A KIS PRÍMÁS

REGÉNY

1891

Nagy eltökélés tõlem, ha én most Ferrara városába vezetem olvasóimat, aki ott sohasem jártam.

A nemes város leírásába tehát bele se fogok, pedig megtehetném, mert hogy miképp nézett ki 1486-ban, azt én éppen úgy tudhatom, mint a mostani bennszülöttek. Hanem a kert, a ferrarai herceg kertje (az egész Ferrarából csak erre a kertre van szükségünk) meglehetõsen szegényes kinézésû volt. Maga a herceg sem úszott tejben-vajban; adósságai voltak és pénze nem. Gyakorta szokta mondani:

- Minden reményem és minden bajom a rokonaim.

Amit úgy kelletik értelmezni, hogy egy csomó szegény rokon élõsködött a nyakán s hogy egy pár gazdag nagy állású rokon viszont a lelket tartotta benne.

Így élt õmagassága »közbül« a rokonainak. Patriarkális, egyszerû udvart vitt, melynek igénytelenségérõl egész adomák keringtek a Hradsinban, ahol Podjebrád székelt és Aachenben, ahol a római császár udvaroncai faragták az élceket.

De ne induljunk el a csípõs nyelvek után, maradjunk az elhanyagolt nagy kertnél, melybe a rozzant kerítésen át a városka összes gyerekei ki- s be másztak pajkoskodni a herceg gyerekeivel. Volt ott aztán hancúra, játék, lovasdi, búvósdi. Lepkét ûztek, fûzfasípot faragtak, rontották a fákat, a virágpadokat, úgyhogy az idegen származású kertész, Poven apó, sokszor bottal páholta el õket, és ilyenkor a kis hercegek is kaptak egyet-kettõt az ütlegekbõl.

Azon a délutánon, mikor ez a történet kezdõdik, maga a hercegné asszony zavarta meg a visító, nagy csatarát ütõ gyerek-zajt, hangosan kiáltozva a fák közt:

- Hippolyt! Kis Hippolyt! Kedves fiacskám, hol vagy? Gyere elõ!

A kis Hippolyt nemigen jelentkezett. Nyilván beljebb ment a sûrû fák közé, hogy rá ne akadhassanak. Mert a kis Hippolyt éppen az »a-bé-ab«-ot tanulgatta most, az pedig igen rossz mulatság a verekedésekhez képest. Bizonyára az ábécés táblához szólítják.

Ezt a hercegasszony is így gondolta, következésképp jónak látta hozzáragasztani a hívó szózathoz:

- Gyere elõ, fiacskám! Kapsz valamit.

A Hippolyt gyerek azonban még erre sem jelentkezett, mert tudta a múltak tapasztalataiból, hogy ez a valami esetleg egy »barack« is lehet, amit a fejére kap.

Végre is az történt, ami máskor, hogy Poven apó iramodott a kis dezentor után, elcsípte valahol a filagória mögött és a fülénél fogva vezette elõ.

- Poven, Poven! - mondá a hercegné boldog mosollyal. - Hogy tartja azt a fiút? Ön jó keresztény, Poven. Félek, hogy ön nagy bûnbe esett.

Az öreg kertész bámész szemeket vetett úrnõjére:

- Nem tudom miért, asszonyom?

- Majd megtudja, jó Poven. De hogy nézesz ki, szerencsétlen?!

A kis Hippolyt valóban furcsán reprezentálta magát, a nadrágja ki volt szakadva vagy két helyen, csinos gömbölyû arca csupa piszok, csupa maszat, csak a fekete szemei szépek és tiszták. A feje hátul be volt törve, s a haján megaludt vér piroslott.

- Ej, ej, édes kis szépségem, de csúnya vagy! Gyere hamar, mosakodj meg, mielõtt apádhoz vezetnélek.

- Hát mit kapok? - kérdé a fiú kedvetlenül. - Azt kiabáltad, hogy kapok valamit.

- Hát hallottad, rossz kópé? No, megállj. Bizony mondom, kapsz valamit, aminek nagyon megörülsz.

- Cseresznyét? - kérdé Hippolyt megvillanó szemekkel.

- Sokkal többet, sokkal, de sokkal nagyobb dolgot.

Hippolyt elgondolkozott, mi lehetne a cseresznyénél nagyobb dolog a világon.

- Tán egy eleven lovat?

- Még annál is különbet, csak gyere. De mi ez a nyakadban?

Hippolyt nyakán egy pitypangból csinált lánc lógott. Az anya mosolyogva mondá, mintegy magában: »Milyen elõérzet ez!« S örömizgatottságában lehajlott a fiához, fölvette ölébe és százszor, meg százszor csókolta meg:

- Jaj, te bolond gyerek, hiszen mind lenyaltam képedrõl a piszkot!

- Talán meg se kellene mosakodnom.

- Óh, hogyisne… Okvetlenül kicsinosítlak elõbb egy kissé.

A mama valóban mindent elkövetett, hogy Hippolytot jó karba tegye, megmosdatta, megfésülte, tiszta inget adott rá és a legújabb bársony öltözetét, amit csak ünnepnapokon volt szabad fölvenni.

A fickó megijedt:

- Mamám, mamám, mi lesz ez? Csak nem kell misét hallgatni mennem?

- Nem, nem! de már készen vagyunk. Csak még ez a fodor. No, gyere most!

A nappali szobákon keresztül bevezette a terembe, melynek kék bolthajtása volt csillagokkal, s hol csak ünnepélyes alkalmakkor szokott a család összegyûlni.

Együtt voltak most is; körben ültek a nagy asztalnál; fönt az asztalfõn maga a vékonyarcú, rideg, sovány kinézésû öreg herceg, komoly, ünnepélyes arccal.

- Hippolyt fiam - szólt -, lépjen elõ!

- Minek? - kérdé az ajtónál bámészkodva álló Hippolyt makrancosan, mert sehogy se látszott elõtte barátságosnak a dolog. Az anyjának kellett elõre tuszkolni a gyanakvót.

- Jer, jer, fiam - szólott a herceg nyájasabb hangon, s egy nagy aranyláncot vett föl az asztalról, melynek közepén gyémántos kereszt csüngött.

Hippolyt félénken sandított a lánc felé, el nem bírta képzelni, mit akarhatnak vele. Hátha azzal a lánccal odakötik a lábánál fogva az asztalhoz!

Az apa felállott most s a gyermek elé lépvén, a láncot annak nyakába akasztá. A fiú csak nézte-nézte, s úgy látszott neki, mintha valami nehéz, mázsányi tárgyat tennének rá, ami megzsibbasztja, lenyomja. A gyémántkereszt leért a padlóra s ott csillogott szemkápráztatóan.

- Légy üdvözölve, Magyarország prímása!

A fiú csak bámult, egyre bámult a nagy, kerekre nyitott szemeivel és nem szólt semmit. Nem értett õ ebbõl egy szót sem.

Az apa azután lehajolt hozzá és homlokon csókolta, majd a hercegné ölelte meg, mire eleibe járultak sorba a rokonok, az Este-család mindenféle retyerutyái, és kezet csókoltak Hippolytnak.

- Az isten éltesse fõmagasságodat sokáig!

Most megnyílt a szomszéd terem ajtaja, és két magyar lovag lépett be, fényes, aranytól csillogó öltözetben.

- Ezek a földieid, Hippolyt!

Majd a magyar urakhoz fordult a herceg, fiára mutatva:

- Íme, az esztergomi érsek!

A lovagok meglepetve hökkentek vissza. Az esztergomi érsek? Ez a kicsike, vézna fiúcska? De csak mégis összeszedte magát Keõvágó Simon, a szószóló, s mélyen meghajolván a prímás elõtt, így szólott:

- Szent atyám! Mátyás király üdvözletét küldi nagyságodnak és arra kéret általunk, hogy minél elõbb siess országodba, esztergomi palotádba, nagy uradalmaidba, mert millió és millió fõnyi nyáj várja immáron pásztori vezetésedet.

A latin szónoklatból semmit sem értett a prímás, az apja magyarázta meg neki olaszul. A kis érsek mindössze azt felelte rá:

- Elmehetek már?

- Hova akarsz elmenni?

- Hát játszani, a kertbe.

Az apa szigorú ráncokba vonta homlokát és azt felelte a magyar uraknak:

- Az esztergomi érsek mély alázattal mond köszönetet a felséges magyar királynak és felséges hitvesének, mélyen szeretett nagynénjének, legmagasabb kegyelmökért, s nemsokára felkészülvén az útra, örömmel költözik hazájába. De addig is király õfelségének arcképét küldi és jobbágyi hódolatát.

A ceremónia ezzel véget ért. Most már mehetett Hippolyt játszani.

- Magammal vihetem a láncot is, apám?

- Amit fölséges nagynénéd küldött? Hogyisne? Hát mire való volna az?

- Gyeplõnek! - kiálta a kis Hippolyt és ugrándozva rohant ki a pajtásokhoz.

*

Ejh, hát igazán megtörtént ez a bolondság? Vagy tán csak az író gondolta ki?

Dehogy. Egy írónak nincs ekkora fantáziája. Ezt csak egy asszony gondolhatta ki.

Az egésznek abban van a nyitja, hogy Hunyadi Mátyás túlságosan szerette a feleségét, Beatrix királynét, s mikor már mindent legyûrt széles Európában, akkor ez az asszony ült a nyakába, s lenyûgözte az akaratát.

Egykorú képek pufók arcú, vaskos, termetes asszonyságnak ábrázolják, hogy mi tetszhetett rajta õfelségének, azt nem tudja sem Horváth Mihály, sem Fraknói, következésképp én se tudom. A fölséges asszony egész kinézésébõl csak azt látom, hogy meglehetõs jó koszt lehetett a Mátyás udvarában.

De a király szerette nejét, annyi bizonyos; a legendák Mátyásához, tudom, nem hasonlít ez a vonás, a boroszlói szerelmi kaland révén százat komponált ki a népfantázia. Ha mind igaz volna, a sok csókolózás miatt bizony rá nem ért volna az õ vitézi dolgaira. Mint a csóka, a nép minden fényeset összeszed és egy helyre hordja. Amennyi asszonyt Mátyás elcsábított a poéták csácsogásai szerint, éppen kettõ jutott volna neki minden napra, (mert rövid ideig élt), s honnan maradt volna ideje még azonfölül a cinkotai kántorral iszogatni, meg az urakat kapáltatni Gömörben?

Hát csak költemény lesz alkalmasint az is, hogy itt járt, hogy ott járt, diáknak öltözve vagy kereskedõnek, hogy ott ült a fejérvári vásáron a lacikonyhán, a csizmadiák közt, furmányos tót gúnyájában gurítgatta a kereket Bécs ostroma alatt, hogy õzekre vadászott Véglesen és édes regényt szõtt az erdõmester leányával, hogy a Venetur lencséjébõl lakmározzék Háromszéken és a többi meg a többi.

Ennyi elpocsékolt idõ az õ nagyravágyó lázas terveinek közepette! Ennyi idõt elszedni Mátyástól az õ akarata nélkül! Ahhoz olyan nagy hatalom kellett, mint a mese. Mert a mese nagyobb úr a történelemnél is, aki pedig ítélõbírája a királyoknak. - De a mese a történelmet se respektálja, azt gyúr a királyokból, ami neki tetszik.

A nagy intrikák, a merész tervek, melyekkel egész Európát behálózta, még aludni sem hagyták, nem hogy unalmában országot ment volna próbálni gyalogszerrel, különféleképpen átöltözve.

Szerette a saját népeit, dicsõséget szerzett nekik sokat, de a pénzüket leleményesen elszedegette a háborúzásokra. A népek szeretik a dicsõséget, de a népek a pénzt is szeretik.

S azért Mátyás király nemigen volt népszerû, amíg élt. Annál szerencsésebb az utódok elõtt, akik nem érezték már az õ hatalmas tenyerét a zsebük körül, de a megmaradt dicsõségben jólesett sütkérezniök.

Különös azonban, hogy bár bõven rászolgált a »nagy« vagy az »igazságos« címre is, az igazságos mellékneve éppen egy igazságtalanságból ragadt rá; Szilágyi Mihály elfogatása csinálta meg a nagy effektust a köznemességnél:

- De iszen, derék ember Mátyás, még a saját bátyját is megbünteti.

S milyen szerencse, hogy úgy él emberöltõk emlékében, mint aki kunyhóról kunyhóra járt a nép baját tanulmányozni és orvosolni. Éppen õ! Õ, akinek sastekintete olyan messze kalandozott, hogy a közelségre nem látszott ügyet vetni.

Két kedvenc terve volt, melyet nem tévesztett soha szem elõl: hogy õ maga valamikor megkapja a császári trónt, és hogy fiának, Corvin Jánosnak biztosítsa az öröklést.

Beatrix királyné csak az egyiket akarta ezekbõl: a német császári koronát. Nem is volt éppen rossz ízlése. De hogy Mátyás után ki örökölje a jogarát, arra neki más jelöltje volt; s nem is titkolta valami nagyon, hogy az éppen õ maga.

- Lehetetlen az, fiam, - mondogatta az okos király -, téged nem szeretnek a magyarok; de ha szeretnének, sem volna a te kis kezedben erõ, azt a gyeplõt fogni, ami halálommal az én kezembõl kiesik. Trónod összedõlne.

De ami a magyarok szeretetébõl hiányzott, azt mind kárpótolta az õ szeretete saját maga irányában. Hiába volt neki minden okos tanács. Örökké szõtte ebben az ármányait a király háta mögött is. S bizony nagy szerencse, hogy a király olyan bolondul a papucsa alá került, s ahelyett, hogy kolostorba küldte volna, vagy haza pokolba, Olaszországba, becézgette, kényeztette, s ajándékokkal, apró kedveskedésekkel igyekezett mintegy elaltatni a terveit.

Egy ilyen »apró kedveskedésrõl« szól ez a történet is.

Önök persze most azt gondolják, hogy valami gyémánt nyakláncot hozott õfelsége a nejének, drága csipkéket vagy aranyos keleti szöveteket, de nem, õfelsége így szólt a reggeli után a királynéhoz:

- Amire tegnap kértél, Beatrix, megteszem.

- Tehát én tölthetem be a széket tetszésem szerint?

- Természetesen.

- És a pápa?

- Az eszembe se jutott. De reménylem, nem fog ellenkezni.

- Én nem vagyok benne bizonyos, mert akit akarok…

- Igaz, a személy, errõl még nem is szóltál, Beatrix.

A király egy aranyozott székbe ült, melynek négy lába oroszlánlábakat ábrázolt, s azt közelebb húzta Beatrixhez.

Az õszi nap bágyadt fénye, mely a bécsi vár ablakain át beszûrõdött, megaranyozta a Beatrix kibontott nagy haját, melynek a király - Galeotti szerint - nem tudott ellentállni. Most is e haj egyik tekercsét megfogta és áthajította a maga nyakára. Valószínû, hogy ez kellemesen csiklandozta a király nyakát.

- Igen - folytatta Beatrix -, tegnap csak azt kértem, hogy az érseki szék betöltését reám bízd, de most már a személyt is megnevezhetem. Az unokaöcsém. Estei Hippolyt.

A király fölnevetett.

- A kis Hippolyt! Tréfálsz, Beatrix. Hiszen ha jól tudom, az még gyerek. Hány éves?

- Már hét.

- Ezt te »már«-nak mondod? Hét éves esztergomi prímás! Ugyan, ugyan Beatrix! Nevetni fog az egész ország.

A királyné tréfával akarta elütni az ellenmondást.

- Eleget megríkatjátok országaitokat, ti királyok, illõ, nevettessétek is meg néha-néha.

De a király komoran, kedvetlenül nézett maga elé, felállt és lerázta magáról a királyné haját.

- Ez meggondolatlanság lenne - mormogta.

A királyné ingerülten emelkedett föl a rokkája mellõl, melyen font (bár mindig csak a rokkán font volna!).

- Egyébiránt, ha fölséged jónak találja visszavenni szavát - szólt sértõdve -, én megadom magamat.

Mátyás szeretett volna átcsapni az enyelgõ hangba:

- Az én királynémnak megárt a mérgelõdés, rendeljük tehát Isten által reánk ruházott hatalmunknál fogva, hogy tovább is mosolyogjon, mert az jobban is illik neki.

- Igazad van - felelte a királyné eléggé jól palástolt ingerültséggel. - Tévedtem, barátom. Tudnom kellett volna, hogy olyasmit kérek szegény Mátyásomtól, amire az nem elég erõs.

- Beatrix!

- Amiért voltaképpen õszentségéhez kellett volna fordulnom.

A király bosszúsan dobolt ujjaival az asztalon. Meg volt fogva. (Azok a hajdankori asszonyok is tudtak ám zongorázni - a férjeik idegein.)

- Egy szót se többet! Meglesz a kívánságod!

Az asszony arcát az öröm fénye önté el:

- Megírhatom neki?

- Természetesen.

Így ment el a levél a nagy aranylánccal s a király üzenetével Ferrarába; vitte a két levente, Keõvágó Simon és Vizsolyi István.

Azok hozták vissza a kis Hippolyt arcképét is, hozzájuk csatlakozván Valentini Caesar, a ferrarai herceg ügynöke.

Már akkor a királyi udvar Budán volt, s éppen ebédnél ültek õfelségeik, mikor a követek audienciára jelentkezének.

A király élénken kiáltott föl:

- Jöjjenek be azonnal! Mit üzen vajon a mi kis magyarunk?

A királyi táblánál jelenlevõ urak gúnyosan néztek össze, mert nagy ingerültség volt elharapózva az országban, Hippolyt kinevezése miatt. A püspökök duzzogtak, morogtak. Ujlakyék, Czoborék pedig izgattak is a terv ellen mindenfelé:

- Pelenkás gyereket ültet be a király az esztergomi érseki székbe, melyhez az õsz haj is tapasztalatokért szokott fordulni.

A követek átadták a prímás arcképét. A király élénk kíváncsisággal nyúlt utána.

- Csinos és kedves - szólt megelégedetten, s aztán legmagasabb ajkaival érinteni méltóztatott a képet. - Nézzék meg kegyelmetek is!

Átnyújtotta Szapolyainak, aki hasonlóképpen megcsókolá. Szapolyai átadta Czobornak - s mit tegyen, bár forrt benne a méreg, õkegyelme is egy csókot cuppantott rá, s így tovább a hosszú táblán sorba vándorolt a kép, le egészen Drágffy Pálig, átnedvesedve a sok csóktól és bepiszkolva a különféle kunkorodó és lelógó szittya bajuszoktól.

Meg kell adni, hogy már az akkori õseink is értettek valamennyire a mameluksághoz.

Majd a bizalmasabb jellegû megbízásaikat adták át a követek ebéd után az uralkodó párnak.

- A hercegné, a felséges asszony nõvére, arra kéri felségedet, titkon adta ezt az üzenetet, hogy annak idején követeket küldjön a prímásért.

A király mosolyogva nézett Beatrixra.

- Természetesen - szólt Beatrix. - Miért ne mehetne el, teszem azt, Kanizsay János és Dersffy Gábor.

A király keze intésével elbocsátá a követeket.

- Nem úgy lesz az, Beatrix. Nem úgy értette azt nõvéred. Két követ nem elég. Én kétezret szándékozom küldeni.

- Kétezer követet?

- De mind körmöci születésût.

Bár a király komolyan vette is a dolgot, még azért Hippolyt át nem ment a gázlón. Rómába követekül küldé Szirmai Jánost és Veronai Gábort, az egri bíbornok-püspököt, hogy dolgozzanak Hippolyt javára. Képzelhetni, milyen kelletlenül tették. De nem is volt sikere.

VIII. Incze egy kérdéssel válaszolt a király elõterjesztésére:

»Mivel igazolhatná fölséged Isten elõtt az egyház kormányzásának egy csecsemõre való bízását?«

Mire a király is visszavágott egy kérdéssel. Kérdésre kérdés: »Szentséged-e Magyarország királya vagy pedig én?«

Hónapokig folyt a feleselgetés. A pápa is fenyegetõzött, a király is.

A pápa megírta kurtán: »Nem fogom megerõsíteni, mást nevezek ki.«

Mátyás is visszafelelt kurtán: »Azt nevezhet ki szentséged, akit akar, de a prímási székben csak az fog ülni, akit én akarok, és a prímási jövedelmeket is az kapja. Ma küldtem ebbõl kétezer aranyat Hippolytnak.«

De már erre megadta magát a pápa. A Mátyás argumentumai csakugyan erõsebbek. Ha a kétezer arany útnak indult már, akkor Mátyással nem lehet többé tréfálni. Az okosabb enged. Az okosabb az erõsebbnek.

A pápa végre beleegyezett, s a kétezer darab körmöci arany, melyeket Mátyás Ferrarába indított, éppen jó volt útiköltségnek.

A kis Hippolytot felkészítették, útra kelt nagy pompával, fénnyel. Hat társzekér vitte a holmit, de még az öszvéreken is volt málha.

Két nemes lovag kísérte, Angelo Colonna, a ferrarai herceg legjobb vitéze, hadban oroszlán, bárány amúgy, és Fulvio Nelluno, a legszebb tartású, finom beszélgetésû dalia egész Itáliában. Ezektõl csak jót tanulhat. Hátha még hozzáadjuk a páter Moretti nagy tudományát és politikai érzékét, ki mint mentor, nevelõ és udvarmester adaték az érsek mellé.

Egész tábor volt az, mikor elindultak. Elöl egy kürtös lóháton, utána két lámpásvivõ (az éjjeli utazásokra) aztán az érsek jármûve jött, oldalánál ült dadája, a vén Anetta. Mellette a két nemes vitéz lovagolt, utána a kis póni-lovát vezette egy csatlós. Éppen tegnap hozták Milánóból, hogy megédesítse némileg az elválást. Csak úgy csillog-villog rajta az ezüst szerszám.

Aztán a páter jön hatalmas izmos öszvéren; utána tizenkét katona lándzsákkal. Az egyik társzekéren ül a szakács és két kuktája; a többi szekerek tetején egy mosóné, aki az érsek fehérnemûjét kitakarítsa útközben (mert csak három inget vitt magával õmagassága), egy fráj, aki bevarrja, ami elszakad. De nincs ennek vége hossza, három futár könnyû méneken, akiket elõre-hátra üzenettel lehet küldeni. Egy mindenes, két íjász, egy pecsenye-forgató - ah, gyõzné õket az ördög elsorolni.

A prímás örült a törpe lovacskának, örült még tegnap, mikor hozták, majd kiugrott a bõrébõl. Kedvére voltak az új érseki ruhák is, melyek Velencében készültek, - de ma, mikor búcsúzni kellett, egyszerre elszorult a kis szíve, s neki ágaskodott a makacs akarata, a földre vetette magát, hogy õ bizony nem megy sehova; erõszakkal emelte be a kocsiba az erõs páter Moretti, rúgott, kapart, de csak mégis el kellett mennie, itt hagynia édesapját, anyját, a testvért, a játszó pajtásokat, mindent, mindent és örökre. Szegény kis prímásnak majd meghasadt a szíve a keserûségtõl.

Hiába biztatták, hogy így lesz, hogy úgy lesz. Magyarország Tündérország. Palotája lesz Esztergomban, lovai, ökrei, tehenei, még katonái is, igaziak, elevenek. Mit ér az, mit ér az? Az érsek csak egyre sírt, sírt az egész úton, hiába kerültek eléje új hegyek, új völgyek, új fák, új városok, a szegény kis érsek csak arra a kis ágyacskára gondolt, hol az édesanyja reggelenkint csókjaival ébresztette, hol az édesanyja estelenkint csókjaival elaltatta. Mit ér minden kincse, mit ér a sok látnivaló, ha nincs ott mellette a kis bátyácskája, akinek mondaná: »Nézd csak, nézd, Ferdinánd!«

Hát a palota is mit ér Esztergomban, ha végig nem szaladgálhatják a szobáit, folyosóit Ferdinánddal, hiába röpködnek aranyszárnyú lepkék a palotakertben, ha nem dörmög ott ásójával a kavicsos utakon a vén Poven apó.

Nem kellettek neki az új vidékek, csak a napot nézte folytonosan. Azt a nagy aranytányért az égen. Az édes ismerõst. Azt most a mama is látja és õ is látja; folytonosan vele megy - és mégis ottmarad a mamáéknál is, besüt a mama szobájának ablakán, ráveti sugarait a Poven apó kopasz fejbúbjára, s verejtékcsöppeket sajtol ki a homlokából… De furcsa is ez, istenem.

Ám egyszer aztán a nap is elhagyta, lecsúszott az égrõl, egy hegy mögé. - Most már egészen árván volt, egyedül. Leszállt az este, és sátort vertek egy erdõ közepén.

A dada lerakta a társzekerekrõl a hercegprímás dunyháit és ágyat vetett neki a sátorban.

- Hát a játékszereket ne szedjem le? Nem akar magasságod játszani?

- Ne bántsd, Anetta, nem játszom - mondá szomorúan. - Nincsenek játszótársaim.

- Ne meséljek valamit?

- Ahogy neked tetszik, Anetta.

Az öreg dada a prímás lábaihoz ült, s elmondta neki a sárkányos õsmesék egyikét.

Künn a sátor elõtt a tûznél a két lovag elegyedett beszédbe Moretti atyával. A csatlósok, cselédek a szekereknél csináltak maguknak vackot, a három úr pedig meleg pecsenyére vágyván, bárányt süttetett nyárson és sûrûn hörpentgetett a kulacsból is, melyben jóféle szicíliai bor kotyogott.

- Szegény Hippolyt, nem irigylem - szólt Angelo. - Kenyérbe jutott, de nincs köszönet benne.

- S ki tudja, mi lesz a vége - felelte Fulvio - a magyarok nem hiszem, hogy örülnének e furcsaságnak. Szegény kis urunk megjárhatja. Olvastam valahol, kegyelmed, szent atyám, talán tudja is: hol, hogy a magyarok mint szoktak elbánni fõpapjaikkal. Az egyiket ledobták egy nagy hegyrõl a folyamba.

- Az Szent Gellért volt - mondá Moretti.

- De mi is indíthatta Mátyást, hogy ilyet tegyen?

- Hát nem tudjátok - szólt közbe a pap gúnyosan. - A halhatatlan szerelem. Igen, a »halhatatlan szerelem« neje iránt. Ezt írta a király urunknak és a pápának.

- S a pápa beadta a derekát?

- Meghiszem azt, Fulvio. Nem kicsi dolog az, ha a nagy király azt üzeni valahova: »Így akarom«, hát az akkor úgy is lesz.

A lovagok elábrándozva nézték a hamvadó tûznek a szürkeségen átpirosló zsarátnok-belsejét. Moretti a botjával megpiszkálta néha.

- Szeretném már azt a híres halálfejû seregét látni - sóhajtott föl Angelo.

- Én Visegrádra vagyok kíváncsi. Mondják, hogy a paradicsom se szebb.

- Hm - sóhajtott föl <