AZ APÁM ISMERŐSEI

REGÉNY EGY KÖTETBEN

1878

I. RÉSZ

I. FEJEZET

(Melyben mint közönségesen, megdicsértetnek
ama régi jó idők, amikor még a só is sósabb volt.)

Bizony más világ volt az egészen!

Mikor még az volt a legkülönb hazafi, aki legjobban el tudta fütyülni egy szuszra a »Rákóczi« nótát, az volt a legjelesebb szónok, aki a legvastagabb bottal rándult föl a megyegyűlésre, s az volt a legtekintélyesebb perszóna, akinek a legkülönb tajtékpipa lógott a szájában.

Finánc nem szaglálódzott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó, még ha lett volna is, be nem merte volna tenni lábát a nemesi portára.

Az ügyvédnek az volt a honoráriuma, hogy a katolikus kliens ebédre invitálta meg, a lutheránus azt mondta a perköltségek fejében: »Köszönöm, barátom uram, legyünk per-tu«, míg a kálvinista a vállát megveregetve, biztatta, hogy ha valami akar lenni a restóráción, neki szóljon akkor.

A tekintetes vármegye maga hatalmasabb volt, mint az ország. A két kopott fejű oroszlán olyan méltósággal bámult le a megyeház homlokzatáról erre a hitvány Európára, mintha azon gondolkoznék, hogy ugyan hány világrészt egyék meg früstökre…

Könyv, tudomány nemigen háborgatta a kedélyeket.

Az ország összes irodalmi termékeit meg lehetett évenkint olvasni tizennyolc garason a kassai kalendáriumból. Ha ugyan akadt volna olyan bolond is, aki nemcsak megveszi, hanem tetejébe még el is olvassa.

Bizony volt jó dolga, hogy a poros könyvekben turkáljon valaki. Mikor azokban csak vagy olyan lehet, ami úgyis benne van a »Corpus Juris«-ban, s akkor fölösleges, vagy pedig olyan, ami nincs benne a »Corpus Juris«-ban, akkor hiába való.

Nem volt akkoriban még sem perrendtartás, sem büntető kódex, sem rendőri törvény, mégsem lopták el a becsületes embernek semmijét. A tolvajban is több móres volt; csak a gézengúzoktól lopott.

Aztán nem kínozták azt sem, szegényt, a bûntettre applikálható paragrafusokkal, hosszas kérdezõsködésekkel, cikornyás vád- és védbeszédek végighallgatásával, egyszerûen rádiktálták az õt megilletõ mogyorófa pálcákat, a tekintetes szolgabíró vagy csendbiztos úr kedélyhangulata szerinti számarányban. És a kiszabott büntetésrõl sem vettek fel még külön jegyzõkönyvet is, mi szükség arra a tekintetes vármegyének is visszaemlékezni? Elég ha a delikvens emlékei közt megmarad.

És ez nagyon célszerû büntetés volt, mert elõször kevés kiadásába került az államnak. Mogyorófa pálca mindég termett Magyarországon!

Másodszor pedig azért volt célszerû, mert hiábavalóság lett volna megapellálni: amit egyszer a tekintetes úr odadiktált, azt a palatinus sem vehette vissza onnan többé.

Ezekben az idõkben azonban mégis nagyobb tudomány kellett a világ dirigálásához, mint most.

A rablók, tolvajok kiirtása, a bûntettek kinyomozása bizony több idõt és gondot adott, mint mai napság, mert hát ennek a becsületes mesterségnek több követõje volt, mint most; méltán kevésbé veszedelmes és sokkal regényesebb volt az hajdan.

Aztán meg nem állt rendelkezésére a hivatalos közegeknek semminõ nyilvántartás az emberekrõl, sem a távírda, sem a vasút, sem a személyleírás publikációja a lapok útján.

Voltak is akkor lapok!

De minek is lettek volna? Nem tudom, ki olvasta volna? S nem tudom, mit írtak volna beléjük hét hasábon keresztül az újságírók? Majd, hogy bizony nyomtatásban szóltak volna bele a világ folyásába. No ‘isz csak az kéne. Statárium az olyan sehonnai fráternak, aki a vármegye dolgába meri magát beleártani.

De minek toldjam-foldjam tovább e derék korszak színezését, elég végezetül annyit mondanom, hogy a bornak iccéjét ebben az idõ tájban adták egy váltógarason, s hogy ebben az idõben voltak bálbajárók a híres Majornoky kisasszonyok, kiket még mai napig is úgy emlegetnek otthon a vármegyében, mint akiknél sem azelõtt nem látott szebbeket halandó emberi szem, sem ezután nem fog látni.

II. FEJEZET

(Melyben a Majornoky kisasszonyok gyámja, nemzetes
Bornemisza István uram bemutattatik a nyájas olvasónak.)

Éppen ott künn ül az ambituson s természetesen pipázik. Ha nem pipázna, hát bizonyosan káromkodnék, mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát sohasem káromkodik.

Különben is a nemzetes úrnak a mesterségéhez tartozó eszköz az éktelen káromkodás, miután Bornemisza István uram azonkívül, hogy a Majornoky kisasszonyok gyámja, még a vármegye csendbiztosa is.

Mégpedig híres, nevezetes csendbiztos, kinek hetedhét vármegyére szól a híre, neve; Le Coq, a híres párizsi rendõr, Brigly John, a vallatások világnevezetességû mestere, mintha csak egy kalap alatt lenne egyesülve Bornemiszában.

Apró, szürke szemû, rövidre nyírott hajú öregember, szakállát, bajszát is borotválja, s hegyes lefelé álló orrával és hegyesedõ állával madárhoz hasonlatos vala az õ ábrázatja.

Már tizennyolc éve viselé e tisztes hivatalt mindenkinek megelégedésére, országrendítõ hírben és dicsõségben.

Mert mikor nemrég valami nagyon fontos és tekervényes bûnügy adta elõ magát Bécsben, mely iránt maga a császár is érdeklõdék, s melyet a bécsi rendõrség nem bírt hónapokig kinyomozni, Reviczky Ádám uram tanácsára a fölséges császár Bornemisza István uram õkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi városba.

A bécsi rendõrfõnök alattomban gúnyosan nevetett a markába.

No ‘iszen ez fogja majd kikutatni az ökör-affért, aki mozdulni sem bír ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza bír találni a vendéglõi szállására! Milyen gondolat õfelségétõl ezt a hígfejû táblabírót ereszteni bele a szaglálódzásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit.

A derék rendõrfõnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, még azt a juxot is megengedte magának, hogy két közönséges rendõrt felöltöztetett csirkefogónak s a lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra óráját a zsebébõl. Hadd süljön fel Bornemisza István uram egészen.

De épp mikor e nemû rendeleteit osztogatná az érdemes policájdirektor, egyszerre csak betoppan Bornemisza uram ezekkel a szavakkal:

- Megvannak az ökrök, kolléga uram!

- Ne bolondozzon az úr! Hogy jött volna rá?

- Az az én titkom.

Ugyanazon ezer darab ökör volt az, melyet Szatmármegye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt - a haláluk után. Mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett »az élelmezési konzorcium« kezei közt, s csak százkilencven darab bõre.

Kitûnt tehát, hogy egyik-egyik ökörnek csupán ötven fontosnak lehetett lennie, s hogy nyolcszáztíz darab bõr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.

A császár dühös lett s rendõrfõnököt, vizsgálóbírót mozgásba hozott szigorú parancsa, akik a régi tempóban kutatták, hogy »Wo ist die Katze« - és természetesen nem találták meg. Mert hát a »katona-élelmezõ konzorciumoknak« már akkor is majdnem annyi eszük volt, mint most, s olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan be nem látott senki.

Bornemisza mindjárt másnap kisütötte, mi okozá az ezer történeti nevezetességû ökör oly nagy mértékû testi fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik elbeszélésünk keretébe ennek a története.

Az ezer ökörrõl még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg õket, nemcsak a »Pitaval« beszél felõlük, hanem még a költészet is visszatért rájuk.

Midõn az uralkodó nemsokára ezen kázus után új fõispánt nevezett ki Szatmármegyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt ez az elmés kármen kezdett cirkulálni:

Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,

De a császár ezért csak egyet Szatmárnak!

Különben nem is az ökrökrõl van itt szó, még kevésbé õméltóságáról, a szatmármegyei fõispánról, avagy az ottani tekintetes karok- és rendekrõl; e fejezet, mint homlokzatán is látható, Bornemisza uram bemutatásának lévén szánva, - azt folytassuk.

Számos bravúr-vallatása forog közszájon itthonról is, melyek között nem utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.

A fõbíró úr semmire sem tudott velök menni. Úgy állt ott elõtte mind a három, mint egy-egy kõszobor, némán, megátalkodva; készek, hogy inkább szíjat hasítsanak a hátukból, mintsem egy hangot valljanak.

A fõbíró elunta a bajlódást velök három napon keresztül, elküldte hát õket a fõcsendbiztos úrhoz; hadd legyen egy kis mulatsága annak is.

III. FEJEZET

(Ez azon fejezet, mely a másodikat összekapcsolja a negyedikkel.)

Bornemisza uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt van a három néma virág, kiknek már akkor híre járt a városban s kikrõl kalandosabbnál kalandosabb hírek keringtek. Hallgatásuk regényes színt borított rájuk. Széltében találgatták: mik és kik lehetnek.

Nem-e a híres Zöld Marci az egyik, vagy hogy Szellõ Miska, az alföld véres banditája, ha hogy nem maga a dánus királyfi kíséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére, amint az a népmesékben szokás.

- Hozd be õket! - parancsolá a hajdúnak.

A három marcona képû fiú elõállott.

- Mi a neved? - kérdé az egyiktõl. - Ki vagy?

Semmi felelet. Érzéketlen, semmit ki nem fejezõ arccal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nem is õhozzá szólott volna az, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.

- Hát ti ketten kik vagytok?

Azok sem feleltek.

Bornemisza uram megvakarta az álla alatt levõ fiók-szakállt s nyájasan mondá:

- Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.

Aztán a hajdú felé fordult:

- Szólítson kend elõ három pandúrt.

Nyomban elõállott mind a három.

- Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erõtetlek, - szólt az ismeretlen csavargókhoz - hanem oda fogtok állni mindenitek a terem egy-egy szögletébe, a fal felé fordulva… S mindenik mellé egy-egy fegyveres pandúr azon utasítással, hogy ha moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lõjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?

És hangja olvadó, édes volt a nyájasságtól.

Ezután csakugyan odaállította a foglyokat a nagy tanácskozó terem egy-egy szögletébe, s maga karonfogván Taplós Ferenc ülnök urat és Teléry Miskát, az elsõ aljegyzõt, mint aki minden dolgát jól végezte, elkezdett gondtalanul fel s alá sétálni a teremben, csupán néha vetve egy pillantást cövek gyanánt mozdulatlanul álló pártfogoltjai felé.

Hangosan folyt a három úr közt a diskurzus tarkábbnál tarkább tárgyakról, arról a mázsás bolondságról, hogy Harcsa Ezékiel urambátyánk malmot építtet s fölfelé igyekszik idomítani a víz folyását hozzá, s arról a hallatlan vakmerõségrõl, hogy a harmadjegyzõ, Fekete Miklós a Majornoky Borcsa kezére vágyik s milyen messze tud menni az elvakultságban, alkalmasint meg is fogja kérni e napokban Bornemisza István uramtól.

Bornemisza összeráncolta a homlokát s más irányba fordítá a beszélgetés rúdját, s mikor egész odaadással elkezdte demonstrálgatni a napóleoni hadjáratok szükségességét a korhadt Európában, úgy, hogy minden egyébrõl elfeledkezni látszék, ami még a világon van, egyszerre csak kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból s stentori hangon ordítá el magát a terem közepén:

- Halbrechts!

Két sasszeme villám-hirtelen futotta be a termet.

Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettõ gépiesen - megfordult.

- Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák. Ezer mennykõ, kendtek szökött katonák! Melyik regimentbõl valók kendtek?

Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet. Megunták a komisz katonakenyeret s úgy búcsúztak el az ezredtõl, hogy még azt sem mondták: »befellegzett«.

A fõbíró úr nagyon csodálkozott, midõn egy félóra múlva elküldte neki Bornemisza mind a három foglyát teljesen kivallatva, kettõt ezredéhez való visszaküldés végett, a harmadik szegénylegényt pedig azért, hogy a szentencia kimondásáig küldje be abba a fényes épületbe, melyrõl varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a megyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb középület.

Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Bornemisza.

Hivataloskodása elsõ éveiben egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burján módra fölszaporodott bennszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd vármegyék szegénylegényei is ide jártak… olcsó kalandokra.

IV. FEJEZET

(Folytatása a harmadik fejezetnek.)

Ilyen körülmények közt a régi praxishoz nyúlt az új rendõrbiztos, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni.

A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztos embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal cimborálna, velök járt, velök fõzte ki a terveket, velök lopott, de aztán mindent elmondott a komiszárusnak. Ha ugyan igazán mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.

Bornemisza nem a saját emberét küldé közéjök, hanem az õ emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkózó Szlimák Matyej, a félelmetes Jasztrab tót rabló bandájából, mely mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye elõtt.

Bornemisza így szólt a kézre kerített Szlimák Matyejhez:

- Kár ilyen derék deli legénynek ott kint égni el a napon az erdõben, ahol senki sem lát, senki sem bámul meg. Te bátor ember vagy, Matykó fiam. Az isten is katonának teremtett. Ott vón’ a te helyed. Olyan ember vagy te, édes fiam Matykó, hogy míg itt a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne elõtted.

Nagyot dobbant a Matyej szíve ettõl a nehány szótul s mélyen felsóhajtott.

- A’ volna nekem jó, komiszárus uram.

- Ott mérik még csak marokszámra a dicsõséget… Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez s paraszthajszál híja, hogy nem mint király végezte.

A Matyej lihegett a kéjtõl, lelkét édesen csiklándozta ez a szõrmentes beszéd.

- Az csak a gyöngyélet, fiam Matykó, - vitte odább a Matyej képzeletét Bornemisza uram - ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett, s olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket.

- Szerezzen be oda, komiszárus uram - hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.

- Nem olyan könnyen megy az, édes gyermekem Matykó. - Látod, most még elõször elítélnek, azután elcsuknak vagy tíz esztendõre. Tíz év múlva, ha élünk, majd beszélhetünk errõl, csakhogy mi leszel te már akkor? Saját magadnak árnyéka.

Szlimák mélyen elszomorodott, szórakozottan bólogatta lefelé-fölfelé a rézcsatos, másfél arasznyi széles szíjat.

- Aztán nem lehetne ezen segíteni sehogy?

- Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, - magam sem tudom, miért - mintha testvérem lennél, mindazonáltal az írnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.

- Ez már hiba, nagy hiba, - dünnyögé Matyej, s borsónyi izzadságcsöppek verõdtek ki a homlokára.

Bornemisza úgy tett egy darabig, mint aki mélyen elgondolkozott; egyszerre a Matyej vállára ütött, s mint aki hirtelen valami nagyra határozta magát, mohón szólt:

- Te nem vagy aljas ember, Matyej…

Matyej behunyta a szemeit és úgy bólintott nagy fejével, hogy õ nem aljas.

- Te nem fogsz engem megcsalni.

A rabló kezét nyújtotta Bornemiszának, azt a kezet, amellyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.

- Itt a becsületes parulám!

- Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bûnöktõl, s hogy amint én veled kezet fogtam, azonképpen fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát neked is engedelmeskedni kell s kezedet oda nyújtani a vármegyének.

- Hadd hallom - mondá Szlimák sötéten.

- El fogod beszélni minden kalandodat, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok, hova tettétek stb. Visszamégy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó cimborájok leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok - s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrõl-végrõl elbeszéled.

- Hát aztán? - mondja Szlimák, nagy kidülledt szemeivel mereven nézve Bornemiszára.

- Egy évig szolgálod ily minõségben a vármegyét. Egy év múlva letelik az utolsó szombat, s akkor én felterjesztem a hasznos szolgálataidat a vicispánnak s az fölment minden üldözéstõl.

- Hát aztán?

- A jövõ évben magam foglak elvinni a regementhez, vagy pedig olyan levelet adok kezesül, hogy nyomban megtesznek - hadnagynak.

A Matyej szeme felcsillogott s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Bornemisza markába.

- Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja.

Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit ígért, szorgalmasan referált a komiszárusnak mindenrõl, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendõ alatt. Egyenkint fogták el a fõembereit, kiket Bornemisza uram könnyûszerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta õket a mindentudóságával.

- Nos fiam, mit loptál? - szokta a csendbiztos úr kérdezni a kézrekerült fickóktól.

- Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségbõl lógtam a Jasztrabéknál. Én még nem tartoztam hozzájok.

- Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen töredelmességgel ismered be a bûneidet? Fölösleges dolog titkolóznod. Hát nem-e te loptad el gyertyaszentelõkor a tiszteletes uram malacát? A hlinai akolból is te vitted el tavaly húsvétmásodnapján a nyolc jerkét. Ne tiltakozz, öcsém, hiszen tudom. Ott nyúztad meg õket a fekete majorban, a nagy akácfa alatt, a Madzag Ferke késével, aztán ott sütöttétek meg õket az Olej bacsa bográcsában, a bõrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott van mind a nyolcé. Mondjak-e még többet?

- Nem, nem - kiáltja megsemmisülve a vallatott. Mindent tud … Minden úgy történt.

V. FEJEZET

(Jasztrab bandájának végképpeni kipusztulása és sok egyéb.)

Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Bornemisza uram megkente szemeit a Szent-György napján, vagy azelõtt talált százesztendõs gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe s ott megolvassa a láthatatlan betûket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.

Nemegyszer történt, hogy puszta gyanúból, holmi lúdlopási kalandokért idéztetett magához valakit, s az aztán szépen kezdte kivallogatni, hogy hát »ha már egyszer ide jött a tekintetes úr színe elé, úgyis mi tûrés-tagadás… A tekintetes úr úgyis tudja, hogy õ ölte meg a zeherei postást is«.

Bornemisza ügyes rendszere rövid idõ alatt megtisztítá az egész vármegyét a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni; csel, ármány nem bírta megejteni, mert õ legalábbis még egyszer olyan ravasz volt, mint a tekintetes vármegye.

Ott garázdálkodott az erdõkben, a hegyek között, hol õ volt a korlátlan király és nem lehetett lecsalni onnan semmi módon. Ott pedig õ volt az úr, száz üldözõ pandúr láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg. A regényes felföld volt a patrónusa s megvédelmezte elõlük: barlangok nyílása, sziklák repedése elfedte Jasztrabot üldözõi elõl.

Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erõlködések történtek a Jasztrab kézrekerítésére - ha a szót akarnám szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Bornemisza lázas dühbe jött mindannyiszor, amikor egy-egy ilyen elfogatási kísérlet meghiúsult. Mert azt tartotta, hogy amíg a híres, félelmes rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.

Egyszer, midõn összes pandúrjait küldé ki a »laz«-okba, Jasztrab elfogatására, s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy az ördög nem bír azzal a lurkóval, Bornemisza István uram elsápadt haragjában.

- Egy pipa dohányt sem érnek kendtek. Takarodjanak a szemem elõl. Magamnak kell elmennem.

S ezzel nyakába kanyarítva az ócska õsi flintát, mellyel a hajdani Bornemiszák nyulakra vadásztak vala, de melytõl a hajdani nyulaknak, akik csak elõtte álltak, sokkal kevésbé kellett félniök, mint a hajdani Bornemiszáknak, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a »Lopota« rengetegbe.

Az erdõnek volt egy »messzelátó« pontja; Bornemisza jól tudta Matyej elbeszéléseibõl, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontról nézegesse az utasokat. Keletre lelátva egész a »Motuz« völgyig, északra a klokovai keresztútig, s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jószerencse zsákmányul eléje tologat.

Jasztrabot csakugyan ott látta messzirõl a kimagasló ponton; puskájára támaszkodva állt ott, mozdulatlanul, mint egy kõszobor. Õ is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy az nem hiába jön ide.

Eltûnhetett volna ugyan elõle igen könnyen, de a rablónak igen tetszett, hogy Bornemisza egyedül jön, mikor hát jöhetne ötven pandúrral is. Úgy érezte, hogy ez valami tisztelet kifejezése az õ személye iránt. A híres Jasztrab Györggyel a híres Bornemisza akar kikötni. Igen jól van, Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes, egyenlõ tusa elõl, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.

- Add meg magad, Jasztrab! - kiáltja Bornemisza már messzirõl. - Érted jöttem, édes fiam. Magam jöttem érted, mert hát nem tartlak holmi kapcabetyárnak, akit ha elfognak, jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandúrnak. Ösmerlek, édes fiam. Kevély ember vagy, sokat adsz a becsületre, azért jöttem el magam. Gyere no; ne bolondozz, Gyurka. Úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt jobb dolgod, mint lesz a kezem alatt.

A rabló csak a fejét rázta s röviden felelt vissza:

- Ösmerlek, ördöngös csendbiztos, és nem hiszek neked. Ne jöjj közelebb, mert rád lövök.

Bornemisza azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el õket egymástól.

Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután felemelte puskáját, célzott s mind a két csövét elsütötte. Jasztrab pedig nem szokott hibázni.

A kis emberke, a hírhedt csendbiztos rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlen a füle mellett süvítettek el… nem hagyta el bámulatos lélekj