TIZENNEGYEDIK FEJEZET

NÉMELY MEGJEGYZÉSEK AZ ANYAI SZEM EREJÉRŐL
ÉS A SZERELMI ÉRZÉSEK FÖLPISZKÁLÁSÁRÓL

A mai fiatalember, ha szerelmi bánat éri és a zöldszemű szörnyeteg megmarja, vagy a halált keresi, vagy párbajsegédek után futkos, vagy pedig bezárkózik egy külön szobába egy szép leánnyal, akit múzsának neveznek, és ontja a világfájdalomtól csöpögő verseket.

Fabricius, mikor a Rozália találkájáról hallott, nem cselekedte meg ezek egyikét sem, noha ő is le volt sújtva. Ha a nap leesik az égről s elgurul egy pocsolyába, kevésbé csodálkozik vala. De hisz ez több is volt, mintha csak a nap hagyná el az eget. Ő maga esett ki a saját énjéből. Egy idegen bolygón találta magát boldogtalannak. Tompultság, üresség, sivár céltalanság érzései kezdték gyömöszölni, roskadozott a lába, zúgott a feje. A vén lábasházak hátrafelé látszottak húzódni előle, mogorván ünnepélyesen. A furmányos szekerek kerekei döcögve tagolták az utcaköveket horzsolva: Ro-zá-lia, Ro-zá-lia. Az ablakoknál a kosaras rostélyok alól itt-ott kibukkant egy-egy leányfej, rámosolygott kedvesen, ismerősen, ami olyanforma fájást váltott ki belőle, mintha a halántéka ereit rángatná láthatatlan kéz, ugyanaz tartotta összeszorítva a szívét is.

Ment egyenest haza, mint az alvajáró, öntudatlanul, megszokásból. Az egyik utcaszögletnél Blom Miklóssal találkozott, lovon ült, báliasan kicsípve, messziről kiáltotta:

- Hogy vagy Rici? Szervusz Rici! (A Fabricius becézõ neve.) Kirándulok egy kicsinyt a vashámorhoz. Gyere te is. Majálist tartunk a vidéki szépekkel. Nemigen gyõzöm már; de mit csináljon az ember. Szervusz Rici!

- Utálatos kutya! - sziszegte utána Fabricius.

De már haza is ért és olyat rúgott a zöldre festett kapuajtón, hogy szinte meghasadt.

Az öreg Fabriciusné várta már az ebéddel. Kedvenc ételei jöttek az asztalra, kásás csirke és levelen sült, mivelhogy kenyérsütés napja volt, és a kemence már anélkül is be volt fûtve, a gyermek-szenátor azonban hozzá se nyúlt az ételekhez, amellett sápadt volt és ingerlékeny.

- Nem vagy te beteg? - aggódott az öreg asszonyság.

- Csak a fejem fáj egy csöppet.

- Ne kössek egy kis tormalevelet a homlokodra? Hátha kihúzná?

- Nem húzza azt ki, nem a torma, de hat ökör sem.

Ebéd után föl se ment, mint rendesen, a városházára, otthon ült szobájában az ablaknál s nézte a jövõ-menõ felhõket. Igazodtak, keverõztek, foszladoztak, meg megint tömörültek a színes párák. Nagy sürgés, készülõdés volt fent, míg végre estefelé kitört a vihar, megmozdult az ég és telefirkálta villámvonalakkal a nagy Igazító Kéz a mennyboltot. Éppen ez kellett Fabriciusnak. Vihar a lelkében, vihar a természetben. Csak zúgjon a szél, csak ropogjon az ég; bár mindent összemorzsolna.

Köpönyeget se vett, úgy ment ki a viharba s kijutván a város kapuján, a csodálkozó õrök tisztelgése mellett, nekiindult a harasztos erdõnek. A haragos természetet megfogta pajtásnak. S hogy ím így ketten együtt kidühöngték, kitombolták magukat, valamivel könnyebb lett lelkének a nehéz súly.

Mikor hosszú bolyongás után késõn este hazaért, Fabriciusné már ágyban feküdt. Nem várta haza, mert gyakran szokott elmaradni, vagy Klösteréknél a lányok közt, vagy a városi pincében a szenátorokkal.

A szolgáló vacsorával kínálta, de a fiatalúr leintette, hogy nem kér semmit. Sokáig fel s alá sétált a szobájában, hallgatta a zuhogó esõt, mely még csak most eredt meg, aztán az anyja szobájába nyitott.

- Alszik már, édesanyám?

- Nem. Akarsz valamit, fiacskám?

- Csak jóéjszakát akartam neked kívánni, mint közönségesen.

Ezzel az ágyhoz lépett, leült a szélére, megfogta az öregasszony kezét, megcsókolta és azután is a kezében tartotta szótlanul. Az öregasszony szinte önkénytelenül odább csúszott a fal felé, úgy, hogy most már a szenátor feje is elfért a vánkoson. Lehajtotta a fejét is, odanyomta az anyja szívéhez szorosan, úgy, mint gyerekkorában, és az egyik lábát is föltette.

- Jaj, ne nyomj hát úgy.

- De látja mamácskám, máris nem fáj úgy a fejem, hogy odanyomtam magához.

- Eredj, te bolond hízelgõ, hát azt hiszed, amit hat ökör ki nem húz, azt az anyai test melege kihúzza a fejedbõl?

- Nemcsak hiszem, de tudom.

S ezzel összevissza csókolta a matróna kedves, okos fejét.

Az viszont tettetett bosszúsággal igazgatta helyre félrecsúszott bodros hálófõkötõjét s vidáman kacagott fel.

- No, te igazán szép szenátor vagy, aki az anyjával alszik. Ha látná a város, nem tudom, mit szólna hozzá. (Majd azután mélyet sóhajtott és így folytatá.) Bizony, szép idõk voltak, mikor mindig velem aludtál kisgyermek korodban, amikor még meséltem neked, s te is mindent elcsacsogtál nekem. Aztán, hallgasd csak, milyen kópé voltál. Hogy a szegény bátyácskádhoz, aki a másik ágyban hált egyedül, át ne mehessek, ha te elalszol, titokban odakötötted a lábamat egy madzaggal az ingecskéd gombjához s mikor elaludtál, eloldoztam a spárgát és úgy mentem át a testvéredhez.

- Szóval megcsalt mamácska.

- Mint ahogy megcsalsz te most - kiáltott fel ijedten az anya. - Szent isten, mi bajod, Antal? Hiszen te sírsz?

Megsimította fia arcát és nedves lett a keze.

- Azért jöttem ide, mert ki akarom önteni a szívemet. Nem tudok hova fordulni, csak kegyelmedhez. Segítsen rajtam, anyám, ha tud. Az én eszem cserben hagy engem. Erõt vettek rajtam a gyengeségek. Ha erõs vagyok, magamban van bizalmam. Ha gyenge vagyok, a maga bölcsességéhez fordulok, mint gyenge gyermekkoromban. Olyan babonás hiedelemben élek, mintha az én gyengeségeim az anyai szeretet erejével összekeverve, megszûnnének. Hallgasson hát meg, anyám.

- Jó, jó, csak beszélj. Tedd ide a fejedet. (Megsimogatta a selymes hajat.) Ki bántott meg? Hol fáj? Mi fáj? Ne félj semmit. Nem hagylak bántani senkinek.

Fabricius most aztán megnyitotta bensõ élete titkos folyosóit, mindenekelõtt bevallotta Otrokócsy Rozália iránti szerelmét (Tudtam - szólt közbe a nemzetes asszony), mely az elsõ napon ébredt szívében, mikor találkoztak, s azóta nõtt, nõtt és ma már erõsebb mindennél a világon. Hogy a leány is szereti-e? Nem volt róla szó. Forma szerinti vallomás nem történt. De õ (Fabricius) ekkoráig legalább abban a hitben élt, hogy szereti. Ezer édes szó bong a fejében, mindmegannyi tündércsengettyû, melyek fenntartói ennek a hitnek. Egy-egy célzás, méla tekintet, egy sóhaj, egy önfeledt mozdulat, egy elpirulás. (Hej, milyen cukorgarmadát gyûjtött össze ezekbõl memóriájába a gyermek-szenátor.) De hát ez mind olvadóra vált ma, mikor Nustkorb bíró uram elmondta, amit a találkáról tudott.

A nemzetes asszony felkönyökölt az ágyában. Õt is felizgatta az eset, amint végighallgatta türelemmel.

- Forgós teremtette! - pattant fel, mert katonás asszony volt. - Ez annyira borzasztó, hogy szinte hihetetlen. Az az ember bizonyosan hazudott Nustkorbnak.

(Rozália Fabriciusnénak is kedvence volt.)

- Egyet kérdezek, mama. Hova lett a georgina-rózsákból az egyik, mert ugye, a múlt vasárnap kettõ volt kinyílva?

- Matild néni volt itt hétfõn vagy kedden éppen Rozáliával. Rozáliának adtam.

- Látod, ez a baj, mert a bélai ember a mi rózsánkat mutatta akkor este a bírónak, hogy a találkán levõ hölgy hajából esett ki a lépcsõknél.

Elhallgattak. Az öregasszony sóhajtott és nem szólt semmit. Az esõ nagy potyogást mûvelt odakünn a házfedelen. Nem-e jégesõ? - mondá az öregasszony. Aztán csak tovább hallgatták, nem-e jégesõ. Végre egy kérdést tett közömbösen, szárazan, mintha csak úgy ásítás közben kérdezné, hogy a nyelvét ne pihentesse túl sokáig.

- És nagyon szereted?

- Azt hiszem, nem tudok nélküle élni - felelte az ifjú, tele szenvedéllyel. - Megsemmisülök.

- Ej, bolondság. Nem okos dolog az én fiamtól. De nem is úgy van az. Elég virágcserepem van nekem is, de még egyikben se nõtt meg olyan nagyra a virág, bármilyen üde volt is és szép, hogy az edényt szétrepesztette volna. Nem vagy te kenyérbélbõl, de még cserépbõl sem. Vasból vagy. Annak mondanak. Hát az légy és ne beszélj ilyeneket.

- Ne haragudjék, édesanyám, kinek öntsem ki a szívemet másnak?

- Jó, jó. Hát majd meglássuk, hogy van, mi van. Mindjárt holnap rendbe hozom a dolgokat, vagy így, vagy úgy.

- Mit akar csinálni mamácska?

- Azt még én most nem tudom, de minden el lesz igazítva. Most pedig menjen, feküdjön le szenátor uram, de elõbb nyújtsa ide a buksi fejét, hadd csókoljam meg.

Fabricius a szobájába vonult, csak úgy ruhástól dõlt le, abban a hitben, hogy úgyse fog aludni, de a viharban való barangolásban elfáradva, vagy talán az anyai csók varázslatos pecsétje alatt legott elnyomta az édes álom és másnap szinte egész öreg früstökig mártogatta abban a csodálatos égi harmatban, mely lemossa a testrõl és a lélekrõl a lankadtságot.

Másnap a nemzetes asszony alig várta a délutánt, magára vette a fekete selyemruháját, elõszedte a három sor keleti gyöngyöt, mind fehérek és egyformák, a fekete csipkefõkötõre feltûzdelte az arany lencseszemeket, a fülébe is beerõszakolta a smaragdos függõket.

Fabriciusnak feltûnt a nagy gála.

- Ejej, mama, maga úgy fest, mint aki hódító hadjáratra indul.

- Bizony nem tudom én galambom, hova indulok. Olyan garádicsokra lépek én most, amelyeknek se az alját, se a tetejét nem látom.

- Nem értem - mondá Fabricius, aki akárhogy takargatta is, felette ideges volt.

- Pedig ha egy kicsit gondolkoznál, megértenéd, édes fiam, mert igazságos lélek lakik benned is, az én lelkem meg az apádé. No, hát mármost hova megyek én, mit gondolsz, és miért megyek? Ugye azért megyek, hogy valakit a mérõserpenyõre tegyek és meglássam, mit nyom?

Fabricius némán biccentett fejével.

- De hát van-e nekem ehhez jussom? Igenis van, de csak egy esetben, ha a mérleg két serpenyõjéhez képest én is kétféle szándékkal megyek oda, aszerint, amint a serpenyõ fogja mutatni. Ha ide billen, az én menyecském a leány, ha oda billen, az ördögé a leány, bírja békével, ámen.

- Jaj mama, miket beszél!

Keservesen sóhajtott, s amint az esélyekre gondolt, felváltva szaladozott arcán az élet két legközönségesebb festéke, a piros meg a fehér; hol olyan lett, mint a cékla, hol olyan, mint a fal.

A nagyasszony ügyet se vetett rá többé, s ahelyett a szolgálóknak adogatta ki a szigorú utasításokat távolléte tartamára: vigyázzanak mindenre, az edényeket mosogassák el és ne törjenek el semmit, mert lesz »ne mulass«, koldust be ne eresszenek a pitvarba, nehogy ellopjon valamit, hanem ha jönne, az ambitusra vigyék ki neki a karaj kenyeret. Az Ancsura nézzen be a méhesbe, nem jött-e ki raj? Ha kijött, szaladjon el Koch Jánosért, a perecesért, az majd leszedi. A Zsuzsi pedig tömje meg a két ludat, és adjon nekik inni is. Azután pedig törjék meg a mákot, de elõbb becsületesen ki kell mosni a mozsár belsejét. Egyébiránt mindjárt itthon lesz.

Azzal megindult a lépcsõkön katonás léptekkel, egyenes tartással, suhogott, ropogott rajta a sok selyem, s szép hófehér haja élénken kandikált ki a sok feketeségbõl. Szakasztott olyan volt - mondják, akik mindkettõjüket ismerték -, mint a megboldogult fejedelemasszony Erdélyben, össze lehetett volna téveszteni. Csakhogy Fabriciusné szigorúbb volt Bornemissza Annánál. Amit egyszer kimondott, az olyannak látszott a közönségesebb lelkek elõtt, mint a gondviselés szózata. Zordon volt, mikor haragudott és a szemöldökeit összevonta, mint a hegyek, amelyek közt született és nyájas, mint a havasi rét az õszi napfényben, ha lelke jóságát arcára eresztette.

A szenátor onnan felülrõl hallgatta a lépteit. Egyszerre megszûntek. A szenátor kitekintett az udvari ablakon s látta, hogy az anyja megáll a két virágpad elõtt, mely a liliputi udvart ékesíti és letépi a georgina-rózsát, az egyetlent. A többiek, a megérkezendõ testvérek, még zöld burkaikban alusznak.

Sokáig odamaradt a nemzetes asszony; Fabricius mindenféle mulatságot próbált kitalálni, de soha még nem telt olyan lassan az idõ; a raj csakugyan kijött, ráült egy cseresznyegallyra, Koch uram eljött, berázta a köpübe; ezt mind végignézte Fabricius, azután újra felment a szobájába, elõvette az ótestamentumot s rányitott az égõ tüzes kemencébe vetett három zsidó férfiakról szóló fejezetre; olvasgatta, de ez egyszer éppen nem szánakozott rajtuk, mert õ maga is most épp olyan tüzes kemencében érezte magát, sõt inkább cserélt volna az ifjakkal, mert azokról már tudatik, hogy bent nem égtek, míg az õ sorsa még bizonytalan. Öreg uzsonna ideje is elmúlt, de még mindég nincs itt a mama. Néhány aktát szedett elõ, talán a munka szalasztja meg az idõt, de bizony nem értett õ azokból semmit, a fekete betûk bolondjába táncoltak elõtte, végre is a kutyával, a Popráddal kezdett játszadozni, míg végre a füleit hegyezte Poprád, ami jele, hogy az utcaajtó csikorgását hallja ott künn, egyet mordult, meg elhallgatott. Tudta már, ki érkezik. Az ismeretes ruhasuhogás hallható lett, a Fabricius szíve hevesen kezdett dobogni és benyitott a nemzetes asszony.

Letette mantilláját egy karszékre, aztán a gyöngyöt vette le a nyakáról. Fabricius nem mert ránézni, hogy az arcából olvasson, kissé félrefordult s félénk, fojtott hangon kérdezte:

- Hogy állunk?

- Megállj, hadd vegyem ki elõbb a fülbevalókat, mert egészen lehúznak. Tanulj egy kis türelmet. Hé, Zsuzsi, gyere be fiam. Ereszd meg egy kicsit hátul a mídert, mert mindjárt megfúlok benne. Nem való már öregasszonynak a parádé. Puha zsölle, fehér cipó való az öregasszonynak. No, most elkotródhatsz. Mit is kérdeztél, édes fiam?

- Hogy mi történt?

Fabriciusné beült a zsölléjébe, de még mindég nem nyilatkozott, elõbb még egyszer bekiáltotta Zsuzskát.

- Keresd meg a kötésemet, te kecskebéka. Így ni. Most pedig eredj a pincébe és hozzál egy kis sárgarépát a kanárinak, hadd énekeljen. (Egyedül maradván a fiához fordult.) Hát tudod, nem szeretek beszélni fontos dolgokról, csak ha teljes kényelemben ülök. A kötõtûk és az eszem egyenletesen és szoros kapcsolatban mozognak; vagy mind mozog, vagy egy se.

- Köszönöm szépen, de engem valóságos kínpadra feszít.

- Ugyan eredj, te golyhó, hiszen az a leány olyan ártatlan, mint a ma született bárány.

Az öröm ragyogása öntötte el a szenátor arcát.

- Oh, mamókám, édes mamókám!

- Nincs azon annyi makula se, amennyi egy pók lehelete a liliomon.

- Hát hogy volt, mi volt akkor az a találka a vendéglõben?

Fabriciusné vállat vont.

- Mit tudom én, hogy volt.

- Hogyan? - szólt Fabricius elboruló homlokkal. - Kegyelmed nem tudja? Hát nem kérdezte?

- Kérdeztem én mindent, de a beszéd végre csak beszéd.

- Akkor aztán miképpen mondhatja, hogy ártatlan? - fakadt ki ingerülten.

- Mert láttam.

- Látta? - mondá gúnyosan - Hát lehet azt látni?

- Lehet bizony, csak szem kell hozzá… anyai szem. Hiába mosolyogsz kétkedõleg. Van olyan tudás is, mely fölötte áll annak, amit a könyvekbõl, s ahogy ti mondjátok, összetett bizonyítékokból, tanúvallomásokból lehet megállapítani. Az anyai tekintet a lélekbe fúródik. Az anya lát az ilyenekben még vakon is. Ha másképp nem, hát megszagolja a menye bûnét.

- Oh anyám, bárcsak igaz lenne!

- Az úgy is van. Mert a szeretetnek vannak olyan csodái. Ami teneked fájna, édes fiam, az elõbb az én szívemen szalad át. Ha mármost én azt mondom, hogy Rozália ártatlan, az nem üres levegõ, és aki ennek az ellenkezõjét meri állítani, annak énvelem gyûlik meg a baja, forgós teremtette.

Fölrakta csípõjére mind a két kezét s kihívóan nézett szét, mintha láthatatlan ellenségekkel volna tele az egész szoba, pedig már akkor de szívesen adta meg magát az egyetlen kételkedõ is.

Ezek után elbeszélte a nemzetes asszony a látogatása részleteit. Mohón szürcsölte fel a szenátor, mint a szomjas föld a harmatcsöppeket.

- Nos, hát ott voltam, és már itthon elgondoltam a tervet. Nem mentem üres kézzel. Elvittem az utolsó georgina-rózsát, mert azokról, amint jól tudod, az a babona él az itteni fejérszemély-világban, hogy aki egy ilyen szál rózsát hajába tûz, kérõje lesz abban az évben, aki kettõt tûzhet, annak két kérõje lesz. Hát jól van, megyek a rózsával, többnyire künn voltak a növendéklányok az ambituson, majd kiugrott a szemgolyójuk, úgy nézték azt a rózsámat. Mind kérõ után bomlik az. Tudakolom Rózikát, azt mondták, bent hímez a Klöster kisasszony szobájában. Csakugyan ott foglalatoskodott a keresztanyád oldala mellett. Beszéltünk prücsköt-bogarat, mint közönségesen, mikor egyszer csak ráviszem a szót nagy ravaszul a georginára, hogy kinek adjam. »Magának már ugye adtam, Rózika?« Mire mosolyogva felelte, hogy õ már kapott egyet az idén, de elvesztette a hajából, hát elvesztette a kérõt is. »Érdekes volna, ha tudná, hol vesztette el« - kérdeztem a tervemhez híven. Kacagott és süppedtek almavirágszín arcán azok a kis gödröcskék (ha láttad volna, te Toncsi!). »Hát biz én azt a kerti vendéglõben vesztettem el, mikor Quendel úr… mikor is volt az, Matild néni?« »Kedden este, sõt éjjel« - szólt közbe Klöster kisasszony. Nagy meglepetést színleltem. »Éjjel? Megfoghatatlan! Mit csinált ott éjjel?« Tiszta tekintetét rám emelte, s látszott elfogulatlanságán, büszke nyugodtságán, hogy nem veszi szavamat fürkészõ nyomozásnak, inkább csodálkozásnak a bátorsága fölött. »Örökségi ügyben egy írást kellett aláírnom tanúk elõtt.« »Kik voltak a tanúi?« - kérdeztem. »Quendel úr - felelte - és Görgey György.«

A fiatal szenátor felugrott, mint akit kígyó mart meg.

- Görgey György - ismételte a nevet sötéten. - Ezt jó lesz tudni.

- Ne csinálj magadnak rémképeket, barátom, hiszen az eset világos.

- Már t. i. mire nézve világos?

- Természetesen arra nézve, hogy Rozáli ártatlan.

- Mibõl gondolja ezt?

- Nos, mondtam már, a tekintetébõl és abból az egyszerûségbõl, nyíltságból, amellyel elbeszélte a kerti látogatását. Egy bûnös leány nem viselkedett volna úgy.

- Maga mama a legjobb asszony a világon, de az ilyenekhez nem ért. Én az ellenkezõt olvasom ki ebbõl az elõadásból.

- Hogyhogy?

- Kifogásolom és elítélem az egészet, s hibáztatom Klöster kisasszonyt is.

- Miért? Quendel úr megjelenik s elkéri növendékét fontos ügyben. Nem kötelessége-e kiadni?

- Megengedem, de hogy jut oda Görgey György?

- Azt már igazán nem tudom, de nem is tartom lényegesnek.

- Valami rothad itt, valami rothad! - kiáltott fel a szenátor keserûen s kezét lüktetõ halántékára tapasztá, mintha a széteséstõl féltené fejét, szemei vérbeborultak. - Az elõadás nagyjából iszen igaz lehet. A vén gazember Quendel természetesen elvihette Rozálit, ahhoz joga van, de az indok, mamám, gondolkozzál az indokról! Micsoda együgyû mesécske. Hogy egy okmányt kellett aláírni tanúk elõtt. Hát miért kellett azt a kerti vendéglõben aláírni, úgyszólván éjjel, ocsmány szerelmi kalandok rosszhírû színhelyén? Hát nem írhatta volna alá otthon az intézetben?

Fabriciusné felkacagott édesdeden, hogy szinte a könnye csordult ki.

- Oh, te bolondos gyerek, te! Minek szólsz hát közbe, míg végig nem hallgatsz. Mert hiszen már éppen ott tartottam, hogy azért mentek a kerti házba, mert az alispán személyes jelenlétében kellett az okmányt aláírni.

Hát persze. No persze. A szenátor a homlokára ütött. Ez most már világos! Megnyílt elõtte az egész perspektíva. Igaz biz az, ott volt az alispán is. Hisz akkor fogta el Nustkorbot. És természetesen õ nem jöhetett be a városba, se nem jelenhetett meg ott nappal.

Olyan jó kedve támadt hirtelen, hogy táncoló lépésekben rohant a nemzetes asszonyhoz és elkezdte széles örömében csókolgatni.

- Eredj no. Még megfojtasz. De hát ne ugrálj, mint a Máriássy Gábor kosa, mikor sót látott. Ülj nyugodtan, veszteg, hadd beszéljem el a többit is.

- Hát tovább is van?

- A java még csak most következik.

- Köszönöm, édesanyám. Teljesen meg vagyok nyugtatva. A többi már engem nem is érdekel.

- Hátha még az is érdekelne. Hallgasd csak, mi történt azután. Azt mondom Rozálinak: »Hát sajnálta a rózsáját?« Mosolygott szegényke és így felelt: »Sajnáltam, de csak a rózsát és nem a kérõt«. »Természetesen - mondám -, mert csak a rózsát vesztette el, galambom, mivelhogy már hordta a hajában, tehát a kérõ meglesz.« »De abba meg nem hisz az én Rozáliám« - jegyzé meg az öreg Matild. »Pedig, legalább ebben az esetben, bizonyos - erõsködtem velök -, annyira bizonyos, hogy már itt is van a házban.« Mindketten kérdõleg pillantottak rám. Azt hitték, félrebeszélek. »Sõt itt van a szobában - folytatám -, mert én vagyok az, kedves kicsikém, és kérem, legyen a fiamnak felesége.«

Lángba borult a gyermek-szenátor arca.

- Anyám, ha csakugyan megtetted - kiáltá fojtott, rekedt hangon -, akkor…

- No, persze hogy megtettem, ha mondom, és mi van akkor?

- Akkor hajmeresztõ vakmerõséget cselekedtél, hiszen ez a dolog még meg nem érett.

- Miért ne volna érett, hisz szeret?

- Mondta? - lihegte szinte lázasan.

- Nem mondta, de nem bírta eltitkolni.

- Beszélj, beszélj hát! Mi történt azután?

- Az õ arca is úgy borult lángba, mint a tied most, s egy miatyánk alatt, nem tudom, hogyan történt, egyszer csak nincs többé a szobában.

- És aztán, aztán?

- Aztán kerestük keresztanyáddal. Kerestük, kerestük, az egész házat tûvé tettük, kiabáltuk a nevét, sehonnan semmi nesz.

- Istenem, istenem.

- No ne félj, nem veszett el. Végre mégis csak megtaláltuk az éléskamrában. Egy eleséges zsákon ült és sírt, sírt keservesen. Magamhoz vontam, fejét az ölembe tette (oh, milyen édes feje van), kérdeztem, hogy mit mondjak neked, de nem felelt, csak egyre sírt, zápor módra… nézd, milyen nedves itt a selyemruhám.

A gyermek-szenátor bizonytalanul nézett az anyjára.

- Azt mondja, mamácskám, hogy sír, hát hogy vegyük ezt most?

- Oktondi vagy fiacskám! A nõ szíve a szemein át mutatkozik, álnoksága a tetteiben, ravaszsága a nyelve hegyén. Rozáli sír, mert tele van a szíve és szeret, te pedig most eredj és törüld le a könnyeit.

Nem mondatta magának kétszer, csinosabb ruhát vett föl és sietett át a szomszédba. De bezzeg nem sírt már akkor Rozália, az udvarról hallotta csattogni a hangját, amint egy víg német dalt énekelt, gitár kísérete mellett.

A szalon már akkor tele volt. Ilyenkor jöttek a látogatók Klöster kisasszonyhoz, éppen péntek lévén, elõkelõ katonatisztek és a helybeli patríciusok fiai, úgyszintén a kisasszony barátnõi. Ilyenkor mindig egy kis hangverseny volt a társalgóteremben, valamelyik kisasszony szavalt, egy másik énekelt, a harmadik táncolt. Irigyelt ember volt, akinek e péntek estékre joga volt megjelenni Klösteréknél. A kisasszony mindig ki tudott gondolni valami kedveset, valami eredetit, ami elbájolta a közönséget, s amirõl sokat beszéltek nemcsak a városban, hanem a környéken is. Kivált télen fejtett ki nagy leleményességet. Egyszer csak a múlt karácsonykor behoznak a cselédek két teknõt és vizes dézsákat, uram teremtõm, mi lesz itt, majd bejönnek a kisasszonyok, felgyûrt ingujjakkal, fölhajtott szoknyákkal és elkezdenek mosni - ugyanis a mosásból tettek vizsgát a kisasszonyok -, de micsoda gyönyörûség volt azt nézni. Máskor rokkák mellett ülve találja a belépõ e törékeny, piskótatestû, bûbájos teremtéseket.

Rozália ma ügyetlen volt. Amint Fabriciust belépni látta, kiesett kezébõl a gitár. Blom Miklós odarohant, fölemelte, de ebbe annyira belezavarodott, hogy a dalocska szövegét elfeledte. A leányok nevetgéltek, míg végre az egyik kisleány megsúgta a következõ sort, s Rozália tovább folytathatta a dalt,