FOTOGRÁFIÁK A VÁRMEGYÉBŐL

1872

Ugyan már ki nem ösmerné »Kelemen bácsit«? Elõször is azt a kedves Kelemen bácsit, kinek mosolygó ábrázatával mindennap ott találkozik az ember a kaszinóban, aki mindenkit »per tu« szólít, mindenkivel bizalmas lábon áll, az olvasószobában végignézegeti a »Borsszem Jankó« és az »Üstökös« torzképeit (ezek képezik politikai tanulmányát), a biliárdozó teremben dicséri a másodalispán »lökeményeit«, a kártyaszobában odaül a »megátalkodott tarokk kompániához« és haragítja Mády Károlyt, a legszórakozottabb játékost, akin egyszer az a csúfság történt meg, hogy a »huszonegyesét« agyonütötték »hármassal«...

És azt a haragos »Kelemen urat«, aki komótsapkában jár-kél a vármegye házában ide s tova, a hosszú borostyán csibukszárat nagy hegyesen eltartva magától kifeszített balkezével, míg a jobbkezével folytonosan úgy tesz, mintha a levegõt tologatná el magától, mert hát az mégis nagy gondatlanság volt az úristentõl, hogy parasztnak, úrnak egyforma levegõt teremtett; már csak illett volna extra egy kis parfümöt vegyíteni az õ levegõje közé. Nem köszön senkinek, csak a csibukszárral int kedvetlenül, s ha szól is egy-két szót, az is az orrán jön keresztül valami savanyú fintor kíséretében.

És ki ne ismerné azt a jámbor gyámoltalan »öreg Kelement« is, aki szerényen ott ül az alispáni büróban, rajzolgatva a gömbölyû ó-módi betûket az instanciák hátára, fel-feltekintve egy-egy hosszabb végzés után - melyben az alispán szót a világért sem mulasztaná el kacskaringós nagy »A«-val írni - az aljegyzõ urak tudós ábrázatjára, ha nem aludt-e ki azalatt valamelyiknek a pipája, hogy fidibusszal szolgálhasson neki. Az alispán szobájának ajtaja elõtt szépen letörölgeti magáról a port, kiköhög a gyomrából elõre minden »flegmát«, nehogy odabenn érje utól valami tiszteletlen köhögés, aztán négyrét hajlongva megy be másolnivalóért a »vármegye fejéhez«, kinek azonban csak a lábaira mer vetni egy hódolatteljes pillantást.

Ilyen háromféle ember a mi Kelemen bátyánk.

De a nagyvilág nem ösmeri benne sem a kaszinó joviális, szellemdús alakját, sem az alispáni iroda alázatos írnokát; hanem ösmeri benne a megyeház udvaráról a mogorva, impozáns, kevély, csibukozó uraságot, akit elnevezett »3-ad alispánnak«.

És ehhez a titulushoz jól odaillik az a sûrû, tisztességes õsz szakáll, az a hegyesre fent gesztenyeszín bajusz és az auktoritást elõmozdító táblabírói has. Mintha azt mondanák: »Minket az isten is vicispánnak teremtett!«

No, de ha írnok volt is Kelemen bácsi, azért korántsem szenvedett csorbát úri becsületében és rangjában, õ azért mégsem volt írnok, hanem tekintetes úr, a vármegye gyûlésén széke volt, a sétatéri kuglizón rendesen õt is be szokták választani a »Kriegs-parthie«-ba a vármegye urai, a fõispáni ebédekrõl pedig éppen csak olyan kimaradhatatlan személy, mint akár Mády Károly maga.

És az már csak teljes lehetetlenség, hogy Mádyt hagynák ki valahonnan. Mi lenne õnélküle a tekintetes vármegye? Valóságos üres kulacs. Mády már nem akárkicsoda. Õ már »portentum«. Ha Kelemen bácsira szükség van megszokásból, rá azért van szükség, mert nélküle meg sem bírnának mozdulni. Ki tartaná azokat a higgadt, nagyszerû beszédeket a komoly tanácskozóteremben, ki gyönyörködtetné a közönséget azokkal a hatásos dikciókkal a fáklyásmuzsikáknál, - és ki mondaná azokat a csodaszép toasztokat a díszebédeknél, melyekre olyan jól esik az ital? Õnélküle puszta, szomorú lenne minden... Még a pezsgõ is ecetté változnék az õ jelenléte nélkül, még a fõispán is belesülne a megnyitójába, ha a Mády arca nem virítna vele szemben, mosolygón, biztatólag mint egy csírázó éljenkiáltás.

Mádyt azelõtt Smolkának hítták, hanem az mindig bosszantotta, hogy van valahol Csehországban még egy ilyen nevû diplomata; az igaz, hogy az is okos ember, derék ember, megérdemli azt a nevet, amit a sors nyakába akasztott, az azonban mégsem megy, hogy az õ babérjait a közvélemény rendesen arra a másik Smolkára ragasztgassa. Ha a mai gyûlésen õ tartott valami modern beszédet, melyben Jericho ostromától le egész a mohácsi csatáig benne volt az emberi nem minden elhibázott cselekménye: azt már a bolondos újságírók rendesen úgy travesztálták nehány nap múlva, mintha az a másik Smolka tartott volna jeles beszédet valahol a cseheknek... amibõl persze sohasem volt igaz egy szó sem. Csak úgy ráfogták azt arra a másik Smolkára a bolondos újságírók! - Hogy vesszen ki a magja valamennyinek!

Emiatt való bosszúságában változtatta meg a nevét Mádyra. Ne takaróddzék az õ bölcsességének paplanyával senki. Hadd szopogassa mindenki a maga érdemeit.

Hanem a megátalkodott újságírók, amilyen kapcáskodók, még ezután is csak egyre Smolkát dicsérgették benne. Nem tudom, miért lehettek olyan esküdt ellenségei!

Az öreg Kelemennel meglehetõs jó viszonyban állott, noha nagy korkülönbség választá el õket egymástól. Mády 42 éves lehetett, az öreg Kelemen pedig testvérek közt is megvolt 60, mit nem annyira róla, mint inkább leányáról, a körülbelül 35 esztendõs Melanie kisasszonyról lehetett következtetni. Kelemen bácsi gyakran eljárt Mádyhoz, de az sohasem látogatta vissza, mert a nagy diplomata nõgyûlölõ volt, s ahol vászoncselédet érzett, oda ugyan egy fél világért sem vitte orrát, hacsak a körülmények nem kényszeríték. Pedig gazdag parti volt, ábrándja a lányos mamáknak már egy évtized óta. Az a százezer forintja, mely a pesti takarékpénztárban volt elhelyezve, s melynek kamatjaiból élt, valóságos bûvkörbe helyezé a különben nem szép férfit; noha õ maga nagyon meg volt gyõzõdve az ellenkezõrõl s mennyre-földre esküdözött, hogy egyszer Bécsben egy tudós mint igazi »huntípust« mutatta be egy tudós gyülekezet elõtt.

Ott lakott a katolikus templom mellett. Szakácsot és inast tartott. Az fõzött, ez utóbbi pedig mosott rá. Neki ne turkáljon asszony az étele vagy a ruhája között. Akkor lássa, mikor a háta közepét. A diplomatának megvetni illik a szoknyákat. Pitt is gyûlölte õket, Thiers sem nagy barátjok. A státusférfiú begombolódzik a hiú világi benyomások elõl, a státusférfiú olyan, mint a bezsírozott papiros: nem fog rajta a tinta. Hanem hát az asszonyok nagyon sokféle tintával írnak!

A sors pedig nagy imposztor. Leleményes az emberek megtréfálásában egész a szemtelenségig. A nagy diplomatákba éppen úgy bele mer kötni, mint az apró-cseprõ emberekbe. Nem hagyja magát lekenyerezni toaszttal, dörgedelmes frázisokkal. Neki egészen külön stílusa van. Hol tréfás, hol szomorú, de mindig - eredeti.

A tekintetes vármegyére nagy napok virradtak. Tisztújítás volt, s hogy az új vármegye talpalás ne legyen, nehány napra rá új fõispánt nevezett ki a kormány. Az ünnepélyeknek nem volt sem hossza, sem vége. Mády egészen boldognak érezte magát, mert alkalma volt ragyogni, fényleni, világítani. Az ostoba, hülye nép bámulja, csodálja mint félistent. A bolondok! Azt sem tudja már, hová lépjen a büszkeségtõl; képzeletében mindenütt hallani véli, amint az emberek egymást oldalba lökve suttogják utána: »Ez az a híres Mády Károly! A lángész. Vármegyénk ékessége. Egy miniszter - in spe.«

Õ pedig mosolyog negédesen és gondolja magában, hogy milyen olcsóba kerül neki ez a tenger nagy dicsõség! De hát ez mind a színfalak mögött van, abból a nagy publikumnak nem szabad tudni semmit, arra nem szabad rájönni senkinek, hogy azokat az ékes dikciókat Mády úr egy vén német könyvbõl puskázta ki, valamicskét told hozzájok a maga fejébõl is, felereszti egy kis alkalmi lében, s megvan az egész oráció. Az igaz, hogy csak az teszi jóvá, nagyszerûvé az egészet, amit õ told hozzá. Az olyan mint a sujtás a nadrágon. Õ maga is varrhatná ugyan az egész nadrágot; de mikor õ lomha ember, nagy diplomata, roppant szónok - de pihenõ diplomata, aki nem tartja érdemesnek egész nagyságában megjelenni az olyan apró terrénumon, mint aminõ a vármegye. Neki nagy tér kell, nagy színpad, mint a valódi mûvésznek, kit, meglehet, Párizsban megtapsolnak s Kutya-Bagoson, meglehet, lepisszegnek. Majd ha országos képviselõnek választják meg, akkor lép ki a maga teljes pompájában. Még eddig ugyan nem próbálta, hanem az ereje megvan hozzá, azt mélyen érzi. Ez még csak mind a vékonyabbja volt, amit eddig produkált. Ámbár ez sem bolondság! Azért, hogy »ugyanazon« beszédeket szavalja most az alkotmányos világban is, mikkel a Bach-szisztém és a provizórum alatt traktálta az akkori nemzedéket, az nem von le azoknak becsébõl semmit. S ha akad is itt-ott olyan ember, ki kétszer vagy háromszor is hallotta ugyanazon beszédet, annak is az illetõ maga oka: minek jár annyit nyilvános helyekre! Vagy miért nem felejtette el? Minek van olyan bolondos jó memóriája a szamárnak? Õ csak nem komponálhat minden rüpõk számára minduntalan újdonatúj órációkat!

Aztán ha valaki közbe találna kiáltani, hogy: »hallottuk már!« - tart õ arra készen egy szellemdús mondást, mellyel azonnal letorkolhassa: »Bis repetita placent.«

Minden igazi diplomata körülbarikadírozza az ilyen eshetõségeket!

Ha kint szónokol, s megered az esõ, okvetlenül beszövi, hogy »minden nagy nemzetnek föltett kalappal illik beszélni, s ezen elmés quasi ex abrupto intermezzo után fölteszi a nagy báránybõr süveget kopaszodni kezdõ fejére; ha pedig a beszéd folyamán tótos nyelve sokszor megbicsaklik a helyes szókötés tarlóján, úgyhogy maga is megérzi, - ismét csak pompásan kivágja magát e kézügyében levõ zármondattal: »... és az isten annyi évig éltesse, mint amennyi grammatikai hibát csináltam e beszédben.«

(No, a megtisztelt meg is lehet bízvást elégedve olyan életkorral. )

Bizony csak sok csínja-bínja van a szónoklatnak - és az mind az öt ujjában van Mády úrnak. Azok a szép liberális kifejezések, miket senki sem ért, még Mády úr sem, de amiket mégis megcsodál, megtapsol mindenki, mint például ezt a híres kifejezést: »a kormány önkénye egyensúlyának meredezõ vasbotja«, vagy: »ezen törvény vészteljes nyilainak ügetõ saskörmei«, amiért hogy »actiót« nem kapott, maig is csodálja.

Természetes, hogy ennyi siker sok ellenséget is szerzett Mádynak, akik becsmérlék tudományát, kik az elokvenciáját elnevezték ordításnak, beszédjeit ostobaságnak, humorát hóbortnak, kedélyességét ízetlenségnek. Hanem hát ez mind csak ármány! Az oroszlán ellen hadat viselõ egerek új kiadása. Ösmerjük már az ilyen embereket! Na bizony, ezekre ugyan nem hallgat senki. Aztán még ha hallgatna is, ha az egész világ azt mondaná is... azért Mády Károly úr mégis nagy szónok lenne - saját maga elõtt -, mert õ maga mélyen meg van arról gyõzõdve, hogy nagy szónok. A meggyõzõdést pedig tisztelni kell. Hadd legyen szabad mindenkinek »álmodni«, amirõl akar.

A tisztújítás kellõ rendben ment végig. Egyéb figyelemreméltó sem történt, csak hogy a másodalispán Botló Ákos kimaradt Mády nagy örömére, mert Ákos bácsi volt eddig is az õ megölõ betûje, rettentõn gúnyolódó ember, nagy arisztokrata és valóságos »apré«-ja a megye Cicerójának. Az a nõket gyûlölte, ez bolondult utánok. A csinos szoknya után kifutott volna a világból, egyszerre szerelmes volt öt-hat nõbe is, - ide nem értvén a tulajdon két feleségét, akikbe éppen nem volt szerelmes. Az alispán kimaradásán kívül még nagy szenzációt okozott Kelemen bácsinak fõcsendbiztossá történt megválasztása. A derék ember meg volt hatva, és sehogysem akarta elvállalni e hivatalt. Köszöni alásan a tekintetes bizottmány jóakaratát, de csak hadd maradjon õ örökösen írnoknak, ha már egyszer meghozta a magas diéta azt a törvényt, hogy a hivatalnok 300 forinton felüli fizetését lefoglalhassák a hitelezõk. Elég jó hivatal neki az írnokság is. Fizetése úgysem lehetne több... a rangja pedig úgyis elég nagy a »harmad vicispánynak«. Hanem a tekintetes vármegye addig forszérozta, míg utoljára is elvállalta, de csak azon kikötéssel, ha a fizetése azért mégsem lesz több 300 forintnál.

Egyébként a nemes vármegye rosszul produkálta magát ezúttal. Még csak a fejét sem törték be senkinek. No, de ezután következik még a java, az új fõispán instellációja, a háromszáz terítékû ebéd másnap a megyeház nagytermében, és ezenfelül a sok apróbb eszem-iszom, mert az újonnan megválasztott tisztviselõk mindenike tartozik megválasztásának örömére szûkkörû traktát csapni a fõ-fõ emberek számára, úgy követelvén azt az alkotmányos rend, hogy az »éljen«-ordításban elrekedt torok megfogyott nedvessége visszapótoltassék. Az uraságot sem adhatják ingyen. A »kvalitásnak« legszilárdabb fundamentuma a hordó. Aki arra épít, jól épít.

Az elsõ ebédet a vicispán adja, azután rá harmadnapra a fõjegyzõ, majd következik a szolgabíró vacsorája, és így tovább-tovább le egészen a fõcsendbiztos Kelemen bácsi uzsonnájáig, melyet éppen arra a napra tûztek ki, melyen a fõispánnak kellett megérkeznie. Alkalmasint ez okból is volt uzsonna, mert az érdemes vendégek délutáni három órától félötig el lesznek foglalva a fogadtatásnál, esti tíz órakor pedig az õméltósága tiszteletére adandó fáklyászenénél. Eszerint csakis éppen kurta uzsonnára futja ki az igen-igen rövid idõbõl.

Melanie kisasszonynak ezer a dolga a nagy napig. A szobákat ki kell sikároltatni, a szoba falairól leszedegetni a meghonfiúsított pókhálókat, a képekrõl, almáriomokról letörülgetni a halandóságra emlékeztetõ port, a szomszédasszonyok ezüstkanalait elkölcsönözgetni, elkészíteni a meghívandók lajstromát, aztán kikombinálni a saját toalettjét, hogy az hódító legyen, még egyszer... utoljára...

Fel, fel még egy nagy küzdelemre! Vagy gyõzelem, vagy örök párta!

Turnovszkytól két darab fogat kell hozatni, Török Józseftõl hajfestõ szert, rezeda-olajt, rizsport, Pompadour-pasztát, anatherin-szájvizet, egyszóval mindent, amit lehet, legalább nyugodt lesz a lelkiismerete, ha felsóhajthat a bibliából: »mindeneket megpróbáltam.« De hátha... semmi sem lehetetlen. Az ördög nem alszik. Minden szem másképp néz mindennap. - Hátha valami kolumbusi ízlés e nagy napon fedezi fel rajta azokat a bájokat, amelyekkel addig sem tudott férjhezmenni, amíg megvoltak. Aztán minden zsáknak akad foltja. Oh, mennyi édes ábránddal hálózta körül Melanie kisasszony e színarany közmondást - és mindeddig hasztalanul! Hátha a mai napon fogja a tisztelt kisasszonyt hozzávarrni a sors ahhoz a sokszor megálmodott, sokszor elképzelt folthoz... mely egy folt a paradicsomból.

Melanie kisasszony csak azért fohászkodott a sorshoz, hogy ha már olyan jó lesz és odavarrja, méltóztassék õt olyan vastag cérnával varrni, hogy soha le ne szakadhasson.

Melanie 35 éves volt, de õ annyiszor elmondta már, hogy 24 éves, miszerint évek hosszú során át tökéletesen belegyõzõdött önmaga is, hogy csak 24 éves; különben is az idõ keveset rabolt el szépségébõl, - mert az idõt is regulázzák a fizikai lehetetlenségek; ahol nincs semmi, ott õ sem talál semmit. Színére nézve szõke vagyis inkább fakó volt, melyhez nagyon jól illett a kis szem és a lapos, átlátszó orr, melynek felsõ részétõl hegyesben végzõdõ homlok kezdõdött, telerajzolva ezer ránc-hierogliffel, ami nagyon érdekes régészeti tanulmány lehetett. Kiálló arccsontjai és fogai leginkább csúnyították mégis a tisztes hölgyet, kit a világért sem írnék le ilyen rútnak, ha csupán személyes szimpátiámon és nem a fotografirozás hûségén fordulna meg a dolog, mert én részemrõl nagy vonzalommal viseltetem azon személyiségek iránt, kik egy elv, egy eszme megvalósításán dolgoznak fáradhatatlan szorgalommal szüntelenül.

Az õ elve, az õ eszméje a férjhezmenetel volt. Ennek az egynek feláldozott mindent.

Tudott lenni kacér, szende, házias, elõkelõ, amint a hódítási manõver hozta magával. Hanem hát biz azok nagyon eredménytelen stratégiai mozdulatok voltak, amiket tett. Sem õ nem hódított, sem õt nem hódították meg velök soha. Egész ifjúsága olyan volt, mint a »gödi csata«, ahol a puskaport elpuffogtatták a levegõbe, a pozíciókat el hagyta foglalni az egyik fél a másiknak udvariasságból, mutatva, mintha meg volna verve, - hanem aztán az »attak« után szépen lerázta magáról a nagy vereséget és azt mondta a másik félnek: »szervusz, bruder!... ne parádézzunk tovább.«

Bizony Melanie sorsát nemigen lehet irigyelni. Unalmas élete lehetett szegénynek. Addig, míg az édesanyja élt, - isten nyugosztalja meg! - legalább veszekedni és pletykázni volt kivel; azóta azonban még errõl az élvezetrõl is le kellett mondania, mert az öreg Kelemen bácsi házi körében mindig a »komótsapkás« mogorva alak, a harmadalispán, ki csak akkor szól, ha parancsol.

Ott kinn laknak a város végén Melanie házában, mely anyjától maradt rá. Puszta, rideg épület, a világgal meghasonlott kedélyeknek való lakás. Egy modern kripta. Emeletesre is talán csak azért van csinálva, hogy minél hamarabb rádûljön gazdáira. És meglehet, hogy jobb is volna az úgy. A túlvilágon utol nem érné az egyiket a sok hitelezõ, a másikat pedig talán utolérné a fõkötõ. Mindenkinek másféle a mennyország. A földszinten nem lakik senki, csak a »vén Sebján«, egy félénk öregember, aki az ingyen lakásért némi szolgálatot végez a Kelemen-családnál; - meg egy öreg komondor, a »Visztula«, melyen az egész város gyerekei gyakorolják magukat a céldobásban, s ki csak a nagy vasszegekkel átlábolhatatlanná tett kapun és kerítésen belül mer egyet-egyet közibe ugatni a világ zajának. Cseppet sem érzé annak a körülménynek fontosságát, hogy õ a fõcsendbiztos úr »fogdmeg«-je, s eszerint félig-meddig hivatalos személy. Nincs benne egy körömfeketényi ambíció sem. Az emeleti három szoba egyikét, melynek kilátása az utcára nyílik, s mely egyszersmind a »vizit«-szoba, Melanie lakja, a másik kettõt az öregúr használja; az egyiket háló, a másikat nappali szobául. E rajzot kiegészíté még a füstös konyha, a »tót Ancsa« szolgáló komor birodalma, melyet csak a svábbogarakkal és a »Cirmos« macskával tartozik atyafiságosan megosztani; mivel a »Cukri« ölebecske ott benn tanyázik Melanie kisasszonynál.

Ilyen a Kelemen bácsiék háza. Antik mindenütt, mindenben, a szolgálótól kezdve fel egész a gazdáig; még a nagy, százados, egész a Melanie ablakáig érõ körtefára fészket rakott veréb is egészen fehér; az is százesztendõs már.

Hanem hát bekövetkezik az a nap is, amikor az õsz veréb helyét vidám fecsegõ szarka foglalja el a száradni indult fán, hogy hirdesse az utcának nagy kelepeléssel, miszerint a Kelemen ház megtelik ma fényes, elõkelõ vendéggel.

Istenem, hogy fogják irigyelni a szomszédban lakó tiszttartó kisasszonyok! Csak az a kár, hogy a városban nem soká fognak beszélhetni a Kelemenék uzsonnájáról, mert a fõispán beiktatása el fogja mosni emlékét, mint a fövényszemet az áradat. Az emberek azzal fognak foglalkozni két egész hétig. Mády úr, ki a fáklyászenénél fog szónokolni, már elõre kikürtölte, hogy nagyszerû monumentális beszédet mond, úgyhogy még az unokáink unokái is megemlegetik. És amilyen ember, még meg is teszi amivel fenyegetõdzik. Mondják, egész éjfélutánokig ég a gyertya dolgozószobájában, folytonosan készíti beszédét, mely remeke lesz az újkori szónoklatnak. A bensõbb emberek elõtt már fel is olvasott egyes részleteket belõle, itt-ott már keringnek is a kis városban egyes szebb helyei, - mint teszem azt: »Méltóságod lesz a nyüzsgõ alkotmány bástyája ölyvmadarának csõrében megakadt elefántcsont szálka« stb., ki gyõzné azt mind megtanulni!... Maga a szónok sem magolja be könyv nélkül, hanem úgy intézkedett, hogy elõtte két ember fog állani fáklyával, közbül pedig egy harmadiknak hátához lesznek spárgával odakötve a beszédet tartalmazó ívek; onnan fogja elszavalni stentori érchangjával, olyan érzékenyen, olyan szépen, mint még eddig soha.

Milyen diadal lesz az! Mády elõre elmerengett rajta... hogy fognak könnybe lábadni a jószívû fõispán szemei, hogy reszketteti meg a levegõt a meghatott nép éljenkiáltása... milyen tiszteletteljes moraj, suttogás fog keletkezni másnap, midõn a nagygyûlési terembe lép be,... mint fognak fölugrálni székeikrõl a tekintélyesebb bizottsági tagok, hogy kezet szoríthassanak a múlt est hõsével! Még maga Botló Ákos sem fog ránézni többé azzal a szokott, gúnyos, becsmérlõ mosolyával; még a nép bálványa, az õsz alispán sem fogja bírni magát megtartani, hogy egy irigy pillantást ne vessen az »alterego«-jára...

Oh, ez az irigy pillantás édesebb lesz cukornál, méznél asszonyi csóknál!

Általános várakozás közt teltek a napok, míg végre csakugyan felvirradt az a reggel is, mely Mády úr elmondandó beszéde szerint olyan dicsõ, hogy megérdemli, miszerint veres betûk zephirjével jeleztessék a kalendáriom csillámdús lapjai zajgatagos tengerének bõsz emlõzetén. A fõispán a kijelölt órában megérkezett, megbámulták a huszárja livréjét és a lovait, dicsérték a fõszolgabíró új mentéjét, melyet az a felesége viklerjébõl varratott át, szidták a fõcsendbiztost, amiért nagy lármát csapott a csend érdekében s goromba volt a nép iránt. A vén bolond! Erõvel érdemeket akar szerezni vén korára. Az új Bornemisza - megfordítva. Azaz hogy még Bornemiszánál is különb rendõrfõnök kíván lenni, legalább is egy másik Le Coq úr.

És valóban Kelemen bácsiban fel is ébredt az ambició, mert hát a dicsõség utáni vágy olyan, mint a rác-tövis; még a mohós kõsziklán is megterem, ahova nem vetették.

Azonban meg is kell adni, hogy derekasan viselte magát; csupa izgékonyság volt az öregúr; a csibukszárnak ugyancsak volt dolga, mint kapacitálási szernek azon egyszerû dolog megmagyarázására, hogy a fõispán hatalmas úr ugyan, hanem ezúttal azért mégsem akarja agyongázolni a népet, mert õméltósága nagy demokrata, hát ne tolakodjanak az útba, mint a csürhék... mert különben...

Ez a »mert különben« annyira szokásává fajult az örökké hivatalos stílusban úszó öregnek, hogy egyszer, midõn a miatyánkot morogta, az »add meg mindennapi kenyerünket« után, önkéntelenül odatette a hivatalos fenyegetést is: »mert különben«.

Egyébiránt ez nem valami bolond mondat ám, s tapasztalásból mondhatom, hogy testvérek közt is felér egy vármegye hajdúval, úgyhogy Kelemen bácsinak most is csak ezen kifejezés s járulékainak fölemlegetése mellett sikerült a fõispán úr õméltósága bevonulását sikeresen elõkészíteni.

Hanem meg is volt a jó úr magával elégedve tökéletesen, s kevély léptekkel ballagott haza, azalatt összejött vendégeihez.

Ott volt Répay Guszti fõjegyzõ, zseniális humorista, hûséges búvárlója az összes hazai kalendáriomoknak; a híres vízivó Tóth Pista, kinek a világ minden anekdotája az öt ujjában van; a siket levéltárnok Zábory Eduard, az elegáns Kavics Tamás, a jó Stofi bácsi disputálva Sramko fiskálissal; ott jár szótalanul Mády Károly is, hosszú kezeivel nagyokat hadonászva maga körül; de eleget beszél valamennyiök helyett Botló Ákos, kit a »svihák« melléknévvel keresztelt meg titokban a rágalmazó rossz világ.

Pedig már az nagy méltatlanság! Hisz az igaz, hogy neki is lehetnek hibái... szeret »tóngébereskedni«, mesélgetni, de nem úgy, hogy dicsekedne, vagy az önmagasztalás bálványának áldozna; - hanem hogy másokat mulattasson szóról szóra igaz kalandjaival. Nem Zábory õ vagy Mády! Õhozzá ugyan nem fér egy körömfeketényi dicsvágy sem!

Most is csak azt magyarázza a társaságnak, <