MIÉRT FÉL STOFI BÁCSI A POROSZTÓL?

1871

Bál volt a vidéki kisvárosban. Ahol egy fekete atilla megakadt a vármegyében, mindenütt került bele egy gavallér. A sok rongyos csézáról már egy hét óta tisztítják a tavali sarat, hogy a nagyságos kisasszonyok rangjukhoz illőn jelenhessenek meg a bálban. Szabónak, masamódnak meggyűlt a dolga. Mindenütt sürgés-forgás. A tekintetes papa veszekszik a báli ruhák ára miatt: huszonöt mérő búza megy fel egyre. A nagyságos mama háborút üzenget az egész nemes csizmadia céhnek, hogy bőre varrta az evelasztin cipőjét, pedig hát alig bírta beleerőszakolni a lábát. A kis nagysámok pedig ábrándoznak a jövő élvezetdús percekről, ami nagyon ártatlan mulatság, mert ha valahogy bőre találnák szabni az ábrándokat, legalább nem okozhatják érte a csizmadiákat.

A tekintetes papa nem is bánja, ha a kisasszonykái ábrándoznak, mert hát ez a divatcikk nem kerül pénzbe.

Végre azután elkészülnek a szép fodros selyemszoknyák; a Sárikának pirosszínű, mert fekete szemei vannak, a Gizellának kék, mert a szemei is olyanok; - no az Etelkáé csak bizonytalan színű gyermekruha, mert annak a szemeit még nem szokta nézni senki.

A kisasszonykák felpróbálják a tükör előtt: szép lesz, felségesen fognak kinézni! Csak már jönne a régen várt perc.

Még egy nap, egy éj, azután meg egy egész nap. Harminc óra. Jaj, de sok még!

Addig az ideig ezer apró körülmény intéztetik el; mint lesznek fésülve: à l’enfant vagy à la Pompadour? Ezer nagyfontosságú kérdés merül fel; vajon lesz-e cotillon? Ha nem lesz, mért nem lesz? S ha lesz, ki fogja rendezni? Alighanem Ripõk Muki. Vagy azért is Fenyéri Szepi. Õ a legelegánsabb gavallér, már azon oknál fogva is, mert õ a Gizella kisasszony udvarlója.

És végre csakugyan elérkezik a kitûzött nap délutánja, a kisasszonyok felkészülnek, a kocsisnak kiadatik az új, ez alkalomra készült libéria, keményen meghagyatván neki, hogy vigyázzon rá, s ha valahogy netalántán verekedésbe találtatnék sodortatni, el ne feledje elõbb emberséggel levetni az új dolmányt, mert az méregdrága jószág.

A kocsis szemtelen jámborsággal minden jókat ígér, közibe vág a józan vérû állatoknak, a kisasszonyok szíve megdobog a nagy örömtõl, a nagyságos mama pedig az elindult kocsiról még egyszer ordít egy jóízût Böskére, Pannára: hogy a sok baromfi étlen-szomjan ne maradjon, mert különben baj lesz...

Egy óra múlva megérkeznek a székvárosba, ahol aztán leszállnak valamelyik jó atyafihoz, egy kicsit lekefélni magokat, ami azonban eltart vagy három óra hosszáig. Itt már tüzetesebb kritika alá kerül a toalett. A néni is beleszól a dologba, s mint tapasztalt városi delnõ, fenn akarván tartani tekintélyét, minduntalan talál valami hibát: vagy a derék van rosszul megvarrva, vagy az ingváll nem ízletes eléggé. Azon most már persze nem lehet segíteni. De mért is nem tõle kértek tanácsot?

A nagy toronyóra eközben lassú ünnepélyességgel négy vékonyat és nyolc vastagot kong odakinn, mit Etelka ujjain összeolvasván, kitörõ örömmel kiált fel:

- Nyolc az óra. Menjünk! kezdõdik a bál!

Csakugyan kezdõdik.

A megyeház elsõ emeletén van a táncterem, a melyhez vezetõ lépcsõ tele van rakva virág-cserepekkel, zöld jegenyefa-gallyakkal, papiros cifrázatokkal.

Egy egész hamis erdõ.

A teremajtóban két egyenesre kifent bajszú cifra hajdú ácsorog, aki tiszteletteljesen szalutéroz a bemenõknek, némely magasabb állású egyén elõtt egy-egy komplementumot is megreszkírozván, mi annyit jelent, hogy a jobb lábával egy hangos vakarintást tesz hátrafelé a zsaluzsányi tégla-kövezeten.

No, de ezt már nem látja senki.

Kinek is jutna eszébe a hajdút szemlélgetni, mikor odabenn sír a Jancsi vonója, olyan keserves-vígan, hogy a sok fiatalember szinte az orrával töri be az ajtót, csakhogy hamarább benn lehessen.

Hanem nem is lehet õket csodálni!

Hiszen az egy egész paradicsom, hová sietnek.

A hosszú terem tele van délceg, kedves arcú leánykákkal, pajkos, szeretetreméltó fiatalemberekkel. Mindenütt fény és virág, jókedv és öröm. Még az õs fõispánok arcképei is, mik ott függnek az utónemzedék kegyeletébõl a megye tanácstermében, mintha valami vidámabb vonást öltöttek volna fel ez estére, nem néznek olyan rideg mogorván, mint máskor.

Jancsi cigány erõsen vitatja, hogy a muzsikaszóra hallgatnak.

Az élemedettebb urak kisebb gyûrûkké alakulva politizálnak, egy-egy csintalan mosolyt erõltetve ajkukra, ha történetesen valami kedves unokahúg lejt el mellettök.

Késõbb azután behúzódnak a kredencbe, mert hát hiába, mindjárt szabadabban érzi magát a férfiember, ha a felesége nem látja.

A kredenc percrõl percre népesedik egész éjfélig. Felhangzanak a víg toasztok és a »causa bibendi«-k mindenféle nemei, megered a jó anekdota-zápor: Zsiga bátyánk mesés kalandjai a régi táblabírói világból, Stofi fiskális sopánkodásai a nép elszegényedésérõl, amit Sramko fiskális azzal cáfol meg, hogy a kellner által egy tízforintost küld ki a cigánynak.

Egy-egy kritikus fiatalember, aki nem táncol, hanem csak úgy tapasztalatgyûjtés végett kószálgat fel s alá a teremben, néhány pikáns történetkét hoz koronként a kredencbelieknek, akik természetesen mohón kapnak az ilyeneken.

...»A szép Milka odavan Ripõk Mukiért.«

...»Sarolta nagysám beleszeretett abba a gyönyörû ismeretlen fiatalemberbe, aki annyira feltûnt ma mindenkinek. Ugyan ki lehet? Milyen abszurdum, hogy senkinek sem mutatja be magát. Bámulatos fiatalember! Milyen szellemdús és elegáns! Bizonyosan valami mágnás, mert egy szót sem tud magyarul.«

Most megint Miska öcsénk rohan be lóhalálban a táncterembõl:

- Hollá! Találjátok ki, mi az újság! Szepi szerelmet vallott Ridegh Gizellának. Ha látnátok, mint villog a szeme...

- Lehetetlen! - kételkedik Stofi fiskális.

- A még csak bliktri! - vélekedik Miska öcsénk. - Hanem arra találjon kádenciát, Stofi bácsi, hogy a maga szeretõjének mind lement arcáról a festék a nagy izzadtságban.

- Hm! Legalább asszekurálva van a szerelmi nyilatkozatok ellen.

E pillanatban megint az elõbbi szõke uracs ugrik be, vígan nevetve:

- No, ez groszartig. Quel malheur! (kel malõr!)

- Kell az istennyilának, de nem nekem! - vág közbe Sramko fiskális, ki a francia szót is magyarul érti.

A szõke uracs azonban nem hallgat Samu úrra, hanem, mint aki fontos dolgot tud, siet azt elhadarni.

- No, ugyan megjártuk az ismeretlen elegáns úrral. Különösen Sarolta nagysám járta meg. Úgy kell neki.

- Talán bizony faképnél hagyta a szép mágnás? - kíváncsiskodék egy csomó ember.

- Ej, dehogy. Egészen másképp történt. A nobel fiatalember valódi forradalmat idézett elõ a hölgyek közt, anélkül, hogy egy is tudta volna, kicsoda. Sarolta nagysám egészen odalett érte. Láttam, hogy szorongatta a kezét az elõbbi négyesben. De nemcsak Ridegh Saroltának, hanem egy általában mindnyájunknak feltûnt elbájoló, fesztelen úrias tartása. Egy félórával ezelõtt az a hír kezdett terjedni róla, hogy egy gazdag orosz báró: nehányan már a családfáját is el tudták mondani. Sõt Zsiga bátyánk arra is emlékezett, hogy együtt vadászott apjával egyszer a kamcsatkai hópusztákon. Akkor történt vele az a nevezetes eset, hogy egy lúdnagyságú oroszországi madár ráült a puska csövére...

- Az ám! - erõsíté újólag Zsiga bácsi. - Elõbb le kellett rázni, s csak azután lõhettem le, mikor már felrepült.

Hja! bizony sok mindenféle megtörténik az emberrel!

- Hát amint mondom, mindnyájan kíváncsiak voltunk nevére, de senki sem vállalkozott rá, hogy megkérdezze, mert hát egy báróval nem bolondság kikötni. Hátha sértésnek találná venni!

- Bizony, öcsém, nem is tanácsolom - szólt Zsiga bácsi. - Az apja is nagyon ingerlékeny ember volt.

A szõke uracs úgy nevetett, majd belefájult a mája:

- Végén csattan az ostor, Zsiga bácsi. Akkor beszéljen!

- No, és?

- No, végre mégis akadt valaki, aki megkérdezte tõle, kicsoda. Az öreg Rideghnének feküdt leginkább érdekében, ki szörnyen büszke volt a magas állású udvarlóra. Titokban rávette a kis Etelkát, ki mindig Sarolta nénje mellett ült, hogy kérdezze meg nevét.

- Mily neveletlenség! - dörmögte Zsiga bácsi, felkelve az asztaltól s rossz sejtelmei következtében elpárologva a szomszéd termekbe.

A szõke uracs folytatá az elbeszélést:

- A kis Etelka igen pajkos és raffinírozott lányka, aki már politikából is tud naiv lenni. Pompásan adta szerepét. Midõn az elõkelõ fiatalúr az utóbbi négyes után helyére vezette Saroltát s mulattatni kezdé, a kis Etelka is beelegyedett a társalgásba, utánozva egy gyermek összefüggéstelen gondatlan csevegését. A sok bohó beszéd közt azután elõhozta: »De én sohasem láttam önt. Hol lakik maga, bácsi? Mondd meg, Sárika, te bizonyosan tudod!« Kifogástalan sakk-matt! Saroltának nem lehetett egyebet mondani, mint hogy õ sem ösmeri a bácsit, mire az kénytelenítve lett kirukkolni nevével.

- Süsd ki már egyszer! - türelmetlenkedtek a kredenc vendégei.

- A bácsi nem jött éppen valami nagy zavarba, hanem egész illedelmesen bocsánatot kérvén a bemutatás elmulasztásáért, elmondá, hogy õ bizony Snapsz Augusztin, pozsonyi borbélylegény.

No, erre aztán mindenki elkezdett kacagni, amint csak gyõzte.

Az ördögbe is! Egy gazdag báró, aki borbélylegénnyé devalválódik. Ez már csak elég komikus dolog!

Még Stofi fiskális is mosolygott; pedig õ nem szokott ingyen még mosolyogni sem.

A kredenc vendégeinek az a része, amelyik a maga lábán szokott hazajárni a bálokból, felkerekedett az asztalok mellõl s mind sietett a táncterembe, meglátni azt a csodát, akitõl úgy halálra ijedt a magas societas.

Hanem már egy szál borbély régen is csinált annyi bajt, mint ez a Snapsz Augusztin.

Az egész teremben valami baljóslatú sugdosás járt szájról szájra. A bóbiskáló garde-dame-okat sorba felköltögették, meghallani azt a rettenetes újságot, hogy az orosz báró senki más, mint Snapsz Augusztin borbélylegény.

Ilyen eset nem fordul elõ a »chronique scandaleuse«-ben sem!

De hogy mert ez az ember idetolakodni? Ki hítta meg? Ki hozta ide?

- Hát talán Rideghné õnagysága! Az õ Sárikájának udvarol.

Ezt persze azok a mamák mondták, akik nemcsak amúgy hallomás után szerzik a pletykát, hanem... azért adott az isten talentumot az embernek, hogy saját fejében is teremjen valami.

Szegény Rideghnét hogy rágalmazhatták így!

Inkább sajnálni kellene minden igazhívõ keresztyén léleknek.

Ilyen gyalázat!

Õnagysága ötféle színt is váltott azóta, ahogy Etelka kérdésére kilebbent az udvarló neve.

Pfuj!

Õ, aki a »high life« árnyékában nevelkedett fel, nem is álmodott ily megalázó skandalumról soha. Egy borbélylegény az egész világ szeme láttára az õ Sárikájának udvarol, szeme közé mosolyog, sõt még talán a kezét is megszorította.

Borzasztó!

Legelsõ dolga volt, midõn magához tért, egy megvetõ, lesújtó tekintetet vetni az illúziótól megfosztott ifjúra, ki egészen természetesnek találta, hogy õ borbélylegény, s egy cseppet sem látszott észrevenni a kellemetlen benyomást.

- Sárika! - szólt õnagysága célzatosan. - Halálosan bosszankodom. Hát te hogy érzed magad?

Sárika valami furcsát akart felelni, mert nem hiába biggyeszté fel duzzadt piros ajkait, hanem egy tekintet a »lovagra«, ki mellette állt, s kiben van valami méltóságos és elbájoló, megfékezte csípõs nyelvecskéjét.

- Honteux, comme un renard... - mondá meglehetõs rossz kiejtéssel franciául, hogy a terhére vált ember meg se értse. Nem volt reá képes, hogy elutasítsa.

Snapsz Augusztin tökéletes kiejtéssel egészíté ki a kisasszony szavait:

- Qu’une poule aurait pris.

A nagyságos mama elõvette a monokliját s még egyszer jól megnézte tetõtül talpig; a saját szemének, fülének sem hitt. Azután megcsóválta fejét, egyet sóhajtott és azt gondolta magában: »Különös ember! Tud ez mindent! Mégsem lehet ez borbélylegény. Teljes lehetetlen.«

»Csak valami tisztességes úton kituszkolhatnák innen«, suttogták a mamák, de egyszerûen kiutasítani mégsem lehet valakit azért, hogy borbélylegény, ha máskülönben illedelmesen viseli magát: meg aztán az is kérdés, hogy kimenne-e? Megfizette a belépti jegyet, mint más akárki, joga van itt maradni.

- No, most segítsen Stofi bácsi - nógatták Stofi fiskálist a fiatalemberek -, most mutassa meg, hogy milyen vitéz ember.

- Ühüm! Hát megmutassam? - eregeté ki a szót szájából Stofi bácsi. - No, hát megmutatom.

- De nem olyan könnyû ám elbánni azzal a borbélylegénnyel. Olyan kinézése van, hogy alig meri megszólítani az ember.

- No, majd kinézem én innen, akármilyen kinézése van is: csak rám kell bízni.

Odabenn a táncteremben azalatt cotillonhoz készültek.

A kredenc fiatalsága elszéledt s a táncterembe sietett, hol gyöngéd kezek teleaggatták kabátjaikat csillogó papírrendjelekkel, s a boldog fiatalság éppoly büszkén viselte, akár megannyi kamarás és belsõ titkos tanácsos.

Snapsz Augusztinnak végképpen üres volt fekete németkabátja, ami a történtek után nem kíván magyarázatot.

Mindenki reá figyelt. Õ volt a »Stichblatt«.

Egy félreesõ asztalhoz ült s egy palack pezsgõt rendelt. Világos dolog, hogy hencegésnek vették.

A kellner elõhozta a pezsgõt.

- Bontsd fel! Hopp! Megállj csak! Hisz ez magyar pezsgõ. Én franciát kértem, azt hozz, te vén csont.

Sramko fiskális a szomszédjának esküdözni kezdett, hogy ez igazi úr, ha az öreg kellnert »te«-nek meri szólítani, mikor még õ is megmagázza a vén Arnoldot.

- Ezt meg visszavigyem? - kérdé a kellner.

- Ne bántsd! Ha már megkezdtem, hát majd csak kifizetem ezt is.

- Tyû! Hisz ez kifogástalan gavallér! - mondogatták egymásnak az ifjú urak s már nem néztek rá oly megvetõleg.

»No, Stofi bácsi, rajta!«

Stofi bácsi megérté a szemintegetéseket s odasompolygott a félreesõ asztalhoz, hol az ifjú ült, s elfújta a gyertyáját.

Snapsz Augusztin gyufát vett ki mellényzsebébõl és meggyújtotta gyertyáját anélkül, hogy csak legkisebb kedvetlenség vonult volna el szép férfias arcán.

Stofi úrnak nem tetszett az, hogy az idegen fel sem veszi a dolgot, tehát ahhoz a vastag tréfához folyamodott, hogy odakönyökölt Snapsz asztalára s addig fészkelõdött az ökleivel, míg ledöntötte a pezsgõs palackot, hogy az legurult a földre s csörömpölve tört össze ezer darabra.

Az idegen mosolyogva nézett fel Stofi úrra.

- Látom, uram, hogy önnek különös passziói vannak. Most már legyen szíves üsse földhöz a poharat is, hanem elõbb kiiszom belõle a pezsgõt.

- Hisz ez nagyon eredeti cimbora! - szóltak a tréfa nézõi.

- No, még ilyen borbélyt nem láttam - örvendezett Sramko fiskális, aki rémítõ demokrata, s nem adja ötven forintért, hogy ellenlábasát, Stofi urat egy mesterember fõzte le mûveltségével. Bizony, bizony, közeledünk Amerikához!

A szõke uracs is jóízûen kacag s beszalad a táncterembe értesíteni a hölgyeket.

Mindenki mosolyog, csak Stofi bácsi bosszankodik, nagy uborka-orrán végtelen zavar festekezvén.

- Lám, lám, fráter, milyen tréfás ember maga. Én bizony azt hittem, hogy csak az érvágáshoz ért.

- Az a mesterségem, uram.

- Hm! Majd megpróbálom: milyen mesterember. Egyébiránt tanácslom, hogy a borotvát valahogy ne fenje otthon az officinában a nyelvéhez, mert olyan éles, hogy ketté vágja vele... már tudniillik a - borotvát.

- A bizony nagy baj lesz - szólt Snapsz úr könnyedén -, mivel azontúl borotva hiányában a nyelvemmel leszek kénytelen borotválni az embereket, mintha fiskális volnék.

Erre a jó élcre még jobban kitört a nevetés; még a nõk közül is bejött nehány katonásabb a nagy hahotára, azon kedélyes kíváncsiságtól vezéreltetve, hogy ugyan hány ember bolondult meg ekkora lármához.

Stofi bácsi szeme szikrázott a dühtõl.

- Beste lélek,... no ezért a sértésért majd számolunk reggel - kiáltá mérgesen, értvén alatta hamarjában, hogy egy kis nagyhangú becsületsértési pörrel fõzi majd le, vagy legalább megijeszti egy kicsit.

Hanem Snapsz másképp fogta fel a dolgot.

- Jól van, kész vagyok.

Azután a más asztalnál ülõk felé fordult.

- Az urak közül lesz oly jó valaki segédem lenni, miután senkit sem ösmerek itt.

A meglepetés halk szisszenése hallatszott mindenünnen: »Ohó, hiszen ez valóságos gentleman!«

Azután lassú mosolygás követte a csodálkozást, melynek azonban minden gúnyja Stofi bácsit illette, ki olyan savanyú arcot vágott ehhez az értelmezéshez, hogy lehetetlen volt nem mosolyogni rajta.

- Quid-quid? - dadogott zavarral. - Ki beszél itt segédekrõl. Micsoda izé... dolog ez? Micsoda csûrés-csavarás?...

- Gyávaság lesz hátrálni, Stofi bácsi. Azt ne tegye valahogy, hadd legyen párbaj! - kiált közbe Fenyéri Szepi magyarul, hogy az idegen ne értse.

Stofi úr kegyetlenül dörzsölte a homlokát, mintha ott keresne a veszedelem elõl valami jó gondolatot. Az is ott keres, ahol nincs.

- Hüm! Hm. No, no... hiszen magam is párbajt akartam.

Nagy megerõltetésébe került ez a vitéz mondat. Dehogy akarta õ a párbajt, dehogy...

- Hanem, hm. Richtig! Én csak nemes emberrel szállhatok síkra. Ön tartozik azt nekem holnap reggel a párbaj helyén bebizonyítani; mégpedig formális dokumentummal.

Az ifjú szó nélkül hagyta Stofi fiskális szavait; csak Miska öcsénknek jutott eszébe, hogy odamenjen hozzá, fülébe súgni:

- Hagyjon békét annak a nemesemberkedésnek. Nem járja már az, különösen az olyan embernek, akinek szinte elfelejtették megszerezni az ármálisát elõdei.

- Már az más, ha azt is tudod... - morgott az ügyvéd kétségbeesve, hogy ezt az egyetlen mentõ cérnaszálat is ellene fonták meg ostornak.

Míg Stofi úr dühöngött, addig mindkét részrõl megalakultak a segédek, Miska öcsénk és Sramko fiskális Snapsz úrnak ajánlották fel szolgálatukat, míg ellenben a másik fél részérõl Fenyéri és Ripõk vitték a nevezetes tisztséget: elhatározván, hogy a párviadal az »Ordas« erdõben, reggeli nyolc órakor történjék.

Stofi úr izgatottan sompolygott el a belsõ szobákba, Zsiga bácsit felkeresni. Azzal legalább eltartlizhatnak reggelig valahol. Addig pedig sok jó gondolat juthat eszébe az embernek, különösen az olyan embernek, aki nemcsak pusztán ember, hanem még hozzá fiskális is.

Bizony csak szép kelepcébe került! Öregember létére ilyen bolond dologba keverni fejét! Most már vagy végig kell játszani a hõs szerepét, vagy kinevettetni hagyni magát. Tertium non datur. Mi lesz õbelõle öreg napjaira, ha agyon találja ütni a borbély?... Rémítõ...

De még keseregni sem hagyták nyugodtan. A saját segédjei utána iramodtak s egyik vigasztalni, más meg ijesztgetni kezdte.

- Bátran viselje magát, Stofi bácsi - szólt Fenyéri -, hiszen úgyis megszökik az a borbély. Meglássa, hogy ott nem lesz az »Ordas«-ban reggel!

- Bár ne lenne!.... azaz, hogy csak hadd legyen.

- Hanem nem ártana, ha ön most hazatávoznék és megírná a végrendeletet - mondá Muki.

Stofi úr elhalványodott. Hanem aztán õ is tréfára fordította a dolgot.

- Azt pedig nem könnyû munka kitalálni annyi sok rokon közt, hogy kinek hagyjam az új tajtékpipámat. Mind dohányosak az istenadták, de egyiknek sem merem testálni, mert még a síromban is megfordulnék, ha bajuszt találna kapni.

- Sose tréfálgasson! Nagyon komoly dolog ez! - incselkedék az elõbb szóló.

- Hüm! hm! Csak nem hiszed, hogy meg mer vívni velem?

- De bizony hiszem.

- Mégsem lehet hátrálni. A pezsgõ beszélt abból az emberbõl - tüzelt Fenyéri.

Stofi fiskális a fejét vakarta.

- Dejszen, öcsém, az igaz, hogy már csak tulajdonképpen, izé... szégyen vagy micsoda a futás, de hasznos.

- Vegye tekintetbe, Stofi bácsi, hogy most ön van hivatva fenntartani mindnyájunk becsületét. Az ön hátrálása mindnyájunk erkölcsi vesztesége volna egy jöttment ember ellenében, kinek talán kard sem volt a kezében soha. Aztán gondolja meg azt is, hogy ön mégiscsak magyar ember.

A fiskális felbuzdult. Nagyon jó dolog, ha eszébe juttatják valakinek, hogy magyar ember.

- Jó, hogy mondtad, öcsém, mert magamtul ugyan nem jutott eszembe. Igenis az vagyok, édes öcsém, az is leszek holtig. Egyszer kell csak meghalnom úgyis. Holnap reggel nyolckor helyemen találtok.

A fiskális elfordult, hogy valahogy észre ne vegyék azt az érzékeny könyût, amit e hõs szavak sajtoltak szemébõl.

Ezalatt újra felhangzott a táncteremben a muzsikaszó, s a fiatalság ott kezdte, ahol elhagyta: a csárdásnál.

Snapsz Augusztin is ott termett Sárika mellett és mulattatni kezdte. Beszélt neki mindenféle bohó dolgokat a szent-pétervári bálokról, szibériai vadászatokról, a francia »Opéra Comique« hölgyeirõl, berlini udvari furcsaságokról, olyan eleven szellemdús aprólékossággal, mintha az a bolond borbélylegény mind maga látta volna ezen csodálatos dolgokat.

Sárikában folytonosan küzdött az arisztokratikus büszkeség az ébredõ szerelemmel.

»Milyen délceg termet, milyen férfias arc, milyen ész, milyen szellem!« s a leány arca felpirulna a lelkesültségtõl, ha nyomban eszébe nem jutna az a gondolat: hogy hát ez a sok minden összeadva - egy borbélylegény.

S ekkor azt hitte a szegény leány, hogy el kell ájulnia, de valami bódító varázs által volt lekötve, ki nem szabadulhatott alóla: - mint mikor valakinek kellemetlen álma van s maga is érzi, hogy jó volna felébredni, de nem tud.

Már vagy tizenötször lebegett ajkain e szó: »ön alkalmatlan nekem«, de mind a tizenötször ott fagyott meg azokon a piros, meleg ajkakon.

A hamis szem nem egyszer intett Fenyéri Szepinek, hogy teljesítse az elõbbi parancsolatot, de tudj’ az isten, a fiatalság ma nem bírt goromba lenni. A Stofi bácsi példáján egészen kijózanodtak. Sõt annyira ment a borbélylegény iránti figyelem, hogy Sárika nagysámot egészen neki hagyták meg: még csak hozzá sem nyúlt senki.

Egyszer azonban mégis megkísérlettek egy vakmerõ merényletet: összebeszéltek, hogy senki se legyen »vis à vis«-ja a következõ négyesben. Snapsz úr nem táncolhatott Sárikával.

- Kimondhatlanul sajnálnám, ha nem lenne reményem, hogy majd a következõ négyesre leszek szerencsés a kisasszonyt megnyerni.

Sárika nem tudott nemet mondani.

A négyes után megint egy csomó csárdás következett.

- Gyönyörû ez a kegyetek tánca! - jegyzé meg Snapsz úr.

- Ön hát nem magyarországi?

- Nem. Én poroszországi vagyok.

- Mióta lakik ön hazánkban?

- Néhány hét óta.

- Milyen cél vagy foglalkozás végett hagyta el ön hazáját?

- Egykor majd olvasni fogja kegyed a hírlapokban, de meglehet, akkor sem találja el.

- Ah! hisz ön az imént azt mondá, hogy borbély.

- Az ördögbe... hiszen most is csak azt mondhatom.

- Tehát csakugyan... - szólt csüggedten a leány - ...és mégis ön egész rejtély elõttem, melyet nem bírok megmagyarázni magamnak.

- Higgye meg, kisasszony, a rébuszok olyanok, mint az emberek, mihelyt megmagyaráztatnak, elvesztik érdeköket. Notre empire est détruit si l’homme est reconnu. Nemde?

- Meglehet. Ön hát eszerint érdekes akar lenni.

- Kegyed elõtt igen.

- Miért éppen elõttem - rebegé a leány és elpirult. Megijedt a saját kérdésétõl.

- Azért, mert érzem, hogy kegyedet szeretni tudnám. Ne volnék csak