MÁSODIK FEJEZET
A BRACHIUM

Sietve mentek végig a fõutcán. Fáy úr ruganyosan lépkedett, mint egy gránátos, már a köszvényét se érezte.

Úgy látszik, még fönn vannak az alispánék!

Sok jel mutatta. A tiszttartói lak táján tömérdek nép hemzsegett. Messzirõl lehetett látni, hogy az ablakok még világosak. Menyecskék, leányok, legények, s mindenféle léhûtõ népek verõdtek össze a ház elõtt, egyrészt, hogy eleven vicispánt látni, habár csak ablakon keresztül is, nem adatik mindenkinek, másrészt, mert a muzsika szólt odabenn, s a nyitott ablakokon csak olyan szépen, tisztán kijött a nóta a nép közé, mintha még szûz lenne, mintha még keresztül nem szaladt volna az urak fülein. Természetes ennélfogva, hogy a legények szíve meg­bizsergett a hegedû pajkos, ingerkedõ szavára, s uccu neki, derékon csíptek egy-egy asszonyi személyt, csak úgy látatlanban, mivelhogy sötétben minden üszõ fekete, meg­perdí­tették, megforgatták az úti porban, míg csak valami arra menõ szekér szét nem tolta a »szálát«. Az uradalmi épület kapujában nyalka huszárok, pandúrok és hajdúk ácsorogván, vidáman dévánkodának a bátrabb fehérszemélyekkel, kiknek szívét a cifra egyenruha jobban húzta, miért is közelebb lépegetének, ahol már több értelme vagyon a csintalan pajkosságoknak, mert az ablakokból kiszûrõdõ fénynél immár látni lehetett az ábrázatokat, ami pedig fõbenjáró vétség az incselkedéshez és a szerelmi indulatok fölpiszkálásához.

A téres udvar azonfelül tele volt hintókkal, bricskákkal, csézákkal és mindenféle urasági kocsisokkal, inasokkal - akik ott az egész vármegye úri szennyesét mosták pipaszóval az istállók körül. Nagy úr volt a zempléni alispán, nem lehetett azt kisebbhez hasonlítani, mint magához a naphoz; mindenütt utánahúzódék egy csomó bolygó csillag, hogy udvarát képezze. Nem pusztán a gyilkosság hozta most Patakra, az csak összeesett az eljövetelével; minden év tavaszán, õszén meglátogatja a nagyobb helyeket, Patakot, Homonnát, Tokajt meg a premontreieket Leleszen, ahol mindenütt óriási traktamentum volt, még tarackok is durrogtak némely helyen. Nagy pompával járt, négy almásszürkén, elöl kocsis, vadász, hátul két huszár és kengyelfutó a kocsi mellett. Utána jött másik kocsin a doktor, mert mindig praesente medico ivott és evett, a gutaütéstõl tartván (hadd legyen felelõs a doktor), a doktor kocsiján volt két kommenciós lengyele, azokat is mindenütt magával hordta, mert szeretett velük tréfálkozni, bolondozni. A többi urak is, akik kísérték vagy eljöttek az ilyen »összeröffenésekre«, a legjobb lovaikat fogták be, mert ez volt egyszersmind a lókiállítás, a fölnevelt csikóbakfisok elsõ bemutatója. Folyt bezzeg aztán egész nap a csiszárság az udvaron, csaklizás, válogatás, cserebere, összepárosítás; befogták, kifogták száz mutációban, megjáraták a lovakat.

Hát ma is odagyûlt a közeli nemesség, a Melczerek, Dókusok, Bónisok, Jantók, Ghillányiak, Szemerék, az óriás termetû Bodó-ikrek (de jobban el lehetne hinni, hogy két anya szült egyet-egyet, mintsem hogy mind a kettõt egy anya), a szép nyalka Sennyey, csengõ-bongó sallangos szerszám a lovain, mely szinte muzsikált, amerre vágtattak, de úgy muzsikált, hogy még a dagasztóteknõ mellõl, könyökig tésztás karral is kiszaladtak a kapuk elé a fehérnépek. A csörgõk csörögtek, az asszonyi szívek dobogtak. Aztán erre húztak, mint õsszel a snepfek, az inkarnátus kártyások is. Az ilyen összejöveteleknél mindig nagy játék van, a kártyások szimatja minden szimatnál tökéletesebb, tudták õk már, hogy a viceispán Patakon lesz. Vandernath gróf, az Ibrányiak, Pilisy, Vékei már tegnap kezdtek volt gyülekezni, de Pilisy, azt mondják, visszafordult, mert egy nyúl szaladt el a kocsija elõtt Borsinál, amibõl nagy pechet jósolt, és inkább hazament pasziánszt játszani. De voltak a vendégek közt lelki élvezetek szempontjából való érdemes tudós táblabírák is, mint például Szirmay Antal és Kazinczy Ferenc uraimék, akik rápirítának kire-kire, amennyiben vét a scitha idioma ellen.

Persze most éjjel mi is folyhatott volna egyéb, mint kártyajáték? A nagy fehér asztalt, mely lucullusi tehertõl roskadozék, már rég elhagyták, s szétszéledének apró kártyaasztalokhoz. A Breczenheim hercegek tiszttartója, tekintetes Balásházy Ambrus, aki az uradalom kontójára vendégelte meg a megye urait, váltig mentegetõzött:

- Bocsássanak meg, urak, hogy csak egyszerû ételek voltak szerény házamnál, és nem adhattam nektek olyan drágaságokat, aminõket a tótok reggeliztek ma Fáy uramnál.

A tekintetes urak böfögtek és megbocsátottak neki. Aztán nevettek is egy nagyot a tulipán­hagymák esetén, kivált akiknek jó kártyájuk járt.

Akiknek pedig nem járt jó kártyájuk, azok számára is a gazdánál volt a panacea. Kinyitotta a nagy vasládát a zöld szobában, amelyben az uradalom pénze volt aranyokban, tallérokban és bankókötegekben, tárva-nyitva hagyta, és így szólt, maga is whisthez akarván telepedni a legutolsó szobában:

- Akinek pedig elfogy a pénze, innen kölcsönözzön magának!

No bizony, könnyû volt gavallérnak lenni. Akkor még nem voltak szegény rangbeli emberek, se sikkasztók, se szélhámosok: szerencsétlen játékosok azonban már akkor is voltak, és sûrûn járultak a ládához, ahonnan kivettek annyit, amennyit éppen akartak, illetlenség lett volna ellenõrizni. És dacára ennek, esküszik Balásházy Ambrus uram, mint a vereshagyma, hogy mindig olyan pontosan visszarakták vagy elküldték, hogy egy árva poltura se hibázott a végszámadásban.

Éppen javában folyt a játék, erõsen lecsüngtek már az üstökök a homlokokba, és a bajszok is kajszára konyultak, mikor váratlanul megnyílt az ajtó, és Fáy uram, mint éjféli vendég, besétált Bernáth Zsigával.

Mindannyian fölugráltak nagy örvendezve, mert Fáy rendkívül népszerû volt a megyében. Nagy potentát. Kétszer választották meg egyhangúlag alispánnak, s mind a kétszer kijelentette, ha csak egy ember van, aki nem akarja, tartsa föl az ujját, és õ semmisnek fogja tekinteni a megválasztását. Persze sohase akadt ilyen ember a tekintetes KK. és RR.-ek közül -, mert attól félt, hogy a gálszécsi nemesek menten agyonütnék. Nem azért, mintha a gálszécsi nemesek nagyon szerették volna Fáyt, de mert nagyon szerettek valakit agyonütni.

Maga az alispán is lecsapta a kártyákat, és rohant Fáy elé, hogy atyafiságosan megölelje, minthogy közeli atyafiságban is voltak (Fáy István és az alispán anyja testvérek voltak), de az öregúr komolyan intett a kezével, hogy maradjon távol, s magát alázatosan meghajtván az alispán színe elõtt, így szólott kemény, mennydörgõ hangon:

- Tekintetes elsõ alispán úr! Nem ölelkezni jöttem én ide betegágyamból éjnek éjszakáján, hanem igazságot kérni a vármegye fejétõl, igazságot egy infámia ellen. Igazságot és megtorlást egy gonosztevõ ellen, aki gyámfiamat, gróf Buttler Jánost, erõszakkal letartóztatván, összecimboráskodva egy lelkiismeretlen lelkipásztorral, akarata ellenére fraus-szal et vi coacta, összeesketteté a saját hajadon leányával, holott annak már más eljegyzett mátkája vala.

- Ki az? - kérdik egyszerre tízen is, kik elfojtott lélegzettel hallgatták a csövestõl hulló friss híreket.

- Akárki is, a fejével játszik - vágott közbe az alispán.

Szavai fönségesen csengtek a teremben, mintha pallosok ereszkednének alá a terem boltozatáról. Olyan nagy volt egy vicispán szavának a nimbusa.

De Fáy nem hagyta magát kizavarni az »egymásutánból«.

- Nevezett gyámfiamat, dacára, hogy ezen szentségtelen esküvõ már lefolyt és foganato­sítta­tott, dacára, hogy õ immár nagykorú és törvény szerint tagja a mágnások táblájának, fogságban tartják ez éjjelre is, hogy azt a reá erõszakolt menyasszonnyal közös hálókamrában tölteni kényszerítsék.

- De hisz ez szörnyûség! - kiáltott fel az alispán - Ki tette ezt?

- Történik pedig ez az istentelenség Röszkén, Dõry István házánál.

Általános szörnyülközés és meglepetés követte e szavakat. A vicispán maga is tanácstalanul vakarta a fejét. Dõry, hm, Dõry. Hja, hát Dõry. Hatalmas, rossz ember, és nagy atyafisága van.

- Hát mit csináljunk?

- Brachiumot kérek, mégpedig rögtön, mely elindulván, nevezett gyámfiamat kiszabadítsa.

- De éjjel, Pista bácsi - aggódik az alispán -, egy mágnás háza ellen!

- Az Isten éjjel is ébren van, alispán úr, tehát az igazságnak se szabad aludni.

Az alispán valósággal megszeppent, kifogásokat kezdett keresni, amire dühbe jött Fáy István, elvörösödött, mint a Szirmayak rákja, és az asztalra csapott hevesen.

- Hát vagy lesz brachium, vagy pedig az úr nem lesz többé alispán. Ezt én mondom, öreg Fáy István.

Erre aztán beadta a derekát az alispán, elkezdte csitítani, békíteni.

- Ej, ej, Pista bácsi, hiszen nem úgy értettem. Hiszen csak arról próbáltam meditálni, hogy a kedves bátyám azt tetszett mondani, miszerint az Isten éjjel is ébren van; hja, könnyû õneki ébren lenni, mert õt nem három évre választják, lévén örökkévaló. Hanem hát inkább nem szóltam, nem gondoltam semmit, csak ne haragudjék! No, ne vágjon morózus képet. Hiszen nem én ettem meg a hagymáját. Hiszen hogyne mennénk, ha megyünk. Magam is rögtön indulok. Pandúrok, huszárok, üljenek lóra! Éppen itt van a megyei fiskus is, azonfelül két szolgabíró, Kandó és Palóczy, meg az esküdtek, Puky, Draveszky. Legott fogassanak!

A sors - az igazi rossz gibic - egészen összerontotta a kártyapartikat, innen is, onnan is kilépvén egy partner, összeomlott az egész osztó, keverõ és gusztáló instrumentum, még hetek múlva is szidták némelyek, ízlésük szerint vagy Fáyt, aki beleavatkozott, vagy Dõryt, aki cselt szõtt, vagy Buttlert, hogy mit akar, hiszen a Mariskából is elég szép grófné lesz, mert hát éppen akkor kezdett volna fordulni jobbra a kártyajárásuk, vagy akiké jó volt, azon sopán­ko­dának, hogy mennyit nyerhettek volna, ha Dõry Mariska még legalább egy napig nem kívánja meg a fõkötõt olyan nagyon. Általában rettenetesen lehangoló az, hogy a kártyázók milyen önzõ, cinikus teremtmények.

A brachium tehát megindult. Vagy húsz pandúr, huszár ülhetett nyeregbe. Egész kis seregnek látszott. A föld szinte nyögött a hajnali csöndben a lovak patái alatt.

Az urak kocsin mentek. Fáy az alispánnal ült, az elõülésen, de befelé fordulva Zsiga gubbaszko­dott, elbeszélve útközben Szirmaynak terjedelmesen a történteket, aki szomorúan konstatálta, hogy micsoda hosszú protokollumot kell majd errõl holnap felvenni. Gondolkozott, melyik esküdttel csináltassa? Melyikre haragszik a legjobban?

Szép tavaszi éjszaka volt egyébiránt, a föld a szerelemrõl látszott álmodni, a minden évben megújuló mézeshetek, a nap elsõ csókjai, bizonyos méla hangulatba ringatják a földet, melyet õ aztán átönt az emberekbe, mert nem irigy, jó és szelíd. Az erdõk is a szerelemrõl zúgtak, rügyek fakadnak a fákon. A szél akácillattal telítve szállt, szállt, és pajkosan megitatta az orrokat. Minden édes volt és lágy. Az ég is változni kezdett keleten, mire Petrahót elérték, a sötét firmamentum meghasadt. Mintha a hajnali szél hajtotta volna fel egyik szélét. Fehérlõ lángszövet bújik ki egy darabon. Ünnepi érzésben reszket meg a lélek. Isten palástjának egy kicsillant szárnya. Pedig csak a hajnal terítgeti a fehér abroszt, mert arra jön aztán nemsokára az arany tányér.

- Pirkad - mondta az alispán.

- Siessünk, siessünk! - türelmetlenkedett Fáy.

Vágtattak a lovasok, de a fogatok se vesztegeltek. Hol ezek voltak elöl, hol amazok.

Eközben mindjobban kezdett a világ fehéredni. Ahol ni, látszik már a Dõryék kastélya a fák között.

- Ott jön, ott jön! - kiáltá most lelkendezve Bernáth.

A zöldellõ búzákon át, melyeken tünedezõ fehér pépszerû párnák ültek, egy úrias külsejû alak futott feléjük, hol a barázdán, hol a vetésen, néha meg is botolva a rögökben.

- Ki az? - kérdé az alispán.

- Ez Buttler. Bizonyisten, Buttler!

Bernáth fölemelkedett a kocsin, s a kezeivel és a zsebkendõjével integetett.

- No ez derék! - szuszogott az alispán, nagy lélegzetet véve. - Deo gratis.

Tetszett neki, hogy így tán elkerüli a beavatkozást.

Csakugyan Buttler gróf volt. De hogy nézett ki szegény! Halaványan összetörve, kuszált fürtökkel, kalap nélkül. Egész teste remegett.

A megyei urak egyszerre leugrottak a kocsikról, maga az alispán is eleibe sietett, és messzirõl kiáltá latinul, hogy a cselédek ne értsék:

- Consummasti ne matrimonium, domine frater?

Az ifjú bágyadt szemeiben megjelent a gyûlölet fénye.

- Non, domine vicecomes - felelte tompán -, nec corpus tetigi. (Nem, alispán úr, meg se érintettem.)

- Dicsõség adassék az istennek az égben - fohászkodott föl megkönnyebbülten Fáy István, aki a nagy szurkolásban meg se tudott eddig a helyérõl mozdulni. Csak ott ült a kocsiban, meredt szemekkel, mint egy fa.

- Rendben vagyunk - jelenté ki az alispán olyan megelégedett gesztussal, mint mikor tárgytalan aktákat csap össze. - Nincs itt semmi nagyobb baj. A meg nem kezdett narancs egész narancs, és amíg bele nem harap az ember, még a görög is visszaveszi. Ezt a házasságot egy szóra fölbontja a szentszék. Lárifári az egész. Nem veszett itt el egyéb, csak a kalapod, János öcsém. Ide ülj az én kocsimra, elférsz még Zsiga mellett, itt van a gyámatyád is… De nini, mi baja Pista bátyámnak - tette hozzá ijedten -, hiszen vér szivárog át a ruháján?

- Ahá! Hát ez fáj? - kiáltott föl Fáy a fölfedezõk élénkségével. - Kutya teremtette, föl nem foghattam, mitõl vagyok olyan gyenge. Persze, most már értem. Piócák voltak rajtam az éjjel, és rosszul dugtam be siettemben a léket taplóval. Ugyan kerítsetek valahol egy kis taplót!

Tapló iszen volt akkor minden rendes embernél, kováját, taplóját, ládája kulcsát, acélos bicskáját senki sem hagyta otthon. Fáy uram hamar segített magán, miközben az alispán kiadta a visszafordulási rendeletet. A brachium most már tárgytalan lévén, mert a gróf, akit a pokol mélyébõl is kihozott volna (szerette a tekintetes úr a nagy szavakat, ha nem jártak felelõs­séggel), szabadon találtatott, mirõl is otthon hivatalos protokollum lészen fölveendõ, mivel elõrelátható a dolgok simán való elalvásának kizártsága.

Mielõtt Buttler felült volna, elsõ gondja volt egy lovasembert kérni az alispántól, akitõl levelet küldhetne.

Szirmay odaintett egy huszárt, Buttler egy testes levelet adott át neki, melyen ez az ódon címirat állt: »Ezt a levelet ajánlom tekintetes és nemzetes Horváth Piroskának, szeretett mátkámnak - Bornócon.«

- Mikor írtad ezt a levelet? - kérdé Fáy.

- Az éjjel.

- Ott a fogságban?

- Ott.

- Hát nem voltatok együtt? - vallatta tovább.

- De.

- Ne olyan röviden felelgess, mintha patikában vennéd a szavakat; mondj el mindent. Hogy történt?

Buttler se tett másképp, mint más ember, kinek rendezetlenül kavarognak elméjében az egymásra gyömöszölt események Ádámon, Éván kezdte az elbeszélést, hogy érkeztek meg, hogy itatta õket Dõry arany billikomokból, stb.

- Ezt már tudjuk nagyjából, erre majd kiterjeszkedünk késõbb, most csak azt mondd el, ami az esküvõ után történt.

- Minden zsinórra ment ott. A betanított személyzet hirtelen elpárolgott, és én azután is fogva maradtam a földszinti, úgynevezett kancelláriában, egyetlenegyszer jött be az inas, vacsorát hozott és ágynemût, torkon ragadtam a gazembert, meg akartam fojtani, mert mint tanú fungált a komédiánál. De láttam, hogy fegyveres pandúrok künn õrködnek, és nincs a megszabadulásra remény.

- Nem tudod a nevüket? - tudakolá Szirmay.

- Nem.

- Nos aztán?

- Hát eleresztettem a torkát, s mikor elment, folytattam a levélírást. Notabene mindjárt a bolon­dos ceremónia után leültem megírni az eseményeket Piroskának. Ezzel töltöttem az idõt vagy fél tizenegyig; kiöntöttem lelkem minden keserûségét. De a búbánat is olyan, mint a verem, minél többet ás belõle az ember, annál nagyobb, mélyebb. Egészen elbódultam a két­ség­be­ejtõ gondolatoktól, s fáradtan dõltem be egy karosszékbe. Félig ébrenlét, félig dermedtség volt az állapotom. Szemeim nem voltak behunyva, de mégsem láttam velük. Öntudatom nem volt normális, de mégis tudtam mindenrõl; úgy rémlett egy pillanatban, mintha levegõbe emel­ked­ném, de ez csak álomszerûen érintett, nem láttam benne semmi különöst. Csak akkor esz­méltem föl teljesen, midõn zokogást hallok mellettem, fölugrom, és elképedek a kibontakozó látványra. Két gyertya ég egy tüllel bevont éji asztalon, mely megvilágítja a szobát, és a bárókisasszony egy felbontott ágyra borulva, keservesen sír. Vízió ez, káprázat ez, vagy álom? Az én szobám ez? De hisz a gyertyák az íróasztalon égtek. De hisz az én szobám­ban nem volt ilyen ágy. Végre pedzeni kezdtem a valóságot, hogy ez nem az én szobám, s hogy valamely emelõgéppel juttattak ide, mert az a folytatás szükséges volt nekik, mint kiegészítõ rész az eljátszott maskarádéhoz.

- Canis mater - csettent a szájával a viceispán. - Ez elég érdekes konstelláció, és hát mit csináltál a leánnyal?

- Semmit. Rá se néztem.

- Megállj csak, és le volt vetkõzve vagy hogy?

- Nem, teljesen felöltözve zokogott, az ágy vánkosához szorítva fejét.

- És szép-e, he? Mert amikor én utoljára láttam, akkor még csak palánta volt.

- Elég csinos - felelte Bernáth Zsiga.

- No már kutya hideg vér folyik az ereidben, János öcsém.

- Jóféle ír vér - szólt közbe Fáy István -, mert a Buttlerek Irlandiából származnak. És a kecskék dajkálták õket valamikor. (Ezzel a tréfával szokott az öregúr ingerkedni a gyámfiával.)

- Hát a leány se szólt hozzád? - kíváncsiskodott az alispán, aki szeretett a misztériumokban kotorászni, ha nem járt személyes felelõsséggel.

- Igen, vagy kétszer hozzám fordult összekulcsolt kezekkel, és igazán mondhatom, valósá­gosan meghatott, ha ugyan nem volt egész magaviselete átgondolt színjáték. »Bocsásson meg, rebegte, bocsásson meg, engem kényszerítettek erre, nekem nem lehet akaratom.« Én elfordultam tõle, rákiáltottam: »Soha, soha, kisasszony; ne szóljon hozzám, nem ösmerem önt, nem akarom hallani még a hangját se, soha, soha.« És azután egész éjjel kinéztem az ablakon. Próbáltam a vasrostélyokat feszegetni.

- Furcsa kis nászéj, mondhatom! - csóválta a fejét Szirmay.

- Tehát a rostélyokat feszítetted ki? - folytatta Fáy a vallatást.

- Dehogy. Nagyon erõsek voltak.

- Nos, hogyan menekültél meg ezek szerint?

- Igen egyszerûen. Hajnalban kinyílt az ajtó, s bejött lábujjhegyen egy õsz komornyik, akit azelõtt sohase láttam a háznál. Megkérdezte, hogy a ruhát kiviheti-e? »Hisz látja, hogy föl vagyok öltözve.« Nyomában egy kackiás komorna dugta be kandi fejét: »Az ágyban parancsolja-e a méltóságos grófné a reggelit?« Most már tisztában voltam, hogy miért kellett engem az emeletre emelni. Nem egyébért, mint hogy ez a két új tanú együtt találjon bennünket. Ravaszul építette meg a tervét a vén róka, de egyszersmind azt is sejtettem most már, hogy az én szerepem körülbelül befejezõdött ezzel, s hogy már szabad vagyok. A nyitott ajtón kiléptem, átmentem az ebédlõ mellett, ott lejöttem a lépcsõkön, az udvaron nyitva találtam a kaput, s illa berek nád a kert, úgy ahogy voltam, kalap nélkül igyekeztem torony­irányban menekülni.

- Én a te helyedben legalább a komornát megcsipkedtem volna egy kicsit, hogy bosszút álljak a kényszermenyasszonyon - mondá Szirmay. - A bosszú úgyis mindig édes, de ilyen formában különösen.

- Jól van az, ahogy van - fejezte be Fáy. - Most aztán csak utána kell látni, hogy megmelegítsük a katlant a Dõry uram bûnös lelke alatt. Ezt a csínyt nem viszi el szárazon.

- Félek, kedves gyámatyám, hogy sok galyibánk lesz.

- Ne félj semmit. Csak türelem, türelem. Ha egyszer én a kezembe veszem a te dolgodat.

- De ehhez mégis idõ kell - aggódék Buttler, és a fejét lehajtotta szomorúan. - Nekem megvan a türelmem, de mit mond majd Piroska? Lesz-e õbenne is?

- Ha szeret, lesz benne, ha nem szeret, annyi lány van Magyarországon, hidd meg, mint ahány marmancs van a réteken.

Attól a szótul még csak szomorúbb lett Buttler János. Mit ér neki a világ minden rétje, minden marmancsa, mikor az õ szíve e mellé az egy mellé eresztette le a gyökereit.

Az öreg Fáy pedig nem bírta sokáig elnézni a gyámfia bánatát, felhõs homlokát, szívettépõ szelíd tekintetét, nagy tenyereibe vette a fejét, simogatta rajta az összecsapzott szöghajat, aztán tréfásan meglóbázta, mintha a hintó oldalához akarná paskolni, s ekképp vigasztalta:

- No, ne légy hát ilyen szomorú. Mindig úgy tûnsz föl elõttem ilyenkor, mintha szegény anyádat látnám magam elõtt. Nevess már egy kicsit a kedvemért. Ne így, te csacsi! Hisz ez olyan szomorú nevetés, hogy megríkatsz vele. Nevess nekem becsületesen. Mert hidd meg, hogy az egész dolog bolondság - múló baj, permeteg esõ. Aztán ide hallgass, mondok én neked valamit.

- Hallgatom, kedves gyámatyám.

- Hát tudd meg, hogy a báró Fischer, az egri érsek nekem pertu-barátom.

Buttler nem bírta hirtelen megérteni, hogy mi nevetni való van ezen.

- És ha én azt mondom neki, hogy így meg úgy, hát úgy szétfújja ezt a röszkei komédiát, mint egy szappanbuborékot.

De Buttler mégis szomorú maradt, mire Fáy uram megint kivágott egy tromfot.

- Azonfelül meg olyan ember vagyok, aki amit föltesz, meg is csinálja, elmegyek én, fiam, ha arra kerül a sor, még a római pápához is, mert az nekem… izé… mert az nekem…

Csakhogy megvigasztalja, valami nagyot akart mondani, olyasféle akart kicsúszni a száján, hogy az neki atyafia, de aztán mégiscsak odáig devalválta:

- Mert az nekem nem derogál.

De már akkor éppen be is értek Patakra, egész közelrõl mosolygott rájuk felséges hárs- és vadgesztenyefáival a Fáy-kúria. A nap is már lerázta égi útján reggeli álmosságát, s igazi tûzzel szórta be aranyos sugarakkal a kúria pléhtornyait, csak a kapuban mutatkozott némi felhõ, amennyiben ott állt tekintetes Fáyné asszonyom egy kis kézi seprõvel, s fenyegetõleg gesztikulált vele az ura felé.

Az öreg ijedten dugta be fejét a váll-lapockái közé, a váll-lapockákat pedig a krispinjébe.

- Lesz itt mindjárt nemulass, kedves öcsém - suttogta szepegve az alispánnak. - Mármost te vágj ki valamivel, ha istent ösmersz.

- Hát miért haragszik az Anna néni?

- Tudod, a piócák miatt, hogy betegen szöktem meg az ágyból. Hiszen tudod: hosszú haj, rövid ész.