A SIPSIRICA

1902

Első rész

A »Fehér Páva« és alakjai

Budát és a budai polgárokat egy darab idõ óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövõje van, Budának múltja. S minthogy a jövõ is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy. Budán éppen annyi látnivaló van, mint Pesten, sõt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öregembert magam is ösmertem, aki még sohasem volt Pesten, de olyan pesti öregembert sohase ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái. S minthogy az országban több korhely van, mint üzletember, Buda jobban megfelel a nemzeti közszükségletnek. Ami pedig a lakosságot illeti, respektíve a fajt, a legénykedési virtusokat, a budaiak már egyszer (az Anjou-korban) letették Lajos pap vezérlete alatt a római pápát is, holott a pestiek sohase tettek még le egyebet, mint alapköveket, rábízván aztán a többit a tótokra, hogy építsenek föléjük palotákat.

De maradjunk a budai korcsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében - de csak addig, míg a pestiek föl nem fedezték. Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiáker áll a kapu elõtt. Fuss el onnan. Az már csak »volt«.

A »Diófa« a »Márvány-menyasszony«, a »Politischer greizler« vagy a »Libanon« (azért hívták így is, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a »Fehér Páva« bukkant elõ.

A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében, de inkább nevezhették volna »Második Budá«-nak, mert majdnem úgy ismerte Budát, mintha õ építette volna.

Egy napon így szólt hozzánk:

- Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok. Még az édesapátoknak se. Egy új korcsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg?

(Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)

- Az onnan van - feleltem -, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, s a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.

Balázs vezetett át bennünket nehányunkat a »Pává«-ba. Alacsony, hosszú házikó volt a Rácváros egyik kis utcájában, az udvaron egypár öreg fa tartott árnyékot, a fák alatt pirosra terített asztalok mosolyogtak a bejövõre.

Kívülrõl semmi se mutatta a korcsmát, csak egy piszkos pléhtábla a házikó homlokán, ahol a fehér páva pompázott rettenetes nagy farkával, alatta ez a felirat: »Oltsó ételek, ittalok és pettyegtetett² kiszolgálat.«

A házikó bizonyos Jahodovska nevû lengyel asszonyé volt, ki azt férjétõl, Jahodovsky József vasúti tisztviselõtõl örökölte, s a csekély nyugdíj mellé korcsmát nyitott. Egészen jól értette az üzletet, maga is korcsmáros lánya lévén Krakkóból. Nyájas, elõzékeny volt a törzsvendégekhez és egész familiáris lábra helyezkedett velök. Budán megkívánják az ilyesmit. Bár már a délutánban járt szépségével (felül lehetett a negyvenen), még mindig fürge volt, mint a karika, és éppen nem kellett az embernek félre nézni, ha magas, testes alakja megjelent. Volt benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögõ mézen.

De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovska igen tisztességes asszony volt és csak üzletével törõdött, meg a lányával.

Õ maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar parasztasszonyt tartott, akik fõztek és mosogattak. Egy kicsit nehéz is volt már a Hebe szerepéhez (nyomhatott vagy kilencven kilót), de azért pompásan ment a dolog (és legalább soványító kúra is volt), futkosott ide-oda az asztalokhoz, most étellel, most késért, most villáért, nekimelegedve nagy pihegéssel, mint egy hízott lúd. Hatalmas karjain rengett a hús, a fehér kötényéhez kapcsolt kulcscsomag zörgött-csörömpölt, összecsapódó, kikeményített szoknyái zizegtek-sustorogtak.

Okos asszony volt. Nagyon okosnak kellett lennie, mert eltalálta a nagy üzleti titkot. Numerus clausussal dolgozott, de nem úgy, mint a fiskálisok szeretnék. Éppen megfordítva. Nem akart több vendéget, mint amennyi van. Azért dédelgette csak a stammgastot. A betévedõ idegen iránt hideg volt, hogy ott ne ragadjon. Kiszámította, hogy ennyi napi kiadással, ennyi szolgálattal, ennyi asztallal, bestekkel és ennyi fáradsággal hány vendéget bír ellátni s ehhez tartotta magát. Nem akart tovább terjeszkedni. A terjeszkedés befektetéseket igényel. A befektetések kockázatok, melyek meghozzák a bizonytalanságot. Jahodovska beérte az õ törzsvendégeivel, számon tartotta õket, mint a jó pásztor a juhait, és csak ha elhullt valamelyik, akkor édesgetett be helyette egy másikat a »póttartalékból«, az idegenek közül.

Azért aztán igen nehéz volt valódi törzsvendégekké válnunk, dacára, hogy már hónapokig jártunk oda.

Egy alkalommal panaszkodtunk Jahodovskának, hogy nincs rendes asztalunk, hol ide, hol oda kell ülnünk, néha pedig éppenséggel nincs semmi hely.

- Hja, a törzsvendégek az elsõk - mondá vállat vonva.

- Ej, hisz mi is azok vagyunk, mindennap itt lát bennünket.

- A többiek már évek óta ide járnak.

- Tehát nem kapunk rendes asztalt?

- Várjanak az urak, míg üresedik - szólt közömbösen.

- Hiszen mióta várunk már. De a vendégei sehogy se akarnak kimaradni.

Jahodovska kevélyen emelte fel fejét s fennhéjázó mosoly jelent meg ajkán.

- Az én vendégeim nem szoktak kimaradni. Õk csak meghalnak. És mondhatom (de ezt sajátságos gõggel tette hozzá) többnyire gutaütésben.

Nem tudom, mi lehetett ez. Pöffeszkedés-e a koszt jóságával és zsírosságával, vagy pedig egyszerû elriasztási szándék?

Hanem hiszen bottal se bírt volna minket elverni. Hovatovább jobban megszoktuk a »Pává«-t s lassankint megismertük összes személyeit, a törzsvendégeket és a »sipsiricát« is.

Hej a sipsirica! De kedves gyerek volt a sipsirica.

Már ti. leánygyerek. Mert a sipsirica süldõ leányt, bakfist jelent lengyelül. A krakkói rokonok, akikbõl egyik-másik gyakran fordult meg az özvegynél, sipsiricának szólították a kis Johankát, míg végre mi is így neveztük.

A sipsirica nem tartozott szorosan a »Páva« világához. Õ bent üldögélt az utcára nézõ lakószobában, kötögetett, leckéjét tanulta vagy a klavirt verte. Ez volt a »Fehér Páva« egyetlen kellemetlensége. A »Szeretnék szántani«. Százszor egymás után ez a nóta. Úgy tetszik, a mama szándékosan tartotta õt a szobában, óvta a vendégektõl.

- Sok olyan bolondságot beszélnek - mondotta Jahodovska -, amit jobb nem hallani a sipsiricának.

- Pedig határozottan ékesítené a helyiséget - vélte fõtisztelendõ Vidovics János úr, aki éneklõ kanonok volt Vácott, de minden héten két napot töltött Budán özvegy unokanõvérénél. (Merthogy ne lett volna unokanõvére az illetõ, azt csak a rossz emberek találták ki.)

- A gyermek csupa ártatlanság - jegyzé meg Jahodovska -, oly fehér lelkû, mint a galamb. Nem akarom, hogy tudjon még a világról. A vendégek nem mind egyformák. Elrontják az ilyen bárányokat.

Hanem, mint általában az asszonyok, nem volt állhatatos a maga elveiben, s ha sok vendég jött estefelé, hogy nagyon elfáradt a kiszolgálásukban, egyszerre vége lett a principiumnak s bekiáltott a szobába a nyitott muskátlis ablakon:

- Gyere ki, sipsirica! Segíts a mamának, szívecském.

Mintha madarat bocsátanak ki a kalitkából, vígan szökdelve ugrott ki a sipsirica. Nyúlánk, magas fiatal leány, akin már nem is festett jól a kurta szoknya és a kislányosan leeresztett szöszke haj, melyet piros pántlika szorított össze.

Fitos orra volt, kék szemei szelíden világították meg girbe-gurba arcocskáját. Megfoghatatlan, mi volt rajta, ami az embert megbûvölte, de volt valami. A homloka szûk volt, az ajka egy kicsit vastag, és a fejét kissé féloldalt tartotta, mintha az egyik válla lejjebb lenne. Mindezek egy-egy hiba különvéve, együtt ellenben igen kedves és harmonikus. Isten különös módon komponálja össze a nõi arcokat, odalehel valamit és ez a rálehelés teszi meg.

Mint ahogy a kiskacsa mindjárt tud úszni, a sipsirica is mindjárt pompásan tudta kiszolgálni a vendégeket. Megszedte magát poharakkal, tányérokkal végig a karján, föl a válláig és semmit se ejtett el útközben.

Valami üde szellõcske jött vele az õ perkálszoknyáiban, ami jólesett a forró nyári estéken. Szinte felvillanyozta jelenléte a törzsvendégeket. »Ni, hogy megnõtt a mi leányunk, a sipsirica, s hogy megszépült megint.« Bolondság, bolondság, de azt tartja Druzsba, hogy az ivási kedvet is emelte.

És csakugyan sûrûn hangzottak a felkiáltások:

- Nekem is egy fröccsöt, sipsirica! Hej, kis sipsirica, ide is!

Az öregebb vendégek, akik még kicsiny korától ösmerték, becézgették, mint egy hercegkisasszonyt, egy-egy cukorkát hoztak neki, kiexaminálták, ingerkedtek vele.

- Hányadik osztályba jár, sipsirica?

- Az utolsó évben vagyok.

- Hát mikor kap már hosszú ruhát?

- Azt mondta a mama, hogy jövõ karácsonykor.

- Teringette faszekere! Hisz ahhoz aztán udvarló is kell, ugye? Mi?

A sipsirica buta pofácskát vágott s a leánydeákok bizonytalanságával keresgélte a választ.

- Hohó ni, úgy tesz a kis selyma, mintha nem is tudná, mi az az udvarló.

- Még eddig nem tanultuk - felelte a sipsirica, röstelkedve, hogy nem tudja.

- Micsoda? - álmélkodott a törzsvendég és hirtelen a szeme közé nézett. - Hát csakugyan nem tudná? Kolosszális!

Nagyot kacag elõbb, aztán átkiáltja a többi asztalokhoz, a többi törzsvendégeknek:

- Bizisten nem rossz. Ki hinné a XIX.-ik században? Ebben a Szodoma-Gomorrában. Kérdezem tõle: tudja-e, mi az udvarló? S õ azt feleli, hogy még eddig nem tanulták. Hehehe! Hát ki hallott már ilyet? Éppen úgy válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, mi a kétpúpú teve? Bravó, kis sipsirica! Hallja, Jahodovska, hány éves most a sipsirica?

- Johanka pünkösdkor múlt tizenöt éves - felelte Jahodovska.

Felpattant erre a szomszéd asztalnál Druzsba tanár, a megboldogult Jahodovsky barátja és komája.

- Maga nem jól neveli a leánykát, Jahodovska komámasszony, szándékosan a véka alatt tartja õt. Májusban cseresznyét kell enni, augusztusban szilvát, októberben szõlõt. Át kell élvezni az örömöket, melyeket az évadok nyújtanak. Ez volna a célszerû életfelosztás. De mit akar maga a sipsiricával? Lássuk csak! Maga azt akarja, hogy júliusban jusson a cseresznyéhez. Mikor már rothadt vagy férges. Ti. a cseresznye és nem a sipsirica. Maga elvonja õt az élvezetektõl. Igaz-e vagy nem? Lássuk csak. Jer ide, keresztlányom, hadd kérdezzelek ki.

Johanka odament a keresztapjához és meghajtotta magát elõtte.

- Itt vagyok, keresztapuska.

Jahodovska mosolyogva állt meg a háttérben s az anya kevélysége csillogott a szemeiben.

- Mondd meg nekem - szólt a tanügyi bácsi, a szokásos professzori redõkbe szedve pattanásos homlokát -, vannak-e örömeid, élvezeteid és mulatságaid?

- Igenis vannak.

- Helyes, és mik azok?

- Különfélék - felelte sipsirica.

- Éspedig? Sorold fel õket!

Sipsirica lesütötte a fejét és nem felelt.

- Hát mért nem szólsz?

- Szégyenlem magam, keresztapuska.

- Ejnye no, canis mater! Hát legalább egyet mondj. Pars pro toto. Mit tartasz ez idõ szerint a legnagyobb élvezetnek?

- Hogy mi a legnagyobb élvezet? - kérdé a sipsirica önmagától, hangosan, egy kicsit selypítve, ami felette jól állt neki, azután elgondolkozott egy kicsit, fölnézve az eperfára. - A legnagyobb élvezet - felelte lassan, gyermekes nevetéssel -, ha a hátam viszket és a mama megvakarja.

Hát erre megint kitört a hahota a törzsvendégek közt, s még a frivol fiskális, Tibuly Gáspár is mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható kis buta nincs a világon; akármelyik oltárra oda lehetne tenni angyalkának - csak le kellene elõbb vetkõztetni.

Fesztelen, családias hang honolt a »Pává«-ban. A törzsvendégek mintegy hozzátartoztak a családhoz és beleszóltak a házi ügyekbe is. Szinte érezték, hogy a sipsiricát férjhez kell adni egy napon. Bizony nagy gondunk lesz, gyerekek!

Különben nem valami nagy volt a gárda. Mindössze húsz-huszonkét személybõl állt rajtunk kívül. Az egyik asztalnál Druzsba ült, Kovik István doktor, a Vízivárosból, unalmas fráter, aki mindennap felpanaszolta, hogy boldogtalan, mivel nem ehet rostélyost. Mert a rostélyoshoz fokhagyma kell, a fokhagymához ellenben teljes függetlenség kell. Õ pedig nem független, mert minden percben valami grófné hívathatja, aki elájul a fokhagymaszagtól. Ebben neki mindenki igazat adott, dacára annak, hogy negyven év óta, mióta az orvosi praxist ûzi, egyetlen olyan perc se volt, hogy valami grófné hívatta volna. A harmadik perszóna az asztalnál Mliniczky Pál volt, a társaság generálisa, a »tongeber«, egy tót földesúr, aki vitalitiumba adván Turóc megyei birtokát, Budán éldegélt s azért járt effajta kis helyekre, hogy itt a nábobot és az oligarchát játszhassa. Egy kicsit tótosan beszélt és nagyon imponált mindenkinek.

A másik eperfa alatt a nevezett Tibuly Gáspár üldögélt az éneklõ kanonokkal. Tömzsi, gutaütésre hajló ember volt az éneklõ kanonok, és az volt a különös, hogyha a többiek, jó kedvük szottyanván, egyszer-másszor énekeltek is, õ sohasem. No, köszönöm az ilyen éneklõ kanonokot.

A harmadik asztalnál környékbeli háziurak tanyáztak, fölemlegetve a régi jó idõket, mikor ezekbõl az alacsony viskókból jobban lehetett pénzelni, mint a nagy házakból beljebb. Ez persze még 48 elõtt volt, a régi becsületes rablók és gyilkosok idejében. Az a statutum volt ugyanis, hogy az elfogott rablót vagy gyilkost szabadlábon hagyták, ha két budai háziúr jótállt érte. A háziurak kétszáz, háromszáz forintért jótálltak akárkiért, néha tíz-tizenöt személyért is egy-egy háziúr, mert nagy volt a kereslet. Ha aztán a vádlott megszökött, elkótyavetyélték a házat a jótállás fejében, s a licitáción újra megvette a volt tulajdonos potom áron és folytatta tovább a jótállásokat.

A negyedik asztalt kisebb miniszteri tisztviselõk tartották megszállva. Már kora délután beültek és preferáncot játszottak a vacsoráig, egyugyanazon kártyával egész nyáron. Az osztás közötti intermezzókban szenvedélyesen politizáltak s többnyire a minisztereket szidták, türelmetlenül áhítozva bukásukra. Az ember azt hihette volna, hogy disputáló képviselõk, - ha nem csinálják megfordítva. Mert a képviselõk inkább tûrik a rossz minisztereket, de gyakrabban változtatják a kártyát.

De ki az ördög gyõzné elszámlálni az összes törzsvendégeket. Részint nem is ismertem, részint nem is érdekesek. Egy darabig csöndesen éldegéltünk így együtt anélkül, hogy valami egyéb történt volna, minthogy a szeletek néha jobbak, néha rosszabbak voltak. Hanem a nyár másik felében két különös alak kezdett odajárni. Egy piperkõc öregúr, aki a haját festette, kockás, finom ruhában járt, vasalt nadrágokban, s ruhái olyan rezedaillatot terjesztettek, hogy egészen tönkretette vele a konyhából kipárolgó pecsenyeszagokat. Megfigyeltük, csak egyszer jött egy héten, csütörtök estefelé s mindig egy fiáker várta odakünn. Nagy havannaszivart szítt, gyûrûset, ami a »Pává«-ban feltûnõ dolog s meglehetõsen feltüzelte a fantáziákat.

- Nagy úr lehet - mondogatták a törzsvendégek. - Az ördögbe is, míg itt a messzely borát iszogatja, addig két forint árát áll a kocsi odakünn; azért a Nemzeti Kaszinóban is meguzsonnálhatna.

Eleinte Jahodovska se ismerte, tõlünk kérdezgette, ki lehet, pedig az öreg ficsúr gyakran beszélgetett vele.

Egyszer meg is kérdezte tõle, miért jár mindig fiákeren.

- Nem vagyok elég gazdag - felelte -, hogy gyalog járhassak.

- Hogy értsem azt? - kérdezte pajkosan Jahodovska, mert dacára a nagy testének, tudott kedves lenni.

- Ha gyalog jönnék idáig, megpumpolnának az emberek útközben. Takarékosságból járok kocsin.

- Jótékony ember lehet - gondolták a törzsvendégek.

Csak Mliniczky Pál kifogásolta a dolgot, nyilván, mert elhomályosítani kezdte úri voltát az idegen.

- Nem gavallér az olyan ember, aki így kijátssza a szegényeket. Hát úr az ilyen? Szökik a szegények elõl. Engemet látnának, mikor az utcán megyek. Elõlem a szegények szöknek, mert már elnáspángoltam a botommal néhány efféle csavargókat.

Az ismeretlen olyan pontosan jelent meg minden csütörtökön, mint az óra, és egy külön asztalhoz ült mindig egyedül. Késõbb, úgy látszik, megtudta Jahodovska, hogy kicsoda, mert szembetûnõ tisztelettel kezdett vele bánni, de elõttünk csodálatos módon titkolódzott, ötölt-hatolt, láthatólag zavart lett, ha kérdeztük.

Átláthatatlan rejtély alakjában gomolygott köztünk ennek az elõkelõ úrnak a csütörtöki megjelenése. Mit akar? Miért jön ide? Talán a borocska ízlik neki? Ej, bolondság, hiszen vitethetne belõle haza is.

Ehhez a rejtélyhez (mert az események mindég csõstõl jönnek) hozzájárult még egy érdekes alaknak elõnyomulása a »Pává«-ban. Ez egy daliás, hegyesre kifent bajuszú, Wesselényi-mellkasú, közepes korú férfi volt, ki megjelent egy napon és azontúl ott maradt sülve-fõve, egyre nagyobb és tekintélyesebb helyet szorítva ki magának a hét eperfa világában.

Jómódú ember lehetett, mert ujjai tele voltak gyûrûkkel, azonfelül jó vendég, mert Jahodovska alig gyõzte neki hordani a fröccsöket, végre pedig ügyes ember is volt és Jahodovska szívesen vitte neki a fröccsöket, mert mindig mondott neki egy-egy bókot. Más tekintetben is kedvében járt Jahodovskának, néha rózsát hozott, néha szegfût, amit az özvegy rendesen a keblére tûzött, a sipsiricának is hozott ajándékba egy papagájt. Örült neki a leány és mi is örültünk, mert most már többször volt alkalma kijönni az udvarra, hogy a papagájával játszhassék.

Így aztán hamar lett a törzsvendégek lajstromába beiktatva a Herkules. Már ti. a háziak részérõl. Mert a törzsvendégeket (a törzsvendég mind arisztokrata érzésû) némileg nyugtalanítá a parvenü dédelgetése.

Minthogy pedig az elõkelõ öregúr csak egyszer jött egy héten, míg a »Herkules« (ahogy elneveztük) mindennap ott volt a szemünk elõtt, a figyelem elfordult a rejtélyes öregrõl s mindenki csak a gyûrûs kezûrõl beszélt.

Mliniczky úr, aki mint a legnagyobb igényû »stamm«, féltékeny szemmel nézte az új alakulásokat, nem volt éppen ellensége:

- Végre is, úgy látszik, udvarias, figyelmes ember. Jól teszi, ha egy kicsit hízeleg Jahodovskának és a sipsiricának. A jó szó nem kerül pénzbe, a rózsa, szegfû se kerül pénzbe, a papagáj… hm, a papagáj, az már szamárság, az pénzbe kerül. De mindegy, Jahodovska megérdemli, hogy ne közönséges korcsmárosnénak nézzék. Jahodovska több annál!

Egyszer arra figyelmeztette Druzsba tanár, hogy Jahodovska nagyon is szívesen és sokat beszélget a Herkulessel, de Mliniczky ebben se talált semmi kivetni valót.

- Jahodovska hálás a papagájért, hálás a rózsákért, mert Jahodovska finom lélek.

Föl sem vette Mliniczky, míg ilyen téren mozgott az ismeretség, de amint késõbb észrevette, hogy Jahodovska a legszebb húsokat a Herkulesnek süti meg, egyszerre morogni kezdett:

- Ez már nem járja. Disznóság! Jahodovska ostoba asszony! Mit akarja azzal az emberrel? Szemlátomást nagyobb porciókat visz neki, mint nekünk. Az a Góliát mindent föleszik elõlünk, mert amivel többet ad neki, azt a mi szeleteinkbõl gazdálkodja ki.

Egyre szaporodtak a gravamenek. A »Herkules« mindennap tiszta asztalkendõt kapott az ételekhez, a többi törzsvendégek nem, este a nagy, fényesen világító petróleumlámpát megint Herkules kapta az asztalára, nekünk csak kerti lámpák jutottak. A Herkules fröccsét rendesen úgy hozta az özvegy, hogy egy darabka jég úszkált a tetején, csillogott-ragyogott, mint a lady Dudley nagy gyémántja.

No, ez már botrány! Hogy nem szégyenli magát a Jahodovska?

De ezt még csak mind eltûrte volna Mliniczky úr (bár az epe már forrt benne), ha elõ nem adja magát az a szerencsétlen eset, hogy egy fél rántott csirkét rendelvén, abban két fejet talált vala, míg ellenben látja sasszemekkel, hogy a szomszédos asztalnál hasonlóan egy fél csirkét majszol a Herkules s már a második mellsarkantyút töri szét a kis sipsiricával, hogy: ki él tovább?

Hát ez már égbekiáltó, ezt már nem hagyhatta annyiba; ingerülten csendítette meg késével a poharat.

Minden szem odanézett. Jahodovska kiszaladt a konyhából s meglátván a Mliniczky vésztjósló arcát, a szokásos »üzleti« ijedelemmel és sietséggel perdült a Mliniczkyék asztalához, azzal a rettenetes elõérzettel, hogy Mliniczky úr vagy legyet, vagy hajszálat talált az ételben.

- Jaj, tekintetes úr, tekintetes úr! Mért olyan nyugtalan, lelkem tekintetes úr!

Csak magát Mliniczkyt hívták tekintetesnek, a többi a neve szerint volt Druzsba úr, Kovik úr, Tibuly úr.

Mliniczkynek szikráztak a szemei, a homloka kivörösödött, mint a tégla és a szalvétájával haragosan csapkodta az asztalt.

- Hát azért, mert haragszok (ha dühbe jött, még kevésbé vigyázott a magyar grammatikára). Haragszok egy kicsit a kétfejû sasra is, de aztat mégis hiszek, hogy két feje van, hanem hogy egy csirkének négy feje volna, aztat nem hiszek. És ha volt, hát mért nem küldte õtet múzeumba az én barátocskámnak, a Pulszkynak, hanem adja nekem megenni? Ez impertinencia, hallja!

Jahodovska elpirult, kibeszélte magát a szakácsnéra, hogy az követte el a hibát, aztán hirtelenében beszaladt a konyhába és kihozott békítõül egy tányéron két pompásra pirult kirántott csirkecombot azon melegében, még szinte sistergett rajtok a zsír.

Mliniczky dühösen lökte félre a tányért.

- Nem kell, egye meg. Én rendet akarok és tisztességet enyim pénzemért, nem kedvezményt. Az nem kell nekem. Száz fácányt rendelek, ha nekem tetszik.…

Olyan hõsies gesztussal tette ezt, mint egy római triumphator, mikor egy koronát utasít vissza. Az effajta dolgok emelték õt a »Pává«-ban mindannyiok fölé.

- Ugyan ne haragudjék, édes tekintetes úr.

- Haragszok, borzasztóan haragszok - rikácsolta.

Erre aztán a sipsiricát küldte rá Jahodovska. A sipsirica rámosolygott és addig-addig kérlelgette, hogy végre õ is visszamosolygott és sipsirica kedvéért megette a két combot.

Hanem most már a gyanú fel volt költve, és általános gyûlölet tört ki a Herkules ellen.

Ki lehet ez az ember? És mit akar vele Jahodovska? Ez is egy valóságos rejtély. Most már két rejtély volt a »Pává«-ban. Két aktuális téma a borocska mellé.

Nemsokára némi világot hozott Kovik úr. Megtudta valahol, hogy a Herkules senki más, mint egy Manusek Vince nevû nyugalmazott burgzsandár.

- Csak? - jegyzé meg Druzsba úr. - No, ez nem sok.

- Ej, no - dörmögte Mliniczky -, mire nézi a király a civillistáját, hogy ilyen erõs, javakorú embert nyugalomba küld?

- Hogy azt mondják, nõül akarja venni Jahodovskát - újságolta tovább a doktor.

Druzsba úr felfortyant:

- Ez szemtelenség! Ki kellene innen lökni. Hogy mer ilyet gondolni!

- No, csak az kellene még - vélte Mliniczky úr -, hogy egy burgzsandár regnáljon fölöttünk, igaz magyarok fölött.

- Nem, nem, ez képtelenség - tûnõdött rajta <