KÍSÉRTET LUBLÓN

1892-1893

»Jön a Kaszperek!«

Ez a rémkiáltás zúdul a hancura közé (vagy az anyjuk, vagy a pesztonka hangja), mire a gyermekeim ijedten rebbennek szét, ki az ágy alá, ki az almáriom mögé. Jaj a Kaszperek, a Kaszperek!

A virgonc porontyok egyszerre megszelídülnek; csönd lesz, de milyen csönd, szinte hallik a szívecskéik dobogása.

Szemeiket behunyják, de azért mégis látják a jöttét. A falak foszlanak, válnak, mint a köd, s messze elõcsillan Kaszperek, száguldó fehér paripán, veres ruhában.

Az olvasó, fogadni mernék, azt hiszi most, hogy tán Kaszperek, a nevelõ úr jön. Úgy ám, de a nevelõk nem járnak mostanság fehér lovon és veres ruhában. Épp ezen indoknál fogva nem lehet kéményseprõ sem, mert attól félnek ugyan a gyerekek, de szintén nem jár fehér lovon; sõt nem is huszár Kaszperek, mert az ugyan lovon jár, de nem félnek tõle a gyerekek, - még kevésbé valami vásott gyerek, aki birkózásban õket földhöz vágja, vagy a játékaikat elszedi, mert már annak több mint kétszáz esztendeje, hogy a Kaszperek gyerek volt.

De mindegy, azért Kaszperek mégis eljöhet, minden percben itt toppanhat. Huh, csattog is valami ott künn a levegõben… Talán a lovának a patkói.

Hihetetlen bár a történet, de feleljen érte Bél Mátyás⁵ uram és a »Liber Actorum«,⁶ melyet Vilsinszky Ferenc nótárius mester hagyott ránk ékes lengyel nyelvezetben. Ha õkegyelmeik bolondot írtak a könyveikbe, miért legyen az nekem hibám?

De ezeken kívül még sok más forrás is megerõsíti, hogy Kaszperek Mihály kétszáz év elõtt mi mindent mûvelt életében és holta után. Valószínûleg vígan élt, mert borokkal kereskedett, a gégéje sohase lehetett száraz, valamint a zsebe sem volt üres. S azonfelül olyan szép felesége volt, hogy magát a lublói sztarosztát is a hideg lelte utána.

Úgy bizony, a sztaroszta, a nagyságos Lubomirszky Tivadar kormányzott a város fölött, mert a jó Lubló még mindig lengyel szón volt, ahogy azt századok elõtt megboldogult Zsigmond király elzálogosította.

A hegyen fekvõ város, melyet »Lõcse leányának« neveznek, mert hasonlít ahhoz, elevenebb, pezsgõbb volt idegenben, mint ma, mikor ismét visszakerült az édes anyai szárnyak alá.

A várban székelõ sztaroszták sok gondot fordítottak intézményeire, kereskedelmére s Lubló mind nagyobb virágzásnak indult. A négyszögû piacot gyönyörû lábas házak díszíték, melyeknek nyílt csarnokaiban a kereskedõk portékái voltak kirakva. Fõleg aranymûvesek, gyolcsosok, gombkötõk és borkereskedõk voltak nagy számban.

Kaszpereknek már az apja is borkereskedõ volt. Tokaji borokat szállított egy varsói borkereskedõnek, névszerint Csernyiczky Jaroszlavnak, kinek összeköttetései voltak egész Szentpétervárig vagy még azon túl is.

Különös dolgokat beszéltek már az öreg Kaszperek üzletérõl is. (Azaz, hogy még akkor nem volt öreg.) Örökösen útban volt Tokaj, Lubló és Varsó között; Varsóba tutajokon járt a Poprád vizén, Tokajba gyalog. S itt a Hegyalján vette eleinte a finom borokat két aranyon és eladta a varsói kereskedõnek öt aranyon. Késõbb vette a tokaji borokat a Hegyalján három aranyon és eladta a varsói kereskedõnek két aranyon. Csernyiczky ennélfogva gazdagodott, Kaszperek pedig szegényedett.

Hogy mi vitte erre a bolond dologra Kaszpereket, az akkor élõ borkereskedõk váltig törték rajta a fejüket, de nem is csodálom, - pedig hiába törték, mert azt csak egy regényíró találhatja ki, - miután Bél Mátyás semmi egyéb felvilágosítást nem hagy, hacsak azt nem: hogy igen keveset tartózkodott otthon Lublón, pedig háza volt ott és a felesége is benne lakott a gyermekeivel, míg ellenben Varsóban nagyon szeretett lenni, - ahol pedig csak Csernyiczky Jaroszlavnak volt háza és a Csernyiczky felesége lakott benne.

Úgy, úgy, sokat beszéltek a gonosz nyelvek: hogy Csernyiczky kitiltotta volna egyszer a házából - ki tudja, mit tapasztalt? - de hogy aztán késõbb mégse bírt ellentállni az olcsó borliferánsnak. De mindegy. Ami volt, régen volt. Juventus ventus. Kaszperek lassankint megöregedett s valószínûleg Csernyiczkyné is, mire a bor árát fölemelte; - végre egy napon meghalt Kaszperek és meghalt Csernyiczky is, - végezzék egymással dolgukat a másvilágon.

De azért az összeköttetés nem szakadt meg a két borkereskedõ-família közt, folytatták tovább a firmát. Csernyiczkynek egy fia maradt, Csernyiczky Mihály, és a Kaszperek-fiúk közül is Mihály vette át a borüzletet.

Gyakran járt Kaszperek Mihály Varsóba még az öregek életében s onnan hozta a szép asszonyt is, Jablonszka Máriát, egy odavaló borbélymesternek a hajadon leányzóját, - aki egyébiránt a Csernyiczky-gyerekbe volt szerelmes, s az el is vette volna, ha a vén Csernyiczky nagy gõgje engedi.

- Grófkisasszonyt kell elvenned, vagy legalább nemes leányt. Aranytyúkot, nem pedig egy közönséges polgári libát.

Csernyiczky Mihály bosszúsan mondá:

- Az aranytyúk sem nekem nem kell, sem én nem kellek neki.

- Semmit se félj, fiam! Van nekem egy bûvös kis hordóm, - felelt az öreg Jaroszláv - mikor az megmozdul és azt mondja, hogy cip, cip, azok a címeres kis csirkék mind feléd szaladnak.

Csernyiczky Mihály elpanaszolta a szíve baját egy ízben a fiatal Kaszpereknek, mire az nyomban kíváncsi lett a Máriát meglátni. Gyönyörû leány volt; magas, karcsú, vállas, hosszú, rõtbe játszó szõke hajjal, nagy, nedves, beszédes, kék szemekkel. Megtetszett, de hogyisne tetszett volna meg a fiatal Kaszpereknek, s elcsípte a Csernyiczky-gyerek orra elõl. Megbabonázta-e Máriát, vagy mit csinált vele, hogy az olyan egyszerre hozzá pártolt? Volt is aztán Lublón olyan lakodalom, hogy még a sztaroszta is becsípett rajta.

Búsult-e, nem búsult-e a fiatal Csernyiczky, ki tudja; Kaszperek elõtt nem mutatta, sem apja életében, sem azután. De hogy a szíve nem repedt meg, az bizonyos, mert a rákövetkezõ másik farsangon odaajándékozta azt egy litván leánynak. Legalább ezt a hírt hozták Kaszpereknek Lublóra átutazó kereskedõk.

S igaz is volt, mert mikor a tavaszon újra borokat szállított Kaszperek Varsóba, a vele ment Fajor János és Kelemen István pincemesterek tanúvallomásaiból olvashatni, már az új asszony fogadta a tornácnál, mégpedig - mint Fajor János hit alatt erõsíti - e szavakkal, amikre kár volt annak idején több súlyt nem fektetni:

- Hamar megjöttél, édes férjem!

- Kár, hogy nem vagyok az - felelte mosolyogva Mihály a tanúk szerint. - Én csak a liferánsa vagyok a férjeurának, a lublói Kaszperek. Elhoztam kegyelmeteknek a megrendelt borokat.

Esthomálynál történt-e, vagy rövidlátó volt-e a menyecske, nem találunk semmi magyarázatot rá, hogy szinte a nyakába akart ugrani. (Hm - jegyzé meg az öreg Kelemen István, hamiskás nyelvcsettentéssel, - a megboldogult Csernyiczkyné is éppen így tett a megboldogult gazdámmal.)

De ez talán nem is tartozik ide; azért mondom »talán«, mert nem lehetetlen az sem, hogy a csodálatos mesében ez az a kacsaláb, amelyen az egész forog.

Az eleven, pici litván asszonyka zavarodottan mosolygott:

- Isten hozta nálunk, Kaszperek Mihály uram. De bizony a szegény uram nincs itthon, általment Krakkóba a beteg öreganyjához, ám azért meghagyta, ha elhoznák a borokat, rakják le a pincébe, az üres hordókat pedig szokás szerint vigyék vissza kegyelmetek.

S fürgén, mint az orsó, befordult, hogy elhozza nekik a pincekulcsot, egy litván dalt dúdolgatva útközben:

»Boldog az, akinek semmije sincs,
Pehely helyett békével van az alvó vánkosa rakva.
Dunyhája enyhe fuvallat,
A lepedője ködből van szőve,
A tolvaj semmit sem lophat el tőle.«

Átadta a kulcsot, Kaszperekék pedig lerakták a hordókat annak rendje és módja szerint a pincébe, mely a világ legjobb boraival volt megtöltve. A hatalmas száz-akós hordók, mindenik egy-egy apostol faragott arcképével, vagy valamely bibliai jelenettel (meg lehetett volna itt az egész keresztény vallást tanulni, a mulatva való oktatás rendszere szerint) úgy állottak sorban, mint egy nagy zigzugos város utcáin a házak és gyönyörűen beosztva az illető szent férfiak rangja és érdeme szerint. A Júdás hordóban csiger volt (nem érdemel egyebet az áruló). Szent Pál szegzárdi vörössel vala megtöltve - talán jutalmul, hogy az oláhokat otthagyta. - A szelíd János apostol gyomrában egri bikavér forrt, a Szent Antaléban gránát villogású burgund. (Ebből ered, úgy látszik, a Szent Antal tüze.) Két egész utcasor a Rajna kincseivel büszkélkedett, egy mellék-alagútban a spanyol borok állottak, míg messze a pince legvégében csapóajtón kellett lemenni egy fiókpincébe, melynek fekete falairól szürke pókhálók lógtak. Ott csupa kis hordók voltak, mégpedig befalazva, hogy valamiképp lábat ne kapjanak. Ez a tokaji aszúk birodalma. Itt minden hordóhoz tradíciók fűződtek. Ebből mulattak a Báthory István installációján. Amabból szokott rendelni a török szultán a kedvenc odaliszkjai számára. Az meg ott olyan régi, hogy talán Zsigmond király is abból itta meg az áldomást, mikor Lublót zálogba adta…

Szó ami szó, ez a földalatti világ nagyon megszépíti azt a másikat a föld felett…

De hátha még azt a hordót találhatnák meg, amelyről az öreg Csernyiczky azt mondta a fiának:

»Van nekem egy bűvös kis hordóm, mikor az megmozdul és azt mondja, hogy cip, cip, azok a címeres kis csirkék mind feléd szaladnak.«

Megtalálták-e, legfeljebb sejteni lehet, de hogy Csernyiczky Mihály, mikor Krakkóból visszakerült, nem találta meg többé a bűvös hordót, arra sok jel mutat. Egy csomó e jelekből a litván asszonyka hátára is jutott. (De nem is vett ám kivágott ruhát vagy három hétig.)

Lihegve, izgatottan kereste a hordót Csernyiczky:

- Hej, asszony, asszony, hol a hordó?

- Miféle hordó?

- Az volt ráírva: »Körmöci termés«.

- No bizony, nem érdemes érte olyan lármát csapni. Ha még legalább tokaji termés lett volna.

Csernyiczky a haját tépdelte, eszeveszetten futkározott a pincében.

- Jaj, hallgass, hallgass! Színültig tele volt körmöci arannyal.

Most már elsápadt az asszony is és együtt keresték, kikutatván érte minden zeget-zugot, de bizony a cip-cip hordó oda van, elveszett.

Tudom, lesz rám neheztelés az országban, hogy az én beszélyeimben korbáccsal verik a férfiak az asszonyaikat, de mégis kénytelen vagyok elmondani, hogy Csernyiczky az asszony megverésével könnyített magán; elismerem azonban, hogy vétek volt azokat a hófehér patyolat vállakat felszántani kék barázdákra.

- Az isten verjen meg, te vigyorgó béka, a gondatlanságodért. Hát nem tudtad szemmel tartani Kaszpereket? Hát nem láttad az arcán, hogy gazember! Vagy tán megtetszett a buja szemeidnek? Mert ismerem hitvány fajtátokat. Még meg is vacsoráltattad? Még talán azt is megsúgtad neki, merre van a hálókamrád! Nesze neked, gyalázatos!

Piff-paff! csattogott a korbács. Hanem iszen nem volt az valami kegyetlen bikacsek. Olyan korbácsot én is szeretnék magamnak. Mert a Katharina lebomlott, bokáig érõ varkocsa volt; azzal ütötte-verte a kárvallott ember s tajtékozott, toporzékolt kétségbeesésében.

- Elvitte a zsivány az üres hordók közt. Talán te magad adtad oda neki. No, már most fel is út, alá is út, nekem ugyan haza ne kerülj, csak azon a hordón ülve. Szerezd vissza vagy a törvénnyel, vagy a pofáddal!

Katharina egy prókátort vett maga mellé s ahol lehetett, váltott lovakon, sehol meg nem állva sietett Lublóra Kaszperek után.

Ott elsõ dolga volt beállítani a sztarosztához, a Lubomirszky Tivadarhoz; az éppen aranyakat olvasott az asztalon, szép ménesekbe rakva a sárga csikókat, mindenikbe ötven darabot. A sztaroszta nyilván csak ötvenig tudott olvasni.

- No, mi a baja, szép asszony?

- Jaj nagyságos uram, nagy az én panaszom! Kaszperek Mihály lublói polgár ellopott a férjem pincéjébõl egy hordó aranyat.

- Ejnye a gazember, - kiáltott fel önkénytelenül a sztaroszta - hát azért fizette az most ki az én hétszáz aranyamat.

De csakhamar észrevette a sztaroszta, hogy bolondot mondott.

- No no, csak úgy tréfálok, szép asszony, mert Kaszperek Mihály becsületes ember, nekem magamnak is jó barátom. Jónevû borkereskedõ itt, vannak ugyan adósságai, de becsülettel fizeti. - Nekem mindig megfizetett. Azért nagyon meg kell rágni az ilyen vádat. Ki látta?

- A jó isten látta - sóhajtott az asszony.

- Jó, jó, - mondá a sztaroszta - csakhogy az nem alkalmatos tanúnak.

Hanem addig-addig erõsködött Katharina és ügyvédje, hogy mégis össze kellett híni az ítélõszéket a kúriára: Zavadszky János uramat, a fõbírót, Hertely József és Pawlovszky Kristóf esküdteket, akik a fennforgó ügyben igazságot tegyenek a varsói asszonyszemélynek.

Maga a sztaroszta elnökölt a tanácsban - de õ maga nem szavazott.

- Én csak felakasztatom a Kaszperek barátomat, ha kegyelmetek elítélik - mondotta vaskos humorral. - De ami a szavazást illeti, nem tehetem azon gyöngéd viszonynál fogva, melyben vagyunk, hiszen értik kigyelmetek.

Annyira értették, hogy már eddig is hunyorgattak egymásra pajzánul a komoly, mogorva tanácsurak, mintha mondanák: »Nem is lenne rossz felakasztani, hehehe, a menyecske özvegyen maradna.«

Kaszperek ártatlan arccal jelent meg a bírák elõtt; nagy brontes ember volt, deli termettel, csinos, piros arccal, csak a fekete szemeiben volt valami különös démoni. Olyan kellemes, imponáló volt a külseje, beillett volna akár szepesi grófnak is - nem hogy egyszerû borkereskedõnek.

Mikor Katharina elmondta a vádat, elmosolyodott:

- De hisz ez nevetséges!

S mikor ez tovább folytatta, megütközéssel jegyzé meg:

- Kegyelmed álmodik, ifjasszonyka. Én csupa üres hordókat hoztam haza, bár csak valami jó szellem megtöltötte volna valamelyiket útközben. De éppen tegnap mostuk ki az összes hordókat, nem volt azokban egyéb, mint borseprõ.

Az esküdtek, szokás szerint, mindenféle keresztkérdések alá vették Katharinát.

- Látta-e valamikor a hordócskát és mekkora volt?

- Nem láttam sohasem. Csak az uram mondta. Én csak akkor értesültem róla, mikor már ellopták, mikor az uram elkergetett, hogy a hordó nélkül vissza ne térjek többé. Mert én voltam az oka, én eresztettem be a pincébe Kaszperekéket.

A sztaroszta fejcsóválva simogatta a deresedõ szakállát:

- Furfangos fickó lehet a kegyelmed ura. De amellett üzenem neki, hogy nagy szamár: ha én nekem ilyen kis madaram volna, nem nyitnám ki neki a kalitkaajtót.

Katharina nem értette el; csak azután késõbb, mikor Kaszperek felelt a fõbíró kérdéseire: »Hát mit szól ezekhez?«

- Azt mondom, nagyságos sztaroszta és nagytekintélyû tanács, hogy egy gonosz férjjel állunk szemben, akinek van egy szép, jó felesége, de ahelyett, hogy a tenyerén hordozná, kigondol egy mesét egy arany-hordóról - hogy ennek a mesének révén szabaduljon meg tõle.

Az esküdtek a fejeikkel bólintgattak, hogy ez bizony igaz lehet, ha az Ádám egyik bordájában, amelybõl az asszony formálódott, annyi hamisság volt, bizony valamennyi maradt még a másik bordájában is. A gonosz férfiak se ritkák már.

A szép Katharina halotthalavány lett, benntörtek ezek a mérgezett szavak a szívében, odakapott a kis kezével, míg ajka elhalón nyögte:

- Hazudik ez az ember!

Azután a varsói prókátor mondta el a maga mondókáját latinul. A sztaroszta rágyújtott, azon a héten kapta az elsõ pipát ajándékba Szembeck Mihálytól, a krakkói püspöktõl. Még eddig sohasem láttak Lublón ilyen ördöngös szerszámot. Az egész tanács azt bámulta, senki sem hallgatott a prókátorra, nézték a pipa alkatát, a kupakját, a szárát és a sztaroszta szájából kiömlõ füstöt. Valami csodálatos volt ez. A sztaroszta kevélyen köpködött ide-oda, - míg egyszer csak szédülni kezdett a feje, mire dühösen rivallt rá a prókátorra:

- Ne beszélj szamarakat, édes fiam, mert mindjárt kirúgatlak innen, ha pontot nem csinálsz. Máris rosszul lettem a beszédedtõl.

A tanács azután még csak a Kaszperekkel járt pincemesterek, Fajor János és Kelemen István tanúk vallomásait vette protokollumba (persze a hordóról semmit sem tudtak õkelmeik), azután kihirdette az ítéletet Zavadszky fõbíró uram:

- Kaszperek Mihály köteles letenni az esküt, hogy az arannyal telt hordót nem lopta el.

- Kész vagyok esküt tenni - felelte Kaszperek nyugodtan.

Hertely uram fölkelt és egy fülkébõl egy csomó vesszõ, bot, vas-karperec (mind a Themis akkori játékszerei) közül kikeresett két viaszgyertyamaradékot; ez a két gyertya volt az egyedüli fény az igazságszolgáltatásban. A két gyertyát meggyújtották, közéjük téve a feszületet, mire a feszülethez lépett Kaszperek s jobb keze két ujjával befogta a Krisztus szívsebét, elmondván a szokásos eskümintát.

Tompán, ünnepélyesen kongtak-bongtak az ódon teremben a rémletes szavak:

- Vesse ki testemet a föld, ne vegye be lelkemet a menny, ha nem igazat mondtam.

Ezzel vége volt. Katharina sírva-ríva fakadt, hogy megy már most õ vissza Varsóba? Kaszperek pedig csendesen visszaült az elõbbi helyére a fal melletti lócán; templomi csend volt, csak a tollak percegése hallatszott, míg a jegyzõkönyveket elkészítik: hadd vigyen haza egy kópiát belõlük az asszony is.

Végre azok is készen lettek. A fõbíró behintette porzóval. Vilsinszky nótárius uram rájuk nyomta a pecsétet.

- Punktum - mondá a fõbíró. - Most már ezt is elvégeztük, megihatjuk az áldomását.

Mert ahogy most minden ügydarab külön számot kap és elkönyvelik, valamikor minden ügy után egy-egy külön áldomást kebeleztek be a bírák. Így romlik el minden apródonkint.

Maga a sztaroszta is nagy kedvelõje volt az efféle »piatikának« s kirúgván maga alól a széket, kifelé menet kedélyesen szólítá meg Kaszpereket:

- Hát csakugyan minden hordóját kimosatta ma, vagy maradt még vagy egy, amiben más is van, mint seprõ?

Kaszperek nem felelt.

A sztaroszta kötekedve ütött a vállára.

- Szóljon hát kigyelmed!

De bizony most se szólt Kaszperek egy mukkot sem, csak félrebillent, mint egy megmozdított fadarab. Teste teljesen merev volt. Nagy szemkarikái tágra nyitva, ijesztõn meredtek a sztarosztára. Kaszperek meg volt halva.

A tanácstagok ijedten néztek össze; csak Katharina kiáltott fel élénken:

- Látod, sztaroszta, látod, látod! Azt mondtad nekem, hogy az isten nem alkalmatos tanúnak. Nem idéztétek, mégis idejött. No hát, állj most már szembe vele!

De bizony a szegény sztarosztának úgy vacogtak most a fogai, hogy eszeágába se jutott helytállni a mondásáért.

Villámként terjedt el az eset híre odakünn. Estefelé tudták már a szomszédos Obgarton, Gnézdán is. »Isten ítélete volt!« súgtak-búgtak a népek. »Ej, - mondták az istentelenek - szívszélhûdés érte, ennyi az egész.«

A hajdú elszaladt a szomorú hírrel a nemzetes asszonyhoz. »Hozzon kend lepedõt is, amibe beletakargassák.« Mlaczkó, a tizedes, a Szent-Mihály lováért futott el a temetõ bódéjába, míg fiát, a Gyurit elküldte a kántorhoz, hogy lódítsák meg a harangot.

Tudós Topovszky Melichar kántor uram értesülvén a történtekrõl, legott felküldötte a harangozót a toronyba, de biz a szent harang nem adott semmi hangot, amint egyet ütött rajta a nyelv, megrepedt, beállt a szava, mintha mondaná: »No, én bizony nem sírok a Kaszperek miatt.«

Mlaczkó pedig, midõn hozná vállán a Szent-Mihály lovát, megbotlott a kis hídon egy kiálló rozoga dongába, õ maga hanyatt esett, a ló pedig lebukfencezett a patakba, mely, éppen hóolvadás lévén (1718-ban febr. 28-án), dagadtan, szilajan vitte tova. Hát a Szent-Mihály lova is elszaladt, mintha mondaná: »No, én ugyan nem viszem a Kaszpereket.«

Rémület szállta meg a lakosságot e jelekre. Kaszperekné, aki a szomorú hírre ott termett a kúrián, hiába volt szép asszony, hiába kérte összetett kezekkel a jelenlevõket, hogy tegyék fel a holttestet egy saroglyára és hozzák haza, senki sem mert moccanni; ha már a lelketlen tárgyak is megtagadták, élõ ember hogyan merje?

- Ne is vegye rossz néven, nemzetes asszonyka, de senki se bolond, hogy elkárhozzék.

Mária kitörülte a könnyeket a gyönyörû szemeibõl, aztán megvetõleg biggyesztette el azokat az élveteg, duzzadt ajkait.

- Hát nincs Lublón egyetlen férfi sem?

Mire elõlépett maga a sztaroszta és így szólt, nagy mellét kidüllesztve:

- Hát én kutya vagyok, Jablonszka Mária? Nekem szólj, ha akarsz valamit.

Mária egy hálás pillantást vetett rá. Vére megbizsergett! Ej, ha ilyen az az elkárhozás, többet ér a mennynél.

- Intézkedj, jó uram - felelt Mária, - hogy a férjem holttestét hazahozzák.

- Én magam vinném el, ha bírnám. Mert egy Lubomirszky nem fél a pokoltól sem, de a többinek nem parancsolhatom meg, mert az isten ellen nincs jogom senkit küldeni. Hanem eredj, fiam Mlaczkó, vezesd ide íziben Kaszperek istállójából az õ fehér nyerges lovát. Majd hazaviszi az a gazdáját.

Éppen beállt már az esti szürkület, mikor a fehér paripa, a híres »Palkó«, felnyerített a kúria udvarán. A sztaroszta felkapta ölbe a Kaszperek nehéz holttestét és felültette a Palkóra, a lábait összekötözve kötelekkel a ló hasa alatt, és a halott meggörbített derekán a kantárt átkapcsolva.

Azután maga fogta meg a ló zabláját és így szólt Máriához:

- Menjünk hát, Kaszperekné asszonyom.

A tömeg lassú morgásban adott hangot a csodálkozásának.

Mégis csak valami ez! Ilyen tán sohasem történt! Egy sztaroszta, egy ilyen nagy úr vezeti a lovát! Hát nem volt szép végtisztessége a tolvajnak? No, nézze meg az ember. Hát legyen aztán valaki becsületes. Hanem iszen a sztaroszta bõrében se szeretnék lenni a másvilágon.

- Annál inkább ezen az egyiken! - jegyzé meg irigy csillámlású szemekkel a Salgovicsék siheder fia.

- De iszen, viszi már a sztarosztát is az ördög - vélte Folkusházy József uram.

- Nem is egy ördög, de kettõ - duplázott rá Hertelyné asszonyom. - Mert két szeme van ám annak a menyecskének.

- Már az igaz. Látszik, hogy eddig se zörgött hiába a haraszt.

Zörgött itt mostan száz haraszt is - de a különös menetet senki se kísérte. Egyedül mentek a kúriátul a Kaszperek házáig az obgarti úton. Csak néhány vásott kölyök kullogott utánuk messzirõl. A sztaroszta a lovat vezette, mely lassan, szomorúan lépkedett; volt az aprózott lépteiben valami gyöngédség a holt lovas iránt. Sem a fejét nem hajigálta fel kevélyen, mint egyébkor szokta, sem a testét nem rázogatta, sem a farkával nem csapkodott, csak ment, ment egyenletesen, csendesen, mintha tó szelíd tükre úszó ravatalt ringatna…

Balról az özvegy jött, bágyadtan felelgetve a sztaroszta szavára. Egyedül voltak, beszélgethettek.

- Lehet-e most reményem, Mária? Eddig hiába esengtem a kegyei után, pedig mindent elkövettem. Hiszen tudja, Mária. Ma éreztem az elsõ édes nézését. - Lehet-e most reményem?

A nõ összerázkódott.

- Nem tudom, nem tudhatom, - tagolá - most még ne kérdezzen semmit. Hátha hallja?

Mintha megmozdult volna a holt lovas. A paripa megállott magától. Valóban, a kötelek engedtek alul s a test féloldalt csúszott. Jaj, mindjárt leesik a locsokba.

A sztaroszta