ezt a parlamentektõl megkérdezzék. Mire valók hát ezek a parlamentek? S mire való az alkotmány?

Gróf Apponyi Albert helyesen mondotta, hogy oly kérdésben, mint Bosznia-Hercegovina közigazgatási szervezése, huszonnégy óráig sem volna szabad az országgyûlést megjegyzés és földerítés nélkül hagyni, különösen akkor, midõn az összes európai sajtóban oly hír kering, hogy a közös kormány ez új közigazgatási szervezetet se most, sem ezután nem is szándékozik a törvényhozó testületekkel közölni, hanem a saját szakállára hozza azt be az okkupált tartományokban.

Nem tudjuk, mit fog Tisza felelni az interpellációra, de annyi bizonyos, nem olyat, amely bárkit, még a saját pártját is kielégíthetné. Itt már most nem fog használni semmi frázis, mert mint legújabban értesültünk, a közös minisztertanács azt határozta el, hogy mivel csak a magyar képviselõházban lehetne alkotmányos többséget szerezni az új közigazgatási tervezetnek, az osztrák Reichsrathban azonban nem, ennéfogva jobb lesz alkotmányos formák nélkül hajtani végre.

Hanem hát kár afölött búsulni, hogy immár mi magyarok lettünk a bécsi miniszterek engedelmes birkanyája, s hogy a németek váltak rebellis vérû, alkotmányt szeretõ néppé. Kár sajnálnunk, hogy nem disputálhatjuk ki magunkat kedvünkre azon vidám téma fölött, milyen legyen a két okkupált tartomány közigazgatása; ha ezt nem is bízzák ránk, sebaj, ott majd nem csinálnak nélkülünk semmit, ahol a közös kormány által kifundált közigazgatás költségeit kell megfizetni.

Máris folynak Bécsben a közös miniszteri értekezletek, minõ új hiteljavaslat terjesztessék be a két tartomány kormányzási költségeinek födözésére. Denique, mindennek fizetés a vége.

De ez még nem volna olyan nagy baj, mint így, hogy az eleje is fizetés volt, eddig kétszer 60 millió forintunk siratja, most az utolsó 60 milliót elöljáróban még meg akarják toldani, azután folytatásul 23 millió megszállási költséget megszavaztatni a mamelukokkal, s végre a közigazgatási költségeket az új tervezethez, melyhez a két törvényhozó testületnek semmi köze.

Ha önérzet lenne e törvényhozó testületek fizetõ gépezetében, a delegációban, úgy hátat fordítana a kölcsönjavaslatok elõterjesztõinek, mint Szent Pál az oláhoknak. Pedig az oláhok nem voltak ilyen alkatlan [!] emberek, s nem viselték magukat olyan cudarul.

Csakhogy a jámbor apostolban nem volt annyi keresztényi türelem, mint a delegációkban, melyek a teherhordás mesterségében túltesznek azokon a bizonyos állatokon is, kik legalább megérzik elõre az esõt.

A delegációk nem érzik meg a véresõt; pedig lesz még az is, s õk segítik hozzá csinálni a felhõt.

20. sz., január 25.

KERESD AZ ASSZONYT?

A pokolbeli sátánnál csak a Tisza Kálmán rosszabb, Tisza Kálmánnál csak még egy rosszabb van, az asszony.

Magyarország nyomorának elõidézésében e kettõnek jut nagy szerepe.

Hiába szórjuk a frázisok mennyköveit a kormányok ellen mi, akik a közélet megfigyelõi vagyunk; az ezerszeresen megátkozott közösügy, a könnyelmû és bûnös kormányférfiak csak félig okai azon szomorú állapotnak, melyben a szegény ország vergõdik kínosan.

Tagadhatatlan, hogy a magyar kormányok cselekedetei mindig olyanokra fordultak, hogy az ország anyagilag szenvedett miattuk; félig tudatlanság, félig lelkiismeretlenség és meggondolat­lanság volt e cselekedetek szülõ anyja de a legtöbbet ártott önmagának önmaga a nemzet.

Szatíra az, hogy egy gróf Szapáry Gyula, aki semmihez sem ért a világon, vezeti pénz­ügyeinket, s egy Kemény Gábor a kereskedelmi miniszterünk, aki az »egyszeregy«-en kívül egyebet ugyancsak nem tud a kereskedelemügyrõl de hát »amilyen a vármegye, olyan a vicispánja«; a legbûnösebbek, a legkönnyelmûbbek mi magunk vagyunk, s ülne bár a miniszteri székeken a földkerekség legnagyobb karaktere és lángelméje, az sem segíthetett volna rajtunk, az sem gátolhatta volna meg, hogy anyagilag folyton alá ne süllyedjünk.

Mindennap hírét vesszük száz meg száz alakban egy-egy új családi tragédiának; majd ennek licitálják el a birtokait, majd ismét egy másik ismerõsünk pusztul el, egy harmadik elvál nejétõl, mert nem képes födözni a nagy háztartást, s az asszony »nem élhet meg« a fény nélkül, és így tovább-tovább; a végzet mindennap kisorsol egy-két tekintélyes nevet a »megbukottak« közé.

S az így támadt ûr évrõl évre nagyobb. A fényûzés Molochja mohó étvággyal fogyasztja az embereket. Csak nemrég járta be a lapokat a szegény Mosch esete, s ma már egy hirhedt vörhenyes szépségrõl suttognak a fõvárosi körök, ki összes vagyonát pénzzé tette, hogy gavallérja becsületbeli tartozását kiegyenlítse.

Hová fog ez vezetni?

Azok, akik pusztulnak, többnyire derék magyar emberek, kiket a születés a jobb társadalmi körökbe helyezett, s kik ott szellemi tulajdonaiknál fogva is megállták helyüket.

Más államokban, például Angliában az egyes családok pusztulása csak olyan, mint a fogzás; egy fog kiesik s új nõ helyébe a csorba nem látszik meg sehol.

Nálunk végzetes szerencsétlenség a középosztály pusztulása, mert nyomába haszonlesõ idegenek lépnek, akikben nincs öröm.

A magyar faj pusztul társadalmilag, s a kór sokkal komolyabb, mintsem azzal ne volna kötelessége a sajtónak a legtöbb helyen foglalkoznia; nemzeti létünk oszlopait, a középosztályt emészti az ölõ féreg.

Az arisztokrácia néhány év óta bizonyos tapintattal viseli magát. Sopánkodik rajta, mért hagyja el a fõúri osztály a fõvárost, pedig azt az arisztokrácia helyesen teszi. Ha Budapesten él, okvetlenül fényûzést kell kifejtenie, ami rengeteg pénzbe kerül, minélfogva visszavonul falura.

Sõt ha a fõvárosban marad is egyes mágnás család [!], nem fejt ki egy idõ óta nagyobb fényt.

Az arisztokrata nõk akkor brillíroznak mindössze teljes fényben, ha fõúri szalonban vannak; de az utcákon s a nyilvános helyeken való fényûzést elegáns körökben »nyárspolgári ízléstelen­ségnek« tartják. S mondhatjuk, hogy az arisztokrata nõ, ki maga foltozza a kis gróf ruhácskáit, ma nem tartozik a ritkaságok közé; de maholnap a kissé kiválóbb polgári körökben fog az ilyesmi a ritkaságok közé tartozni.

S ezzel elértünk oda, ahol el kell ismernünk annak a mondásnak az igazságát, mely akkor szokott fölmerülni, midõn valamely család társadalmi bukása jõ szóba, hogy »keresd az asszonyt«.

Nem speciális nõi fényûzésrõl van itt szó, bár már maga az is sok férfit tett tönkre, ehelyen azonban inkább társadalmi betegségnek állítjuk e bajt, s azt találjuk, hogy a nagyzás, a szertelen költekezésnek, a jövõvel való nem törõdés s a bölcs elõrelátás hiányának oka sok részben a nõk fölületes neveltetésében rejlik.

A fölületes világnézet a nõrõl elterjed, mint a ragály, az egész családra, s míg az anyák a serdülõ nemzedék lelkébe nem oltják a kötelességek komolyságának tudatát, addig hasztalan minden intés, minden vezércikk és mindenféle kormány...

A magyar faj pusztulni fog mindig nagyobb-nagyobb mértékben.

30. sz., február 4.

MAGYAR SZÁJKOSÁR

A kormánypárti és félhivatalos lapokat kihozta a sodrukból a »Magyarország« szenzációs híre az országgyûlés feloszlatásáról.

A német szájkosár-törvényjavaslat idején még Tisza leghívebb sajtó-bérszolgái is a megbotránkozás hangján nyilatkoztak azon a parlamentárizmus és a szólásszabadság ellen intézett merénylet fölött. Verték a mellüket, mint a farizeusok és hálát adtak az úrnak, hogy õk nem olyanok, mint azok a németek. Boldog magyar nemzet, õrzi szabadságodat Tisza Kálmán!

Pedig ha egy kissé tanulékonyak, okulhattak volna a múltból. Megjegyezhették volna, hogy ha látnak és hallanak reakcionárius tettekrõl, jól vigyázzanak, mit mondanak, mert bekövet­kezhetik könnyen azon eset, hogy amit elítéltek ma, mert Bismarck tette, kénytelenek lesznek dicsérni holnap, ha Tisza Kálmán cselekszi.

A német szájkosár-törvény korlátozni akarja a szólásszabadságot és megtámadja a képviselõi mentelmi, illetõleg sérthetetlenségi jogot, mert felelõsségre vonja a képviselõt azért, amit az országgyûlésen mond. De a német birodalomban az alkotmányos rend eddig is hazugság volt. A német császár koronáját isten kegyelmébõl bírja és azt saját kezeivel tette fejére, mert még jelképileg sem vélte elfogadhatni élõ embertõl. A német alkotmánynak nincs történelmi múltja, az fejedelmi donáció. Az ajándékot visszavenni, vagy késõbb megnyirbálgatni, bizonnyal rút és nemtelen tett; de nem annyira gyalázatos, mint egy nemzetet õs jogaitól megfosztani, és a századok által szentesített alkotmányából prókátori griffekkel kiforgatni.

A német szájkosár-törvény végre oly törekvések ellen van irányozva, melyek tényleg az állam és társadalom létét veszélyeztetik, és legalább opportunitási szempontból, ha nem is menthetõk, de megmagyarázhatók.

Mik ezek azon merénylethez képest, melyet Tisza és Andrássy a magyar alkotmány ellen elkövetni szándékoznak?

Kiszámított alattomossággal eltávolítják a tanúkat, mint a tettét gondosan elõkészítõ gonosz; elnémítják a nemzetet, hazaküldik fönségének helytartóját, az országgyûlést, és úgy fogják folytatni azon keleti kalandot, mely ellen számtalanszor tiltakoztunk, melynek árát most számolta föl Szapáry Gyula 117 milliós kölcsön követelésében.

A kormánypárti sajtó mindezeket természetesen tagadja. De ki törõdik még azok demen­tírozásaival? Ki lenne elég naiv, hogy hinne nekik, mikor ugyanazok szászor dementírozták a boszniai okkupációt, százszor hazudták el a rechstadti megállapodások tartalmát? Mikor pedig hazugságaik napfényre kerülnek, szemérmetlen mosollyal bevallják tévedésüket.

Fölsorolja az »Ellenõr«, mily teendõk halmaza vár az országgyûlésre. Ki tudná megmondani, mikor lesz ez mind elvégezve? Melyik komoly ember, vagy pláne komoly politikus foglalkoznék ma már az országgyûlés feloszlatásával?

Ezen csavart dementi csak annyit mond, hogy abszurdumnak tartja az »Ellenõr« ma már a föloszlatással foglalkozni. De a »Magyarország« és vele a legtekintélyesebb ellenzéki lapok nem adnak semmit az »Ellenõr« cáfolatára, fönntartják megbízható forrásból eredõ hírüket.

Mi valószínûbb, mint hogy Tisza a novibazári vagy szaloniki expedícióra készülõ politikánk útjából eltávolítja az alkalmatlan parlamentáris ellenõrzési apparátust? Bízik Tisza mameluk­jaiban. Jól tudja, hogy azok megszavaznak neki mindent. De a minapi tizenkettõs szótöbbség ijesztõ kicsinysége valóban félelmessé tette elõtte az ellenzék szám szerinti és szellemi erejét. A bevégzett tények elõtt meg fognak ismét hajolni a mamelukok, Tisza nélkülözhetetlenebb lesz, mint valaha, és az ellenzék hatály nélküli deklamációkra lesz kárhoztatva. Az ellenzékiség így meddõvé válik, és a nemzeti közöny továbbra is meghagyja az uralmat kezeiben.

Ezen politika annyira illik Tisza jelleméhez, és a múltat tekintve annyi természetes valószínû­séggel bír, hogy azt a kormánysajtó hiába cáfolja.

Lehet azonban, hogy mivel az alattomos terv idõ elõtt kitudatott, hiányozni fog a bátorság annak kivitelére. Ez esetben a sajtó nagy veszélytõl mentette meg Magyarországot.

35. sz., február 9.

SZEGED, FEBR. 8.

A szélcsendet, mely a politika terén uralgott, s mely hasonlított a temetõ csendjéhez, egyszerre élénkebb hullámzás váltja föl.

A pénzügyminiszter túlságos követelései fölkavarták az elfásult kedélyeket, melyekben mélyen el van rejtve az elégedetlenség magva, és Tiszának nagy erõfeszítésre volt szüksége, hogy süllyedezõ hajóját, melyen itt-ott lyuk támad, fölszínen tartsa. A kormányszavazatok gyûjtettek mindenfelõl, s mégis 8 szavazó miniszter és 3 államtitkár dacára is csak 14 szavazattöbséget bírt kiszorítani a képviselõház tegnapi ülésén.

E helyzet elõjele a válságnak. A kormánypárti többség úgy néz ki, mint egy hógomoly, amelyen csillámlik az olvasztó léh; gr. Lónyay támadásai, s egyáltalában a pártonkívüli képviselõk magatartása fenyegetõ jelleget ölt a Tisza-kabinetre nézve; maga a »P. Lloyd« is kezd maliciózus lenni. Élénk nyüzsgés vehetõ észre a pártéletben.

Apponyi szokatlan hévvel beszélt; a pártonkívüliek erélyesen hozzálátnak szervezésükhöz; s ez nem nélkülözi a tapintatos taktikát. Eddig 36 képviselõ jelentkezett az új klubban, s még több fog jelentkezni ama kijelentése után, hogy a klubba lépés senkit sem kényszerít valamely programvallásra, a belépés csak eszmecsere céljából történik.

Egyszóval mindennap várható a jelekbõl, hogy új meg új disszidensek támadnak, s a kormánypárt közel áll a fölbomlási processzushoz. Tisza napjai meg vannak számlálva; ennyi elodázhatlan következménynek látszik.

De hát mi lesz ebbõl? Bizony semmi örvendetes. A személy változik, de a rendszer, az irány marad. S ez irányban nem nyertünk semmit.

A pártok állása oly szerencsétlen hazánkban, hogy a legkevesebb remény sem kecsegtet az állapotok jobbrafordultával. Az egyesült ellenzék maga is ellentétes elemekbõl alakult, s bár ebben rejlik a legtöbb garancia az értelmiség azon kontingensénél fogva, melyet magába felölel, nem remélhet ez idõ szerint, ha szétoszlik, oly többséget összehozni, mellyel kormányozni lehessen, amint azt e férfiak politikai reputációja megkívánja. A pártnak tehát, mely uralkodni fog, legyen az bármelyik, a pártonkívüli elemekkel kell szövetkeznie, s ezek közül egyik sem tudja, mit akar, s többnyire mindnyája csak azzal van tisztában, hogy mit nem akar.

A ház tegnapi ülésének lefolyását tekintve, legfõbb oka van a nemzetnek megbotránkozni Ghyczy Kálmán képviselõházi elnök viselete fölött. Eddig még ezen helyrõl, melyet a pártatlanság szentélyévé emelt a nemzeti szokás, s azzá tette a törvény, azzá az eddigi elnökök hatalmas tekintélye és méltósága, eddig még e helyrõl nem hangzott oly mértékben pártoskodás, mint aminek tartja az agg, érdemekben megõszült férfiú a képviselõházat. S minek a méltóságot, melyet visel? Komédiát ûz a legszentebbõl is?

Hova legyünk, ha még olyan férfiú is a korrupció eszközévé törpül, aki legmagasabban állott a nemzet becsülésében?

Ghyczy taktikához nyúlt. S keresztülvitte, hogy nem az elhalasztási indítvány, hanem a kölcsönjavaslat fölött történjék a szavazás, s mert a halasztási indítványt több olyan képviselõ is elfogadta volna, ki a kölcsönt nem utasítja vissza föltétlenül.

Ghyczy tehát