NIBELUNGOK HARCA

NOVELLA

1873

Régi történet már ez.

Még az anyám is rövid ruhában járt akkor, még akkor fel sem fedezték talán azt a puskaport, amit Stofi bácsi fedezett fel 48-ban a német haderõnek; a híres szónok, Mády Károly még valahol az ábc-ét tanulta; Ákos bácsi pedig javában lovagolt azon a vesszõparipán, mit a rege szerint felkapott egyszer alóla a forgószél s beültette valahova Zemplénmegyébe. Azóta nagy, erõteljes fa lett belõle. Az Andrássy verebeit is rajta költötte ki az anyjuk.

Egészen más idõk voltak, egészen más alakok uralkodtak a tekintetes vármegyében.

Sramko fiskális tollut fosztott Trencsinben, még akkor Zsiga bácsi is csak az anyatejet kóstolgatta. Egyéb ital nem fordult meg szájában. Legfelebb az õsz Kelemen bácsi emlékszik még vissza arra a boldog korra, mikor egy váltógaras volt a bor iccéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyûlésre, az volt a legtekintélyesebb férfiú, kinek legkülönb tajtékpipa lógott szájában, s az tartatott a legszabadelvûbb hazafinak, ki egy szuszra el tudta fütyülni a »Rákóczi-nótát«.

Nobilis idõk voltak ezek.

Prókátorok nem nyúzták a világot. Legfeljebb az volt honoráriumok, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: »köszönöm, barátom uram, legyünk „per tu”«, míg a kálvinista egyszerûen ezzel a biztatással rótta le a perköltségét: »aztán, édes úr, ha szolgabíró akar lenni a restauráción, csak nekem szóljon, az ebadta!« Finánc nem szagolt a magyar ember dohányzacskójába, végrehajtó nem garázdálkodott tízgarasos »meghívásokkal«. A régi szolgabírák csak akkor hítták meg a nemesembert, ha ebédet adtak.

Minden másféleképpen volt.

Az ország összes irodalmát meg lehetett olvasni nyolc garason a kassai kalendáriumból, már t. i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejébe rá még el is olvasta. A nemes vármegye hatalmasabb volt, mint az ország, s annyira nem fért bõrébe, hogy a »karancskeszi vármegye« repedt ki belõle.

A két kopottfejû oroszlán a megyeházáról olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.

Minden hirdette a tekintetes vármegye nagy hatalmát. A hajdú tarsolyára hímzett N. V. betûtõl kezdve egész a székváros közepén emelkedõ négyemeletes palotáig, melynek fedelérõl egész sereg varjú károg rémletesen, mintha az is a teens vármegye büntetõ hatalmáról tartana tudós felolvasásokat.

A börtön, a deres és a mogyorófa-pálca jelvényei alatt összpontosult a világtársadalom fennállásának logikája…. Nem az emberekért van a mogyorófa-pálca, hanem a mogyorófa-pálca kedveért vannak teremtve az emberek, hogy a szolgabírónak, nemes passziója hevében, legyen kin kitölteni a mérgét.

Ez volt az uralkodó elv.

Külön büntetõ-kódex volt minden egyes szolgabíró. Ha az emberfiára unalmában ráolvastatott huszonötöt, szamár újságírók ki nem kürtölhették a lapokban. Elõször, mert nem is voltak újságok, másodszor, mert ha lettek volna is, úgysem olvasta volna senki… Aztán statárium neki, az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné magát beleártani!

Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent. Nem volt már a világon semmi megtanulni valónk. Mert vagy arról beszél a bolondos anglus ezer megírt könyvében, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban, és akkor felesleges, vagy arról beszél, ami nincs benne, és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ami pedig a tudományos embert illeti, ott van Széchenyi Pista. Gondolkozik az mindnyájunk helyett. Azzal tessék diskurálni!

Ezt a szót »haladás« kiküszöbölte a »vis inertiae« a nemzet szótárából.

Ismeretlen pogány mondat volt az elõttünk.

Inkább nekitámaszkodtunk az ellenkezõnek. Még a »Hármas Kis Tükör« bölcs összecsinálója is ezt írta fel oda ékes, tudós karmenbe: »Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron.« -

Még én is így tanultam valaha. A tiszteletre méltó sár, melybe belefúlnak a haszontalan új eszmék, beleolvadt a címerünkbe. Úgy néztük azt, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk. Nem kell közlekedési út. Mi az istennyilának? Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt-forsponttal a szomszéd faluig, hol egy valamirevaló tarokkompánia csak összetákolódik. Idegen vármegyébõl való ember meg hadd búsuljon rajta: mint jöjjön ide, ha nem lehet.

Legalább nem akad ránk ebben az átkozott sárban a német.

Az igaz, hogy a német nem is akadt ránk; akadt valami más, ami még nagyobb hatalom a németnél - a civilizáció.

Az is úgy jött ide csak, hogy elõbb megtanult röpülni.

…Világot borító szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült az ország levegõjével, melyet aki magába szívott, elkezdett beszélni, mint a mákonyivó, soha nem hallott, õrült, bolondos, képtelen eszmezagyvalékról, egyenlõségrõl, testvériségrõl.

Fojtott lett a levegõ, hogy elkezdett tõle köhögni a félország, mintha tüdõvészben volna.

Új tüdõ kellett ehhez a levegõhez.

Magyarország kezdett kivedleni régi bõrébõl.

A megyeháza most is ott állott, ahol elõbb, a zsinóros hajdú most is olyan hegyesen lépkedett, mint elõbb, a szolgabíró dohányzacskójának sallangja most is olyan gavallérosan verdeste combjait, mint elõbb, a régi feneketlen sár is ott volt az utakon, a deres is ott állott a vármegyeház udvarán s a fõjegyzõi kalamárisban is ott álmodott a tintába beszáradt toll azokról a gyûlésekrõl, amelyekben azt határozták, hogy majd határozni fognak… de a bolond idõ megteremtett egy új erkölcsöt, s mint mikor a földbe ültetett krumpli kitolja a rohadásba átment õsanyagot, az emberek kezdtek egymással meg nem férni.

Ez a súrlódás volt a Nibelungok harca.

Az egyik embernek az volt a kifogása a másik ellen, hogy nem liberális.

Liberalizmus!

Tudta is azt még akkor valaki: mi az?

A Rákóczi-tárogató utolsó hangjai régen-régen hangzottak már el a Tisza partján. Ki tudná már azt: hogyan szóltak? A »libertas« feliratú zászlókat már régen csókolta a hazai levegõ. Az a torony is régen ledõlt már, amelyiken lobogtak.

Liberté, fraternité, égalité!

Bolondos, ostoba új idea, világfelforgató emberek izgatott, õrült álmainak szörnyszüleménye.

Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, haragból, becsületbõl, könnyelmûségbõl, királyné szép szemének felszárított könnycseppjeért, királynak kimondott kevély szaváért: annak van értelme; de az egyenlõségért, testvériségért küzdeni: az õrület, eszeveszettség.

A világ vége közelít. A százados logikát halomra készülnek dönteni az új emberek.

Avagy logika az, ha meglátja az ember maga mellett a meztelen koldust, õ is meztelenre vetkõzzék, hogy legyen egyenlõség, vagy hogy öleljen szívére minden földönfutót, odavarrva azt a saját gallérjához osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.

Meg kell a mozgó földet állítani.

Hogy mert megmozdulni a semmirekellõ anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges palatinustól, akár a tekintetes karok - és rendektõl!

Pereat mundus!

Háború a világ folyása ellen! Éljen az, ami ócska, ami régi. Halál mindenre, ami új, ami modern!

És aztán elkezdte magát szervezni a Nibelungok gárdája.

Minden ócska atillába jutott egy ember. És ilyen ócska atilla nagyon sok volt.

Az új emberek pedig nekitámaszkodtak az új helyzetnek és harcoltak merészen, kitartással, lelkesedetten… Nem kell megmosolyogni e harcot, azért, hogy humoreszket írok felõle: nagy és szent volt az, mint aminõ egyik sem. Tisztelettel hajlom meg a küzdõ alakok árnya elõtt, s úgy teszek, mint a gyermek, ki az erdõben föl nem érvén a nagy magas tölgyfák sudarát, csak az apró bokrokat csipdesi meg.

Ilyen apró bokornak született a világra az én Feri bátyám.

Igazi pecsovics vér. Már talán azonmódon penészesen jött a világra. Egy született régiség, aki úgy veszi ki magát a mai társadalomban, mintha valakinek a kabátjára daróc foltot varrnának.

Hanem azért akármilyen régi ember is Feri bácsi, azt nem kívánom tõle elvitatni, hogy fiatal ember is volt valaha, mégpedig tisztességes fiatal ember, ki elvégezvén fényes Eger városában a »just«, a megyei komaság, sógorság és urambátyámság protekciója alatt megkezdé nagyot ígérõ pályafutását az aljegyzõségen.

Az igaz, hogy messze falu az aljegyzõségtõl az országbíróság, nagy út fekszik odáig, de hát ötven évig léptetve, ki tudja: nem ér-e oda is?

A »Corpus Juris« gondoskodott arról, hogy a nemes ember még akkor is lépjen, amikor áll.

A nemes embernek legnehezebb dolog születni. A többi aztán könnyen megy. Ráül a »Hármas könyv«-re, s az mint a mesebeli királyfi bocskora, odaviszi ahová kívánkozik.

Csakhogy Ferenc úr éppen olyan idõben ült rá a »Hármas könyv«-re, amikor ez ócska jószágot elkezdték nagyon mozgatni, hogy kitörüljék belõle a legjobb paragrafusokat.

Ezt persze nem volt szabad engedni.

A vármegye körirata sorba járta az ötvenegyet.

A fehér- és verestollasok döntõ ütközetre készültek egymás ellen.

*

És lõn, hogy a vén Makkfõi, aki legszájasabb prókátora volt a vármegyének s leghasznavehetõbb öregágyúja a pecsovicsoknak, mikor legjobban számítottak eszére, tudományára, szónoki tehetségére, egyszerre csak kezdett megbolondulni.

Hüm! Csak gyarló teremtés az ember mégis. A reális egzakt irányból belemegy a regényességbe, mint valami törvényszéki írnok. Addig replikázik, allegál, egzekvál, licitál, míg egyszer - fölteve, de meg nem engedve - a legszendébb kliens úgy lefõzi két szép szem tüzes kacsintásával, hogy egyszerre elfelejt Corpus Jurist, telekkönyvi pátenst, kúriai döntvényt s nekimegy per analogiam a szent házasság bolondos aktusának, mely legfelebb annyiban bírhat érdekkel józan prókátorok elõtt, amennyiben leendõ válópöröknek szokásos alapját képezi.

Már nem tudni bizonyosan: az ember gondolkozó tehetsége szünetel-e akkor, az agyveleje zavarodik-e össze, vagy járványos betegség az talán, mely néha az öregeknél is jelentkezik, hogy egyszerre csak üresnek kezdi találni az »aktákkal« elhalmozott »kancelláriát«, mely pedig eddig olyan szûknek látszott, hogy az amice Lupcsek adjunktus sem fért bele, hanem odakint volt köteles hálni a konyhában, Örzsi szolgáló kizárólagos terrénumán, amiért persze annak eszeágában sincs birtokháborítási pert kezdeni amice Lupcsek ellen: de míg a kancellária üres, sivár, kietlenné lesz, mint valami tudós feje, azalatt a szív meg megtelik holmi hóbortos, ábrándos vágyakkal, amik félig idea, félig semmi, félig hidegborzongatás, félig szívdobogás, félig eszeveszettség; a nagy zsíros pörök aktáinak nyomatékos sorai között a legokosabb argumentumnál egyet fordul az emberrel a világ, szétfoszlik betû, jogtudomány, argumentum, s egy szép szõke leányarc mosolyog le mindenünnen. Az engedelmes »kalamus« kifordul a bágyadt kézbõl, a kopott perrendtartásban összevissza kuszálódnak a paragrafusok, semmire sem bír ráakadni, a végrehajtási kérvényt tévedésbõl rózsaszín papirosra írja, a pör stádiumai helyett a holdat jár nézegetni és morog, zúgolódik minduntalan, mintha azon bosszankodnék, hogy mért nem marasztaltathatja el az egész világot makacsságban.

Ez az elsõ stádiuma a szerelemnek, amitõl a prókátor annyira reszket, hogy a világért sem meri azt magának bevallani; hanem ráfogja, hogy más az oka nyugtalanságának: komisz politikai idõjárás… a liberálisok ütik a vasat… a keményfejû Nagy Pál szörnyen kezd terjeszkedni… Aztán az az átkozott törvénycikk! szûkmarkúak a kliensek, rosszul állapítnak a bírák… a fenének legyen jó kedve.

Azután következik a második stádium.

Ez már sokkal erõsebb.

Elmulasztja a perfelvételt, szakadnak nyakába a makacssági végzések, mint a zápor. Nem törõdik velök. A harmadfokú bíróság kedvezõ ítéletét igazi angol közönnyel fogadja, hanem annál jobban törõdik: jól ki van-e kefélve a búzavirágszín »rókatorkos«? jól van-e megkötve az új rojtos nyakkendõ? Az adjunktustul megkérdezi: nincs-e valami becsületes olvasmánya? mire az készségesen kikeres valami rongyos könyvet a Justinián novelláiról, mit a principális fitymálva dob el, összeszidván domine Lupcseket, amiért õt gúnyolni merészli; neki a »Himfy szerelmei« kellenek vagy az »Aurora«; neki ide ne hozza sem Virozsilt, sem Mackeldeyt, mert mindjárt lehúz öt bankó forintot a havi fizetésébõl, ami már azért is nehéz matematikai mûvelet lett volna, mert a domine Lupcsek havi fizetése csak négy bankó forint volt.

Ebbõl aztán amice Lupcsek is megtudja, hogy a principális szerelmes, amit pedig amice Lupcsek tud, aki Makkfõi fiskális szerint semmit sem tud, azt már valóságos szégyen volna Makkfõi fiskálisnak is nem tudni.

Tehát Makkfõi fiskális a második stádiumban rájön, hogy az a kis szõke lánygyermek, akitõl oly nehezen vált el múltkor Debrecenben jártában, Feri öcsénknek maradandó nyomokat hagyott szívében, s ha a lányka véletlenül még »res nullius« volna, nem lenne bolondság idehozni az élet »felzetéül«… hiszen a prókátor is ember… az õ szíve sem egészen kõ… azt is »szignálja« az Ámor nyila, az õ világában is helyet foglalhatnak a szelídebb emberi örömök, legalább »sub clausula«.

Ekkor tehát legelõször is felveszi elméjében a »tényálladékot«: a kis szõke leányzó egyetlen gyermek, az apja szorgalmatos hentesmester, jó sokat gazdálkodhatott már, a Péterfia utcában meglehetõs háza van, aztán õ maga is ér még valamit ötven éve dacára is… legény még a gáton… van egy pár száz forintocskája, csinos klientélája és egetrontó politikai nimbusza. A két vagyonka összetéve meglehetõs »fundust« képezne a jövõ számára, - minélfogva elhatározza megtenni a kellõ lépéseket.

Egy egész processzus ez is. Csakhogy nagyon furcsa processzus.

Az ember itt is megírja az »alázatos kérelmet«, csakhogy magát kéri benne elmarasztaltatni a bájos alperes által, dobogó szívvel lesi a »választ« s minél udvariasabban szerkeszti meg rá a »viszontválaszt«: a goromba »tagadtatik« szó elõ sem fordul benne, az alperest a világ kincseért sem cáfolja meg sehol, beösmeri minden állítását, ígér mennyet, földet. - Egyszóval ez egy egész megfordított pör, melyet mindenáron el kell veszíteni. Az embernek egészen ki kell vetkõzni természetébõl, nyájasnak, elõzékenynek, odaadónak lenni. Az pedig nagy megerõltetés egy prókátornak.

Ha nincs valami nagyon infámis »ellenirat«, gyorsan utána következik a »végirat«, melyben kitûzetik az esküvõ napja, az indulási, megérkezési program s egyéb bolondság. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen.

Makkfõi fiskális úr és Kalap Erzsébet leányasszony között egy egész tenger feküdött.

S ez a nagy tenger Feri bátyánk volt, azaz akkor még Feri öcsénk.

Mind a három között pedig feküdött még egy nagyobb átlábolhatlan, átvitorlázhatatlan tenger - az öreg Kalap István uram -, aki megesküdött rá, hogy sohasem adja lányát pecsovicsnak, ha mindjárt a fönséges nádorispán kéretné is.

Amit pedig egy debreceni cívis megmond - az nem üres levegõ, puszta beszéd, mint valami nagy úr szava, az meg van mondva, és - punktum - többé soha senki sem változtathat rajta.

Feri öcsénk és Makkfõi fiskális, még mikor Debrecenben voltak valami osztályos pörben, korán észrevették egymáson a kiütögetõ szimptómákat és kezdték gyanús szemmel nézni egymást.

Hosszú volna elbeszélni egyhúzomban: mint jutottak a Kalap uram lázához, mint hódította meg finom manöverjeivel két heti ott mulatásuk alatt csintalan Örzsike mind a kettõt; ezer semmitmondó, de mégis érdekes haszontalanság egész láncolatát.

A dolog komoly része ott kezdõdött, mikor a két alak mindenike méregette elõnyeit és hátrányait a másikkal szemben.

Feri öcsénk csinos legény volt, 28 évvel, élénk barna szemekkel, tulipiros magyaros arccal, a kezdõdõ pálya küszöbén egy szép jövõ kilátásával a háta mögött. Makkfõi fiskális pedig nem volt ugyan fiatal, sem szép, hanem volt egy nagy elõnye, ami alkalmasint rózsaszínûvé fogja festeni ripacsos fekete arcát, koromfeketévé õszülni kezdõ haját, délceggé hajladozó termetét a szép Erzsike szemeiben: - fel volt léptetve a pecsovicsok által országgyûlési követjelöltnek.

Ha csak egy parányi nagyravágyás van is az Erzsike szívében, akkor meg fogja tudni mérlegelni: mi az, ha »nagyságos asszony« lehet valaki.

Ebben bízott Makkfõi, s volt gondja rá, hogy mindenféle tüntetéseket elkövettessen korteseivel, kiket gróf Czelédy fizetett. Minden kornak vannak bolondjai. Gróf Czelédynek is az a bizarr ötlete támadt, hogy õ most eredeti sportképpen részt vesz a közügyekben; vékonyabb mulatság ugyan a rókavadászatnál, a lóversenynél, de azért elég elegáns egy mágnásnak, mert sokba kerül.

Õ maga ugyan közvetlen nem avatkozik az ország dolgaiba, a felsõházi székét is ott hagyja üresen, mert az megint nem úrnak való passzió, hogy mint az iskolásgyerek odajárjon vagy leckézni vagy leckéztetni magát a pozsonyi országházba, hanem odaküldi az alsóházba az uradalmi fiskálisát olyan kõdarabnak, amelyik majd zicher be fogja törni a Nagy Pál uram fejét.

Pénz van, amennyi kell. És azt olyan jól esik látni, hogy meg lehet venni rajta mindent, észt, tudományt, meggyõzõdést és hazafiságot.

Szomorú idõket éltünk… Csakhogy Makkfõinek tetszettek ezek a szomorú idõk. Szerelmes volt beléjök.

Arany álmakra feküdött, arany valóságra kelt.

A liberálisok vesztesége egészen bizonyosnak látszott. A bocskoros nemesség nagy része egészen fel volt izgatva azon vad eszme iránt, mely az urat egyenlõvé fogja tenni a paraszttal. Az izgatottság és a gróf Czelédy által fejenkint ígért egy arany láza egészen népszerûvé tette Makkfõi nevét a vármegyében. Az éljen-kiáltás bejárta a levegõt. A kortesnóta hangzott mindenütt; a fõúr termében, az aratólányok ajkán; a nebuló kis diák is ezt karmolta fel a házak falára:

Nem kell nekünk Kabalay
Paraszt-pártoló szavai,
Utat, töltést nem csinálunk…
Makkfői a követ nálunk…

Makkfői pedig még azt a bolondságot is megtette, hogy fogott magának valahol egy vándor piktort, aki lerajzolta becses fiziognómiáját vagy húsz példányban, azt osztán kiosztogatta a korteseknek, és volt gondja rá, hogy egy példányt elküldjön belőle a szép Erzsikének is.

Nem maga küldte el, mert a régi jó világban még nem volt divatban, hogy valaki egy hajadon leányzóval levelezzen; sértette volna a közerkölcsiséget, melyre a mai kor olyan fátyolt borított, hogy azon keresztül még a kánkánt is pirulás nélkül nézi; hanem volt Erzsikének egy helybeli barátnéja, akit Makkfői úr rávett, hogy bocsátkozzék Erzsikével egy kis ártatlan levelezésbe és engedje meg, hogy a leveleket ő diktálja neki: egy kis jux akar kerekedni belőle, amelynek majd olyan jóízűn fognak nevetni a végén, mint annak a rendje.

Azok a levelek azután beszéltek a Makkfői diadalairól, az imádott nagy hazafi egetverő népszerűségéről, az ezer meg ezer lobogó zászlóról, melyen az a név leng, mit a tulajdonosa olyan szívesen osztana meg Erzsikével.

Erzsike mindenikre felelt nehány semmitmondó sort, amint már ez a lányok levelében szokásos; benne volt, hogy »én hála istennek egészséges vagyok, tegnap a nagynénémnél voltam vizitbe, holnap ide vagy oda készülünk… sietek, mert nagyon sok dolgom van« sat. - hanem az ilyeneken kívül soha semmi egyéb. A nagy hazafiról soha egyetlenegy betű sem.

Azonban egyszer mégis volt az egyik levélben valami, amire kimosolyodott a fiskális arca, mint a napfénytől a zúzmarás vidék.

A levél alatt ez az aláírás állott: »Eliz«.

Tehát már nem »Erzsike« többé.

Azt az édes, azt a kedves nevet, azt a bűbájos tündér két szótagot, melyet az édesanya ajka rebegett először, midőn a bölcsőnél megcsókolta édes meleg csókjával, melyet a szerelmes ifjú suttogott, mikor legelőször volt szabad megszólítania azon az igézetesen gyönyörű néven: Erzsike, azt a nevet, melyet olyan sokszor visszazengett a szülői ház, melyet olyan nagyon megszokott a fül, melyhez hozzátapadt minden, minden a boldog gyermekkorból, megkergetett pillangó… elfeledett játszótárs, borzalmas tündérmese, azt a nevet, melyet az apa reszketeg vonásokkal jegyzett be a nagy penészes bibliába, azt a nevet eldobni egy tollvonással, az mindenesetre jelentett valamit.

A prókátor jól tudta, mit jelentett.

Írt is azonnal két levelet: az egyiket Eliznek, a másikat Kalap uramnak. Mind a kettőnek az volt a tárgya, hogy Erzsikét szeretné nőül venni.

Egy hét alatt megkapta a választ mind a kettõre. Erzsike azt írta neki: »Elmegyek önhöz, ha követ lesz«, Kalap uram pedig azt felelé vissza: »Megkapja leányomat, ha megszûnik pecsovics lenni«.

Ugye nevetséges válasz?

A mai korban már ezt nem érti senki.

Közönséges emberek lettünk.

Letettük a fegyvert és nem harcolunk többé, mintha talán nem is lenne »miért«.

Mintha már nem lennénk többé gyermekek, kiknek még folytonosan ott kell csüggni az anya emlõjén. Mintha már elválasztottak volna bennünket.

Emancipáltuk magunkat. Megszégyeneltük, hogy míg a világ egyéb társadalma már mind szakállas, edzett ember, aki önállóan jár magas céljai érdekében, addig nekünk, gyermeknek, oda kellett simulni édesanyánk szoknyájához, fel kellett kapaszkodni a karjaira, megmelegedni kebelénél…

Pedig abban volt a mi »erõnk«.

Mindenütt, mindenben a szegény elhagyott haza.

És érte nem volt szégyen harcolni semmiféle fegyverrel.

Ha imádkoztunk, érte tettük, a szerelem csodás ösvényén az õ keze vezetett, a költõ dallamos ajka õróla zengett szomorúan, lágyan, sötéten, viharosan… mindenütt az õ halovány, bánatos arcát láttuk visszatükrözve:… hiába hunytuk volna be szemünket, akkor is megjelent volna lelkünk elé hívólag, biztatólag, mint a vágy, mint a sóhajtás, mint az - isten.

Így volt csak lehetséges elérni, hogy levetette özvegy fátyolát a mi anyánk: a mi hazánk; a halavány ráncos arc kezdett felelevenedni; szépülni, ragyogni, megfiatalodott, mintha a Léthe vizébõl ivott volna, roskadt termete kiegyenesedett, izmaiba acélerõt nyert, gyenge köhögõs hangja mennydörgéssé vált s mellét büszkén kitárva a félvilágnak kiáltá önérzetében, hogy: »mérkõzzünk össze!«

De ez nem volt ok arra, hogy befejezzük a harcot, mely olyan nevetséges volt, hogy elmosolyodunk most rajta, mely olyan érzékeny volt, hogy kicsordul a könnyünk emlékétõl, és olyan nemes volt, hogy feldobog szívünk hallatára.

Ami »kétgaras« volt a magyar embernek, azt »tízgarason« adtuk a németnek.

Megfeszítettük lábunkat, mert éreztük, hogy tolnak kifelé: pedig mi bent akartunk maradni abban a nagy arany gyûrûben, mely a haza szent földjét köríti, melynek nemzetiség, szabadelvûség, erõ és életrevalóság a neve, melyet sohasem fog többé megtörni a századok vihara, s mely jegygyûrûjévé vált késõbb az ifjú szabadság istenasszonyának, hogy eljegyezze vele võlegényül a magyar nemzetet.

Oh, milyen eljegyzés volt ez!

Csakhogy elõbb nagyon sok akadállyal kellett megküzdeni.

Szépen letisztogatni rozsdát, penészt minden ócska vasról, a haszn&