Nemes Sáros vármegyében ismerõs vagyok. Gyakran megfordulok ott, rokonaim is vannak, barátaim is, kis urak, nagy urak, összevissza, ami egyébiránt nem jelent különbséget, mert Sárosban a kis urak is nagy urak és megfordítva: a nagy urak is kis urak. Sáros a jó tónus és az illúziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Esterházy közt ülök, pedig voltaképpen tudtam, hogy ezek megyei írnokok és apró tisztviselõk, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk, hercegi grandezzával tudnak megválni az utolsó ötforintosuktól.

Éppen megfordítva van ez az Alföldön, hol egy csomó rüpõkkel köthetni ismeretséget, kik egy hatosért hajba kapnak, és csak másnap hallja az ember felõlük, hogy a legszegényebbnek is ezer lánc földje van. Hiszen talán hasznosabb, életrevalóbb nép ez az utóbbi, de mennyivel szebb az élet odafönn e szeretetreméltó urak között, kik elõkelõen mozognak és beszélnek! A „flanc” második természetükké vált, attól nem tágítanak rogyásig, a csillogás, pompaszeretet életszükségük, mely lelkeiket betölti és szellemüket frissen tartja.

Az, hogy õk szegények, végre is csak egy rossz álom, melybõl föl-fölrázzák magukat a francia pezsgõ szürcsölése közben, mint ahogy az alföldi gazdagok jó módja és urasága csak egy száraz, élettelen tény, mely a telekkönyv lapjain terpeszkedik el, egymás mellé rakott számokban és betûkben.

De jaj, hova jutok ebben a bolondos összehasonlításban! Mi köze ahhoz egy násznagynak, aki végre is nem etnográfus, hanem csak násznagy? Minek szóljon le egy vidéket, mikor a leszólott vidéken is lehet még valamikor násznagy? Legjobb, ha a tényálláshoz tartom magamat, hogy ti. Csapiczky Endre hírlapíró-társam, aki Arator név alatt igen csinos cikkeket és tárcákat ír, násznagynak hítt meg a múlt napokban.

- Tehát ön is a becsületes emberek sorába lép? - kiáltám meglepetve. - Nincs még korán?

Csapiczky fess fiú, de még zöld és egy kicsit nagyon is bohém.

Fejét rázta, hogy nincsen korán.

- Egy szép leánnyal ösmerkedtem meg Bártfán a múlt nyáron, bizonyos Bajnóczy Katalinnal.

- Hová való?

- Õ is Sáros megyei.

- Szõke, barna?

- A legszebb szõke a világon.

- No, az derék. A fekete lány még szép, de a fekete asszonyban van valami démoni. Hát mindenesetre elfogadom a násznagyságot, de hol lesz az esküvõ?

- Lazsányban, a Katica szülõinél.

- Mik a Katica szülei?

- A Katicának anyja van, aki egy nyugalmazott õrnagyhoz, Lazsányi Istvánhoz ment másodszor nõül. Annak a házánál lesz az esküvõ.

- És hogy lehet oda jutni?

- Eperjesig vasúton, onnan kocsin.

- Hát van-e aztán egy kis pénzmag?

Úgy gondoltam, erre van inkább szüksége Csapiczkynak és nem asszonyra.

Boldogan mosolygott, ahogy csak egy bolond poéta mosolyog.

- Ez az, amit a Csapiczkyak sohasem kérdeztek a menyasszonyaiktól - felelte büszkén.

- Persze - mondom -, mert már az ipamtól, napamtól elõbb megtudták.

Kevélyen emelte föl a fejét.

- A Csapiczkyak sohasem...

Azt akarta mondani, hogy sohasem voltak pénzszorultságban - de ennek az ellenkezõjére oly fényes bizonyítékaim vannak (legalább Csapiczky Endrére vonatkozólag), hogy jónak látta így vezetni a mondatot: „sohasem nõsültek pénzszorultságból!”

Hm. A Csapiczkyak! Mintha csak azt mondaná: a Wittelsbachok sohasem nõsültek pénzszorultságból. Van valami Don Quichote-szerû ezekben a sárosiakban! Általában igen érdekes már az is, hogy ezúttal sárosi ifjú sárosi leányt vesz el, mert a sárosiak tudvalevõleg más megyébe mennek férjhez, ha leányok, és más megyébe mennek háztûznézni, ha legények. Egymást a kannibálok se eszik. A haldokló paraszt azt mondja a fiának: „Van elég törött ablak és fazék az országban, azt mind rátok hagyom.” A haldokló úr se fösvényebb: van elég jó parti a világon, azt mind a gyerekeire hagyja. A sárosiak csak éppen születni szoktak Sárosban, az életet leélik egyebütt és igen bajos lesz õket ítéletnapkor összekeresgélni.

Csapiczky régebben egy újságnál dolgozott velem s már akkor se hasonlított a régi formájú újságírókhoz, kik kitaposott nadrágban, kigörbített sarkú cipõkben járnak, vagy kopottas kabátban, mint báró Kemény Zsigmond, akirõl fönnmaradt a kortes nóta: „Ha poros is a kabátja, Deák Ferenc a barátja.” Csapiczky elegáns volt; egy Isten, egy kabát, de az az egy kabát mindig úgy nézett ki, mintha most hozta volna haza a szabó. Elõkelõ modora miatt õ volt a báli tudósítónk, az interjúvolónk, s finom alakjával, úrias hanghordozásával még a nagyuraknak is imponált, és mint riporter be tudott jutni mindenüvé, a nõi boudoiroktól kezdve a király papírkosaráig.

A kivasalt cilinder és a lakkos topán elviszi az embert a maga egyszerû atmoszférájából más világba, magasra vagy mélyre. Hej, sokat ér az a becsületes kigörbített sarkú topán; biztosan jár benne az ember, mert ami a sarokból hiányzik, kiegészíti a göröngy, amire lép. A mi Csapiczkynk a léha dzsentribeli uracsokkal tartott, az úgynevezett „pakfon arisztokráciával”, és tele volt nyegleségekkel és adóssággal.

Bizony ráférne egy jó parti.

A sárosi svihákság mellett - volt benne sok bohém vonás. Pompásan tudta eltakarni a szegénységet (ez a sárosi svihák dolga), de pompásan tudta elõ is tárni (ez a bohém dolga). Mikor egy ízben sztrájkoltunk a kiadó ellen s egy téli hónapnak a huszonötödikén egyszerre mindnyájan el akartuk hagyni a szerkesztõséget, Csapiczky fölszólalt:

- Ostobaság volna 25-én távozni és példátlan a történelemben. Várjunk még, uraim, egy hetet.

- Miért? - ellenkezének a lázadók. - Egy hét múlva is csak ilyen rossz lesz a helyzetünk!

- Igen de közbe jön az elseje. Miért csinálta volna III. Napóleon az államcsínyt éppen december 2-án? Mit gondolnak az urak? Azért, hogy elsején még fölvehesse az elnöki fizetését.

Ez a kis esetke azért jutott eszembe, mert október 3-ára volt az esküvõ kitûzve a múlt õszön. Másodikán tehát megindultunk s minden viszontagság nélkül jutottunk el Eperjesre. A természet régen volt olyan konfúzus, mint a tavaly; az õszt augusztusban tartotta, a nyarat októberben. Fölséges utunk volt Eperjesig, izzó verõfényesen sütött a nap, nevetõ mosolyával beragyogva a szelíd hegyeket, melyek csak úgy szoktatóba ugranak elénk, mint elölálló apródjai a messzirõl kéklõ óriásoknak.

Délután érkeztünk Eperjesre, s úgy volt, hogy meghálunk a vendéglõben s reggel kocsin indulunk Lazsányba az esküvõre. Csapiczky egész délután el volt foglalva, járt-kelt a városban, hogy csak úgy csurgott róla az izzadság.

Nem is láttam, csak a vacsoránál és igen csodálkoztam, hogy álmos volt és dicsekedett: „Milyen nagyot alszom én ma.”

- Alszik? Az esküvõje elõtti éjszakán? Sohase hallottam ilyet.

- Sõt inkább - felelte nyugodtan -, mert az esküvõ utáni éjszakán úgyse igen lehet aludni.

Reggel korán felköltött, hogy induljunk, hörpintsem ki hamar a reggelimet, mert az út nem éppen jó Lazsányig, tegnapelõtt nagy záporesõ volt arra és a vicinális út tele van kátyúval.

Az órájára tekintett.

- Teringette, legalábbis úton kellene lennünk Lazsány felé; fogadni mernék, hogy e pillanatban már öltöztetni kezdik a menyasszonyt.

- Akkor hát menjünk. Van már kocsink?

- Itt áll a vendéglõ elõtt. Útközben majd hozzánk csatlakoznak a többi vendégek. Gortván pedig édesapám és a kis húgom.

Hirtelen kiugrottam tehát az ágyból.

- Itt öltözzem föl, vagy ott is lesz hely? - kérdém.

- Oh, hogyne! Ötven és néhány szoba van a menyasszonyom öregeinél.

Ötven és néhány szoba! Az ördögbe. Hisz ennek akkor fele se tréfa.

Még jobban ejtett bámulatba a szép fogat a vendéglõ elõtt. Négy nyugtalan paripa kapálta a földet a szíjak és cafrangok szövevényei közt türelmetlenül és hányta-vetette a pántlikás sörényû nyakát negédesen.

- Ejha! Kié ez a szép fogat?

- Most a miénk.

- Az öné?

- Nem éppen - hárítá el kesernyés mosolygással a kellemetes gyanúsítást -, de egyre megy és végre is egy Csapiczky nem viheti két lovon a menyasszonyát. A Csapiczkyak négylovas família.

A vendéglõi szolga fölrakta bõröndjeinket, a nyalka kis magyar kocsi tele lett, azonfölül megálltunk még néhány bolt elõtt, ahonnan csomagokat hoztak, a virágkereskedésnél egy dobozt, a takarékpénztárnál pedig maga Csapiczky ment föl és kisvártatva egy nagy fekete tokkal jött vissza.

- Most már mehetünk, csak még a keszkenõket kell megvenni a lovak kantárjaira és a kis bokrétákat az ostorokra.

Sóvár felé vitt utunk, jobb felõl mutatta Csapiczky az erdei lakot, Eperjes legnagyobb nevezetességét, melyrõl három költõ írt versenypoémát. Itt is, ott is van valami látnivaló. Általában szép megye, valóságos kert, park park után, kastély kastély után, az ember csak azt nem érti, hogy hol vannak a domíniumok, a kastélyok és angolkertek tartozékai?

Jobbról is, balról is, a völgyekben, a fehéren kígyózó dûlõutakon, melyek mint az erek kapcsolódnak be az országútba, közelebb, távolabb úri fogatok barnállottak. Némelyik olyan távol, hogy szinte egy lassan mászó szarvasbogárnak látszott; a közelebbieken színes napernyõk mutatták, hogy úri hölgyek ülnek rajtok.

Csapiczky mindnyájáról tudta, kik legyenek.

- Ezek mind a lakodalomra jönnek - mondá.

Az ott a Nedeczkyné, a két kisasszonyával. Az egyik nyoszolyóleány. Ahol jön, ni, a csalitos alján a két szürkén Bogozy Miklós bácsi. Tréfás, jóízû öregúr. Lelke minden társaságnak.

- Talán szellemes ember?

- Nem biz az, hanem fölségesen tudja utánozni a távoli kutyaugatást s általában más állatokat is, és amikor a malacok szerelmét elõadja, minden ember oldalnyilallást kap a nevetéstõl.

Némely közellevõ fogatot bevártunk a keresztutaknál. Csapiczky leszállott és összeölelkezett az atyafiakkal, a lutheránus vallásúakkal pláne csókolódzott is, némelyik vidám úr átnyalábolta, megropogtatta a derekát: „Szervusz, te skribler, vitaj pán brat!” Mert a Sáros megyei nyelv ilyen zagyva. Régente is azt mondták: „Hajtsd ki azt a kravicskát arra a lúkára” (Hajtsd ki azt a tehénkét arra a rétre), de most újabban angol szavak is járultak hozzá, mióta, egész Amerikáig járnak és visszajönnek.

E találkozásoknál engem is megösmertetett az egyes famíliákkal.

- A Pruszkayak - mondá, két piros képû urat mutatva be - de genere Tass. Be tudják bizonyítani - tette hozzá lelkesen.

- Azt már nem - jegyzé meg nevetve az egyik Pruszkay de genere Tass -, de ti se nem tudnátok zeugnisokkal bebizonyítani, hogy nem onnan származunk.

Egy nagy üveges batárban, melyet négy fekete vont, Szlimóczkyné ült a leányaival, temérdek skatulya közt, de micsoda gyönyörû három fruska volt, szép pisze orrokkal, pikáns girbe-görbe és mégis édesen üde arcocskákkal.

- Özvegy Szlimóczkyné - magyarázta nekem a kollega -, nagy család, a Kund nemzetségbõl; címerük egy hétfelé osztott pajzs, a hét vezérségre való emlékeztetés.

A vezéri ivadékot tovább folytató mama whistet játszott bent az üveges hintóban a leányaival és lorgnetten át nézte koronkint a vidéket. Szóval, igen elõkelõ képet nyújtott az egész Szlimóczky család.

A negyedik falunál egész kígyózó menetté gyûltünk, nagy sora a phaetonoknak, landauknak, bricskáknak, tilburyknak. Elõzködtek, átkiabáltak egymásra, megállították egymást. Mindenkinél volt egy konyakosüveg, vagy egy szivartárca, ezüst címeres, havanna-szivarokkal megrakva.

- Hopp, hó! Álljatok meg! Koccintsunk egyet! A menyasszony egészségére!

Vidámak, gondtalanok és megennivaló kedvesek voltak ezek az urak. Mind, mind. Úgy meg tudtak melegíteni mindjárt az elsõ percben, mintha örökké köztük éltem volna.

- Ej no, Miklós (mert Miklós a nevem), de derék dolog, hogy eljöttél ebbe a mienk krajinába. Isten hozott közénk, bruder Danzinger, nem gyújtasz rá egy füstszivarra?

Egyforintos havannával kínált. És még azt mondta rá fitymálva, hogy füstszivar. Kutya teremtette! Ezek élnek még csak nagylábon!

Ha az elsõ kocsi megállt, mindnyájunknak meg kellett állapodni, ilyenkor aztán rendre leszálltunk s keringtek a konyakos palackok. Bogozynak rögtön ott produkálni kellett a kutyaugatást, eleinte szabódott, de mihelyt azt mondták, hogy én szeretném hallani, nem kérette magát, legott ugatni kezdett az öreg és oly élethíven, hogy a Nedeczkyné mopszlija, akit mindenütt magával hordott, felelgetett neki.

Minthogy az egyetlen idegen voltam, mindenki nekem kedvezett, még Szlimóczkyné is egy cukedlit küldött az egyik Pruszkay által, aki odaállt volt a hintajához egy kicsit trécselni.

- Menjünk, menjünk, uraim - kiabálta Csapiczky.

- Ohó, türelmetlen már a võlegény.

- Pedig messze van még az este.

- No, még egy kortyot.

Balról a tölgyek és fenyvesek között egy veres fedelû kastélynak ez egyik szöglete fehérlett ki, az úton pedig elõtûnt egy lovas.

- Hurrá! - kiálták. - A Domoróczy Pista! Várjuk be Domoróczyt.

- Helyes, várjuk.

- Van-e még konyak?

- Majd hoz a Pista.

Tehát megvártuk Domoróczyt, akinek a neve csodálatos varázzsal bírt. Még a hölgyek is leszálltak a hintókból s valóságos cercle-t tartottak az úton, mintha csak egy nagy szalon lenne egész Sáros vármegye.

A közeli nyírjesben egy csomó fácán röppent föl és tûnt el; az egyik Keviczky egy perc alatt elõszedte puskáját a kocsiról és nekem nyújtotta.

- Nem akarsz rájuk lõni, amicenko?

- Nem, köszönöm.

- Akkor én végzek velök.

Odaszaladt, fölverte és elejtett egyet, hozta aztán nagy triumfussal.

A Szlimóczky kisasszonyok eltakarták az arcukat, sírva fakadtak a vérzõ madár láttán, maga a mama is összeszidta Keviczkyt:

- Menjen maga, kegyetlen tigris! Ida, vond vissza a második négyest, amit Keviczkyvel táncoltál volna.

- Visszavonom - szólt Ida alázatosan.

Keviczky mélabúsan hajtotta meg magát, mint egy középkori lovag, akit egy királyné számûzött.

Éppen kapóra jött arra egy cigány, a két rajkójával.

- Nesze, fogjad - mondá a cigánynak, odanyújtván neki a fácánt.

A cigány vigyorgott, megszagolta és mert frissnek találta, csodálkozva nézett Keviczkyre.

- A tied. Vidd el!

Ezalatt az egyik Pruszkay és, gondolom, Vidaházy, mert nem emlékszem jól a nevekre, hogy az idõ ne vesszen kárba, párunpárt játszottak tízes bankókban. A szeries-szám utolsó számát kellett eltalálni. Mosolygós arccal vesztettek, nyertek, mintha két Rothschild játszana, nem is a pénz végett, hanem csak tréfából, kíváncsiságból, hogy melyiknek lesz több szerencséje. Bizony jó veszteni, mert a nagy pechet könnyen kipótolhatja ma a gondviselés az asszonyokban!

Végre megérkezett Domoróczy, csinos, daliás szõke fiú, csupa mosoly, csupa élet. Amint észrevette, hogy várják, megsarkantyúzta a tüzes pejt (anyja, azt mondják, Blackston volt, a Metternich herceg híres kancája) s ott termett csakhamar.

Nagy csatarával, zsibongással fogadták. Látszott, hogy kedvelik. A leányok is pertu szólították. Mindenkinek volt valami mondanivalója, majd szétszedték.

De õ is, mint mindnyájan e kedves sárosiak, engem az idegent vett észre legelõbb és sietett magát bemutatni.

- Domoróczy István.

- Töhötöm vezér ivadéka - toldotta meg a mellettem álló Bogozy.

Én is elmorogtam a nevemet.

- Hagyd el - szólt nevetve -, téged már ismerlek az arcképed után és sokért nem adom, hogy most elevenen is láthatlak.

Végre megindulhattunk Gortva felé, ahol a Csapiczky apja lakott, útközben azonban nem bírtam magam visszatartóztatni némi csípõsségektõl.

- Ez már sok egy kicsit - jegyzém meg Csapiczkynak. - Úgy látszik, az Árpáddal bejött többi nemesek mind magtalanok maradtak és csak a vezérek nejei szültek fiakat.

- Úgy látszik - felelte Csapiczky bágyadtan, aztán elhallgatott, de késõbb, mintha az otthoni levegõben a gõgõs nemesi észjárás mégis elnyomná benne a lateinert, egyszerre felém fordult szemrehányón: - Ön jó ember, egy hangyát sajnál agyonütni, tudom, de ha egy szent hagyományt eltaposhat egy rossz ötlet kedvéért, hát megteszi.

Gortván megint ki kellett szállnunk, a Csapiczky apjáért és húgáért. A helység oldalt feküdt az országúttól vagy másfél kilométernyire, sûrû fák között, csak a kastélyok tornyai látszottak ki. Némelyek nem akarták megtenni a kerülõt, de végre kitalálta Domoróczy, hogy a Polyovkában - ez a folyónak a neve - (mert Sárosban bizonyosan nagyzással pataknak nevezik az eret, folyamnak a patakot) nincsen most víz, át lehet rajta kelni s akkor a hegyen át egy félórával hamarább ott vagyunk Lazsányban.

Nosza, fölkerekedett az egész raj, végighajtattunk a szép tiszta falun, melyet tót parasztok laknak, csinos leánykák állottak ki kíváncsian a kis parasztházak elõtti kertecskékbe, karcsúk, magasak, lenhajúak, kékszemûek.

A kertekben már csak egy pár õszirózsa himbálózott és a napraforgók. Imitt-amott királyi kevélységgel látszott elnyújtózkodni egy-egy urasági porta, nagy jegenyefák vezettek oda, aztán jött egy fenyõkkel és tölgyekkel csinosan gruppirozott park, s mélyen bent, mintegy elrejtve parasztszemek elõl, állott a kastély. Efféle kastély volt vagy tíz a faluban, mindenütt a sztereotip odavezetõ jegenyefákkal, melyek úgy állottak két oldalt, mint a királyhoz vezetõ garádicsokon a gránátosok. A parkok sûrû lombozata közül, ha az ember figyelmesebben megnézte, két fénylõ szem villogott elõ - lehet, hogy csak képzelõdés, de én mindenütt látni véltem két szemet. Gubó legyek, ha ez nem az úgynevezett „sárosi õrszem”-nek a szeme, ki arra vigyáz a park szélén, hogy befordul-e a jegenyefák periferiájába vendég, amely esetben bekiáltja a kastély népének „Chlapci do liberiji!” (libériába, gyerekek) s egy szempillanat alatt finoman kiborotvált komornyikká változik az öreg béres, ki még az imént trágyát hordott, s fehér szakácskában és sapkában habot ver az ambituson mint kukta a mindenes, aki elõbb még fát vágott.

Az öreg Csapiczky elénk szaladt hajadon fejjel, de nem volt az még öreg. Ruganyos fiatal ember, szegfûvel a kabátja gomblyukában, kifent bajusszal, fiatalos gesztusokkal, mintha testvére lenne a fiának.

- Isten hozta, uraim és hölgyeim! Nagy kitüntetés ez rám nézve. (Dörzsölte kezeit és ragyogott az arca az örömtõl.) De hát csak le méltóztattok szállni és megtisztelni a szegény házamat? Istenem, ennyi fényes név! (Végigtekintett a hintók során s megtelt a szíve csordultig kevélységgel.) Mennyi név, mennyi név... - Ezalatt mi is odaértünk Endrével; egy csöppet se érzelgett, mikor a fiát meglátta, éppen csak úgy fogott vele kezet, mint az idegenekkel, malacfarkszerû görbületben nyújtván azt oda a legújabb dzsentriszokás szerint.

- Jó napot magának - szólt kedélyesen -, mi újság in politicis?

- Semmit se tudok.

- Ah, ti mennydörgõs újságírók, sohase tudtok semmit, de azért mindennap hazudtok húsz hasábot. Nos, én azért mégis szeretlek benneteket - miközben engem is átölelt barátságosan és megropogtatta a derekamat (persze miután elõbb a fia bemutatott). - Mert ha nem szeretnélek, nem adtam volna oda a fiamat. Az egyetlen fiamat. Oh, ha az anyja élne. A gõgös anyja! Egy Motesiczky leány. Aki tudja, mi az, egy Motesiczky leány! (Szétnézett, hogy ki nem tudja.) Nem, nem, õ nem engedte volna, de én demokrata vagyok. Az elsõ demokrata a Csapiczkyakból. Becsületemre mondom, az elsõ. Én odaadtam a fiút, pedig minden lehetne, minden, minden. (Hangját meglassította.) Ilyen rokonság! Tessék ezt megnézni. Hát hogyne lehetne az ember egy ilyen rokonsággal minden. Teringette, még nádorispán is, ha nem volna a nádorispánság eltörülve. Hallom, most megint vissza akarják állítani. Mi van ebben?

- Semmi.

- Kár - felelte hanyagul. - De én végre is nem bánom már. Én magam semmi se akarok lenni, a fiút pedig már odaadtam. Szándékosan adtam, mert példát akarok statuálni... Amelyik ország kiadja a kereskedelmet és a sajtót a kezébõl idegeneknek, az elvész, mint Lengyelország. Abcug Dugovics Titusz! Most nem az a nemzeti teendõ többé: a zászlót kicsavarni a török kezébõl, hanem az írótollat kicsavarni a zsidógyerekek kezébõl. Hm. Tudom én, mit csinálok. No, de szálljatok le, urak... ne okoskodjatok, kérlek falatozzunk valamit, aztán nem bánom, induljunk.

A hölgyek kocsijához szaladt, azokat sorba kiemelgette udvariasan, az öregebbeknek kezet csókolt, a bakfisektõl egy-egy csókot lopott az öregurak pajzánságával, azután karját nyújtotta Szlimóczkynénak és a tulipánfákkal beültetett udvaron keresztül vezette a lakásba.

Útközben még mindig folytatta a kedvenc témáját az újságírókról, jobbra-balra beszélve, néha hátrafordult, hogy a hátuljövõk is hallják. Úgy látszik, restellte, hogy a fia csak újságíró.

- Azt mondják róluk, hogy hazudnak. De ez nem igaz. Csak olvasni kell tudni. Én minden lapból kiveszem az igazat, mert le tudom számítani, amit az újságíró hozzátett a pártállása kedvéért. Az öreg Deák azt mondta, hogy csak egy paragrafusból álljon a sajtótörvény: „hazudni nem szabad.” No iszen, megadta neki. Hát van valami a természetben, ami nem hazugság? Csal minden és mindenki. Csalnak a férfiak, csalnak az asszonyok...

Szlimóczkyné lesütötte a szemeit.

- Csapiczky, maga egy rossznyelvû rágalmazó!

De Csapiczky már jobban bele volt bõszülve a témájába, mintsem föl bírta volna venni a könnyebb társalgási hangot.

- De éppen abban van a vicc - folytatá -, hogy az ember le tudja számítani a fölösleget. Kivonás, sokszorozás és összeadás dolga minden. Ha azt, amit az emberek valakirõl tartanak, leszámítom abból, amit õ tart magáról, kijön az illetõnek az igazi értéke. Tessék ezt a krumplit megnézni (éppen a konyha kert mellett haladtak el), kicsirázott, kinõtt és most a késõi melegek által félrevezettetve kivirágzott.

Csakugyan volt ott egy pár burgonyabokor. A nyáron kiszedett fészkekben visszamaradt gumókból, a rózsaszínnel árnyalt fehér virágfürtök buján hajladoztak, csókolóztak egymással a vékony szárakon.

- Ah, de csinosak! - kiáltá tapsolva a középsõ Szlimóczky kisasszony, lehajolt, letépett egyet és a hajába tûzte.

S minthogy a középsõ Szlimóczky kisasszony, Erzsike, volt a legszebb a társaságban, a krumplivirág egyszerre a divat magaslatára emelkedett.

A gavallérok legott rárohantak a krumplibokrokra, egy perc alatt letépdelték, fölbokrétázták a gomblyukakat, úgyszintén a többi kisasszonyok - egy bolond százat csinál. A szegény Idának már nem is jutott, a Keviczkyét kellet elkérni - teljes bûnbocsánat fejében.

Csapiczky azonban rendületlenül folytatá a témáját.

- Hát mit érnek nekem a lapok igazságai? Semmit. Éppen a hazugságaikba vagyok szerelmes. Becsületemre mondom. Vegyük például a mohácsi csatát, ahol, mellékesen legyen mondva, részt vett Csapiczky Pál is a három fiával. Milyen érdekes volna, ha már akkor is jár vala a Pesti Hírlap és beszéli a dolgokat napról napra, ahogy a riporterek kiszagolták, meghallották. Egy nap ezt, más nap azt, Tomory vállalja a vezérséget, Tomory nem vállalja a vezérséget. A király haragszik. Tomory duzzog. Az Egyetértés ma meginterjúvolta Tomoryt. Az egész interjú, mint a Bud. Corr. jelenti, légbõl kapott koholmány. Az Egyetértés, úgy látszik, csak a Tomory egyik apródjával beszélt és a többi meg a többi. Istenem uram, hát nem éppen ezekben a hazugságokban volna most bent a világosság! Mennyit érnének most ezek a hazugságok! Micsoda öröm volna efféle újdonságokat olvasni! „Még mindig tartja magát a hír, hogy a pápai követ azt írta a Vatikánba, hogy »rex non habet calceas« (a királynak nincs csizmája). Zápolya uramat ez annyira felbõszítette, tudósítónk biztos értesülése szerint, hogy saját költségén két pár kordováncsizmát varratott õfelségének.”

- Bolond vagy te, apuskám - szólott közbe Endre, nagyot nevetve az öreg zavaros filozofálásán.

Az öreg is nevetett, kacagott, hogy a könnyei csurogtak, és az egyik könnycsepp, miután végigszaladt volna a szakállán, feketén csöppent le a hófehér mellényre. Az ördög tudja, hogy lehet az! A legkisebbik Szlimóczky kisasszony is csodálkozott és gyöngén meglökte idõsebb nõvérét, Idát: „Nini, a bácsika tintát sír.”

Az udvaron egy garázda csikó futott most keresztül, éppen elõttünk, ugyancsak megriasztva a hölgyeket, akik sikoltozva ugrottak félre. Szép vékony lábú, nyúlánk, nemes fejû állat volt, s a cifra csöngettyûs szíj a nyakán, melyet bizonyosan ma tettek rá elõször, szokatlan zörejével még csak ijesztgette, merészebb fickándozásra és ugrásokra ösztökélte - menekülni vágyván a szíjtól és csörömpöléstõl. (Hej, kis csikó! Pedig ez még csak elõkóstolója, amit majd viselned kell, a - hámnak.)

- Ejnye, de gyönyörû jószág! - kiáltott föl elragadtatva Domoróczy. - Mennyi idõs?

- Bizony nem tudom, édes öcsém - felelte Csapiczky habozva. - Ha jól nézem nem is az enyém, csak úgy ideszabadult valahogy. Hé, fickó - szólt oda dölyfösen egy a tornáchoz támaszkodó kamasznak -, ugye nem a mienk ez a kis gebe?

- De bizony a mienk - bizonykodott a cseléd tótul. - Hogyne volna a mienk?

- Hát mégis az enyém - hagyta rá a háziúr fáradtan, kissé röstelkedve, hogy rossz gazda hírébe talál keveredni.

Hanem engem éppen ezzel kápráztatott meg. Mekkora úr lehet, aki szerit-számát nem tudva, nem ösmeri a lovait!

A tornác legfelsõ garádicsán a kis Mari kisasszony várta a vendégeket. Csinos feslõ bimbó, olyan fekete szemekkel, mint a gyíké; kurta rózsaszín szoknyában. Mellette állott a nevelõnõ, egy lépéssel hátrább, egészen szertartásosan, mint a fõhercegi kisasszonyok mögött a palotahölgy. A nevelõnõ egy jóképû öreg nénike, madame Wrana - de úg