HARMADIK FEJEZET
A RÉGI VILÁG

Hát biz az akkori társasélet igen szegényes és sivár volt, kivált az asszonyok és a férfiak közti viszony. Hiába zengik krónikások, hogy a só is sósabb volt valaha. E krónikásoknak rossz szemük van.

Az urak vadásztak, kártyáztak és ittak, ha szomjasok voltak, sõt ha nem voltak is szomjasok. Az élet legnagyobb fûszerei, az asszonyok, nem érvényesültek kellõképpen. Ki tudja, kié a hiba? Bizonyosan mind a két nemé. Az urak csak ahhoz az asszonyhoz közeledtek, akit szeretõjükké akartak tenni, s az asszonyt is csak a férje érdekelte vagy a szeretõje, aki most van, és legfölebb még egy harmadik, aki majd a mostanit fölváltja. Az asszonyokban nemigen volt gyönyörködtetõ lelki tartalom. Inkább csak testbõl álltak és kismértékben némi lélekbõl. A férfi egész életében csak olyan asszonyokkal érintkezett, akik meghallgatták, és olyanokkal, akik kiadták neki az utat. Barátnéja sohase volt. Legfölebb még komaasszonya vagy kettõ. Mindegy, hisz úgyse érezte a lelke szükségét asszonyokkal csevegni naponként egy órát. Dehogy érezte. És hogy az érem másik oldalát is nézzük, az akkori asszonyok különben sem arra valók. Nincs bennük kedély, nincs bennük szabadon kibontakozott egyéniség. Amelyik mûveltebb, az szentimentális, amelyik tanultabb, az unalmas. Némelyik latinul is tud. Nos, az meg éppen borzasztó.

A férfiak szemében kétféle nõ volt: szép és csúnya, kikapós és becsületes, de ez a klasszifikáció is csak a harmincadik évéig szólt. Azon túl mind csak öregasszony és mind egyforma: viszi a háztartását, és pofozza a vászoncselédséget, kordában tartja az urát, ha kardos, vagy õ van kordában, ha szelíd. Azok az illatos szellemû asszonyok, a Boufflers grófék, a Récamier-k, a Geoffrinok és azoknak a kisebb-nagyobb epigonjaik, akik a lelkükkel, társalgásukkal derültté és vonzóvá varázsolják a kis nappalit vagy a szalont, még akkor meg nem születtek Magyarországon. A feleség csak a mézesheteken át volt az urának gyönyörûsége, azalatt unos-untig betelt vele. Azért mondta az öreg Szirmay Antal bácsi, szeretve tisztelt diétai követünk, éppen a minap szinyéri kertjében sétálgatva, Dõrynek, hogy a »házasság olyan, mint a koszt: aki kocsmai koszton van, házi kosztra kívánkozik, aki házi koszton van, annak a kocsmai után fut a nyála.« Tessék elhinni, hogy úgy van. Ezek az akkori feleségek csak hetekig tartottak. Azontúl már csak hasznos élettársak, akik megosztják urukkal a gondokat, és esetleg örökösöket szülnek nekik. Úgy, úgy szegények. Osztják a virág sorsát, mely csak addig díszlik és illatozik, míg le nem szakítják és azontúl még egy napig. De bánja is azt a virág!

Az asszonyok se bánták. Azt gondolták, hogy úgy kell annak lenni. A férfiak se bánták. Ignoti nulla cupido. Hiszen ott volt a Cicke agár meg a Manci hátasló: volt kit szeretni. Mit tudták õk, hogy a távol nyugaton az életörömök legmagasabb raffinement-ja az asszonyok társasága. A legbecsesebb nyalánkság. És hogy a megfinomodott Ádám nem mindig csak azért lép a paradicsomba, hogy egy bizonyos almafát megdézsmáljon, de hogy az összes fákban és virágokban gyönyörködjék. A megfinomodott Ádám akkor is tudja élvezni a paradicsomkert fáit, növényeit, mikor nem éhes.

De nem akarom a régi asszonyokat becsmérelni. Hiszen anyáink voltak. Tiszteletre méltóak. De kort festek, igazat kell mondanom. Kétségkívül sok jó is volt bennük, egyszerûek, igénytelenek voltak.

És végre hogy állunk ma? Hát úgy, hogy azok a régi asszonyok elmúltak patriarkális gyöngédségükkel, gyermeteg lelkükkel és szerénységükkel, de ama bizonyos Geoffrinok, De Lespinasse és Le-Deffond márkizok még mindig nem születtek meg Magyarországon. Parfümjeikkel, melyeket használtak, már a mi asszonyaink is locsolják magukat, ruháikat, kalapjaikat, csipkéiket ide is elszállítják a divatárusok; szellemük, lebilincselõ varázsuk, gazdag szívük, érdekes gondolatviláguk aromája azonban nem bír átlopódzkodni a határon.

Mindez pedig csak mellesleg legyen mondva, mert ezeken bizony senki se töprenkedett akkoriban a Dõry-házban, sem az uzsonnaasztalnál, ahol az asszonyok arról beszélgettek, hogy a bigott szép özvegy Sennyeynének, mikor a tojásokat kiszedte a tyúk alól, nézegetvén, amint szokás, gyertyán át, ha meg vannak-e termékenyítve, az egyik tojásban megmutatkozott a második jövendõbelije, szép, drabális huszárkapitány, s íme, rá négy hétre el is jött õ maga, szakasztott az a kapitány, és tegnapelõtt volt meg az esküvõ Újhelyen. (Hát mondja aztán valaki, sógorasszony, hogy nincsenek csodák a világon.) Az ebédlõben pedig borközi állapotban a császárt szapulták, ki meglehetõs mostohán bánik a nemességgel. (Megesz bennünket az az ember, uraim.)

Izsépy Pál uram (ama nevezetes múmiák édesapja) szemrehányólag hozta föl, hogy már ifjú korában kimutatta a foga fehérét, mikor az apja nagykorúságakor pénzt adott neki, hogy válogasson ki magának egy négyest. Megvette a fogatot: egy kövér lovat, amely alig bírt mozdulni, - egy rakoncátlant, amelyik harapott, rúgott és nem akart hámba állni, - egy görhes soványat, amelynek nem volt jártányi ereje sem, - és egy mind a két szemére vak katona-remondát. Mikor kérdezi az apja, Lipót császár, látván a lovakat, hogy hát megbolondult-e, és hogy mit akar ezekkel az állatokkal, azt felelte: »Felségednek akartam megmutatni: ez a kövér, ez a magyar papság; ez a makrancos ló, amelyet meg kell zabolázni, ez a magyar nemesség; eme kizsarolt gebe pedig a magyar nép.« És ez a vak ló? - kérdi a császár haragosan. »Az te vagy, felséges atyám, aki mindezeket nem látod.« (No, hát én már akkor tudtam, mit lehet várni õkelmétõl. Én akkor gárdista voltam odafönt a Burgban. Jujujuj, de szép fiatalember voltam akkor!)

Így született volna csípõs panasz, fájó gravamen, keserû anekdota rakásra, mert különös az a tokaji bor… az már egyszer olyan nedv, hogy mindig az osztrák ellen lovalja a zempléni embert - hanem a lányok szobájából kiküldték eközben a kis Szirmay Pistát, egy kis csecsebecse fiúgyermeket, akinek nem szabad ott bent lennie, míg a zsebkendõt eldugják.

- No hát, kis mókus, jól mulattok odabent? - kérdezte a báró.

- Mi jól mulatunk, Pista bácsi, hanem a Mariska beteg lett. Bevitték a szobájába. A Verona szobalány azt mondja, hogy hány.

Dõry nyugtalanul rúgta ki maga alól a széket. Mindjárt nyugtalan lett, ha a leányának valami baja támadt. Szenvedélyesen szerette.

- Micsoda dolog az, hogy nekem nem szólnak? - pattant föl haragosan, kifelé sietve az ajtón.

- A tisztelendõ úr azt mondta, hogy nem szabad szólni - jegyzé meg a fiúcska megijedve.

A társalgás kereke, mint ilyenkor mindig, kátyúba esett, s Dõry István valamit morogva, nyugtalanul sietett leánya szobájába.

Szembetalálkozott a pappal.

- Miért nem értesítenek, hogy beteg a Mariska? - mondta mérgesen.

A pap elmosolyodott fanyarul, de némi izgatottságot nem bírt leplezni.

- Hiszen semmiség az egész. Nem érdemes említésre se - szólt. - Bizonyosan a kucsma­gombától lett rosszul. - S aztán kenetesen tette hozzá: - Az én gyomromat is megfeküdte.

- Az ördög vigye a maga gyomrát - morogta a báró, és odább ment, de a leányszoba küszöbérõl visszafordult.

- Nem tetszik nekem ez a leány, atyuska. Tegnapelõtt is rosszul volt, pedig bevette a csöppe­ket, amit hétfõn a Medve rendelt neki. Azóta is gyakran látom, hogy egyszerre elhalványodik, a szeme se olyan, mint azelõtt, az ajka színtelen. A doktor hápogott valamit, de nem emlékszem, hogy mit mondott. Maga se emlékszik? Mit? Hogy semmi lényegeset se mondott? Mert õ maga se tudja. Mind szamarak ezek, atyuska. De hát mégiscsak jó lesz, ha befogat, és egy levelet ír a doktornak, hogy rögtön jöjjön. Hiszen az igaz, hogy nagy szamár. De én még nagyobb szamár vagyok. Mert ilyenkor mégis olyan a megnyugtató szava a lelkemre, mint a mennyei balzsam. Csak maga írjon neki! És a két sárgát fogja be az András a könnyû kocsikába, hogy sebesebben ott legyen.

- De nem szükséges, méltóságos uram, ha mondom. Az efféle szédülések gyakoriak a serdülõ, mindkét nembeli fiatalságnál, és maguktól múlnak el.

- Nem emlékszem arra se, hogy én valaha hasonló szimptómák közt lettem volna. Én csak a bortól hánytam.

A pap ironikusan mosolygott.

- Méltóságod régen volt serdülõ, de reménylem, rögtön meggyõzöm, ha elhozatom a tudós Stahly Ignác jegyzeteit.

- Máris meggyõzött. De azért csak menjenek az orvosért!

Ez ellen nem volt apelláta. Benyitott a lánya szobájába, aki bágyadtan, halotthalványan feküdt a díványon, vállfûzõje ki volt gombolva, a kedves, szögletes homlokán halálos verejték gyöngyö­zött. A Verona szobalány volt mellette és Malipauné.

- Mi bajod, kis báránykám?

- Jaj, a gyomorgörcs, apuska. Mindjárt meghalok.

- No, no, nono - nyöszörögte az öreg - (a vén katona rögtön elgyávult az ilyenekre). - Ne mondj ilyeneket, ne ríkass meg. Nem lesz neked semmi bajod.

És elkezdte a nagy csontos kezével szeretettel simogatni a homlokát.

- De jó édes kezed van, apuskám.

- Van annak, aki meg nem issza - mondá kellemesen érintve a szeretettõl, meg azért is, hogy valami olyan vidámat mondjon, amivel esetleg meg is nevetteti az õ kis Mancikáját.

A borostyáncsöppek, úgy látszik segítettek. Mégse olyan nagy szamár az a Medve. A bárókisasszony csakhamar jobban lett, de bágyadt, kimerült maradt.

- Eredj vissza, apuska, a vendégekhez. Most már jobban érzem magamat. Nemsokára én is kimegyek.

- Ej, csak pihenj, szívecském. A világért se kelj föl!

- Hiszen már semmi bajom. Meglásd, hogy még táncolok is ma este, ha el nem ereszted a diákokat.

- Már hogy ereszteném el, ha te nem akarod. És mondjad csak, de ne haragudj, hogy kérdezem, melyik tetszik közülük az én báránykámnak jobban?

Az öreg leste, hogy fog ez most elpirulni. Hogy festi meg azt a fehér arcot ez a kérdés, mint tejet, ha egy kis alkörmöst csöppentenek bele. De biz nem pirult el, elfogulatlanul felelte:

- Azt gondolom, hogy a Bernáth okosabb, de a Buttler mintha csinosabb lenne.

- Eszerint a Buttler tetszik? Mi?

- Szeretnéd tudni?

- Igen.

A leány élénken pillantott föl rá.

- Miért?

- Csak úgy.

- No hát, akkor nem mondom meg.

- Úgyis észrevettem.

Mariska elmosolyodott, azzal a kedves grimasszal a szája szegletein, mellyel a leányok a fitymálást jelzik, mintha azt mondaná: »Csacsi vagy te ahhoz apuska.«

- Látsz is te egy leányszívbe, apa! Hiszen te a kutunk fenekére se látsz, a múltkor mondtad. Pedig az csak harminc öl mély. Mennyivel mélyebb a leányszív.

Az öreg boldog volt, hogy a lánya kötekedik vele, hogy már veszekszik is. Madarat lehetett volna vele fogatni.

Az udvarról éppen most gördült ki a kocsi. Hopp! Az András megy a doktorért. Utána kellene kiáltani, hogy már maradhat. Fölugrott, kinyitotta az ablakot, de már akkor hol járt az András, por elõtte, por utána. No mindegy. Legalább bejött az udvarról egy kis illat a lányos szobába. Orgonafák nyíltak az ámbitus elõtt, az egyiknek lila fürtös kandi ága éppen behajlott az ablakon.

Az öreg visszaült a leánya lábaihoz, s elkezdte a kis keskeny cipõk sarkát ütögetni a gyûrûs ujjával, mintha kalapáccsal verné, s ahogy azelõtt régen szokta játékból, mikor még kis lányka volt, hogy »megpatkolom a lovacskát«.

- Hol is hagytuk csak el? Megállj csak. Hát igen. Hogy én nem látok be a kútba. De hát kút volna a te szíved? Micsoda beszéd az! Kõ az, báránykám, valóságos kõ.

- Csak nem akarod ezzel azt mondani, hogy valamikor valakit agyon fog nyomni?

- Csak azt akarom mondani, hogy érzéketlen.

- De szilárd. Aztán ne hidd azt, apuska, hogy a kõben nincs semmi. Láttad a Kassai Mihály keresztapám csibukján a híres borostyánkövet, amiben egy õsvilági szúnyog van bezárva.

- No az igaz. De milyen okosan tudsz beszélni!… Mordizom adta, te leány, neked tele van a fejed úgynevezett ideákkal. - Te azt a Scott Waltert olvasod. - Igen, igen, csakugyan ilyen szúnyog van az öreg Miska komám szopókájában. Hogy jut eszedbe az efféle?

- Hát csak azért mondom, hogy ki tudja, nincs-e ilyen szúnyog bezárva az én kõszívemben is.

S nevetett hozzá a csöngettyûhangjával, hogy szinte vidámmá lett az egész szoba.

- Hahaha! Egy szúnyog! - adta a visszhangot az õ dohogó kacajával a báró. - Egy incifinci szúnyogocska. No ugyan hamar mászott be oda. De mondhatom neked, ha szúnyog is, súlyos szúnyog. Egy nábob, annyi uradalom, mint ahány ujjam. Tíz hercegnek is sok, ha átveszi a gyámjától. És azonfelül gróf. Titulus és vitulus. - Aki többet kíván, kevesebbet érdemel.

Mariska felduzzasztotta az ajkait, mint egy makrancos gyerek.

- Miket beszélsz te? Most már haragszom. Csúnya apa vagy. Eszem ágában sem volt a Buttler-fiú. Eredj, egy szót sem szólok többet. Nem érdemes veled diskurálni.

Az öreg erre föl is szedte a sátorfáját, és visszament a vendégei közé vidám arccal, ahol megrohanták kérdésekkel, hogy mi baja Mariskának.

- Eh, semmi. Ostobaság! Valószínû, hogy a gomba közt délben volt egy bolond is. Én szeren­csére nem ettem. Az a gazember Hinko István (egy röszkei jobbágy paraszt) hozta prezentbe. Egy húszast kapott érte. No hát még huszonöt botot is fog kapni, mindjárt holnap. De hogy el ne felejtsem! (Kivette a zsebkendõjét, és egy görcsöt kötött a csücskén.) Figyelmeztess rá, Gyurka (ez a hajdúnak szólt, ki két boros cilindert hozott a kezében, kettõt a hóna alatt), hogy ez a görcs a Hinko István huszonöt botja. Egyébiránt már jobban van. Tudniillik a Mariska. Egy kicsit nyafkák ezek a mai leányok. Mintha piskótából volnának. Nekem is volt három leánytestvérem, de azokat keresztül lehetett volna a házon hagyítani, mindenik épnek kelt volna fel a földrõl a másik oldalon.

Most már zavartalanul folyt tovább a vendégek mulatozása. Néhányan azalatt leültek a kártyához. Jó magasan ment a játék már ebben a korban is, de mégse fajult el annyira, mint egy-két évtizeddel késõbb a pozsonyi diéták alatt, mikor Csernovics és Komáromy ütköztek, s egy blatton állt a mácsai uradalom minden erdõivel, szántóival és rétjeivel. A kis kobold, amelyik a kártyában lakik, fölemelte és odahagyította az egyik gazdától a másikhoz. Be nagy behemót-erejû ördög az.

Közben a diákok is megpróbálták a búcsúzást, de errõl hallani se akart a báró.

- No csak maradjatok. Hova mennétek neki az éjnek? Nem barátságos a mi vidékünkön.

- Azt szeretném én látni - nevetett Bernáth Zsiga -, aki tõlünk ellopna valamit.

- Hiszen tudom én, hogy nem féltek. De jobb reggel menni. Befogatok hajnalban. Addig le se fekszünk, az ebugatta!

A gazda argumentumaihoz még hozzájárult, hogy ott künn az udvaron a Csóka Marci bandája rárántott a Bihari egyik keserû nótájára. A kutya Csókának mindjárt megsúgják a szarkák, ha vendégek vannak valahol, vagy a kémények füstjérõl ösmeri meg.

- Kutykuruty! Be kell híni a Csókáékat!

No hát most már csakugyan nem lehet elmenni. A diákok beadták a derekukat. Pedig otthon a mama hogy süti a pogácsát… Talán éppen most szedik ki már a rurából… De hiába, nem lehet. Muzsika szól. Vis major.

Egyszerre új vérpezsgés támadt, a Mariska is visszakerült a szobájából, mosollyal az ajkain, orgonaággal a hajában, és a nagy szalonból kezdik kihányni a székeket, kanapékat, aztán hajrá, »csináljunk egy kis testmozgást«. Maga az öreg Dõry kezdte meg, átfogva egy mély meg­hajlással a szép Majornokyné derekát. »Uccu húgom, de vékony!«, s úgy megaprózza, megcif­ráz­za, hogy jobban se kell. Erre aztán általános lesz a jókedv, még a vén Izsépy se restellte táncba vinni madame Malipau-t - eleresztve egymást, illegetik, billegetik magukat s nem törõdve csárdásütemekkel, menüettszerû csoszogással pipiskednek egymás mellett.

- Holla hó! Hol az a beteg?

Egy kiborotvált képû, vidám, kövér emberke áll meg a küszöbön. Csupa elevenség, csupa kedély. Fenyegetõleg rázta botját a társaság felé, szigorúra kényszerítve pufók arcát, túl igyekszik kiáltani a muzsikát.

- Hm, tánc! No persze. Ebbõl lesz a hektika. No persze. Hát van magoknak eszök, nyitott ablaknál táncolni? De persze, a szegény doktornak is élni kell. Köszönöm, uraim és dámáim.

- Ninini, a Medve bácsi! Itt van a Medve bácsi.

- Szervusz, Náci! - rikkant föl a báró is. - Hát eljöttél?

- Természetesen. Hát hol a beteg?

- A beteg? - neveti el magát a báró édesdeden - amott táncol ni!

- E beteg nem beteg. (A doktor szeretett szójátékokat csinálni, s így hangsúlyozta: »ebetek nem beteg.«) De hát akkor miért hívattam általad?

- No, mert megint volt egy kis gyöngesége a leánynak. Megijedtem. Egy kis szédülés. A gyomrát rontotta meg vagy mi? De azt nem szeretem benne, hogy egy darab idõ óta nem állja a dohányfüstöt. Bizonyosan a tüdeje van megtámadva.

- A tüdeje? No persze. Bizonyosan. No persze. Te jobban tudod, mint én. Hát persze. Te ne beszélj, te csak fizess. No, mit nézel rám? Fizessed a doktorodat. Hát olyan ostobát mondok én ezzel, hogy bámulsz?

Dõry báró csakugyan mindig bámult a doktornak effajta fecsegésein, és sohase vette azokat komolyan. A doktort csak a paraszt fizeti. Az úr pertu lesz vele: azzal honorál.

Medve doktor népszerû volt a vidéken, dacára a nyájas régi jó világnak, mikor az emberek még maguktól haltak meg, mikor a kakukk mondta meg, ha kérdezték, ki hány évig él, mikor a javasasszonyok, tudós molnárok és mindenféle amulettek gyógyították az embereket. A Szent György-napja elõtt talált gyíkot, ha valaki egy zacskóba varrva hordta a nyakában, sohase kapott orbáncot, se köszvényt. A hideglelés ellen legjobb szer volt, ha kilenc síron meghempergett a beteg. (Részint a borzadály, részint a test meggyötrése folytán kiállott a nyavalya.) A Dókusné tekintetes asszonynak volt egy füve a gálszécsi kertjében, amit ha állat, ember fülébe tettek, mindennemû betegség elugrott. Csak a hektikát gyógyította a pemetefû. Amennyiben nem használt volna, az esetre is volt egy föltétlen orvosság, csakhogy nehéz volt megszerezni. Ugyanis egy csipetnyit kellett tenni a vánkosba vagy a derékaljba a híres zempléni hajdú, Arnold Pál haló poraiból, kinek esete, hogy a vámpír megharapta s meghalt, és hogy halála után följárt és maga is négy embert harapott meg, 1732-ben egész Európát föllármázta.

Ki hitt volna az olyan hókuszpókuszoknak, hogy »nyújtsa ki a nyelvét«, és »mutassa az üterét«, amelyekkel a doktorok dolgoztak? De Medve doktort mégis szerették, mert érdekes kis hörcsög ember volt, aki mindenkivel disputált, veszekedett ugyan, de tele volt amellett kedéllyel, játszisággal és tréfával. Különösen a nemesi kúriákban kedvelték. Régebben katona­doktor volt, és csinos vagyont szerzett, mellyel Bényére vonult vissza. Mondják, hogy azelõtt Bärnek vagy Bärmann-nak hívták, a macska is kikaparta az ilyet, semmit se tesz, megbocsá­tották neki, kivált a nemesek, mert teljesen hozzájuk simult szokásaiban, sõt hozzájuk forrt. Neki volt például a legkülönb tajtékpipa-gyûjteménye a megyében. És hogy voltak kiszíva a pipái! Ördöngösen imponált velük mindenkinek. S azonfelül teljesen otthon volt az orvosi tudományokban is, ami szintén valami.

Ma azonban szokása ellenére kedvetlenség, szórakozottság, zavar ömlött el a doktor egész lényén. A szokottnál is gorombábbnak látszott.

- Üljön le, Medve bácsi… Ide, ide!

Az asszonyok is hítták, a férfiak is.

- Hagyjanak békét! Nem vagyok én maguk közé való. Itt csak egy természetes lény van, a Kipi. Gyere ide, Kipi, adj kezet a doktornak. Így ni, jól van. Maradj te csak becsületes csimpánz, és ne tanulj ezektõl semmit!

Ezzel hamarosan odalépett a táncolók közé, egyszerûen megfogta a Bernáth Zsigmond kezét, és erõszakkal lefejtette a Mariska baronesz derekáról.

- Mit akar ön? - riadt rá a diák szigorúan.

- Semmi egyebet, ifjú úr, mint a zsákmányomat. Kisasszony, menjen elõre a szobájába…

A diák ámultan nézett rá, hogy valami õrült tévedt be a terembe. A Mariska azonban mosolygott, s ez a diákot megóvta az erõsebb föllépéstõl.

- De, uram!

- Én Medve vagyok.

- Úgy? Ha ön medve, akkor mért nem táncol ön inkább, mintsem hogy mást akadályoz? A medve tud táncolni. Vagyis legalább megtáncoltatják. Nem értem önt, uram.

- A doktor bácsi - adta meg a magyarázatot Mariska, és elõre indult.

A táncosok közbevetették magukat, hogy hagyja még egy kicsit táncolni, hiszen nincs semmi lényeges baja, de a kis ember pattogott, rázta jobbra-balra a fejét, és hadonászott a kezével.

- No persze. Hát van maguknak jó eszük? Most, mikor reparatúrába megy a kisasszony, szeretnének rajta még elõbb rontani valamit. De nem engedi a Medve, mert nincsen hozzája kedve.

A baronesz elpirulva engedelmeskedett. Medve doktor kitipegett utána.

- Hát újból megvizsgálod? - kiáltá utána a báró.

- Természetesen. Hiszen egész gyönyörûség azt a szép karcsú derekat megkopogtatni.

- Én is menjek?

- Minek? Te csak fizesd a doktorodat!

Kisvártatva visszatért a doktor az ebédlõbe az iddogáló komposszeszorokhoz. Dõry sietett õt félrehívni.

- Találtál valamit?

- Nem vagyok tisztában - felelé az. - Még nem vagyok. Mindössze egy kis elváltozás van jelen a szervezetében, de a baj még nem fejlõdött ki.

- Szent Isten! - szisszent föl Dõry rémülten az orvos baljóslatos, zavart arcába nézve. - Ignác, te valamit titkolsz elõttem!

Az orvos mogorván vont vállat:

- Egy doktor csak annyit mond, amennyit tud és amennyit jónak lát. Ha neked ez nem elég, arról nem tehetek, hívass más orvost.

Dõry elsápadt.

- Ez annyit jelent, hogy lemondasz a leányom életérõl.

- Dehogy. De te azt szeretnéd, hogy fecsegjek neked. Én pedig csak annyit mondok, amennyit mondtam.

- Hát mit mondtál? Azt, hogy még nem fejlõdött ki a baj. Azt gondolod, hogy ki fog fejlõdni?

- Bizonyosan ki fog fejlõdni.

- Halálra rémítesz.

- Hát ne rémülj meg.

Dõrynek minden haja szála az égnek kezdett meredni.

- Barátom, én rögtön fõbe lövöm magamat, ha az a lány meghal.

- Meghal? Hát ki mondta, hogy meghal? Mitõl halna meg? Nem lesz annak egy csepp baja sem.

- Ignáckám, lelkem, megcsókoljalak ezért a szóért?

- Nem. Köszönöm. Inkább csak fizesd a doktorodat!

- Fizetek, amennyit kívánsz, csak mentsd meg a leányt. És mibõl gondolod, hogy nem hal meg?

- Mert közönségesen nem szoktak ebbe a nõk belehalni.

- Tehát valami asszonyi betegség?

Az orvos a fejével bólintott igent.

- Sápkór? Mi?

- Mondtam már, hogy nem lesz semmi baja - és ezzel egyelõre vagy elégedj meg, és ne vallass, vagy hozass más doktort, és nem bánom, vallasd.

- Jó, jó! Ne haragudj. Hiszen tudod, milyen egy apa. Aztán inkább a különös, titokzatos arcod rémített meg. A múlt hétfõn is, mikor megnézted, olyan zavart, aggodalmas volt a képed.

- No persze. Szolgálatára. Ezentúl majd mindig más pofát kerítek magamnak, amiben a méltóságos báró úr színe elé járulok. Ha nincs kedvem, hát nincs kedvem, és olyan arcot vágok aminõ nekem tetszik - kinek mi köze hozzá?

Erre aztán megnyugodott a báró, s jókedvét visszanyervén, az asztalhoz tuszkolta a doktort.

- Gyere, no. Majd mindjárt megváltozik a te arcod is, ha egy-két pohár tokajit felhörpintesz. Ide azzal az eszenciával, Gyurka! Aztán telepedj le, csinálunk egy kis whistet.

- Nem iszom, nem iszom - hárítá el a doktor. - Tudod, ilyen kövér embernek nem jó a tokaji. Vigye el az ördög a tokajidat. Benne leskelõdik a guta. Adass inkább kis savanyúvizes bort. De ami a whistet illeti, hát bánja a szösz… ámbár még el kel