PÁVA A VARJÚVAL

ELBESZÉLÉS

1894

BEVEZETÉS

Dicsõséges királyunk, Mária Terézia alatt a Cselejthy grófi család kincseirõl, gazdagságáról mesék keringtek. Harminc vármegyében voltak váraik, kastélyaik. Az õsök hosszú háromszáz éven szerezték össze e nagy vagyont, melyhez fogható csak a Rákóczi Ferencé volt egykor.

Mivel szerezték, hogy szerezték? Hát amivel a nemes emberek szokták szerezni. Kereskedõ szerzi a rõffel, csizmadia az árral, ácsmester a gyalujával: mindenki a saját szerszámaival.

A Cselejthy grófoknak is megvoltak a szerszámaik, amiket ott õriz a család az õsi fészekben, Obrocs várában; az egyik szekrényben a gyûrûket, a fegyvertárban a kardokat. Kardokat, melyekkel az apák verekedtek török ellen, kuruc ellen, ahogy jött (néha még a labanc ellen is); és jegygyûrûket, amiket a Cselejthy grófok viseltek a hitveseiktõl cserébe. Ezek a gyûrûk még több vagyont hoztak, mint a kardok. Jól verekedtek a Cselejthyek, de még jobban házasodtak.

Ámbátor ezt csak a férfiakról lehetne mondani, mert ami a Cselejthy Johanna Mária grófnõ híres házasságát illeti, az éppenséggel nem ebbe a kategóriába tartozik. Pedig éppen errõl szól ez a történet…

A tûzrõlpattant özvegyasszony (gróf Marten Szaniszlóné) az újfalusi komor kastélyban töltötte a gyászesztendejét, ameddig nem illõ fölmenni Bécsbe az udvarhoz. Gyászesztendõ volt, de nem szomorú. Egy egész huszárezred feküdt Újfalun s a tisztek mindennaposak voltak a kastélyban. Ebédek, séták, vadászat, labdajáték járták folytonosan. Húsz nyalka huszártiszt egyetlen asszony lábainál. Ilyen özvegyi állapot nem igen szokta az asszonyokat sírba vinni.

Hanem arra aztán annál alkalmasabb, hogy eltávolítsa õket a sírtól. Attól a bizonyos sírtól.

A szomorú grófné eleinte minden héten két misét szolgáltatott a megboldogult gróf lelkiüdveért, aztán minden két hétben egyet. Végül pedig elmaradt az az egy is.

De hogy maradt el? - Hiszen éppen ez a mi történetünk.

I. A MÉLTÓSÁGOS EZREDES ÚR

Híres, nevezetes vitéz ember volt a hétéves háborúban gróf Waldeck Henrik. Egyik élet-írója, aki verses krónikákba rakta össze hõsies kalandjait, azt mondja róla: »Az oroszlán és bárány vére összekeverve folyt benne.« Nem terjeszkedünk ki csatáira, mi csak a bárányt fogjuk benne látni. Hõs volt a csatatéren, de szelíd, mint a bárány, a nõi szalonokban.

Éppen ez kellett Mária Teréziának, aki szerette az ügyes katonákat, kik érte verekedjenek, és az ügyetlen udvarlókat, akiket õ házasíthasson meg.

Waldeck a háború végén egy huszárezred parancsnokságát kapta tõle, s a huszárezredet, messzeszámító asszonyésszel, Újfaluba helyezte, ahol a szép Cselejthy Johanna töltötte a gyászesztendejét. A magyarok azt kiáltották volt a pozsonyi diétán: »Vitam et sanguinem, sed avenam non!« Az »avená«-hoz nehéz volt hozzáférni. De a királynõ kitalálta a módját. Kerek a karika-gyûrû, könnyen gurul. Nagy magyar birtokok fehér, puha asszonyi kezek útján osztrák fõuraké lettek. Ha nem sikerült az elõdöknek germanizálni a magyarokat, legalább a földjeik tanuljanak meg németül.

Waldeck gróf a negyvenedik esztendejét töltötte be: már nem volt fiatal, de csinos, daliás férfi, igazi lovag minden ízében, ama csillogó korszak erényeivel, hibáival.

Elindult a királynõ kegyétõl elbûvölve, ezredéhez. Útközben egy erdõn paraszt-suhanccal találkozott, aki megszólította magyarul. (Ezt a kalandját sokszor emlegette a gróf.)

- Álljon meg egy szóra, vitézlõ uram!

- Mit akarsz? - kérdé szintén magyarul (mert magyar ezrednél szolgált eddig is és megtanulta a nyelvet).

- Meg van-e töltve a karabélya?

Az ezredes meghökkenve nézett rá e különös kérdés után: nem rablóval áll-e szemben? De a fiú nyílt, jó arca, szép beszélõ fekete szemei megnyugtatták.

- Mit akarsz a karabélyommal, édes fiam?

- Arra kérem alázatosan a vitézlõ urat, lõjön vele keresztül.

- Nyúlra, medvére már lõttem, de bolondra még nem. Ki vagy és mi járatban vagy?

- Nagy József a nevem, - mondá a legény szomorúan - s hogy mi járatban vagyok, kérdé a vitéz úr? Hát éppen abban járok, hogy nézegetem itt a fák közül, melyikre akasszam magamat. (Egy kötõféket húzott elõ kopott kék dolmánya belsõ zsebébõl.) Itt van a hozzávaló szerszám, de a golyóhalált jobb szeretném. Ne ordítson a szél énmiattam.

Waldeck gróf még egyszer megnézte a fiút. Igazi halál-elszánás volna az, vagy csak a szája jár?

- Miért akarod lerázni az életet?

- Míg elszunnyadtam az éjjel, a lókötõk elvitték a két békós lovamat. Hát mit csináljak én most már a lovaim nélkül, hogy kerüljek az apám ábrázata elé?

Hm! Ez engem akar könyörületre indítani, hogy egy pár aranyat dobjak neki - gondolta magában az ezredes; - lássuk csak, megteszem a próbát.

A gróf kihúzta a karabélyát a kápából.

- Igazad van, fickó; belátom a dolgot. Hunyd be hát a szemedet, hadd lõjelek agyon.

A fiú behunyta szemeit. A sárkány tompán csettent, a gróf célzott, a lövés eldördült, de csak arcizma se rándult meg a legénycsének. Ekkora halálmegvetésrõl még Waldeck Henriknek se volt fogalma.

- Ember vagy a talpadon, Nagy József. Kár volna ilyen bátor gyerekért. A levegõbe lõttem. Jer, magammal viszlek huszárnak.

Nagy Józsi a fejét rázta:

- Azzal az én apám két lova nem kerül meg!

- Apád nem fogja tudni, hova lettél.

- De én tudni fogom, hogy õ mivé lett. Apró testvéreim vannak otthon, akiknek az a két ló szerezte a kenyeret.

- Apád tehát szegény parasztember?

- Szegény, nagyon szegény; fuvarból tengeti magát, de nemesember.

- Mennydörgettét, azt mindjárt gondolhattam volna. Amit mondtam, mondtam; magammal viszlek, Nagy József, s a két ló helyébe küldök az apádnak két remondát. Jó lesz? Jössz-e? Én gróf Waldeck vagyok!

Erre a szóra aztán egyszerre meglágyult a fickó kemény arca, s szemeibõl a könnyek eredtek meg:

- Megyek a méltóságos urammal, akár a világ végéig.

Így került Nagy Józsi a regimentbe; maga a méltóságos ezredes úr hozta Újfaluba. (Nem tudta még akkor, milyen veszedelmet viszen.) Szép, pingálni való huszár lett belõle, mikor kiöltöztették. Hát még mikor a lóra ült! Majd megbolondultak érte az újfalusi leányok! Hát még a menyecskék! Vasárnap reggelre mindig friss bokréta volt a csákója mellett, mindig más fehér kéz kötözgette.

Minthogy a betûvetéshez értett, csakhamar káplár lett belõle és az ezredes kedvence; ha szóval kellett valamit üzenni (az ezredes pedig nem szerette a sok firkálást), mindig a Józsi ment: »Eredj fiam a kapitányhoz, mondd meg neki, vizsgálja meg ma délután a muníciót és tegyen nekem jelentést!« »Szaladj át Józsi a kastélyba, mondd meg a méltóságos asszonynak, hogy köszönöm a meghívást, elmegyek estére.« Vagy pedig: »Vidd el ezeket a francia könyveket a grófnénak!«

Egyre sûrûbb lett az érintkezés a grófné és az ezredes közt. Jól kieszelte ezt ott fent Bécsben a nagy királynõ. Egy fél év múlva már alig gyõzte hordani az üzeneteket Nagy Józsi.

Nagy Józsi szívesen ment, mert amíg a grófnéhoz bejuthatott, addig elég alkalma nyílt künn az elõszobában legyeskedni a frajlákkal. Kivált a Borcsa volt köztük nagyon takaros, s nem is haragudott a kutyaházi, ha a csinos káplárgyerek megcsipkedte.

Az elõszobák szerelme gyorsabban nõ, mint a palotatermeké. Itt fejlesztõ napfény süt: az õszinteség; amott langyos, elõkelõ szobai temperatúra lassítja az érlelést. Az elõszobai szerelem története majd mindig egyforma.

Józsi ráhág a Borcsa szoknyájára vagy legalább belebotlik a Boriskába. Boriska ránéz durcásan, dühösen.

- Ügyetlen fatuskó! (Ügyetlen? Hogyisne? A legügyesebb legény az ármádiában.)

Mikor másnap jön, messzirõl kiáltja: »Közel ne jöjjön hozzám, mert megint összetapos.« De bizony csak éppen azért közelibe somfordál Nagy Józsi s csintalanul meghúzogatja a varkocsát. (Be gyönyörû gazdag fonat!)

- Menjen, mert a körmire ütök. No, nézze meg az ember!

Következõ alkalommal már a szép kövér nyakát csípi meg Józsi. Borcsa se rest, megfordul sebesen, mint a karika, s nyakon teremti a »szemtelen embert«. Egy nyaklevest pedig nem moshat le a huszárról egyéb, csak a vér vagy a csók.

Hát persze, hogy csók lett belõle; elõször egy, aztán kettõ, végre talán tizenkettõ. A huszár összekarmolt képpel kezdett a kastélyból visszajárni. Olyan sebek, amiknek nincsen túrja, csak virágja. Waldeck gróf megkérdezte:

- Te valami macskára tettél szert, Józsi?

- Van valami a dologban - felelte szemérmetesen a huszár.

- Iromba-e vagy szürke? - kötekedett vele a méltóságos inháber úr.

- Takaros jószág, szép a szemnek!

- Ösmerem?

- A méltóságos asszony frajlája, a Borcsa.

Az ezredes ijedten kiáltott fel:

- Mit szól ahhoz a grófné, te szerencsétlen!

- Semmit. Hiszen most már egy pár nap óta õ a gvargyián.

- A grófné a gvardián? - csodálkozék Waldeck gróf. - Miféle bolondokat fecsegsz összevissza!

- Hát olyanforma, mint a bakter a faluban, aki arra vigyáz, hogy a tûz ki ne üssön.

- Nem értem.

- Úgy áll a dolog, jelentem alássan, mikor a grófné észreveszi, hogy a cselédszobában vagyok a Borcsánál, õ maga is átjön vigyázni, nehogy valami kár essék bennünk.

Az ezredes fölkacagott:

- Aha! Gardedámot akartál mondani. Tehát a grófné is veletek van?

- Én tartom a grófnénak a pamutot.

- Nos, és hogy tetszik neked a grófné?

- Majdnem olyan szép, mint a Borcsa. Különösen az arca…

- Igen, az arca - tette hozzá fölcsillanó szemekkel az ezredes.

- Oly patyolat-sima, hogy a szúnyog is megcsúsznék rajta.

Waldeck sóhajtott és nevetett egyszerre. Hogy a grófnénak még aznap elmondta a huszáros bókot, az onnan világlik ki, mert a méltóságos asszony mindjárt másnap elkezdett a Józsi káplárral kötekedni: »Mit mond kend ahhoz, hogy ma egy sánta szúnyogot fogtam a képemen; mind a két lába ki volt ficamodva.«

Az újfalusi kastély úrnõje kétségkívül kacér volt. Junói termetét, arcának havát, rózsáit, szemeinek kökény feketeségét versben énekelték meg a bécsi költõk, s híre járt mindenütt, ahol otthonos az udvari pletyka, hogy Mária Terézia azért küldte az újfalusi számûzetésbe, ne elõlgessen neki a palotatermeiben.

Lehetetlen, hogy ne lett volna hiú. A hiúság pedig a legéhesebb fenevad. Annak minden napra kell táplálék, s az a természete, hogy nem igen válogatós az eledelekben.

Hegyes nyilai voltak a grófnénak s élt velök bõségesen. Nem csoda, hogy sok sebet ütött, de a legnagyobbat a Waldeck gróf szívén. Észrevétlenül tört bele a nyíl hegye. Maga nem tudott még róla, de a tisztikar már susogta (s azért lett õnekik savanyú a szõlõ).

Meghagyták a szép asszonyt Waldecknek, mint valami becses hadizsákmányt, amelyre a parancsnok teszi a kezét. Tilos az idegeneknek.

Waldeck gróf nem értett ahhoz a stratégiához, mellyel az asszonyokat kell meghódítani; se rekognoszcírozni nem tudott, se a taktikája nem volt kielégítõ, csak az ellenség bûvös erejét érezte, de a magáéról nem tudott számot adni. Habozott ok nélkül és föllendült szinte ok nélkül. Valóságos diákszerelem volt az övé.

Vajon volt-e már szerelmes valamikor? Alkalmasint nem volt még. Mars miatt nem fért a közelébe Ámor. De ha volt is, ha ez utolsó szerelme is, nem vettétek-e még észre sohasem, hogy az utolsó szerelem nem a közbülesõk folytatása, hanem az elsõ szerelemé. Az õsz utolsó sugára a tavasz elsõ napfényéhez hasonlít. Ugyanaz a szûz mosolya az égnek mind a kettõ.

Az ezredest, amióta szerelmes lett, elfogta olykor a kishitûség. Napokig barangolt az erdõn, s leszállt a lováról, ha egy szép virágot látott az út mellett. Milyen fecsegõkké lesznek ezek a virágok, hogy még a méltóságos inháber urat is meg merik szólítani az erdõn. Ha madárfészkeket romboló fiúkkal találkozott, lekérlelte, pénzzel megvesztegette õket, hogy ne nyúljanak a fészkekhez. Hát igaz lehet az, hogy ez valamikor eleven burkusokat aprítgatott a kardjával?

Hol lehangolt volt, hol fütyörészett vígan, nem tudott a jókedvével mit csinálni; hozzá kérte kölcsön az egész tisztikarét, s olyan dáridót csaptak hébe-hóba, hogy a környék arról beszélt egy hétig. Sokszor állt azon a ponton, hogy nyilatkozik; egész éjszakákat virrasztott át, kigondolva, megállapítva a formát. Édes-kínos foglalkozás volt ez. Fantáziájának ezer bokra támadt, s mindenik bokornál száz pillangó rajzott. Tervek, ötletek, gondolatok. Ezt mondom, azt mondom, így kezdem, úgy folytatom… erre õ azt feleli. De hátha nem azt feleli? Elfogta a kétség. Hess, színes pillangók! Elgondolta, visszaidézte a szép özvegyasszony minden szavát, nézését, mosolyát, ásítását; felboncolta, mit jelenthetett; szívébõl fakadott-e vagy csak a hamiskodásából? Egész raktára volt ezekbõl. Ha innen nézte emlékeit, csecsebecséit, ránevettek, szívét csiklandozták, vérét bizsergették, ha amonnan nézte, rávigyorogtak gúnyosan és a hideg futott végig a hátgerincén. Reggelre mindig úgy ébredett fel, hogy nem tudta, mihez kezdjen: bátortalanul reménykedve, a boldogtalanság édességével. (Már az igaz, hogy finom bordában szövi a gondviselés ezeket az asszonyokat.)

Minden este azzal feküdt le, hogy holnap lesz a döntõ nap. Olyan volt, mint a bátortalan gyerek, aki biztatja magát: »a macska fél, de nem én«, reggelre azonban mindig úgy ébredt fel, hogy õ félt, nem a macska.

Az efféle jellem nem tud vallani szerelmet, ha szeret. Vagy szavai vannak a szerelemre, vagy szerelme van szavak nélkül.

Nem is lett volna ebbõl a regénybõl soha semmi, ha közbe nem jön a véletlen, a szerelmeseknek ez a hû pajtása. Ez az ugrifüles, ez az elmés vén lurkó, a véletlen, ki annyi bajt csinál.

No, de nem szidom meg, - hiszen nekünk, beszélyíróknak is jó emberünk.

II. MIBEN FOGADTAK A GRÓFNÉ ÉS AZ EZREDES?

Ebben az idõben kezdte meg Mária Terézia a lóversenyeket, persze csak embrióban. A katonatisztek lovai futottak Laxenburgban. Még akkor az vékony mulatság volt a mai versenyekhez képest, de mert az udvartól jött, kivált Magyarországon mindenütt utánozták. Mert a magyar ember lelke két rekesztékbõl állt, mint ama furfangos kulacsok, amelyekbõl veres bor folyik, de ha a nyakuknál egy másik rugót nyomunk meg, ugyanaz a kulacs a fehér bort ontja. A király szeszélyétõl függ csak, hogy a magyarság a lojalitástól áradozzék, vagy hogy a rebellis rekeszték csapját hagyják-e nyitva?

Természetesen Újfalun sem maradhatott el az elõzködés pünkösd napján. Cselejthy grófnõ palotahölgy volt, s ha a királynõ pelyhesen vette volna fel a szoknyáját, õ is pelyhes szoknyában járt volna.

Még lovat is nevelt a méltóságos asszony, amelyik a tisztekével fog futtatni. Gyönyörû pej kanca volt a pozsonyi Pálfi-ménesbõl, vékony formás lábú, kisfejû állat, orrlyukainál, hasánál átpiroslott a nyugtalan, tüzes vér. Mucinak nevezte és minden áldott reggel tulajdon kezével adott neki a zab mellé cukrot.

A park végében, túl a malmon, volt az elõzködés, mely iránt roppant érdeklõdés nyilvánult. Ott volt a környék apraja nagyja; a fõnemesek három vármegyébõl, Pozsonyból a huszártisztek lóháton, köztük az inháber: gr. Brunszvik János.

Maga a szép grófné a táncoló Mucin vonult ki a tisztek társaságában, s kötekedve mondá útközben Waldecknek:

- Na, mibe fogad velem, ezredes, hogy az én Mucim megelõzi az ön vasderesét?

- Amibe parancsolja - felelte vígan az ezredes.

- Meg ne bánja aztán - nevetett a szép asszony kígyómosolygással.

- Hát mibe? - sürgeté az élénken.

- Lássuk csak! Hadd gondoljam ki… Hát igen; ha az ön lova lesz az elsõ, akkor én tartozom önnek teljesíteni három kérését; ha pedig az enyém gyõz, akkor én diktálok három parancsot.

Hát iszen csak éppen ez kellett Waldecknek. Megdobbant a szíve örömében. Erre a véletlenre várt õ, hogy éretten hulljon ölébe az alma. Ha õ kérhet három dolgot, mit teljesítenie kell a grófnõnek, bizony közte lesz a háromnak az az édes egyik; s ha a grófnõ kér hármat, - abban is ott lesz az…

Széles, domború melle kitágult, kéjjel szítta be a tavaszi levegõ balzsamát. A karcsú, magas topolyfákról, melyek a rétet körülszegték, nyájasan csiripelték a verebek: »Jó reggelt, ezredes úr, jó reggelt!«

- Itt a kezem, grófné. Áll a fogadás!

A grófné is odanyújtotta lóhátról az õ kezecskéjét s amint a két kéz összefonódék, a finom harmatujjak mint virágindák a karók közé, a grófné odaszólt tréfásan a pozsonyi inháberhez:

- No, most már üsse szét kegyelmed, ha tudja.

Amire Brunszvik gróf, mivelhogy a lovaik miatt, õ maga is lovon ülvén, hozzá nem férhetett a kezeikhez, nagy hirtelen kirántotta a kardját, tisztelgett vele hódolatteljesen a grófné felé s aztán a lapjával megfordítva, lassan, gyöngéden leereszté a kezeikre:

- Szent a fogadás!

A versenytérhez érve, a grófné leszállt a lováról és átadta a lovászának, Beregi Jánosnak, aki legott sietett róla leszedni a nõi nyerget; a Waldeck vasderesére Nagy Józsi káplár ült.

Sorba felállottak a lovasok, a Pozsonyból jött huszártisztek és a környékbeliek, tizennégyen szám szerint.

A grófné, kinek számára hadias sátor volt verve a dombon, aranyos kopjára feltûzött smaragd-zöld posztófüggönyökbõl, egy kis sárga-fekete zászlót tartott a kezében. Gyönyörû, nemes alak volt, hosszú kígyózó szoknyában, habos mennyszínû selyembõl, gránátpiros bársony ujjaskában. Ilyenképpen festik a piktorok fölséges édes hazánkat asszonyi formában.

Hungária ez! Csakhogy mit keres kezében a sárga-fekete jelvény? Vagy hogy éppen ezért Hungária. Az akkori.

A kürtös megfújta trombitáját, a lovasok egy vonalba igazodtak. Egy nyúl kiugrott a közelfekvõ búzatáblából s amint szétnézett a szegény tapsifüles, egy nagy embergyûrûben találta magát.

- Hahó, ohó! - riogatták a parasztok.

A szegény állaton erõt vett a rémület. Megállt, hegyezte a füleit, majd ármányos ésszel nekirohant a lovasoknak s egyenest a gróf Waldeck lovának lábai alatt menekült el a kölesvetésbe.

- Átkozott nyúlja - dörmögött Nagy Józsi. - Talán az ördögök küldték most.

A grófné mosolyogva fordult Waldeckhez:

- Rossz jel kegyelmedre nézve, óbester uram!

Waldeck gróf visszamosolygott boldogan. Ej, mintha nem volna mindegy, akár az õ lova jön be elõbb, akár az asszonyé.

Végigtekintve a huszárok lovain, nem látszott rajtuk valami nagy jóllét; a tavalyi ínséges takarmány és zabnélküli esztendõ annál inkább. Hiszen ebbõl az esztendõbõl maradt fel ránk a siránkozó párbeszéd a ló és gazdája közt:

»Nincsen széna, nincsen abrak,
Édes lovam, agyoncsaplak.«
Mire a ló meggondolja magát és enged valamit a kosztból:
»Ne csapj agyon, édes gazdám,
Kitelelek a zab-szalmán.«

Éppen erre a nótára hegyezi már vonóját Cserka Gazsi és bandája, kik oldalvást vannak felállítva a sátornál, s olyan feszülten lesik az úrnő kezében a zászló mozdulatait, mint a lovasok. Mert erre a jelre megiramodnak a lovak s felharsan a zene.

Íme megvan a jel!

Az úrnõ háromszor egymás után meghajlította a zászlócskát. Ideges hullámzás fut át a tömegen. - »Hurrá!« - kiáltják a huszárok. - A tizennégy ló száguld lovasával, mint a fergeteg. Most itt vannak, már ott vannak, hol egy-egy gomolyban, hol kibontakozva egyenként. - Ki van elöl, ki van hátul, teljes lehetetlenség felösmerni; a mente-ujjak egyformán úsznak a messzeségben, a csákók forgói egyformán lengenek.

De fölösleges is volna leírni az egész versenyt, mikor a mi tárgyunkhoz csak az tartozik, hogy a grófnõ vesztett; Nagy Józsi elõbb ért be a sátorhoz az inháber lován, mint a grófnõ lovásza a Mucin. Ki volt pirulva, fekete szemei ragyogtak a diadalérzettõl, s amint csákóját levette, csupa csapadék volt a haja, de a lóról is csurgott az izzadság.

- Derék gyerek vagy, Józsi fiam - kiáltá eléje kitörõ örömmel az ezredes.

(- Bizony nagy fülesbagoly vagy - dünnyögte magában a szép asszony a vakító fehér fogai közül. Szeretett volna beleharapni Nagy Józsiba. Duzzogott, bosszankodott.)

Az óbester, aki még ha akarta volna, se tudná levenni róla a szemeit, méltán megütõdék tündöklõ arcának nagy beborulásán; mert hiszen olyan mindegy, hogy ki nyert, ki vesztett. Õ is csak azt fogja kérni az asszonytól, amit az asszony kérne tõle. Vagy talán?…

Nem volt ideje tovább szõni a kételyt, mert a szép kis grófné odapattant hozzá, meghajlott a térdében, pajkos engedelmességgel, enyelgõ alázattal leereszté a fejét, s kacér gyermetegséggel behunyta a szemeit.

- Itt vagyok, uram, alázatos szolgálója. Várom a három parancsot.

Waldeck szinte megzavarodott a szerencséjétõl a döntõ pillanatban. Elvörösödött, erei megduzzadtak a halántékain, a nyelve pedig sehogy se akart indítani.

- Hamar, hamar, óbester uram. Ne remegtessen annyi ideig! Láthatja, hogy félek. (S kedvesen utánozta fogaival a vacogást, leeresztett karjaival a didergést.)

Az óbester ajkán ott lebegett már komoly érzelmeinek szóbokrétája: »Én csak egyet kérek öntõl, legyen nõm, több óhajtásom nincs a világon«, de a grófnõ csintalankodásai fölébresztették gyanakodását és félénkségét (mert ezek egy ágyban szoktak aludni), s különben is aranyat érõ ötlete támadt: kitérõ út, de mégis egyenest a célnak vágó.

- Hallgassa meg a grófnõ kegyesen elsõ kívánságomat.

- Hallgatom, vitéz óbester uram.

- Mondja meg nekem a grófnõ, hogy mi lett volna az ön három kívánsága, ha ön nyeri meg a fogadást?

- Ah! - szisszent föl Martenné meglepetve a fordulattól. - Ez az ön elsõ kívánsága?

- Ez.

- Ön nemcsak kíváncsi, édes gróf, hanem egy kicsit ravasz.

Pedig nem a ravaszság, nem a kíváncsiság súgta Waldecknek ezt a gondolatot, de az óvatosság. Csiga-biga, nyújtsd ki szarvacskádat! Elõbb te, aztán én…

- Megfordult a kocka. Most már én hallgatom, kegyelmes asszonyom.

- Bolondság! Én akármit mondhatok három kívánságom gyanánt. Mi biztosítja, hogy az igazit mondom?

- A Cselejthy-címer körirata - felelte az ezredes - »Virtute et veritate«.

- Ej, az asszonyok erkölcstana és bibliája más, mint a férfiaké. De van nekem egy jó tanácsom, zálog az õszinteségre. Ígérje meg, hogy a három agyonütött kívánságomat mégis teljesíti. Ez az egyetlen biztosíték, édes gróf, hogy az igazi fiókok nyílnak meg. Nos, teljesíti?

- Lovagi szavamra fogadom, föltéve, hogy hatalmamban áll.

- Természetesen. És van még egy föltételem ráadásul.

- Ha már elkezdte a diktálást a legyõzött, hát isten neki, csak diktáljon.

- Nekem is három kívánságom van, a grófnak is; ez ugye összesen hat kívánság? Ezeket én úgy kívánom felosztani, hogy minden napra jusson egy az ebédhez. Ennélfogva hat napig szívesen látom a tisztikart és az összesereglett vendégeket ebédre.

A boldogságban úszó Waldeck gróf közbeszólt:

-