MIKOR AZ ÚJ KASTÉLY FÜSTBEMENT

1871

Szegény urambátyám, de csöndes ember lett magából!

Itt állok a sírján és hallgatom, hogy nem hallom-e a nagy kupakatlan selmeci pipa szörtyögését odalenn a sír fenekéről...

Dehogy hallom, dehogy... A nagy selmeci pipa odahaza van a becsukott »Corpus juris« fekete pergamenjén végigfektetve, félig kiszíva... Egészen már nem volt ideje kiszíni szegény Ezékiel bácsinak. Magához citálta a halál. Terminusa volt. El kellett mennie.

Minden csöndes a temetőben, csak a hajnali szellő beszél a szomorú-fűzfa lombjaival, lassan suttogva, mint a szerelmesek... Hogy tud ellenni kedves urambátyám ebben az átkozott csöndességben? Ahol nincs alperes, felperes, egzekúció, licitáció, brachium, nincsen semmi, csak az ostoba némaság. Jobbra maga mellett ott fekszik Ricsók Marci, ki ötvenhárom forintjával tartozott, és hogy ne legyen kénytelen megfizetni, ráíratta minden vagyonát feleségére; balról pedig Szuszi Miska alussza örök álmát, aki kaszájával szúrta le azt a szép pej csikaját, amit az Attila gyerek alá nevelt. Ugyan kedves Ezékiel bácsi, hogy tud aludni ilyen szomszédságban?...

Minden csöndes, csak a távoli malom kelepelése hallatszik át. Ez az a híres malom, melyhez, mikor építette, »fölfelé« akarta ásatni a vizet, mert már azt a csúfságot nem lehet úgy hagyni, hogy egy nemes embert a természet regulázzon. Azért is ő regulázza a természetet. Hanem utoljára is beleunt a gyilkos munkába, azt mondta, hogy ménkő győzne a természettel birkózni; az nagy úr, hadd legyen neki is igaza... folyjon lefelé a víz... Így épült meg a híres malom, melynek csöndes estéken egész a temetõig is elhallatszik melankolikus kelepelése. Hallja-e, kedves Ezékiel bácsi, odalenn a sír fenekén?...

A téres õsi portát odahaza benõtte a csalán, kóró, maszlag, a kertben lévõ kertben találtató kertben (amint hét országra szóló prókátori tollával a bekerített fundus virágos kertjében a dohányra elrekesztett kertecskét körülírta) a jó sarjú dohányt rendre lopkodják azok a semmirekellõ mendikáns-gyerekek;... és még csak meg sem moccanhat szegény Ezékiel bácsi, hogy közibök csördítsen azzal a rozzant »duplával«, amelyikhez képest a burkus király puskája is csak »disznóláb«.

A százados pince odaát a hegy alatt nem élhette túl gondos gazdáját - beomlott. Boldog, boldogtalan bejárhat belsejébe és pusztíthatja a bakatort. Az Attila gyerek nem gondol vele. Istenem, de jó, hogy meg nem érte ezt az állapotot, kedves urambátyám!

Az öreg szõlõt, mit olyan gonddal, olyan szorgalommal ápolt, mely szemefénye volt teljes életében, csúffá tette az idén valami hitvány jégesõ. Mintha a jégesõ is tudná, hogy már úgy sincs senki, aki összevissza szidná ezért a gorombaságért.

Mindene tönkremegy, vész, kopik, mióta olyan nagyon csendes ember lett!

A dohányzacskót elhasználta a gazdasszony befõzöttekre takarónak; a híres periratokat, miket hol prózába, hol versbe szerkesztett, miket a vármegye gyönyörrel olvasgatott, egyenkint szedik el a szolgálók gyömbér-, paprika-, túró-takarónak; a nagy kalamárisban, melybõl mint Jupiter fejébõl, seregestõl pattant ki a sok nagy gondolat, kiszáradt a tinta, s a rágott végû lúdtoll hiába nyúlna be, hogy fekete száját megitassa; - de még ha megitathatná is, úgysem lehetne vele írni, mert már azóta õ is pipaszurkálóvá devalválódott, s nincs az a »penicilus« a világon, amelyikkel vissza lehetne még egyszer avanzsíroztatni »calamusnak«. A mestergerendára akasztott kulacs megrepedett a szárazságtól, a sárga foglalványú »ocularisból« pedig kivették az egyik üveget azok az istentõl elrugaszkodott béres kölykök és most a napsugárt fogdossák vele az akasztófáravalók!

Bizony, bizony, jobb világ volt még három év elõtt.

Még most is szemem elõtt áll, amint mindszentek napján utoljára láttam, mikor a plebánossal almát venni mentünk hozzá. Milyen egészséges volt még akkor! Pirospozsgás, mint maga az élet. Csak a foga fájt egy kicsit és az álla fel volt kötve valami tarka zsebkendõvel, mely a feje tetején végzõdött egy ízléstelen másliban.

Persze, nem a tükör elõtt volt kötve.

Az olyanféle öregúr már nem sokat ad magára, nem sokat szeret a tükörbe nézni; különben is arról volt nevezetes, hogy egyszer a fõispáni bálra botosban jelent meg. Mindenféle ruha rendesen összevissza volt hányva rajta, a felsõ kabátja rövidebb szokott lenni az alsónál, vagy a csizmáját húzta fel rosszul, a hegyes-orrú párból a bal, a harcsa-orrúból pedig a jobb lábára. Hanem az azért nagyon jó volt. A nemesember meztelenül is úr.

Az irálya is tökéletesen hasonlított viseletéhez: összevissza volt abban hányva minden kifejezés, úgyhogy elsõ pillanatra »csuvasz« nyelven írottaknak vélte az ember peres iratait.

Egyik keresetének tárgyát így fejezte ki egyszer: »Kót vas - legalábbis 24 frtjával számítva - kályha és járulékai iránt«. Legnevezetesebbé tette mégis az az egyszeri a törvényszékhez intézett kérelme, melyben, miután a törvényszéki bírákkal egyenkint »per tu« volt, fölöslegesnek tartván a címezgetést, egyszerûen odakanyarította megszólításnak, amint dukált: »Te Törvényszék!«

Egyszóval Harcsa Ezékiel híres prókátor volt...

De nem is arról van itt szó - mert azt úgysem vonja kétségbe senki;... hanem, ha jól emlékszem, arról kezdtünk beszélni, hogy három évvel ezelõtt mindszentek napján mi történt légyen vele olyan nagy dolog, amivel egy novellát megkezdeni lehessen.

Hát bizony az történt, hogy délután négy óra tájban - megszomjuhozott.

Miután minket hiába marasztalt, fogta magát és átkurjantott a szomszédban lakó Pilászi sógorra, meg a jó torkú Kubacsek kántor uramra - hogy hát ballagjanak idébb egy szóra, kettõ lesz belõle.

Lett bíz abból ezerkettõ is...

- Hátha megnéznénk a pincét.

A két jeles férfiú, Pilászi és Kubacsek, nagyot bólintottak fejeikkel, mintha mondták volna: »pártoljuk a tisztelt elõttünk szóló indítványát«. Kubacsek uramat ugyan otthon várta a sok parasztgyerek, éktelen ordítást mívelve a tudomány csarnokában; - de hát hadd várjon! Kell is a parasztnak tudomány!... Tisztelje az urat és fizesse az adót... akkor mindjárt okos ember; Pilászi uramat, ki uradalmi számtartó volt, szinte odahaza siratta a sok munka... hanem azért mégis jó lesz kimenni Harcsa sógorral és elbeszélgetni egy »kvaterka« mellett a gazdászatról, ami az öreg Pilászi úrnak legkedvesebb »témája«.

Örökké azon ábrándozott: miként gazdagíthatná meg hirtelen földesurát, s azalatt egészen elhanyagolta gazdászati teendõit.

(Igazi fotográfiája a magyar ember politikai magatartásának.)

Ezt különben csak zárjel közt mondom, mert Ezékiel bácsi nem szeret politizálni. Az ország dolga majd elvégzõdik magától is. A legnagyobb politikus az, aki sohasem politizál. Aztán a politikai konstellációk is úgy állnak, hogy az ember ki sem ösmeri már magát, hol az igazság.

Talán sehol, egyik pártnál sem?

Hanem, ha már csakugyan létezik valahol, akkor alkalmasint a borban van.

Ott kell azt megkeresni.

No, hanem kereste is szegény Ezékiel bácsi végtelen szorgalommal; ki tehetett róla, hogy sohasem találta meg, s mindennap újra kellett kezdeni a keresést?

Ebben az egyben állhatatos volt egész utolsó leheletéig...

Hát aznap is szépen megindult Kubacsek és Pilászi uraimékkal, a dupla puskát nyakába akasztva, a szürke »Zeubisz« kutyát pedig, melynek Kutya-Bagostól Szent-Bernárdig nincs párja, magához szólítva.

Pincébe menet keresztül kellett ballagni a tagján is, mely a malma végiben volt kihasítva, körülbelül ötven hold rét, föld, legelõ és szõlõ egy darabban, sûrû bokrokkal, lombcsoportozatokkal, tömérdek gyümölcsfával, csergedezõ patakokkal díszítve.

Valóságos paradicsom. A legszéliben gyönyörû vízesést, egy kis Niagarát »produkált« a természet, melytõl alig nyolc lépésnyire kezdõdött a másik paradicsom a - pince torka.

Oh, ti prózai pesti emberek, kik megisszátok »halbszaitli« borotokat a »Kis pipá«-ban vagy a »Slová«-ban, - ti nem tudjátok, milyen derék dolog falun a pince torka.

Ami Pesten a Deák-klub, Nemzeti Kaszinó, baloldali kör, kávéház, sörház, vendéglõ, dalárda, színház összevéve: azt itt mind a pince torka pótolja.

...Itt hányatik meg Európa sorsa, jövendõ alakja, itt szidatik össze, ha drágaság van - a drágaság, ha olcsóság van - az olcsóság; itt fejlõdik alattomban a jogtudomány, itt csírázik ki a korteskedési rendszer, melyet aztán odaát Pesten, nem tudom, mint fojt el a »tisztelt ház«; itt születnek a lapok vidéki levelei, itt döntetik el a teens vármegye magatartása a megyerendezéssel szemben, itt arat dicséretet a szolgabíró, amiért a zsidót saját nagyúri kezével eldöngette, ha ti megrójátok is érte az újságtokban. Ez egy egészen más világ, szabad föld... Amerika... hol az szab törvényt a többinek, kinél a lopótök van, melyen keresztül eregeti be az öblös poharakba a pince belsejébõl kihozott bakatorit.

Erre a szent helyre vezette vendégeit Harcsa bácsi.

Kivette zsebébõl a nagy »ordinári« kulcsot, hogy a pince zárját felnyissa.

Az könnyen engedett, annak jeléül, hogy hozzá van szokva e mûvelethez.

A két vendég leheveredett a pince elõtti gyepre, s elkezdett beszélni, amirõl ilyenkor szokás, hogy ti. elkelne már egy kis esõ... kiállhatatlan nagy a szárazság.

Az már bizonyos. Még a torkuk is érzi.

No, de ezen majd segít Ezékiel bácsi, aki itt hozza már a teli lopótököt, lyukát mutatóujjával erõsen leszorítva, nehogy a drága ital eltévessze valahogy rendeltetése célját.

- No, kóstolónak egy kvaterka... igyék, sógor uram... tessék, öcsémuram!

- Finom zamatja van - mondá Kubacsek, mint szakértõ.

- Olyan amilyen... - replikázott Ezékiel bácsi egy pillantást vetve a kinyitott ajtón keresztül a pincébe, hol a teli hordók úgy állottak ott illõ rendben, mint valami szép lány fogsora.

Gyönyörû dolog is ám egy ilyen pince. Felér a burkus birodalommal. Ezékiel bácsi legalább nem cserélne.

...Avagy nem birodalom-e a pince is, melynek maga Ezékiel bácsi korlátlan királya? A hordók az alattvalók... Aztán milyen csendes, türelmes alattvalók, akikben ugyan elég tüzes vér foly, de melyben azért nincs egy csepp »rebellis« hajlam sem. A szegény alattvalók nem panaszkodnak, nem lázongnak soha, odaadják mijök van, s mikor már kifogytak mindenbõl, legfeljebb egy nyöszörgõ, panaszos kongással jelentik be a »szegénységi bizonyítványt«. Valóságos muszka természet.

Ezékiel bácsi is megkóstolta a bort, ha már olyan nagyon dicsérik, azután kitöltötte a maradékot a lopótökbõl poharaikba és végighasalt õ is a gyepen, büszke tekintettel nézve a malom felé, melynek falán a következõ általa »komponált« felirat pompázott:

»Irigy, ha látsz - nézd miként állok,
Zúgok, hanem kárt nem csinálok.«

Alatta veres nagy betûkkel:

Ezt a malmot csinálta
Ezékiel de Harcsa
Ahogy csinálta
Úgy megcsinálta...

Igazi költõi felfogás. Az a két utolsó sor olyan igazolásféle volt, mért hogy nem felfelé ásatta a vizet. Sajnálja is cudarul ezt az egy dolgot. No, de az okosabb enged. Jól van az így is. A víz csak víz marad, ha fölfelé folyik is. Aztán majd ásat õ annak helyébe a tagja közepén nemsokára egy artézi szökõkutat. Hadd lássa a paraszt, hogy õ egyenesen az ég felé is tud vizet bocsátani. Hadd legyen, mibe megmosakodni a napnak. Oh, a szökõkút mindenesetre meglesz, mihelyt megnyeri a szentpéteri pört, mihelyt felépül az új kastély.

A szentpéteri pör és a kastély volt az öreg Harcsa ábrándja.

Egy kastély kiülõ rondellákkal, bádogfedéllel, széles üvegambitussal, tizenhárom szobával, melyeknek hosszú során õ fog sétálni a zsíros taplósapkában, meg a fekete botosban, jóízûen lógázva a nagy selmeci pipa hosszú szárát; aztán huszonnégy nagy ablaka lesz, õ majd odakönyököl az egyikbe és onnan köpködi le azt a kis rongyos vármegyét. Csak azért az egyért fájt a szíve, hogy mind a huszonnégy ablakból egyszerre mégsem köpködhet le a szegény, rongyos kis vármegyére.

És az a kastély bizonyos már. Egy év múlva ott fog állni vis-à-vis a pincével. Egy év múlva befejezõdik a pör.

Az pedig nagyon érdekes pör. Ezékiel bácsi ma fogja elmondani százhuszadszor Pilászi sógornak meg Kubacsek öcsénknek. Hallgassuk mi is.

- Hát eszem a vérit öcsém, meg sógor... úgy történt biz a... hogy ez a Sz. Péter községe a »kupaktanácsban« ezelõtt valami két évvel kisütötte, hogy a bicsaki pusztát, amit a Kazáry grófok dominálnak, õk szántották valaha.

- Robotban - szólott a számtartó.

- Mindegy, akárhogy. Denique elhatározták, hogy biz azt jó lesz visszavenni. Jókora darab föld, megérdemli a fáradságot. Decretálták, hogy processust akasztanak a Kazáry grófok nyakába: mert hát nem igazság az, hogy annyija legyen egy familiának!

Kubacsek nagyot bólintott fejével, mintha mondta volna, hogy »nem igazság.«

- Utcunque! Az lett a dologból, hogy hozzám jöttek konzíliumra - folytatá Harcsa úr -, mint a vármegye legjobb prókátorához... eszem a vérit!

Ehhez a kemény mondáshoz jónak látott egyet hörpenteni a derék úr, s hogy borfolytonossági hiány - amint valami új prókátor, kinél Ezékiel bácsinak a botos talpa is különb ember, ezt a nyavalyát kifejezné - elõ ne álljon, egy kis »interim«-et csinálva beballagott a Hypocréne öt akós forrásához, hogy a lopótökbe egy kis elokvenciát citáljon.

Mikor visszatért, ott folytatta, ahol elhagyá:

- A vérit! Tartsa csak, domine Kubacsek, ezt a nemes növényt, már ti. a lopótököt, mert nem szeretem, mikor beszélek, ha a kezemben van valami. - Nagyon szeretett hadonászni.

Domine Kubacsek méltó áhítattal fogta meg a karcsú jószágot, nyílását beszorítva mutatóujjával. Tudom, hogy irigyelte mutatóujjának azt a szép hivatalát, miszerint az egyik csücske borban áztatja magát. Igazi bitorlása a torok jogainak.

- Porro... - nógatta magát a falusi ügyvéd. - Hát én bizony azt mondtam a parasztoknak, hogy... izé... no hogy... elutasítottam.

Ezékiel bácsi nagyot nyelt. Meglátszott rajta, hogy fillentett; mert dehogy utasította el õket, dehogy... inkább azt mondta nekik: »Fiaim! viszem a pört. Majd megtanítom én a Kazáry grófokat. Jó kézbe kerültek. Egész Bécs büdös lesz ettõl a pörtûl, fiaim!...«

- Hát aztán? - kérdé a számtartó, hogy ásításait tettetett érdekeltség köpönyegével letakarja.

- Nos, az történt, hogy nem hagyott békében a sok paraszt, hiába mondtam nekik, hogy a pört megvesztjük, odajártak nyakamra, kipuhatolták gyenge oldalamat.

- És volna a tekintetes úrnak is gyengéje? - hízelgett domine Kubacsek.

- Van, öcsémuram. Csakhogy ez a gyengém is erõsebb magánál, mert az magát földhöz üti.

- Mi a mennykõ lehet az?

- Hát a bor, öcsémuram. Nekem az a gyenge oldalam. No, meg a kastély...

- Ah! A kastély?

- Igen hát. Én nem vagyok olyan közönséges bocskoros nemes, az én szemeimet sérti a nádfödél, meg a hétszilvafa a szérû mögött, nekem az öregapám is hintóban járt, kastélyban lakott...

- Az már igaz.

- Hát kutya kutyánszki!... ezek a bugris szentpéteriek, mondom, kikeresték gyenge oldalamat s egy fényes kastélyt ígértek építeni, ha elvállalom pörüket.

Ezékiel bácsi megint félrecsavarodott az igazmondás útján, mert hát tulajdonképp õ maga kereste ki a saját maga gyenge oldalát, õ maga vette rá a szentpéterieket, hogy adjanak neki kötelezvényt a kastély megépítésére vonatkozólag. Hétszáz lakos úgyis könnyen megcsinálja. Sok varjú lovat gyõz. Legfeljebb egy-két tégladarab esik egyre. Mért ne építenék meg neki?

- Hát csak elvállalta, sógor úr? - kérdezé Pilászi.

Ezékiel bácsi egy pohár bort ürített ki és megcsavarta hosszú õsz bajuszát.

- Muszáj voltam vele. Kiállították a kötelezvényt, én a pört megkezdtem, s mint dukált, mind a három fórumon el is vesztettem emberül.

- És aztán?

Harcsa úr hamisan hunyorított szemével.

- Aztán jött a java. Felszólítottam a szentpéterieket, hogy most már szíveskedjenek megépíteni a kastélyomat itt a malmom végiben; õszre szeretnék beleköltözni. Fogadják meg magoknak Lepeczky építõmestert, majd én bediktálom neki a tervet a kötelezvény szerint. Október elsején elvárom a kulcsokat.

- Mit feleltek vissza?

- Azt, hogy nagyon szívesen megtesznek mindent, hanem nincsen hozzá fájuk, sem malternek való földjük; azonban a bicsaki pusztán van malternek való föld, gerendára alkalmas fa elég, majd ha övék lesz az a puszta, akkor aztán mindjárt belekezdenek az építkezésbe. Addig nem lehet.

- A semmirekellõk! - nyájaskodék Kubacsek.

Harcsa bácsi úgy tett, mint nagy Napóleon a kényes kérdésekkel szemben - az orrát kezdte vakarni.

- De majd én megtanítom õket, hogy lehet. Ravasz róka vagyok. Úgy stilizáltam a kontraktust, hogy prókátori munkálatok fejében tartoznak kiállítani a kastélyt. Tehát akár nyerem, akár vesztem a pert.

- Helyesen! - rikkantott közbe Kubacsek.

Eközben Ezékiel úr szeme elkezdett villogni; talán a bortól vagy talán attól, amit mondani fog?

- Most tehát nincs egyéb hátra, mint hogy a kötelezvényt bemutassam a törvényszéknél, s rögtön elmarasztalják az egész falut.

Ezalatt harmadszor is elfogyott a bor. Kubacsek futott húzni.

- No, csak szép fogás volt - szólott a számtartó, fejével nagyot bólintva. - Még ilyen könnyen sem épített kastélyt senki.

- Hja, édes sógor uram! Egy embernek esze van, más embernek pedig pénze; mind a kettõ sokat ér.

- Most már valóságos kincs az a kötelezvény! - mondá újra a számtartó úr, csakhogy szóljon valamit.

- De még mekkora! Anélkül eldisputálnák a jussomat, mert hát úgyis esküt akarnak tenni, hogy õk csak azon esetre ígértek kastélyt építeni, ha a pörüket megnyerem; hja! de mikor a kötelezvény mást mond.

- Csak attól félek, sógor uram, hogy az ügyvédök, amilyen eszes pióca, elmagyarázza valahogy az írást; ilyesvalamit hallottam...

De már erre felpattant Harcsa bácsi, miután elõbb megöblítette egy kis itallal a torkát.

- Micsoda? Elmagyarázza? Ki? Az ügyvéd? Mit? A kontraktust? Én ellenemben? Ne beszéljen zöldet, mert megharagszom. Ezer milliom kutya kutyánszki... Ki merte azt mondani? A vérit neki!... Hol van szaporán egy bicska? Hamar egy bicskát!...

Harcsa egészen kivörösödött, Pilászi pedig arról kezdett gondolkozni, nem jó volna-e megfutamodni, mert hát részeg emberrel nem lehet tréfálni, kivált mikor már bicskát emleget.

Késõ volt. Harcsa bácsi kikotorászott zsebébõl egy tollkést, dühös mozdulattal nyitotta ki s villámhirtelen végig hasítá vele szürke kaputrokja bélését.

Egy papírköteg hullott ki a kabátból.

Pilászi megkönnyebbülten lélegzett fel és gyönyörködött sógora virágos kedélyállapotán, amint vigyorgó arccal bontogatni kezdé a papírcsomagot.

Legelõször egy itatós papiros hullott le róla, azután a »Magyar Állam« egyik csonka száma csavartatott le, mely után a harmadik takaró következett - egy darab viaszos vászon. Ezékiel bácsi ezt is lehámozta a folyton kisebbedõ csomagról, úgy, hogy vékony cigaretta-papiros látszott fekete sárga zsinórral átkötve. Mikor Ezékiel úr ezt bontá le, zöld selyem ruhadarab bukkant elõ... Talán még az öreganyja bálozott valaha abban a zöld selyemruhában, amelyiknek egyik darabja képezte az ötödik takarót? Mikor ez is lemállott a gondosan õrzött tartalomról, akkor egyszerre nem maradt ott egyéb, mint egy félív négyrétben összehajtott regálpapiros a - szentpéteri szerzõdés eredeti példánya.

Az öreg Harcsa hozzátörülte elõször mindkét kezét a nadrágjához, csak aztán merte megfogni gyöngéden a drága jószágot, azt is csak azért, hogy ha netalán a szentpéteriek véletlenül valami goromba forgószelet találnak leimádkozni a feje fölé - fel ne kaphassa a levegõbe.

- Itt van, ami van. Ez az igazság! - kiáltott Ezékiel bácsi. - Ha én ebben a darab papirosban megtámasztom a lábam, fél ország sem bír kimozdítani, nem hogy egy fiatal mihaszna fiskális agyonüssön - szóval. Hová gondolt sógor úr?

Aztán reszketeg járású kezével maga elé terjesztette a fontos irományt és sokáig merengett rajta, mint a mohamedánus az alkorán titkos értelmén.

Ott volt minden, aminek lenni kellett. Ezt ugyan nem tudta volna jobban megszerkeszteni még Bismarck sem, pedig okos embernek híresztelik a magyar újságok, jóllehet, az még nagy kérdés, mert ami a burkusnál okos ember, az a magyarnál még csak »szintakszista« gyerek.

(Ezékiel bácsival sohasem lehetett elhitetni, hogy nem mi vagyunk a legtudományosabb nemzet.)

A nappali lámpából kifogyott az olaj - az égen, az éji lámpa szelíd félhomályos fénye kezdett világítani. A hold pedig nagyon zseniális festõ a színek szelídítésében; a pince torka tündér kioszknak látszik, hátterében narancsbokrokkal, regényes csalittal, pálmafákkal - amint ki-ki képzeli magának. Harcsa Ezékiel tagja végtelenül szép. Az ezer meg ezer fa rejtelmes susogása belevegyül a patakok csörgésébe, a dértõl megcsípett fû között zizeg, csiripel a számtalan szöcske, prücsök, távolabbról vidáman hangzik a parasztköltészet egyik legújabb terméke:

»A kisasszony Pozsonyba
Krinolinba!«

Ezékiel bácsi krumpliját éppen most hordják be a megásott vermekbe a parasztlányok, ezek az eleven verses könyvek, melyekbõl többet ér egy honorárium-példány, mint az egész egyetemi bibliotéka.

Közben megkondul a harcsai harang esti szava, egy-egy eltévedt csikó élesen nyerít fel a mezõn elveszett anyja után, az Ezékiel bácsi malmának kelepelése pedig, mint fecsegõ vénasszony nyelve, kellemetlenül botlik bele az est tompa elevenségébe.

Aztán lassankint még sötétebb lesz.

A hold búvósdit játszik a kis felhõkkel s néha öt percig is megfosztja magát attól az élvezettõl, hogy a pince torkában levõ három berugott embert szemlélgesse. Alkalmasint többször volt már szerencséje õket ilyen állapotban látni, azért veszi olyan nagyon közönyösen.

Pedig ugyancsak volna mit megbámulni.

A diskurzus már értelmetlen hangzavarrá devalválódott, a mozdulatok tüzesebbek. Ezékiel bácsi azt képzeli, hogy õ hozta be a muszkát 49-ben, s emiatt védbeszédeket tart maga mellett. Kubacsek az otthon maradt gyerekeket dorgálja, hogy miért nem hagyják õt békében pihenni, Pilászi sógor pedig szeretne felállni, hogy a többieket haza nógassa, mert az »anyjuk« jutott eszébe, aki söprûvel várja otthon a kapuajtóban... Egyszóval, az egész kompániára ránehezedett az a bizonyos »köd«, mely minden kelletlenséget eltakar, s mely a bortól képzõdik az ember agyvelejében.

Pilászi sógor, elhatározásához híven, nagy nehezen csakugyan felemelkedett.

- Menjünk már, nehogy itt találjon az éjfél.

- Eh! nem keres az minket - vélekedik Kubacsek.

- De bizony menjünk - szólott Ezékiel úr rekedten. - Akkor ér az ember valamit, ha józan...

- Azaz hogy...

- Semmi azaz hogy... Ma nem akarok berugni, punktum! - veté végét a beszélgetésnek Ezékiel bácsi, s azzal úgy igyekezett fölkelni, hogy elõbb négykézláb állt a földre s elõször testének hátsó részét emelgette fel kifeszített karjain, hanem minduntalan visszaesett a földre, mert hát mégis csak igaza van a geográfiának, hogy a föld mozog.

Kubacsek odatántorgott hozzá, hogy fölemelje.

Ezékiel bácsi haragosan förmedt rá:

- Menjen el innen! Mit akar? Mit támaszkodik hozzám, ha részeg.

- Hiszen, kérem, segíteni akartam a fölke