VI. FEJEZET
A CSÍNY

Mi volt a Katánghy terve, nem tudhatjuk, csak a következményekbõl lehet kihámozni. Azt se tudjuk, hogy a három úr aznap este, midõn kitûnt, hogy a »nem bánom« mennyivel kevesebb, mint a »szeretném«, mi mindenben állapodott meg a Royal különszobájában, ahol vacsoráltak, és ahol a pezsgõt Katánghy fizette. Amit viszont abból lehet kihámozni, hogy a Katánghynéhoz küldött tudósítónk egy 62 frtos Royalbeli számlát hozott, - amit a nagyságos asszony Menyhért úr egyik mellényzsebében talált azóta, igen megvigasztalódván az összeg nagysága fölött, mivelhogy lehetetlen, hogy ennyit egyék és igyék két személy, kivált ha nõ az egyik. Menyus tehát nem hölgyecskével vacsorált, vagy legalább nem egy hölgyecskével, ami mindenesetre enyhítõ körülmény. Talán a budai Terka nénit vendégelte meg annak az unokáival együtt. Ez volt a Kristóf kombinációja.

De bármit fõztek is ki a Royal különszobájában, annyi bizonyos, hogy Körtvélyesen különös feltûnést okozott a fõispán és a polgármester gyors fölutazása ilyen választási idõkben, mikor a fejeseknek a helyükön kell lenniök.

A fõispáni titkárnak eljárt a szája, említést tett a számjeles sürgönyrõl. Hm. Mi lehetett a számjeles sürgönyben? Bizonyára titok, mert különben nem lett volna számjelekben. Egész Körtvélyes ezen a titkon törte a fejét.

A helyi fantáziák egyébiránt két irányban szoktak mozogni: haussera és baissere. Némelyek azt hirdették, hogy valami turpisság sült ki a városi vagy a megyei számadásokon, és most dorgatorium okáért hívattak föl a primipilusok. (Bizony nem szeretnék a bõrükben lenni.) Voltak, akik ellenkezõleg azt állították, hogy bizonyosan nagy hivatalra nevezik ki a fõispánt és a polgármester lép helyébe. (Legalább az egyiktõl megszabadulunk.) A vargák közt ellenben, akiknek legkövérebb fantáziájuk van, az a verzió terjedt el, hogy a III. Károly idejebeli pecsét-machináció sült ki, de minthogy az akkori magisztrátust már nem lehet megbüntetni, példás elrettentés végett a mostani fõispán és polgármester fejét véteti le a király. (Ez volna a legjobb, így mind a kettõtõl megszabadulnánk.)

Még jobban fölizgatta a kíváncsiságot, midõn sürgöny érkezett a polgármestertõl a városi fõjegyzõhöz, Lénárt Györgyhöz:

»Sürgõsen falragaszok nyomtatandók, melyeken holnap délután négy órára nagy értekezletre hívd össze neved alatt a város polgárait. - Röszkey.«

A sürgöny tartalma elterjedt, mint a futótûz. A vargák csalódva néztek össze: Nini, mégse fejezték le!

Azt lehetne mondani, nem szerették Röszkeyt, de ez nem volna egészen igaz. Inkább csak a nagy tekintélyét nyögték. Olyan nehéz volt Röszkey Körtvélyesnek, hogy szuszogni se tudtak miatta. Honnan nyerte e nagy súlyt a királyi tanácsos úr, isten tudja. Minden kisvárosban van egy ilyen hatalom. S ez a hatalom többnyire úgy képzõdik, mint a kígyó fején az úgynevezett kígyókõ, - a többi kígyók nyálától.

Hiszen szinte élvezet, ha nincs itthon, a levegõ szabadabb, a Kemese vígabban locsog, s az ég kékebben mosolyog Körtvélyes fölött - mert a zsarnok elutazott; de viszont ma éjjel is összeverekedtek a katonatisztek a polgáriakkal a »Szegfû«-nél, s karddal véresre vagdalták Pengõ Lacit és Palina tûzoltó-parancsnokot. (Milyen szerencsés ez a Kovinyi, mindjárt lesz egy interpellációja.) S ugyancsak ma éjjel kiásták a Munczy szabó sertésólját a Csapó utcában s három hízóját elvitték. Szóval, mihelyt kiteszi a lábát a polgármester úr a városból, mindjárt elszabadul minden kártékony szenvedély.

E három eset tartotta lázas fölhevülésben a közvéleményt, s ehhez járult a negyedik szenzáció, hogy a Munczy kikérdeztetvén a fõkapitány úr által, kire gyanakszik a sertések ellopásában, különös célzásokat tett.

- Nem szegény emberek vitték el egyébiránt.

- Hát kicsodák? Beszéljen kegyelmed világosabban.

- Bosszú mûve lészen egészében és részletenkint. Én legalább az mondó vagyok.

- Talán haragos szomszédjai vannak? Ki az ellensége? Gondoljon csak végig rajtok.

- Sejtelmezni vélem illetõ egyéniségének mivoltát, de…

- Ne bolondozzék, Munczy. Beszéljen világosan. Mi tartja vissza?

- Nem bízok a beszélgetés célarányosságában.

(Nagy mestere volt Munczy az úgynevezett »iparos stílusnak«.)

A fõkapitány haragra lobbant és fölkiáltott:

- Elõttem szabadon beszélhetsz, átkozott kecske! Vagy azt akarod, hogy az egész napot itt töltsem veled és a jegyzõkönyvvel? - Aztán lecsillapodott és szelídebben mondá:

- Azt hiszi kegyelmed, hogy én harapófogó vagyok? Tudok ám én kalapács is lenni, hallja kend. Beszéljen egymásután. Nem valamely elcsapott legényére gyanakszik?

- Távol legyen személyemtõl egy ilyen betekintés.

- Hát talán valamelyik szomszédja?

- Följebb! - mondá rendíthetlen meggyõzõdéssel Munczy.

- Mit ért kend a följebb alatt?

- Magasabb szálak és hatalmak fennforgásának minémûségét.

- Miféle magasabb hatalmak? Csak tán nem én loptam el a kend sertéseit?

Munczy megmaradt méltóságteljes flegmájánál:

- Följebb!

Szóval, oda alludált õkelme (bár egész bizonyossággal sehogy se lehetett kicsikarni), hogy a kormány lopatta el a sertéseit a múltkori közbeszólásáért a tizenhárom generálisról és általában, hogy a politikáját megbosszulja.

- És mi a politikája?

- Jobban haragszom a nímetre, mint kellene.

- Azaz szélsõ baloldali. És azt hiszi, hogy a politikai meggyõzõdésével áll kapcsolatban a sertések eltolvajlása?

- Amen - mondá ünnepélyesen Munczy.

- Muncz, maga nagyzási hóbortban szenved!

Ennyi mindenféle apró esemény tartotta izgalomban a kis városkát, midõn tetejébe elterjedt a holnapi nagy értekezlet híre is. Estefelé pláne kiragasztották az összehívó plakátokat a falakra, ökölnyi betûkkel nyomatva. Nagy csoportok verõdtek össze és olvasták.

- Valami rendkívüli lesz holnap.

- Talán a pörünket nyertük meg, atyafiak, és arról tesz holnap jelentést a polgármester.

Egy régi pere van Körtvélyesnek az aerariummal a rihóci erdõ miatt; ámbátor hiszen minden magyar városnak van valami pöre, talán csak azért, hogy legyen várnivalója a jövendõktõl. Hogy ne a saját erejében kelljen hinnie, hanem a bírák bölcsességében.

Lénárt György fõjegyzõ olyan jól megfogadta a polgármester sürgönyét, hogy még ki is doboltatta a legtávolabb utcákban az értekezlet idejét. De még a város dobosánál is jobban közhírré tette a polgármesterék Piroska szobaleánya azt a nagy újságot, hogy a náluk levõ német úr a Minka võlegénye, és hogy Kovinyira kosár vár. No, még csak az kellett. Egy öregasszony se uzsonnázott ma otthon. A hír fölbirizgált mindenkit, még a kastélyba is eljutott báró Blandihoz, aki rögtön kiadta a rendeletet:

- Hamar üljön lóra egy Floquet, s vágtasson Blazócra Kovinyihoz.

Lovász legott nyergelt s vágtatva vitte a levelet, melyben azt írja Blandi: »Veszély van, gyere!«

Ez este minden férj kimenõt kapott: az emberek ösztönszerûleg érezték a nagy eseményeket. Ott lebegtek azok a levegõben; a lábuk lelógott, csak nem lehetett megfogni. A »Szegfû«-nél, a »Csillag«-ban és az »Arany ló«-nál nagy kvaterkázások estek egész éjfél utánig, és nagy kombinálások. Olyan szóbeszédek is fölmerültek, hogy ott fönn van a nagy baj, hogy a mamelukok megharagudtak az országgyûlés föloszlatásáért, összegyûlnek, lázonganak és le akarják csapni a kormányt.

- Ostobaság! - mondá az öreg Prokes Mihály, az írnok - saját gyerekei rúgásától még egy anya se halt meg.

Még jobban megélénkült a nemes városka másnap, mind künn ácsorgott a lakossága az utcákon, mintha ünnep lenne, délután pedig egyik része ott gyülekezett a városházán, a másik rész pedig, amelyiknek nem pénz a szava, kivonult az indóházhoz a polgármester-váróba.

Úgyhogy pont fél négykor, mikor megállt a vonat s kilépett a polgármester a kupéjából, harsány éljenzés fogadta.

Egyedül lépett ki. A fõispán négyes fogata is ott állt az indóháznál, de a gazda nem jött el.

Röszkey összerezzent az éljenekre:

- Talán valami bolondot csináltam?

Elgondolkozott a legutóbbi eseményeken és nem bírt fölfedezni semmi szamárságot, amit maga ellen elkönyvelhetne. De hát akkor mért éljenezik?

Kezet fogott a reá váró Lénárt Györggyel, s aztán felültek a kocsira. A vasúti szolga egy nagy viaszkosvászon burkolatú csomagot dobott föl a saraglyába.

- Mi van ebben? - kíváncsiskodék a fõjegyzõ.

- Zászlók - felelte a polgármester.

- Miféle zászlók?

- Majd megtudod. Összehíttad az értekezletet?

- Rendelkezésed szerint.

- Itt van Kovinyi?

- Nincs.

- Igen helyes. Én most hazamegyek, egy negyedórám van átöltözni. Te addig foglalj helyet a teremben s beszélj a megbízható embereinkkel, hogy mindenben támogassanak. Állítsd fel õket a terem különbözõ pontjain.

- Mi készül? - kérdé a fõjegyzõ halkan.

- Neked megsúgom, mert érdekedben áll a titoktartás, én megyek föl az országgyûlésre.

A fõjegyzõ arcát elöntötte az öröm és a szemkarikái nõttek, mint a bûvös szilvák.

- Te? - dadogta. - És Kovinyi?

A polgármester fitymáló kézmozdulatot tett.

- Kovinyi otthon marad. Egyébiránt az ördög törõdik Kovinyival! Az õ zászlóit még ma leszedetjük, s ezzel vége a kis játékoknak.

- És a várossal mi lesz? - kérdé a fõjegyzõ fojtott, tompa hangon, szinte félénken.

- A város is itt marad a maga helyén, csakhogy te leszesz a polgármester.

- De hát hogy történt mindez? - hüledezett a fõjegyzõ, míg vére sebesen nyargalt az ereiben és a szíve vidáman ugrált.

- Nagyon egyszerû. A miniszterelnök kívánja, hogy én jöjjek föl. Az ország és a város érdeke ez, de fõleg a városé. Egyenesen rám parancsolta: »Te jössz föl, punktum«. Ergo én megyek föl, punktum.

Az indóháztól toronyirányt véve, voltaképpen közel van a város, vagyis közel lenne, ha egy nagy tó nem terpeszkednék el az útban, mely miatt meglehetõs kerülõt kell tenni. A »Tudás«-t, mert ez a tó neve, fürdésre használják a körtvélyesiek nyáron, s az a hit van elterjedve a környékén (talán azért is hívják Tudásnak), hogy az ártatlan leány pompásan érzi magát selyemlágy vizében, de a nem ártatlan sikít, ha belelép. A tavat apró szalmafödeles viskók környezik; cigányok, pásztorok, szegény halászok laknak bennök, s ama nagyzási hóbortból kifolyólag, mely Körtvélyesen nem egy tünetet mutat föl, »Körtvélyes külvárosa« gyanánt említendõ.

A külvároson túl jön a Kemese hídja, s azon az egyetlen körtvélyesi szobormû, Nepomuki Szt. János.

A hídon túl odaszólt Röszkey a kocsisnak:

- A Rákóczi-fánál majd megállasz!

Az úgynevezett Rákóczi-fa egy óriási tölgy, bent a város közepén, egészen a piac torkolatánál díszlett az aggság félreismerhetlen jeleivel, alatta szépen faragott paddal, melybe mindenféle figurák és kezdõbetûk voltak bevésve. E fa alatt idõzött egykor II. Rákóczi Ferenc - állítólag. Azért mondom, állítólag, mert igen gyanús a dolog. Más kis városokban is van Rákóczi-fa. Sõt egyáltalában van-e város, ahol Rákóczi-fa ne volna? Mármost mi következik ebbõl? Az, hogy a fa vándorfa, mely megy városról-városra, vagy az következik, hogy II. Rákóczi Ferenc egyebet se csinált, mint fák alatt álldogált hét-nyolc esztendõn keresztül.

A Röszkey kocsisa azonban tényleg megállt a fánál, ahol is a fõjegyzõ leszállott, hogy a városházára siessen intézkedni. Innen aztán a kocsi befordult az »Arzenál utcá«-ba. (Egy késesnek és egy puskamûvesnek volt itt boltja az utcák elkeresztelése idején.) Az Arzenál utca legszebb háza a polgármesteré, szép virágos udvarral, pompás oszlopos tornáccal és galambdúcokkal. A Röszkey-kisasszonyok galambjai úgyszólván ellepték az egész utcát, ott sétáltak bátran, begyesen, föl nem rebbenve emberi léptekre, egyszerûen kitértek, mint a tyúkok. Zágráb a galambok városa, de a körtvélyesi galambok bátorságához fogható nincs a világon.

Nagy kedvem lenne körülményesebben leírni a kisvárosi elõkelõség e tipikus tanyáját, de nincs rá idõ. Magának a gazdának is csak percek jutnak otthon összecsókolnia a lányokat, megmosdani, átöltözni, mert a polgárok már összegyûltek a városházán s lázas izgatottsággal várják megjelenését.

A terem zsúfolásig megtelt, egy almát nem lehetne elhajítani. Lénárt fõjegyzõt, ki már beszélt Röszkeyvel, egész csoportok ostromolják:

- Mi lesz?

Lénárt begombolkozik és csak általánosságban ereget ki nyilatkozatokat.

- Rossz nem lesz. A város kárára nem lesz. Eddig úgyis csigamódjára haladtunk…

- No, azt nem lehet mondani, sógor - utasítá vissza a vádat méltatlankodva Zsibó Márton szenátor, a színügyi bizottság elnöke. - Emlékezzék csak vissza, sógor, mikor én vettem át a színügyeket ezelõtt tíz évvel, még akkor közönséges ágyi lepedõben játszották nálunk Coriolánt, a lepedõ széle piros papírszalagokkal volt díszítve. Ez idén láthatta, bársony wiklerekben jöttek ki a deszkákra a rómaiak. Ma és tíz év elõtt: ég és föld. A nívó emelkedik. Oh, istenem, milyen gyorsan megyen minden…

Galoppinek csörtetnek lihegve föl a garádicson:

- Jön, jön!

Kevésvártatva be is lép Röszkey. Egy-két »éljen« szalad el az ajkakról, s utat nyit neki a tömeg, mint egy imperátornak.

Síri csönd támad; hallani lehet, amint a cipõi ropognak, míg hátravetett fejjel, a sokaságot átszegzõ pillantással lépked föl az emelkedettebb helyre, hol bálok alkalmával a Lupi bandája szokott játszani, s hol most egy asztalka s egy karszék áll vizes pohárral, csöngettyûvel.

- Halljuk! Halljuk!

- Tisztelt polgártársaim, édes szülõvárosom szülöttei!

- Istenem, de szép! - jegyzi meg Vinkóczy uram és csöndesen csóválja a fejét. - Hogy bírja így kigondolni?

- Pszt, pszt!

Tényleg szép bariton hangja van a polgármesternek, hajlékony, fülbemászó, s ott tudja megríkatni az embereket vagy felbõszíteni, ahol akarja.

- Szomorú szívvel jöttem haza az ország fõvárosából - kezdte Röszkey, és egy légy röpülését meg lehetett volna hallani (de mer is a légy röpülni, mikor õ beszél?) -, mert egy nagy kötelességet rótt rám a magas kormány. Egy nagy kötelességet, mely az elválás szomorú gondolatával tölt el.

- Éljen! - szólt egy tapintatlan hang.

- Marha! - felelt rá egy másik hang.

- Méltóztassanak nyugodtan kihallgatni, tisztelt polgártársaim - folytatá -, és csak azután határozni. Magyarországra nagy és válságos idõk következnek, s városunk jövõje a következõ országgyûléstõl függ. Oly nagyszabású tervek vannak készülõben, melyek városunk léte és nem léte, megsemmisülése vagy pedig hatalmas felvirágzása fölött döntenek. Látom lelki szemeimmel közönséges, kihalt faluvá törpülni szeretett Körtvélyesünket az egyik oldalon, és látom a másikon a márványos palotákat, melyek kacéran nézegetik magukat a Kemese hajókkal átbarázdált tükrében. (Zajos éljenzés.) Arról van ugyanis szó, hogy a Kemese folyam hajózhatóvá tétessék, s ez esetben nem nehéz kiszínezni a messze jövõ képébõl azon részt, mely könnyen valósággá lesz, habár talán csak akkor, midõn a mi csontjaink már rég a temetõben porladoznak az apáinké mellett. Azt a részt, hogy a Tudás tava mellett, hol most a vityillók állanak, tündér kéjlakok fognak övezni egy világfürdõt. (Általános tetszés.) Más megoldandó kérdések is vannak, de ezekhez kemény, tapasztalt emberünk kell, hogy a gáton álljon, nyitott szemekkel és erõs szeretetével a talajnak, melyen a bölcsõnk ringott.

- Igaz, úgy van!

- Tisztelt polgártársaim! Öt nap múlva lesz a képviselõválasztás, és nekünk van jelöltünk, derék, jellemes férfiú, szép tehetségekkel. Õt mi már kijelöltük, elfogadtuk. De azt mondják Róma bölcsei: Necessitas frangit legem. A szokás szent - de a törvény még szentebb. És még a törvényt is összetöri a szükség. A szükség a legnagyobb úr. A szükség pedig azt követeli ezúttal, hogy törjük össze a szokást.

A hallgatók a lélegzetüket is visszafojtották, csak Gál Márton, a kovács, nem átallt közbeszólani, a kezeit fölemelve:

- Hát törjük!

Alig várta a nagy ökleivel, hogy valamit összetörhessen.

- A szokás az, hogy akit az értekezlet kijelöl, amellett meg is marad, ámbátor az az értekezlet, mely Kovinyit jelölte, nem volt egészen szabályszerû, magam sem voltam rá meghíva, és nem vettem benne részt, de ha százszor szabályszerû lett volna is (a szónok hangja most dörgõvé vált és hatalmassá), Kovinyi nekünk most nem elegendõ.

Sajátos hullámzás keletkezett. Az emberek tanácstalanul néztek össze.

- Hanem tudok egy embert - folytatá ellágyultan -, aki egyik lábával a sír szélén, kész magát öreg napjaira kitépni családja karjaiból, itt hagyni mindenét és odaállni, ahová e bekövetkezõ nehéz idõkben a város iránti szeretete és a kötelesség parancsolja. Ez az ember, tisztelt polgártársaim -

- Ki az, ki? - ordítá lázasan száz és száz száj egyszerre.

- Én, Röszkey Pál.

A meghökkenés kínos csöndessége állt be egy másodperc feléig, aztán egyszerre kitört egy éljenorkán, amelyhez foghatót még nem hallottak a körtvélyesiek, még tán vakolat is hullott a falakról. Csak egyetlen ember, egy cingár, vékony úrfi ordítá, mint a megsebzett vad:

- Egy Floquet ide, hogy lelõhessem! - és a könyökével vert magának utat kifelé (alkalmasint, hogy egy puskát hozzon hazulról).

De ez a szcéna elveszett a zsivajban. A szónok ott állt diadalmasan, villogó szemeit még egyszer végighordozá az egybegyûlteken:

- Ha csak egy ember van is, aki engem nem akar - mondá harsányan és vészjóslón -, emelje fel a szavát és én itthon maradok.

Persze tudta, hogy senki se olyan bolond a szavát emelni - mert azt most menten összezúznák.

És mégis… Hogy meghûlt a vér mindenkiben. Egy idétlen, furcsa hang kiáltá a terem egy szögletébõl:

- Éljen Kovinyi! Éljen Kovinyi! Éljen Kovinyi!

A körtvélyesi diktátor homloka ráncba vonódék s vérbe borult szemeit abba az irányba indítá. Mások is rohantak arrafelé. »Alávalóság! Szemtelenség! Ki tette azt? Jaj neki?«

Hát ott állt reszketve a szögletben, mint a kocsonya, egy öreges úr, a városi alszámvevõ, Tóth Ferenc uram, a kétfelé vált köpenyege alatt egy seregéllyel, melyet egy hétig tanított nagy fáradsággal kedves meglepetésül a polgármester úr õnagyságának a veje megéljenzésére, s az oktalan állat, melynek eddig a száját tartotta, most, amint véletlen elcsúszott a keze a szájáról, ügyet se vetvén a politikai helyzet megváltozott voltára, szerencsétlenül elszólta magát, s íme kitûnt, hogy a szegény embernek nem való a stréberség, mert õnála az is visszájára fordul.

A seregélynek ugyan legott õ maga kitekerte a nyakát, de vajon ezzel jóvátette-e a kellemetlen érzést, melyet a hatalmas embernek okozott? Nem lesz-e bent vajon a holnapi ellenzéki lapokban, hogy egy áldozata már van a kormánypárti erõszakoskodásnak Körtvélyesen, egy ártatlan lény hûlt teteme. S mi volt a bûne a boldogultnak? Hogy nem akarta Röszkeyt éljenezni.

Elsimulván a seregély-incidens, a szabadelvû párt elnöke, dombrói Dombroványi Antal nyug. bányatanácsos lépett az emelvényre s lelkes beszédet vágott ki, melyben egy szép asszonyhoz hasonlítá Körtvélyest, aki drága, gyémántos tûjét (vagyis Röszkey Pált) korántse veszti el azzal, hogy nem a keblén viseli ezentúl, hanem a hajába tûzi, ahol még többen s még messzebbrõl látják meg ragyogását. Egyébiránt berekeszti az értekezletet, kimondván annak egyhangú határozatát, hogy a képviselõjelölt Röszkey Pál.

Zajos éljenzéssel vonultak ki az egybegyûltek; az ajtónál a városi írnokok deklarálták a kimenõknek Lénárt fõjegyzõ megbízásából:

- A »Fehér Ló«-nál öt söröshordó lesz csapra ütve.

Az új jelölt az oldalajtón távozott bizalmas kíséretével a hivatal-szobájába, parancsait osztván nagy körültekintéssel.

- Egy hajdú menjen hozzám és vigye el a zászlókat Hatolyka asztaloshoz, hogy még ma estig csináljon nyeleket, kopjásokat, legalább egy párt. Másik két hajdú szedesse le a Kovinyi zászlókat városszerte. Te pedig, Hupka fiam, vidd gyorsan ezt a sürgönyt a távíróhivatalba, a fõispánnak szól Budapestre; mondd meg a telegrafusnak, tiszteltetem, és hogy nyomban kopogtassa le, mert nagyon sürgõs.

A sürgöny hihetõleg elõre megállapított titkos jelekkel volt írva, tudósítónk erõsködik, hogy a szövet azt jelentette: »Az egyik fele megtörtént. Siess.«

A »Fehér ló« elõtti téren nagy zsivaj közt ment végbe az áldomás. A honorácior-osztály szépen hazament, de az alsóbb nép megrohanta a hordókat, s miután nem volt elegendõ sörös pohara a vendéglõnek, bögrékbõl, csészékbõl, sõt serpenyõkbõl itták a sört. Lassankint odagyûltek a szavazattal nem bíró egyének is, sõt a szélbali Munczyt is csupa véletlenségbõl arra találta vinni útja - kit óriási röfögéssel fogadtak a csizmadiák, mintegy megszólaltatván elveszett sertéseit.

Azaz, hogy megkerültek. A rendõrkapitány éppen most beszéli egy csoportnak, hogy az éjjel megkerültek; két »külvárosi« gazember, a Bibaj testvérek ásták ki az ólat és elhajtották; Szlányik rendõr nagy furfanggal csípte meg õket, de Munczy nem akarja elösmerni, hogy ezek az õ sertései. A felesége, az inasgyerek, akik etették, hizlalták, felismerték, hogy ugyanazok, de Munczy csak a fejét rázza.

- Nem lehet az, hogy a Bibajok lopták volna el. Nem vagyok én akkora szamár, mint a tekintetes kapitány úr hiszi. Messze kiható szálak, ha mondom… Föllebb kell keresni, ha mondom.

Annyira beleélte már magát abba a gondolatba, hogy a hazafiságáért üldözik, hogy a kormány lopatta el a sertéseit, és annyira kevély rá, hogy fájna neki a kiábrándulás: inkább akarja a mártíromságot, mint a sertéseit.

A csizmadiák dévajul röfögnek, de a vargák között vannak komái és sógorai, akik barátságosan invitálják:

- Álljon meg, komámuram, egy kortyra. Ne menjen el mellettünk szó nélkül sógor!

Némelyek a kancsót is nyújtják. Munczy megvetõleg int kezével:

- Nem lehetvén.

És elfordítja a fejét megbotránkozva.

- Hé, koma! Miért, koma?

Munczy a szívére teszi kezét:

- Nem engedi a honszerelem mivoltja.

Azzal odébb siet egy újdonatúj mándlival a hóna alatt, a Templom-utca irányába, ahonnan hatalmas porfellegben közeleg egy négylovas bricska, mellette egy lovassal. A lovak csupa izzadság, csupa tajték… Uramfia! Hiszen ez a Kovinyi négy lova. Csakugyan. Õ maga hajtja. No, iszen jöhet már. Hé, emberek, atyafiak! Jön a Kovinyi!

- Csak hadd jöjjön! - biztatá a tömeget Lénárt György és a fõkapitány, kik a házigazda szerepét vitték. - Az õ jelöltsége a kút fenekén van már. Kutyába se vegyek kegyelmetek.

Csakugyan Kovinyi jött, a kocsi mellett a lovász ügetett, akit tegnap menesztett érte báró Blandi.

Kovinyinak legott föltûnt a csoportosulás, szisszent a négy lónak, azok megállottak, odadobta a gyeplõt a hátul ülõ kocsisnak, aztán leugrott.

- Mi történik itt?

Csönd állott be. Mindenki a szomszédját lökdöste: »Mondja meg neki!«

E hallgatagság azonban, bizonyos színezetével a röstelkedésnek, már eléggé ékesszóló volt, hogy Kovinyi kitalálja, mekkora fordulatnak kellett beállania.

- Hát nincs maguk közt egy bátor ember - mondá gúnyosan -, aki meg meri mondani, mi történik?

De már erre megemberelte magát Köntösy Mihály uram, a pék, és elõlépett.

- Hát az történik, nagyságos uram, hogy már itten a nagyságos Röszkey Pál úr a követjelölt, annak a népei vagyunk.

Kovinyi hátratántorodott a meglepetéstõl és olyan halavány lett az arca, mint a halotté…

- Lehetetlen! - dadogta, aztán a fejéhez kapott. - Nem értem - kezdé újra, de nem bírta folytatni. Ez a vakmerõ, bátor ember, ki minden helyzetben föltalálta magát, most egyszerre megzavarodott, megsemmisült, gyámoltalan lett, mert nem értette meg a fonalat. Valóságosan síró és reszketõ hangon kérdé: - És önök képesek voltak engem elhagyni?

Miközben szelíden fogta meg egy elöl álló csizmadia, Marek József uram kezét.

- Igenis - mondá a csizmadia finoman, megtörülvén a bajszát könyökével -, vannak az embernek képességei…

- Abcug Kovinyi! - ordítá most fölbátorodva Botoska Mihály, a varga.

Kovinyi szemrehányólag tekintett oda, fölismerte Botoskát és így szólott:

- Ej, ej, Botoska! Öntõl nem illik. A feleségét én húztam ki a vízbõl.

- Hiszen éppen az! - pattant föl Botoska uram. - Mit avatkozik az úr a belsõ családi viszonyokba?

Meglehet, csúnya feleselések indultak volna meg, de akkorára, jó szerencse, odaért már Lénárt fõjegyzõ úr, s karonfogván Kovinyit, elvezeté a kocsijáig, megmagyarázván neki röviden a történteket, hogy úgy látszik, Budapesten romlott meg a dolga, mert fölhívatván a fõispán - aki még most is oda van - és a polgármester, ott fönn